2019. április 24-én a Kúria ünnepi konferencia és teljes ülés keretében emlékezett meg a bíráskodás és a közigazgatás elválasztását és a bírói függetlenséget első ízben deklaráló és a függetlenség garanciáit is meghatározó törvénycikk megalkotásának 150. évfordulójáról. A rendezvénynek az Országház főrendiházi ülésterme adott otthont, s nem véletlenül, hiszen az Országházban őrzött Szent Korona kifejezi a nemzet egységét és az egymástól elválasztott hatalmi ágak együttműködését.
A törvény hatálybalépésének 150 éves évfordulójáról megemlékező, törvényalkotó elődeink és a régi magyar bírák előtt fejet hajtó konferencián részt vettek a Kúria bírái, az Országos Bírósági Hivatal vezetői és az Országos Bírói Tanács tagjai, törvényszéki és ítélőtáblai vezetők. Jelen voltak az Alkotmánybíróság tagjai, az Igazságügyi Minisztérium munkatársai, az ügyészi szervezet, az ügyvédi kar és a közjegyzőség vezetői, valamint az állam- és jogtudományi karok dékánjai.
A konferenciát a házigazda, Kövér László, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg. Kiemelte, hogy a bírói hatalom az államhatalom egyik megnyilvánulása, amelynek sorsában mindig osztozik. A bírói hatalom részesei felelősek a nemzet, a közösség előtt, amely felelősséget éppen az elmozdíthatatlanságuk emel mindenki más fölé, és éppen ez a felelősség teszi a bírói hivatást magasztossá. A hazájukat szerető és szolgáló magyar jogász- és politikusnemzedékek legjobbjait mindig ez a felismerés vezette, ez volt számukra a szakmai és lelkiismereti iránytű.
Így volt ez a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvény megalkotásakor is. A magyar állam és szabadság helyreállításáért folytatott, három évszázados küzdelem után Horvát Boldizsáréknak már megadatott a lehetőség és felelősség, hogy egy jogrendszerét tekintve is korszerű államot teremtsenek. Az 1869. évi IV. törvénnyel elődeink ennek az építkezésnek, a magyar államhatalom újjáépítésének az egyik sarokkövét alkották meg. Értékálló jogszabály készült, amely nyolcvan esztendőn keresztül fejtette ki hatását a bírósági szervezetre és a bírák jogállására. A korabeli magyar társadalom kitartásának, áldozatának és megfeszített munkateljesítményének, valamint annak a dualizmus korabeli, korszerű köz- és magánjogi építkezésnek köszönhetően a trianoni magyar állam a két világháború között képes volt nem csak talpon maradni, hanem sok tekintetben a térségben kiemelkedő eredményeket elérni. Nem véletlen, hogy a XIX. század második felében kialakított magyar bírói függetlenség a XX. század idején éppen addig élt, ameddig a magyar állam szuverenitása és függetlensége létezett.
Kövér László kitért arra is, hogy a kommunizmus időszakát követő újjáépítésnek a közjogi és értékrendi kerete a 2011-ben megalkotott Alaptörvény. Véleménye szerint a jogalkotó mulasztott akkor, amikor nem szabályozta pontosan, hogy a bíróságok kinek vagy minek nevében hirdetnek ítéletet. Elvi éllel jelentette ki, hogy az ítélethozatal nem történhet más nevében, csakis Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét megtestesítő Szent Korona nevében. Felszólalása végén arra is felhívta a figyelmet, hogy a törvényeknek nem csak normatív tartalma, hanem értéktartalma is van. Így semmiféle modernizáció vagy mesterséges intelligencia nem fogja mentesíteni a jogalkotót és a jogalkalmazót az értékítéleti követelményektől, amelyek legvégső soron mindig az emberi lelkiismeretben gyökereznek.
A konferencia szakmai programján három kerekasztalbeszélgetés szerepelt. Az első, jogtörténeti témájú szekció levezető elnöke Máthé Gábor, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem professor emeritusa volt. A beszélgetésen részt vett Béli Gábor, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tanszékvezető egyetemi docense, Bódiné Beliznai Kinga, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi docense, valamint Barna Attila, a Széchenyi Egyetem, Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Karának tanszékvezető egyetemi docense.
Béli Gábor előadásában a kezdeti időktől a XIX. század derekáig tekintette át a magyar bírói hatalom és a bírósági szervezet történeti fejlődését. Kiemelte, hogy a bírói hatalomról történő megemlékezés során elsőként a király hatalmáról szükséges szólni, hiszen annak meghatározó része volt a bíráskodás, amely a királyi udvarban, a curiában folyt. A királyi jelenlét a XIII. századtól már nem csak a király személyes bíráskodás át jelentette, hanem jelentette még helyettesének, az országbírónak az ítélkező tevékenységét is. Később más jelenléti fórumok is kialakultak a curiában, amely voltaképpen az udvar bírósága volt, és ezt nem lehet a XVI. századig semmiképpen sem felsőbíróságnak tekinteni, minthogy itt csak meghatározott ügyek és meghatározott jogállásúak ügyei folytak.
