Az állam szerepének helyes megközelítése és az adott kornak adekvát megfeleltetése nélkülözhetetlen a közigazgatás alanyainak - tehát az embereknek - az elégedettségéhez. A modern kor vívmánya a boldogság index, illetve a kormányzati munka iránti bizalmi index olyan mutatószámok tehát, amelyek célzottan azt mérik, hogy az állam és a kormányzat mennyire képes megvalósítani a jó közigazgatás eszményét, illetve az absztrakción túl mennyire tudja a mindennapok részévé tenni. Leszögezhetjük, hogy a szakszerűen és jogszerűen, magasan képzett tisztviselőkkel működtetett állami ethosz, az ügyfélbarát mentalitás, amely partnerként kezeli az állampolgárokat, lehet az egyetlen út a jó közigazgatás megteremtéséhez.
Az állam szerepe mindig is változott, soha sem volt statikus. Ha az ókor és a feudalizmus partikuláris hatalmi képződményeit figyelmen kívül hagyjuk is, a polgári átalakulás sokféle államfelfogást produkált napjainkig. Gondoljunk csak a Smith nevével fémjelzett "láthatatlan kéz" liberális államára vagy Bismarck korai jóléti Poroszországára. Természetes tehát, hogy a modern kori társadalmak dinamikus közege még inkább folyamatos interpretációs kényszert támaszt az állami funkciókról, amelynek egyenes következménye, hogy napjainkban is jelentős számú modell létezik az állami szerepek meghatározására.
Egy államnak mindazonáltal vannak jogai és kötelezettségei, de a kötelezettségei sokkal többet nyomnak a latba. A mozgástér és a cselekvési kör tehát a normativitást biztosító alkotmányon és törvényeken - amelyek tartalma korról-korra változik -, illetve a döntéseket végrehajtó államgépezeten, a közigazgatáson nyugszik. Emellett persze nem lebecsülendő a közfelfogás morális értékrendszeréből táplálkozó eszmeiség sem, amely jelenleg ugyan kissé háttérbe szorult, de mégsem nevezhető fantazmagóriának.
A közkiadások mérséklése a jó kormányzás egyik attribútuma. Az állami felelősségbe vont non-profit szolgáltatások, amelyek a lakossági kiadásokat csökkentik, kétségkívül közjónak és az állami "pozitív" beavatkozás eszközének tekinthetők, mindazonáltal jelentős mértékben növelik az állami kiadásokat, és azáltal, hogy az állam a saját intézményrendszerével lép be a piaci szolgáltatások területére, csökkenti a piaci szereplők lehetőségeit a közszolgáltatások területén. Ez a példa szignifikánsan érzékelteti azt az értékkonfliktust, ami az aktív, a gazdasági válság torz következményeit mérsékelni akaró és a közkiadások csökkentését maga elé célként kitűző erős állami szerepfelfogások horizontján született.
Az "új közmenedzsment" (New Public Management) szemlélet a jóléti államok kudarcából indul ki, és a túlméretezett és felelőtlenül költekező állam koncepciója helyett a hatékony és kicsi állam vízióját állította. Az eszköztárából példálózó jelleggel megemlíthetjük a privatizációt, a kiszervezések különböző formáit (kiszerződés, koncesszióba adás, PPP-konstrukciók stb.), a deregulációt és a devolúciót. A modell a neoliberális államfelfogáshoz méltóan a bürokrácia leépítését és a szolgáltató államot favorizálja. A decentralizáció jegyében az állam hatáskörei jelentős részét a helyi közpolitikai aktorok számára delegálja, a deregulációs folyamatok pedig a szabályozási rendszer leegyszerűsítését tűzik zászlajukra. Jóllehet a cél a liberalizáció megközelítésében a költséghatékonyság elérése, a közszolgáltatások és a klasszikus közigazgatás sajátos működési tendenciái nem szolgáltak jó táptalajjal a reformok véghezvitelében.
A New Public Management alapvetően három nagy elmélet csoportjaként vázolható fel: a közösségi választások elméletei, az új intézményesülés teóriája és végül a közszolgáltatási orientáció tana tartozik ide. Az értekezés tartalmi korlátai nem teszik lehetővé, hogy egyenként kitérjünk valamennyi elmélet részletes számbavételére, annyi talán megjegyezhető, hogy ami közös bennük, az az "államtalanítás" és a közfeladatok ellátásának átadása magánszereplő részére, illetve a piac versenyorientált környezetének kiépítése. Míg az institucionalista elméletek alapvetően a közhatalmat gya-
- 5/6 -
korló intézmények és a piaci működés analógiájára hívják fel a figyelmet, addig a közösségi választások elméletének fundamentumát az állami szerepek közgazdasági megközelítése által interpretál-hatjuk. Ez utóbbi elképzelés a bürokratikus hatalomgyakorlás önfenntartó maximalizálásában látja a hatékonyság akadályoztatását. Önmagában mindkét elméletnek vannak gyenge, illetve tudományosan nem bizonyítható pontjai, azonban ismeretük mégsem hasztalan, hiszen rávilágít a közhatalom működésének és működtetésének alaptermészetére, ami sajátos jellege miatt eltér a piaci szereplők magatartásmintáitól. Ennek is köszönhető, hogy ezt a modellt egyre inkább kiszorítja a Neoweberi kormányzás tana, amelynek ideológiai alapja egyrészt az a szükség, ami az "új közmenedzsment" modelljének hiátusai felismeréséből fakadó válaszadási kényszer, másrészt a jó közigazgatás továbbgondolásából keletkezett.
A modell elismeri az államot, mint komoly társadalmi aktort, aminek elsődleges feladata a közjó megteremtése és mindenki számára a lehetőségeihez mérten való biztosítása. A lehetőségek korlátozottságára azért utaltam, mert egyrészt az erőforrások kapacitásának szűkössége sajnos a történelem során még sohasem eredményezte azt, hogy a teljes lakosság magáénak érezhette volna a közjót, másrészt politikai meggyőződéstől is függ, hogy ki mit tekint annak. Az állam a Neoweberi konstrukcióban aktív, tehát beavatkozik, de csak ott ahol és amennyire szükséges. Intelligens, tehát a piaci szereplőkkel és a civil szférával gyümölcsöző kapcsolatokat ápol. S erős, ami nem azt jelenti, hogy nagy, terjeszkedő, a hatásköri anomáliáknak se szeri se száma, de alapgondolata megkérdőjelezhetetlenül az expanzív etatizmus. Tehát elveti a kicsi, eszköztelen állam vízióját, amely ha cselekvésre kerülne sor, nem rendelkezik szakértői apparátussal. Célkitűzéseinek a középpontjában tehát a szakszerűen és jogszerűen, magasan képzett tisztviselőkkel működtetett állami ethosz áll, ahol az ügyfélbarát mentalitás partnerként kezeli az állampolgárokat. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző okleveles közigazgatási szakértő, munkatárs, Országgyűlés Hivatala - Törvényhozási Igazgatóság Tájékoztatási és Iromány-nyilvántartó Iroda.
Visszaugrás
