"A jogszerűség és az innováció, a jogszerűség és a kreativitás, a jogszerűség és a bátorság nem egymást kizáró fogalmak"
2018. szeptember 1-jei hatállyal nevezték ki az Igazságügyi Minisztérium európai uniós és nemzetközi igazságügyi együttműködésért felelős államtitkárává. Milyen tapasztalatok birtokában vállalkozott erre a feladatra?
Tavaly november közepéig dékánhelyettes voltam a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Karán. Ezt követően kerültem az Országos Bírósági Hivatal kötelékébe, ahol a Magyar Igazságügyi Akadémia igazgatójaként láttam el az igazságszolgáltatásban dolgozók oktatásával, képzésével, illetve az OBH tudományos és nemzetközi kapcsolataival összefüggő feladatokat. Ebben a pozícióban keresett meg Trócsányi László igazságügyi miniszter úr, hogy a megüresedő európai uniós és nemzetközi igazságügyi együttműködésért felelős államtitkári posztot vegyem át. Korábban dolgoztam egyetemi oktatóként a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, főtanácsadóként a Kúrián, és öt évig az Európai Parlamentben is. Utólag visszatekintve, mintha mindvégig erre a feladatra készültem volna...
- 5/6 -
Úgy tűnik ehhez az államtitkári poszthoz elengedhetetlen a brüsszeli "előélet", hiszen elődje, Kecsmár Krisztián is uniós intézménynél szerzett tapasztalattal érkezett a tárcához. Ön hogyan tudja munkája során hasznosítani az Európai Parlamentben tanultakat?
Ez egy olyan pozíció, ami elsősorban szakmai és szakpolitikai kihívásokat tartogat az államtitkár számára. Tisztában kell lennie az intézményrendszerrel, a szabályokkal, ismernie kell a szereplőket, és olyan hálózatot működtetnie, hogy a magyar érdekeket ezeken a területeken megfelelően érvényesíthessük. Ebből a szempontból az Európai Parlamentben töltött évek nagyon jó tanulási időszakot jelentettek. Ott értettem meg azt is, hogy az európai együttműködésben a közös múlt ellenére sok szempontból különböző hagyományokra, kulturális és politikai háttérre kell tekintettel lenni - mindezt úgy, hogy nem semleges szemlélők vagyunk, hanem az európai integráció jövőjével kapcsolatos markáns álláspontunkat próbáljuk érvényre juttatni.
Az Európai Parlament kétség kívül a Sargentini-jelentés elfogadásával állította az utóbbi idők egyik legjelentősebb és legérzékenyebb természetű szakmai feladata elé az Igazságügyi Minisztériumot. Hol tart most ez a precedens értékű ügy?
Az eléggé egyértelműnek látszik, hogy az Európai Parlament komoly eljárási szabálysértést követett el a tartózkodó szavazatok beszámításával kapcsolatban. A kormány úgy döntött, jogi lépéseket tesz az ügyben, és az Európai Unió Bíróságától kéri a parlamenti állásfoglalás megsemmisítését. A keresetet Magyarország benyújtotta, jelenleg az Európai Parlament ellenkérelmét várjuk. A keresetünk a parlamenti állásfoglalás elfogadásának eljárási kérdéseire koncentrál, de a jelentés tartalma is - függetlenül a megállapítások valótlanságától - több jogi problémát vet fel. Idetartoznak azok a témák, amelyeket kötelezettségszegési eljárások keretében már rendeztek a felek. Hogyan várhatja el az EU egy tagállam jóhiszemű együttműködését a kötelezettségszegési eljárásban, ha a tagállamnak azzal kell együtt élnie, hogy az ügyek lezárásától függetlenül ezek a kérdések egy másik eljárásban bármikor újra napirendre kerülhetnek? És persze kulcskérdés az is, hogy mennyiben képezhetik egy uniós eljárás tárgyát olyan ügyek, amelyek kívül esnek az EU hatáskörein.