- 45/46 -
A curia szervezete a jelenléti fórumok hivatalaiból állt össze, közülük kiemelkedő jelentőséggel bírt a nádor vezetésével működő fórum, amely a Jagelló-korszaktól kezdődően királyi táblaként is ismert. A XVII. század végére a curiában működő bíróságok között voltaképpen egyfajta alá-fölérendeltségi viszony alakult ki, majd az 1723-as reform eredményeképpen a hétszemélyes tábla fellebbviteli fórummá vált, a királyi tábla pedig egyszerre első- és felfolyamodású bíróság is volt, ahová 1790-től jobbágyok ügyei is kerülhettek - ezzel vált a királyi curia felsőbírósággá.
Béli Gábor a bírókra és a feladataik mibenlétére kitérve előadta, hogy hosszú évszázadokon át nem voltak képesítési követelmények, sem pontos hatásköri szabályok, ám a felelősség adott volt: a bírói tisztséget el kellett vállalni, az ítélkezés megtagadását a törvény büntetni rendelte. A bírónak nem volt fizetése, de volt javadalmazása; a kúriai bírók pedig adott esetben honorban részesülhettek.
Ezt követően Bódiné Beliznai Kinga mutatta be azt az utat, amely - a neoabszolutizmus szomorú éveit követően - a bírói függetlenséget deklaráló 1869. évi IV. törvény megalkotásához vezetett. Az 1860. október 20-án kiadott Októberi Diplomát a kortársak egyfajta reménysugárként értékelték, hiszen Ferenc József kinyilvánította, hogy visszaállítani szándékozik a Kúriát pesti székhellyel, másrészt, hogy a magyar igazságszolgáltatás ügyeit a magyar országhatárokon belül igyekszik megoldani. Ennek folyományaként Apponyi Györgyöt országbírói méltósággal díszítik fel, majd kinevezik a hétszemélyes tábla bíráit, a bécsi Oberster Gerichtshofnál megszűnik a magyar osztály, 1861. április 3-án pedig a visszaállított Kúria ismét megkezdi működését. Közben 1861 januárjában összeül az Országbírói Értekezlet: hatvan jeles férfiút hív az országbíró tanácskozásra. Közöttük van Deák Ferenc, Mailáth György későbbi kúriai elnök, Horváth Boldizsár későbbi igazságügy-miniszter, Tanhoffer Pál, a Magyar Jogász Egylet későbbi alapítója és első elnöke, és sok más jeles jogtudós, akiknek munkája nyomán megszületnek az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok, amelyek egészen 1868-ig meghatározzák az igazságszolgáltatás rendjét.
Nem kisebb volt a feladat, mint egy új jogrendszer megteremtése, amely a jogtudományhoz és a korabeli magyar viszonyokhoz egyaránt illeszkedik. 1868-ban szentesítette az uralkodó a törvénykezési rendtartást, amely létrehozta a négyfokú, általános hatáskörű bírósági szervezetet Magyarországon. E törvény csak a bírósági szervezetről szólt, illetve meghatározza a bíróságok hatáskörét és illetékességét, ám a bírói jogállásról nem beszél, és ez szolgált alapjául az 1869. évi IV. törvénycikknek. A kiegyezés után az Andrássy-kormány elsődleges feladata az volt, hogy az államszerkezetet úgy alakítsa ki, hogy az egyfelől igazodjon az Ausztriához fűződő viszonyhoz, másfelől őrizze az 1848 előtti bírósági szervezet maradványait, beillesztve azokat az új társadalmi rendbe, és emellett új, korszerű intézmények létrehozását is tegye lehetővé. Az Országgyűlés tanácskozását megnyitó trónbeszédében az uralkodó is leszögezte, hogy a jó, gyors és részrehajlatlan igazságszolgáltatás a rendezett állami élet egyik legfontosabb kelléke.
A törvényjavaslat előterjesztője Horváth Boldizsár akkori igazságügy-miniszter volt, de a javaslat kidolgozói között találjuk Csemegi Károlyt is, aki már az 1860-as évek elején több olyan cikket jelentetett meg, amelyek a bírói függetlenséggel, illetve az igazságszolgáltatás és a közigazgatás szétválasztásával foglalkoztak. A miniszter expozéjában a régi rendszer foltozgatása helyett új jogintézmények bevezetését szorgalmazta, a bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvény pedig megteremtette az alapokat, amelyekre a reform további elemei épülhettek.
E gondolatmenetet folytatva Barna Attila arra emlékeztetett, hogy nem egyetlen "évfordulós" törvényről van szó, hanem rögtön négyről, hiszen az 1868-ban felvett fonál 1869-ben folytatódik, és 1871-ig tart. Hozzászólásában utalt arra a konfliktusra, amely akkoriban a kodifikált, kódexszerű rendezés és a magyar szokásjogi hagyományokhoz való ragaszkodás között feszült. Ezt napjainkban sokan nem értik, ám akkoriban a közélet résztvevői között sokan voltak, akik a kodifikáltságban béklyót láttak, a magyar hagyományoktól idegen jogszabályt. Míg a neoabszolutizmus a túlélésről szólt, a kiegyezéssel megteremtett béke felszínre hozta az eltérő igényeket: hangos belpolitikai küzdelem verte fel az ország csendjét.
