"Ezek a monumentális államférfiak úgy csinálták a történelmet, hogy felismerték a történelmi feltételek meghatározó erejét, a helyzet természetes logikáját, s démoni akaraterejüket rettenthetetlen a folyton felmerülő akadályokat sorban legyőzve, céljuk szolgálatába állították. Nagyságuk ebben rejlik: a kollektív történeti erőket individuális erejükkel bontották ki, sokkal gyorsabban és ésszerűbb formában, semmint azok »maguktól« fejlődtek volna ki." - Kornis Gyula: Az államférfi: a politikai lélek vizsgálata (1933).
Milyen a jó vezető? Egyáltalán milyen vezetők vannak? Mitől jó a vezetés? Nélkülözhetetlen-e a politikában maga a vezetés? Mind a politikai gondolkodást, mind a politikatudományt a kezdetektől megmozgatják ezek a kérdések. Ez alól nem kivétel a magyar politikatudomány sem: nemcsak napjaink szakirodalmának virágzó irányzatáról beszélünk (elég csak Körösényi András munkásságára gondolnunk), hanem a honi politikatudomány korábbi időszakaiban is kulcsfontosságú kérdéskörről van szó. Kornis Gyula "Az államférfi: a politikai lélek vizsgálata" címet viselő munkája 1937-ben az Akadémia nagydíját is kiérdemelte.
Mégis zavarban vagyunk, amikor a demokratikus berendezkedésekben beszélünk vezetőkről. Ahol "a nép uralkodik", nem valamiféle anomália, legfeljebb is csak szükséges rossz a vezetés, a vezető megléte? A vezetés és a demokrácia nem zárja ki egymást fogalmilag? Metz Rudolf újonnan megjelent kötete ezeket a gyanúkat tetézi annak a paradox helyzetnek a kiemelésével, hogy a demokratikus vezetőt miközben köti a (választások révén történő) rendszeres elszámoltatások és megbízatások ciklikussága, épp a demokratikus felhatalmazása miatt képes szinte bármely autokratánál nagyobb legitimációval eljárni.
A kötetet végigolvasva mégsem marad bennünk hiányérzet: előbb a demokratikus vezetés elméleti kérdéseit körüljárva, majd a vezetés gyakorlatát esetpéldákkal bemutatva, magyarázva a szerző világos és meggyőző képet vázol fel nekünk.
- 197/198 -
Központi tétele abban áll, nem hogy összeegyeztethető egymással a vezetés és a demokrácia fogalma, hanem a kettő egymástól elválaszthatatlan.
Kritikával fogadja a demokrácia és a vezetés összeegyeztetésének esszencialista kísérleteit: mind a vezetés morális töltettel való felruházása, mind az egyszerre moralitást és hatékonyságot, mind pedig a kizárólag hatékonyságot megkövetelő vezetésfelfogás szellemi öncsonkítás, hiszen létező és működő vezetési gyakorlatokat diszkreditál, és delegitimál. Úgy véli, demokrácia és vezetés nemcsupán fogalmi, hanem gyakorlati szinten is szorosan összefügg, egymást kölcsönösen feltételezi.
A vezetés álláspontja szerint elkerülhetetlenül demokratikus, melyet először a fogalom stabil denotációjával támaszt alá, mely tartalmazza a vezető, a követők és a környezet interakcióját, tehát kizárja az egyoldalú és kizáró kapcsolatokat. Másrészt bemutatja a vezetés fogalmának kötött határait, az olyan rokonfogalmaktól való eltérését, mint például a pozícióbetöltés, kormányzás vagy elit. Harmadrészt a fogalom normatív konnotációjából vezeti le a helyes és hatékony vezetés igényét, azaz a demokratikus legitimáció szükségszerűségét.
Metz kifejti, miért tartja zsákutcásnak mind a politikatudomány, mind pedig az interdiszciplináris vezetéskutatás kizárólagos megközelítését. A politikatudomány a fentebb már idézett Kornishoz hasonlóan a hőst, a legjobb vezetőt keresi, épp ezért kikerül látóteréből a nagy változást végre nem hajtó vezető, vagy maga a vezetés szerepe értékelődik le. A vezetéskutatás ezzel szemben a másik végletbe esik: a vezetéstől való félelmében a legdemokratikusabb vezetést keresi, így a vezetőkkel szembeni elvárásait egyre szigorúbb demokráciakoncepciókhoz igazítja, az erős vezetőket pedig kategorikusan elutasítja.
A szerző épp ezért nem azt vizsgálja, milyen a jó vezetés, hanem hogy milyen vezetések lehetségesek, melyek feltárásához konstruktivista megközelítést alkalmaz. A számtalan demokráciaelmélet közül hármat emel ki: a demokratikus vezetés morális ideálját megfogalmazó deliberatív-részvételi, a materiális ideált állító aggregatív-pluralista, valamint a politikai ideált középpontba helyező vezérdemokrácia elméletét. A három elmélettel három-három elvárás, illetve vezetéstípus rajzolódik ki. A deliberatív-részvételi demokráciaelmélet morális elvárásainak fényében jelenik meg a transzformatív vezetés, mely a morális alapítás, iránymutatás, a konstruktív problémamegoldás, valamint a követők politikába való beemelése kihívásával szembesül. Az aggregatív-pluralista demokrácia morális és hatékonysági elvárásokat is megfogalmaz, melyek a tranzaktív vezetés típusát nyújtják. A vezető itt a politikacsinálás, azaz a részvétel biztosításának és a közérdek kialakításának kihívásával kell megküzdjön. A harmadikként bemutatott vezérdemokrácia kizárólag hatékonyságot szem előtt tartó elvárásai a karizmatikus vezetéstípust hívják életre. A vezetőt érő legfontosabb kihívás itt a bizonytalanságok leküzdése, azaz saját alkalmasságának bebizonyítása, és ezzel párhuzamosan az új rend kialakítása.
Nagyon fontos kiemelni, hogy a szerző nem esik bele a korábban általa már részletesen bírált esszencialista, kizárólagos megközelítések csapdájába. Az általa
- 198/199 -
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
