Magyarország 1990 októberében írta alá az Európai Emberi Jogi Egyezményhez (a továbbiakban: az Egyezmény, vagy az EEJE) való csatlakozásáról szóló okmányt. A jogrendszer megfelelő átalakítása után a dokumentum ratifikálására 1992. november 5-én, kihirdetésére pedig az 1993. évi XXXI. törvénnyel került sor. Az Egyezmény tehát immár hat éve része a magyar belső jognak, ami azt jelenti, hogy arra a hazai bíróságok előtt is bárki közvetlenül hivatkozhat.
Magyarországnak az EEJE-hez való csatlakozása az emberi jogok védelmének új perspektíváit nyitotta meg az. állampolgárok előtt. Az Egyezmény ratifikálását megelőző, fent hivatkozott magas színvonalú jogharmonizációs munkálatok végrehajtása ugyanis nem jelenti azt, hogy "ne léteznének azóta is sűrűn egyezménysértésekre vezető jogi normák, illetve látszólag aggálytalan jogszabályok gyakorlati végrehajtása során ne sértenék meg a hatóságok rendszeresen az Egyezményt".[1]
Az EEJE adta lehetőségek kihasználásának természetes előfeltétele, hogy az állampolgárok tisztában legyenek nem csak az Egyezmény anyagi jogi tartalmával, de kikényszeríthetőségének eljárásjogi szabályaival is. Ez utóbbi tényezőt azért is fontos itt kiemelnünk, mert az Európai Emberi Jogi Egyezmény valódi ereje - számos nemzetközi emberi jogi dokumentummal ellentétben - éppen hatékony végrehajtási mechanizmusában rejlik. E végrehajtási mechanizmus utolsó állomása a Strasbourgban székelő Európai Emberi Jogi Bíróság, amely 1998. novemberében jelentősen átalakult az Egyezmény 11. Kiegészítő Jegyzőkönyvének értemében. A most már állandóan működő Bíróság mélyreható reformjának a célja pont az volt, hogy az évtized elején Európa tanácsi tagságot szerzett, az EEJE-hez is csatlakozott - és tegyük hozzá, emberi jogi szempontból felettébb problémás - közép- és kelet-európai országok ügyeinek "dömpingjével" úgy tudjon megbirkózni, hogy az emberi jogok európai védelmének jelenlegi magas színvonala ne csökkenjen.
Az Egyezményt azonban nem csak az állampolgároknak, de a jogalkalmazóknak is meg kell ismerniük. Ezt semmiképp sem könnyíti az a tény, hogy az EEJE és az ahhoz tartozó 11 kiegészítő jegyzőkönyv tartalmának elsajátítása még nem elég annak szakszerű alkalmazásához. Az Egyezményhez ugyanis szervesen hozzátartozik a hatalmas, angolszász jellegű strasbourgi esetjogi anyag, amelynek kezelése önmagában is nagy feladat a kontinentális jogrendszer jogászainak. Köztudott továbbá, hogy az Egyezmény és az ahhoz tartozó egyéb joganyag feldolgozását a magyar jogalkalmazóknál hátráltatja, hogy a gyors gazdasági és társadalmi reformok a hazai jogrendszert is radikálisan átalakították, és a jogszabályok sűrű változásának nyomon követése köti le a gyakorlati jogászok energiájának nagy részét. A bírói kar túlterheltsége tekintetében további tényező a hatalmas felhalmozódott ügyhátralék. Mindezeken túl a jogalkotó
- 289/290 -
sem adott megfelelő felkészülési időt az Egyezmény belső jogi alkalmazására, hiszen az 1993. évi XXXI. törvény - az Egyezmény szűk értelemben vett szövegére vonatkozóan - a kihirdetése utáni 8. napon lépett hatályba.[2] A felkészülési időre pedig égető szüksége lett volna a magyar jogász-társadalomnak, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a strasbourgi esetjogi anyag nagy része még ma sem áll rendelkezésre magyarul, illetve az első magyar nyelvű kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről csak 1998. második felében jelent meg. Az EEJE alkalmazásának első lépcsője pedig szükségszerűen a hazai igazságszolgáltatási rendszer, hiszen az Egyezmény 35. cikkének 1. pontja[3] értelmében "az ügyet csak akkor lehet a[z Európai Emberi Jogi] Bíróság elé terjeszteni, ha az összes hazai jogorvoslati lehetőséget -(...)- már kimerítették".