Az Alapszerződés 7. cikk szerinti eljárásban meddig terjed az EU hatásköre? Az igazságszolgáltatás függetlensége és erre való tekintettel a bíróságokat érintő szervezeti változások, így a közigazgatási bíróságok felállítása mennyiben tekinthető tagállami hatáskörnek, hol húzódnak a határok?
A kiindulópont az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés 19. cikke, ami előírja a tagállamoknak az uniós jog által szabályozott területeken a hatékony jogvédelem biztosításához szükséges jogorvoslati lehetőségek megteremtését. Az Európai Unió Bírósága a C-64/16. számú ügyben egyértelművé tette, hogy e jogvédelem biztosítása érdekében a bíróságok függetlenségének megőrzése alapvető fontosságú. A Bíróság felfogásában az igazságszolgáltatás függetlensége abszolút követelmény, amit sem rendkívüli körülmények, sem egyedi megfontolások nem írhatnak felül. A kérdés viszont az, hogy az intézményi és szervezeti megoldások, illetve a személyi döntések kapcsán mennyire szoros okozati kapcsolatot kíván meg a Bíróság az uniós jogvédelemmel, és mennyi mozgásteret engedélyez a tagállamoknak - tekintettel alkotmányos berendezkedésükre és hagyományaikra, ami az uniós jog által is elismert nemzeti identitásuk részét képezi. Én úgy vélem, nem szakadhatunk el attól az alaptételtől, hogy a bíróságok függetlensége az EU szempontjából elsősorban az uniós jog hatékony érvényesülése miatt releváns. Ha ettől eltekintünk, akkor az uniós jog területéről átevezünk az uniós politika területére.
Az Európai Unióról szóló Szerződés persze a politikai szempontokat sem zárja ki, hiszen a 7. cikk szerinti eljárás alapvetően politikai eljárás. Ezért tárgya lehet az EU hatáskörébe nem tartozó kérdés is, amennyiben az EUSZ 2. cikkében felsorolt értékeket veszélyeztető vagy sértő tagállami magatartásról van szó, ideértve a jogállamiságot is. Világossá kell azonban tenni, hogy az EUSZ 7. cikke szerinti eljárásban a tagállamok politikai értékítéletet fogalmaznak meg, és nem jogilag minősítik az eljárás alá vont tagállamot. Az a tény, hogy a tagállamoknak lehetőségük nyílik ilyen értékítéletet viszonylag széles körben megfogalmazni, még nem jelenti azt, hogy az eljárás az uniós hatásköröket és az uniós jog hatókörét is kiterjesztené. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy milyen reakciót várunk vagy engedünk meg az érintett tagállam oldaláról. Egy politikai eljárásban főszabály szerint politikai párbeszéd zajlik, nem pedig jogi kötelezettségek egyoldalú kikényszerítése. Az EUSZ 7. cikke végső soron mégis lehetővé teszi szankciók alkalmazását, ami jól jelzi a szabályozás komoly belső ellentmondásait.
Egyetemi oktatóként nyilvánvalóan széles körű rálátással és valószínűleg határozott szakmai állásponttal rendelkezik az Állam titkárság elé kerülő ügyek tekintetében. Az adott dossziék intézése során milyen szempontokra kell tekintettel lenni?
Édesapám annak idején azzal bocsátott egyetemi tanulmányaimra, hogy egy dologra figyeljek csak: ne hibázzak. Tehát úgy tűnik, végül is nem kell olyan nagyon sok szempontra tekintettel lenni... Komolyra fordítva a szót: az uniós jog és a nemzetközi magánjog terén általában véve kompetensnek érzem magam, de a portfólióm annyira összetett és szakmai jellegű, hogy nincs ember a világon, aki valamennyi területét egy személyben professzionálisan művelné. Itt, az államtitkárságon viszont olyan csapat dolgozik, ahol a szakértelem, tapasztalat és nyelvtudás rendelkezésre áll a hatékony munkavégzéshez. Szabó Lőrincet idézve, az egyik feladatom, hogy megtanuljak mindenkitől tanulni. A másik feladatom ugyanakkor az, hogy ezeket a kapacitásokat a kormányzati célkitűzések szolgálatába állítsam. A szakmai alázat mellett tehát orientálnom is kell a kollégáimat, és adott esetben meg kell kérdőjeleznem olyan álláspontot is, ami a többség számára adottnak vagy egyértelműnek tűnik.
