A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (új Ptk.) 6:99. §-a egy generális szabályt tartalmaz a tulajdonjog-átruházással járó biztosítékok vonatkozásában, azonban törvényi kivételt is megfogalmaz egyúttal:
Ptk. 6:99. § [Fiduciárius hitelbiztosítékok semmissége]
Semmis az a kikötés, amely - a pénzügyi biztosítékokról szóló irányelvben meghatározott biztosítéki megállapodások kivételével - pénzkövetelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházására, vételi jog alapítására irányul.
Az idézett rendelkezés címe a "fiduciárius hitelbiztosítékok" kifejezést tartalmazza, amely elnevezés a latin bizalmi ügyletből ered. A római jogban a fiducia cum creditore névvel jelzett ügylet alapján a hitelező tulajdont szerzett az adós által nyújtott biztosítékon, és csupán ígértet tett arra, hogy a biztosítékul szolgáló vagyontárgy tulajdonjogát bizonyos feltételek esetén visszaruházza az adósra; az adós tehát elvesztette a tulajdonjogát, és a biztosítékul adott vagyontárgyat csak kötelmi alapon követelhette vissza a hitelezőtől" (Gárdos Péter: Előszó a "Tanulmányok a fiduciárius biztosítékok köréből" című tanulmánykötethez, 8. o., HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2010).
Az új Ptk. indoklása szerint "a törvény a fiduciárius biztosítékokat azért tekinti érvénytelennek, mert azokkal a hitelező az adós rovására több jogot - a legteljesebb jogi hatalmat biztosító tulajdonjogot - szerez, mint amennyi a követelésének biztosításához valójában szükséges és jogilag indokolt. Emellett a fiduciárius biztosítékok az adós és az adós többi hitelezője érdekeinek védelmét szolgáló szabályok megkerülésével járnak. Kiegyensúlyozott zálogjogi szabályozás mellett az ilyen kerülő megoldások jogi elismerése nem indokolt."
Az új Ptk. csak nagyon szűk körben enged kivételt a fiduciárius biztosítékok tilalmának szabálya alól. Ezen kivételeket három fő csoportba oszthatjuk:
a) az első csoportba az új Ptk. 6:99. §-a szóhasználatának alapulvételével gyűjtőnévként a "nem pénzkövetelés biztosítása céljából" adott biztosítékok tartoznak;
b) a második csoportba azok a jogintézmények tartoznak, amelyek esetén maga az új Ptk. egyedi rendelkezéssel ad lehetőséget pénzkövetelések esetén is a tulajdonjog biztosítéki jellegű "igénybevételére":
- tulajdonjog-fenntartás (új Ptk. 6:216. §),
- pénzügyi lízingszerződés (új Ptk. 6:409-6:415. §)
- faktoringszerződés (új Ptk. 6:405-6:408. §), és
- pénzen vagy értékpapíron, mint helyettesíthető dolgoknak minősülő "rendhagyó letéti tárgyakon" kézizálog módjára alapított óvadék (új Ptk. 5:95. §, 5:106. §, 5:138. § és 6:367. §), ideértve az új Ptk. 5:95. § (1) bekezdésének d) pontja és (4) bekezdésének felhatalmazása alapján más jogszabályban meghatározott vagyontárgyakon alapított óvadékot
- 9/10 -
is [pl. Bszt. 57. § új (7) és (8) bekezdései alapján a pénzügyi eszközökön alapítható óvadékot];
c) és végül a harmadik csoportba az új Ptk. 6:99. §-a által kifejezetten beidézett uniós irányelv, az Európai Parlament és a Tanács 2002. június 6-i 2002/47/EK irányelve a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról (a továbbiakban: Pénzügyi Biztosítéki Irányelv) által meghatározott ügyletek tartoznak.
