2002. április 29-én lépett hatályba a 8/2002. (III. 30.) IM rendelet, amely a polgári eljárásban pernyertes felet képviselő ügyvéd munkadíjának és készkiadásainak megállapítását a korábbi évtizedes szabályozáshoz képest jelentősen megváltoztatta.
Az új rendelet igen sok jogalkalmazási problémát vetett fel (ezekkel a Céghírnök 2002/7. számában is foglalkozott), s ez olyannyira nyilvánvaló volt, hogy információim szerint e jogterület újraszabályozása folyamatban van. Az alábbiakban a 8/2002. (III. 30.) IM rendelet hatályba lépése óta kialakult helyzetet próbálom feltérképezni, számba véve az időközben kialakult nézeteket és tapasztalatokat, kimutatva azokat a szabályozatlan vagy nem kielégítően szabályozott jogviszonyokat, melyekre a kodifikációs munkálatok során figyelemmel kellene lenni.
Az ügyvédségről szóló, korábban hatályban volt 1983. évi 4. tvr. (a továbbiakban: Tvr.) 11. §-ának (1) és (2) bekezdései úgy rendelkeztek, hogy az ügyvéd díjazása három tételből: munkadíjból, költségátalányból és készkiadásból állt. Kimondta, hogy ezek közül az ügyvédi munkadíj - az igazságügy-miniszter által az ügy jellegére (tárgyára) és jelentőségére figyelemmel megállapított díjszabás keretei között - szabad megállapodás tárgya.
Az 1991. évi XXIII. tv. 10. §-a- 1991. július 18. napjától kezdődő hatállyal - a Tvr. 11. §-ának (2) bekezdését akként módosította, hogy az ügyvédi munkadíjat - a díjszabás mellőzésével - teljesen szabad megállapodás tárgyává tette azzal, hogy a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről jogszabály rendelkezhet.
Az 1998. július 1-jétől napjainkig is hatályos 1998. évi XI. tv. (a továbbiakban: Ütv.) 23. §-ának (1) bekezdése szerint az ügyvéd és a megbízó között a megbízás akkor jön létre, ha a felek legalább a megbízás tartalmában, a megbízási díjban és az előrelátható költségekben megállapodtak. Lehetővé teszi, hogy a felek a megbízási díjat költségátalány formájában is megállapíthassák. Az Ütv. 9. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy az ügyvédet tevékenységéért megbízási díj, valamint költségtérítés illeti meg. Az Ütv. 9. §-ának (2) bekezdése pedig deklarálja, hogy az ügyvédi megbízási díj szabad megállapodás tárgya. Az Ütv. 131. §-a felhatalmazza az igazságügy-minisztert, hogy a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költséget és a kirendelés ellátásának díját rendelettel szabályozhassa.
A törvény idézett rendelkezéseiből egyértelműen kiolvasható, hogy a jogalkotó szándéka az ügyvédi megbízási szerződés alapján kiköthető ügyvédi munkadíjat illetően jelentősen megváltozott. Ennek lényege röviden abban foglalható össze, hogy az arra vonatkozó korábbi igazgatási szabályokat mellőzte, és azt kizárólag a felek egyezkedésétől függő, szabad megállapodás tárgyává tette. Ebből az következik, hogy az ügyvédi munkadíj összegét a korábbi adminisztratív szabályok helyett kizárólag a piac törvényei, a kereslet-kínálat viszonyai határozzák meg.
Az ügyvédi munkadíjra vonatkozó, jelenleg hatályos jogi szabályozás lényeges vonása, hogy az Ütv. 23. §-ának (1) bekezdése értelmében az ügyvédi megbízási szerződés létrejöttéhez a feleknek a megbízási díjban -mint a Ptk. 205. §-ának (2) bekezdésében szabályozott lényeges kérdésben - meg kell állapodni. Jogszabály tiltó rendelkezésének hiányában nincs akadálya annak sem, hogy az ügyvéd a megbízási szerződést ingyenesen teljesítse, mely esetben, a szerződés létrejöttéhez előírt, díjban történő megállapodást az ingyenesség kikötése helyettesíti.
A törvény idézett rendelkezései alapján megállapítható, hogy a Tvr. idején az ügyvéd az őt megillető díjazás keretében három tételt kalkulálhatott: 1) A munkadíj az általa végzett tevékenység ellenértéke volt. 2) A költségátalány az ügyvédi működés egy ügyre le nem bontható dologi kiadásainak (irodahelyiség, alkalmazottak, papír stb.) fedezetéül szolgált. 3) A készkiadások rendeltetése pedig az ügy ellátásával kapcsolatban felmerülő költségek (kereseti, fellebbezési illeték, szakértői díj, tárgyalási jegyzőkönyvmásolat stb.) biztosítása volt.