Korábban betöltött pozícióimból is nyílt közvetett rálátásom a kormány jogpolitikai célkitűzéseire, sajátos átmenet volt ez a kormányzati és az akadémiai szféra között. Jelenleg
- 6/7 -
természetesen az előbbi a meghatározó az életemben, de az akadémiai útravaló kifejezetten jótékony hatást gyakorol a kormányzati munkámra. Az a szempont, hogy a kormányzati célkitűzések megvalósítása szakmailag megalapozott, koherens módon és az intézményi realitásokra tekintettel történjen, az európai uniós és nemzetközi igazságügyi kapcsolatok területén a siker elengedhetetlen feltétele. Batthyány Kázmér, a függetlenségét visszanyert Magyarország első külügyminisztere írta megkapó erővel 1849-ben, hogy belső problémáink kiigazítása csak saját akaratunktól függ, de ahol a nemzet neve és becsülete áll a világ ítélő széke előtt, ott az elkövetett hibák könnyen helyre nem hozhatók.
Milyen jellegű ügyek vannak a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt, amelyeket fontosnak tart megemlíteni?
Az EJEB előtt futó ügyeink döntő többsége az eljárások elhúzódásával kapcsolatos standard ügy, ami nem vet fel elvi jelentőségű alapjogi kérdéseket. A Nagykamara előtt van viszont az Ilias és Ahmed kontra Magyarország ügy, ahol a menedékkérők tranzitzónában történő elhelyezése a vizsgálat tárgya, és a döntés komoly hatással lehet az európai menekült- és migrációs politika egészének alakulására. A Nagykamarának kell állást foglalnia magyar vonatkozású ügyben arról is, hogy a szavazólapok lefényképezésére buzdító mobiltelefonos applikáció kifejlesztése és népszerűsítése miatt egy pártra kiszabott bírság sérti-e a véleménynyilvánítás szabadságát. Én elvi jelentőségű kérdésnek tekintem azt is, hogy a beszerzési rendszer átalakítását követően bekövetkezett piaci részesedésvesztés mennyiben tekinthető a tulajdonjog sérelmének, vagyis lehet-e állami ügyfélkör valakinek a magántulajdona. A tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel kapcsolatban szintén vannak kiemelten fontos függő ügyeink Strasbourgban.
A Magyarország és Vietnám közötti kölcsönös jogsegélyegyezménynek és általában az új generációs jogsegélyegyezményeknek miben látja a jelentőségét?
Ez a kérdés nekem szívügyem, és úgy látom, hogy a nemzetközi igazságügyi együttműködésért felelős helyettes államtitkárság itt európai szinten is úttörő munkát végez. Jogsegélyegyezményeink döntő többsége évtizedekkel ezelőtt, a maitól jelentősen eltérő környezetben keletkezett, így azok számos rendelkezése mára elavulttá vált. Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés, illetve a Csatlakozási Okmány is a tagállamok kötelezettségévé teszi a csatlakozásuk előtt kötött nemzetközi egyezményeikben vállalt kötelezettségeik és az uniós joganyag közötti ellentmondások kiküszöbölését. Az a körülmény ugyanakkor, hogy az Unió hatásköre e területre is kiterjed, erősen korlátozza a tagállamok szerződéskötési szabadságát. A magyar kormányt és az Igazságügyi Minisztériumot azonban az uniós jogi nehézségek nem tántorították el. Az Európai Bizottsággal folytatott hosszas és részletekbe menő egyeztetések során a tagállamok között elsőként feltártuk a rendelkezésünkre álló mozgásteret, és azt az új megállapodás megszövegezése során maximálisan ki is használtuk. Példaértékűnek tekintem ezt a hozzáállást. Egy megközelítés vagy gyakorlat nem attól jogszerű, hogy bevett, megszokott mintákat követ. A jogszerűség és az innováció, a jogszerűség és a kreativitás, a jogszerűség és a bátorság nem egymást kizáró fogalmak. E megközelítés sikerét a megállapodás igazolja, és e megközelítést tekintem én is szakmai hitvallásomnak.