Ahhoz, hogy a hazai bíróságok megfelelő színvonalon alkalmazzák az Egyezményt, nem csak az állampolgároknak, de magának az országnak is érdeke fűződik. Az állam számára ugyanis mindenképp kifizetődőbb, ha az EEJE-ben foglalt jogok megsértését megalapozottan kifogásoló kérelmezőnek a nemzeti bíróságok adnak igazat. Kifizetődőbb ekkor az eljárás hazai porondon való befejezése nem csak a szó átvitt értelmében - azaz az állam nem kényszerül elviselni a strasbourgi per elvesztésével járó jelentős presztízsveszteséget - de a szó szoros értelmében is, hiszen ebben az esetben a nemzeti bíróságok dönthetnek az Egyezmény megsértésének jogkövetkezményei felől. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az állam adott esetben elkerülheti az EEJE 41. cikke[4] szerinti "igazságos elégtétel" megfizetését, amely az állam belső joga szerinti jóvátételnek a többszöröse is lehet.
A hazai jogalkalmazás - nagyrészt a fent már említett tényezők következtében - ma még csak az elején tart annak a folyamatnak, amelynek a végén a bíró, az ügyész, az ügyvéd, az államigazgatásban ténykedő jogász ugyanolyan rutinnal alkalmazza majd az EEJE-t, mint a büntető- vagy a polgári törvénykönyvet. Emiatt azonban nincs szégyenkezni valónk. A vonatkozó összehasonlító jogi tanulmányok tanúsága szerint ugyanis az első lépések nem voltak könnyebbek azokban az országokban sem, amelyek napjainkban már lassan fél évszázada alkalmazzák az Egyezményt, vagyis ott voltak annak születésénél. Sőt, a dokumentum belső jogi-alkalmazása az Egyezmény "doyenjeinek" számító államokban sem problémamentes a mai napig.
Ez a dolgozat arra vállalkozik, hogy rövid betekintést adjon az Egyezmény belső jogi státuszának és alkalmazása történetének alakulásáról egy olyan kontinentális jogrendszerű országban - Hollandiában - és olyan angolszász jogrendszerű országban - az Egyesült Királyságban - amely ott volt az EEJE-t aláíró államok között 1950-ben.
A világ piacainak egységesítésére irányuló globális folyamat részeként az 1940-es évek vége óta egyre több nyugat-európai ország törekszik arra, hogy egy nemzetek feletti gazdasági- és jogrendszerben egyesüljön. E cél megvalósítása az Európai Közösségek, majd az Európai Unió szervezeti keretein belül folyt és folyik napjaikban is. Jelenleg ez utóbbi nemzetek feletti szervezet 15 tagot számlál.
Egy, a fentivel párhuzamos, az emberi jogokat érintő európai integrációs folyamat kiindulópontjaként az Európa Tanács égisze alatt került elfogadásra az Európai Emberi Jogi Egyezmény 1950-ben. Ez a dokumentum a második világháború utáni Nyugat-Európa kettős reakciója volt a kontinensen lezajlott és zajló eseményekre: egyfelől, az Egyezmény az aláíró országok szándéknyilatkozata volt a második világháború során lábbal tiport emberi jogok tiszteletben tartására, másfelől, a dokumentum leplezetlen célja volt, hogy védőbástyaként szolgáljon a szovjet típusú szocializmus Közép- és Kelet-Európában tért nyerő eszméi ellen. Ma negyvenegy ország részese az ötvenedik születésnapját ünneplő Egyezménynek.
Az egyre intenzívebb európai integráció folyamatában az Európai Unió - az arra vonatkozó szerződések és annak intézményei -, valamint az EEJE - az azt aláíró államok számának folyamatos növekedése és az Európai Emberi Jogi Bíróság (a továbbiakban: a Bíróság) illetve az Európai Emberi Jogi Bizottság[5] (a továbbiakban: a Bizottság) jogalkotó munkája -, a jogharmonizáció legjelentősebb forrásai. Az Unió és az Egyezmény együttes működése nyomán zajlik tehát "a jog európaizálódásaként"[6] hivatkozott folyamat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