A jelenleg hatályos Ütv. 9. §-ának (1) bekezdése pedig munkadíj és készkiadás felszámítását teszi lehetővé, amelyek tartalma megegyezik az előző bekezdésben foglaltakkal. Az Ütv. 23. §-ának (1) bekezdésében meghatározott költségátalány azonban - a jogintézménynek a jogszabály szerkezetében való elhelyezéséből, az ügyvédi díjra vonatkozó rendelkezésektől való elkülönítéséből következően - nem az előző bekezdésben említett fogalmát takarja, mert nem az ügyvédi munkadíj részeként, hanem a munkadíjban való megállapodás egyik formájaként került meghatározásra. Ez arra utal, hogy az ügyvéd - rendszerint a tartós megbízások keretében - több, előre meghatározható, vagy előre nem látható számú ügy ellátását átalánydíj ellenében is elvállalhatja.
A tapasztalatok szerint az ügyvédi megbízási szerződést kötő felek a megbízási díjat legtöbbször a vitatott perérték százalékában, vagy egy előre megállapított fix összegben (átalánydíjban) határozzák meg. Elterjedőben van az angolszász államokból átvett, ráfordított munkaóradíjjal való számítás, melyet különösen olyan feladatoknál alkalmaznak, ahol a szükséges munkamennyiség előre nem látható, vagy nehezen megbecsülhető. Az Egyesült Államokban hagyományai vannak, míg az Európai Ügyvédi Magatartási Kódex kifejezetten tiltja a "sikerdíj" alkalmazását, amikor az ügyvéd a befolyt összeg százalékában megállapított honoráriumot köt ki. A gyakorlatban elterjedt és az ügyfél számára is kedvező az a kombinációs megoldás, mely szerint az ügyvéd a megbízási szerződés megkötésekor előzetesen csak egy méltányosan alacsony összegű díjat kér azzal, hogy emellett őt illeti meg az ellenérdekű fél terhére a bíróság által megállapított perköltség is.
Az 1991. október l-jétől 2002. április 29-ig hatályban volt 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. §-a (1) bekezdésének b) pontja, illetőleg (2) és (3) bekezdése szerint polgári peres ügyben a bíróság első fokon legfeljebb a perérték 5 százalékáig terjedő, másodfokon pedig ennek felét kitevő összegű ügyvédi munkadíjat állapíthatott meg, amelyet különösen bonyolult ügyben 50 százalékkal felemelhetett. A rendelet 2. §-ának (1), (2) és (3) bekezdései szerint az ügyvéd az eljárásban felmerült készkiadásait - postai, távbeszélő-, utazási, szállás-, leírási, másolási és egyéb költségeket - tételes kimutatás alapján érvényesíthette, melyet a bíróság felhívására köteles volt részletezni, illetőleg igazolni. Ezek elmulasztása esetén a bíróság az ügyvéd készkiadásait a rendelkezésre álló adatok alapján állapíthatta meg, vagy azok megállapítását mellőzhette.
A 2002. április 29. napján hatályba lépett 8/2002. (III. 30.) IM rendelet (a továbbiakban: R.) - az Ütv. 131. §-ában foglalt felhatalmazás alapján - a polgári eljárásban pernyertes felet képviselő ügyvéd munkadíjának és készkiadásainak megállapítását újraszabályozta. Az R. 3. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjai lehetővé teszik, miszerint a pernyertes fél indítványozhassa, hogy részére a bíróság az eljárásbeli képviselettel kapcsolatban az ügyvédi megbízási szerződésben kikötött munkadíjat, valamint a képviselője részére költségtérítésként kifizetett, az eljárásban felmerült indokolt készkiadások együttes összegét állapítsa meg. Az R. 3. §-ának (2) bekezdése feljogosítja a bíróságot, hogy az így megjelölt ügyvédi munkadíj összegét felülvizsgálhassa, és ha azt eltúlzottnak találja, akkor azt az általa indokoltnak tartott mértékre leszállíthassa. A készkiadásokkal kapcsolatban az R. 4. §-ának (1) és (2) bekezdése a korábbi szabályozást fenntartotta, és annak megállapítását ugyancsak tételes kimutatáshoz kötötte azzal, hogy ha a fél azt a bíróság által megszabott határidőn belül nem részletezi és nem igazolja, a bíróság azok megállapítását mellőzi.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