Az első csoport esetköre kialakult bírói gyakorlat híján jelenleg még kérdéses. Az új Ptk. indoklása szerint ugyanis "e tilalom a pénzkövetelések biztosítása körében nyilvánítja semmisnek a megnevezett biztosítéki kikötéseket; nem kívánja tehát érvényteleníteni az összetett jellegű, például egy projektfinanszírozás sikeres megvalósítását biztosító vételijog-kikötéseket". Ugyanakkor kétségtelen, hogy minden finanszírozás, így a legösszetettebb projekt- és strukturált finanszírozási tranzakciók is végeredményben pénzkövetelés alapítására irányulnak, így értelemszerűen bármely biztosíték is ezen pénzkövetelés valamilyen formában való megtérülését biztosítja. Ezért kétséges, hogy kialakult bírói gyakorlat híján bármely finanszírozó bevállalja-e az esetleges érvénytelenség kockázatát egy - a projektfinanszírozásoknál tipikusan - nagy összegű finanszírozás esetén. A "nem pénzkövetelés biztosítása céljából" adott biztosítékok sokkal inkább a finanszírozás területén kívül, a mindennapi élet áruforgalma és szolgáltatási piaca vonatkozásában képzelhetők el, korlátját csak a jó erkölcsbe ütközés képezheti (új Ptk. 6:96. §).
A második csoport jogintézményei önálló szabályozást nyertek az új Ptk.-ban, így azok alkalmazhatósága tekintetében külön alátámasztás nem szükséges. A pénzen és értékpapíron alapított óvadék szabályait azonban később érdemes lesz összevetni a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv adta lehetőségekkel.
A harmadik esetkör, azaz a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv által meghatározott ügyletek feltárása azonban külön is szükséges ahhoz, hogy a fiduciárius biztosítékok alóli kivételek teljes körét feltérképezhessük.
A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv önmagában nem közvetlenül alkalmazandó jogszabály, hanem azt a tagállamoknak kell átültetniük a nemzeti jogba. Ennek a magyar jogalkotó a pénzforgalmi törvény, a tőkepiaci törvény és a csődtörvény, valamint a régi Ptk. és a régi Ptké. pozíciólezáró nettósításra, óvadékra vonatkozó szabályainak a bevezetésével, illetve módosításával kívánt korábban eleget tenni. Ugyanakkor természetesen a tagállami jogalkotónak lehetősége van arra, hogy egyszerű hivatkozással vagy visszautalással tulajdonképpen az irányelv teljes szövegét alkalmazni rendelje más jogszabály tekintetében is. Ez esetben, ha a tagállami visszautaló szabály megszorításokat nem tartalmaz, akkor úgy tekinthetjük, hogy a tagállam nem élt az irányelv adta azon lehetőségekkel, hogy adott rendelkezéseket megszorító tartalommal ültessen át. (A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv ugyanis több helyen konkrétan lehetőséget ad a tagállamoknak arra, hogy bizonyos rendelkezéseket ne, vagy csak megszorítóan ültessenek át. Ha ezzel a lehetőséggel egy adott tagállam nem él, akkor vélelmezhetjük, hogy a lehetséges esetek teljes spektrumát alkalmazni kívánja.)
A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv személyi és tárgyi hatályának vizsgálata alapvető fontosságú, hiszen csak behatárolt alanyi körben, és csak meghatározott eszközök vonatkozásában ad lehetőséget az irányelvben foglalt rendelkezések érvényesülésére.
(i) Személyi hatály: ki lehet a biztosíték nyújtója és elfogadója?
A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv 1. cikkének (2) bekezdése öt alapvető kategóriát állít fel, és elvi éllel kimondja, hogy mind a biztosíték nyújtójának, mind pedig a biztosíték elfogadójának valamelyik kategóriába bele kell esnie. Ugyanezen bekezdés e) pontjának szövege egy szűkítést tartalmaz, amely alapján az első négy kategóriába tartozó alanyok esetén mindegy, hogy a biztosíték nyújtója és elfogadója azonos vagy különböző kategóriába tartozik-e, azonban az ötödik kategóriába tartozó alany szerződése csak akkor esik az irányelv hatálya alá, ha a másik fél az első négy csoport valamelyikébe tartozik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