Az új megállapodás korszerűbb, a gyakorlatban jobban alkalmazható szabályozást tartalmaz, ami ráadásul a magyar belső jogi szabályozáshoz közelebb áll, és az érintett felek jogvédelmét is hatékonyabban biztosítja. Például határidőket vezet be a megkeresések teljesítésére, illetve szigorú feltételek között, de lehetővé teszi az eljárási iratok postai úton történő kézbesítését a másik államban. Gyakorlati probléma volt eddig, hogy a más állampolgársággal is rendelkező magyar állampolgárok tekintetében külföldön hozott döntések egyes esetekben nem ismerhetők el, mivel a magyar jog alkalmazása szempontjából az ilyen magyar állampolgárt kizárólag magyarnak kell tekinteni. Ennek súlyos következménye, hogy többes állampolgársággal rendelkező honfitársaink különböző államokban eltérő családjogi jogállással, személyállapottal, névvel rendelkezhetnek. E méltánytalan helyzet orvoslására a másik állampolgárság figyelembevételével az új megállapodás már lehetőséget nyújt.
Milyen hosszú távú tervei, akár kodifikációs jellegű feladatai vannak az Államtitkárságnak erre a kormányzati ciklusra?
Mi elsősorban a magyar állam képviselői vagyunk egyes nemzetközi fórumok előtt és eljárásokban, így a feladataink jelentős része a legnagyobb előrelátás mellett sem tervezhető. A számos ad hoc tevékenység mellett azonban fontos, hogy meghatározzunk távlati célokat és prioritásokat is, olyan ügyeket, amiket nem azért viszünk, mert kell, hanem azért, mert akarjuk. Én ilyennek látom az eljárások elhúzódása miatti, a strasbourgi standardok szerint hatékony belső kompenzációs eljárás megalkotásában való közreműködést. Ez régi adósságunk - mindenekelőtt saját magunkkal szemben, ugyanakkor személyes véleményem szerint jól felfogott érdekünk is. Folytatni kívánom kétoldalú jogsegélyegyezményeink megújítását, de ehhez természetesen fogadókészség is szükséges a potenciális nemzetközi partnerek oldaláról. A nemzetközi gyermekelviteli, gyermekelhelyezési, és általában véve nemzetközi magánjogi ügyekben a gyermek mindenek felett álló érdekét kívánom előtérbe helyezni. Ezt az uniós jogalkotási eljárásokban - például a Brüsszel IIa rendelet reformja során - közvetlenül tudjuk képviselni, a nemzetközi jogalkalmazást pedig jó gyakorlatok bemutatásával igyekszünk majd segíteni. Az uniós jog napi taposómalma mellett igyekszem megteremteni a lehetőségét annak, hogy egyes stratégiai jelentőségű kérdéseket, mint a kölcsönös elismerés elvének megrendülése az igazságügyi együttműködésben vagy az uniós jog elsőbbsége és a tagállami alkotmányos identitás kemény magjának a kapcsolata, elméleti igénnyel körbejárjuk. Tudjuk, hogy ezek nem elvont problémák, egyre gyakrabban és intenzívebben fognak konkrét ügyekben testet ölteni. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Nem elég, ha követjük, alakítanunk kell az ezzel kapcsolatos közös gondolkodást.
Budapest, 2018. december 3. ■
Visszaugrás