A fő kérdés úgy szólt: mi legyen a jogi rendteremtésnek a sorrendje? A viszonylag gyorsan megalkotott 1868. évi LIV. törvénycikk egy polgári eljárásjogi törvény karakterét viselte magán, ám a bíróságok rendszerét is megreformálta: feloldotta a Királyi Kúria egységét, bevezette a semmítőszék intézményét, a nagy múltú kerületi táblákat pedig megszüntette. Ehhez képest az 1869. évi IV. törvénynek egy önálló hatalmi ág definícióját kellett megadnia, és az országgyűlési viták is jórészt erről szóltak. Nem volt egyetértés abban, hogy el kell-e választani az igazságszolgáltatást a közigazgatástól. Az ellenzék félt a merev centralizációtól, félt a kormányzat beavatkozásától, és úgy tekintett az új szervezetre, mint a trójai falóra, amely majd pozíciókat foglal. Vita alakult ki a kinevezési jogkör kérdésében is: felvetődött, hogy a miniszter, kormány és király hármasa vajon mennyire fog befolyást engedni a bíráskodásra, és mennyire fogja elvonni régi közösségeiktől a bírákat. Nézetkülönbségek mutatkoztak abban a kérdésben is, hogy lehet-e a bíróságok reformját önállóan tárgyalni, vagy csak a közigazgatás kérdéseivel együtt. Ez utóbbi kérdés akként fogalmazódott meg, hogy a megyei törvényhatóságokat el lehet-e választani a bíráskodástól, s ha igen, mi marad a vármegyéknek? A vitában jelentkeztek - levélben, előterjesztésben és képviselőik útján - a megyei és városi törvényhatóságok, akik egyébként ragaszkodni kívántak ahhoz, hogy a bíróságok és törvényhatóságok együttes szervezése megmaradjon, illetve a bírák választása is e helyen valósuljon meg. Ezzel kapcsolatban Horváth Boldizsár a javaslat főrendiházi vitája során úgy fogalmazott, hogy nem lehet elvitatni a kormányzatnak azt a jogát, hogy felügyeleti jogát az igazságüggyel kapcsolatban megtarthassa. A kormány célkitűzése pedig az, hogy minden pártérdeken felülemelkedett és a jogtudomány színvonalán álló bírói kart teremtsen meg, mert ez olyan országos ügy, amelyről neki kell gondoskodnia.
Barna Attila hozzászólását Horváth Boldizsár szavait idézve zárta: "Meghoztam készséggel minden áldozatot, mert azt hiszem,hazát akkor kétszeres kötelesség szolgálni, midőn a siker kétséges."
- 46/47 -
A konferencia második kerekasztal-beszélgetésének témája a közigazgatási bíráskodás volt. A beszélgetés levezető elnöki tisztségét - Trócsányi László miniszter úr hivatalos elfoglaltságára figyelemmel - Bóka János európai uniós és nemzetközi igazságügyi együttműködésért felelős államtitkár vállalta. A kerekasztal tagjai voltak: Hajas Barnabás főosztályvezető, egyetemi docens, Hörcherné Marosi Ildikó alkotmánybíró, valamint Patyi András kúriai tanácselnök, egyetemi tanár.
Bevezetőjében Bóka János államtitkár úr egy bibliai történetre utalt: amiként az Űr segítőt rendelt Mózes mellé Áron személyében, úgy a közigazgatási bíráskodás intézményéről napjainkban szólni kívánók is bírák, jogtudósok, közigazgatási szakemberek és államférfiak generációinak munkásságára támaszkodhatnak. A téma megvilágítása céljából Boér Elektől idézett, akinek 1907-ben megjelent alapművében azt olvashatjuk, hogy a közigazgatási bíráskodás célja a közjog alapján támasztható igények bírói oltalmazása, másrészt a jog uralmának a közigazgatás körén belül való intézményi biztosítása. Az államtitkár kiemelte, hogy ezek olyan célkitűzések, amelyek a mai alapjogvédelem dogmatikai rendszerében is értelmezhetőek. Ezt követően elsőként Hörcherné Marosi Ildikó alkotmánybíró asszonyhoz fordult arra vonatkozó kérdésével, hogy alkotmánybíróként szemlélve milyen lehetőségeket és kihívásokat hordoz a közigazgatási bíráskodás.
Hörcherné Marosi Ildikó válaszában először - bírói pályafutására is hivatkozva - a rendszerváltástól kezdődően újraindult közigazgatási bíráskodást és az újraindulásban úttörő szerepet játszó egykori kollégái személyét (Petrik Ferencet, Öcsödi Ágnest és Kozma Györgyöt) idézte fel. A jogtörténeti kerekasztal-beszélgetésre utalva arra az álláspontra helyezkedett, hogy az 1860-as években a nagy létrehozás időszaka kezdődött meg, az ebben az időszakban megalkotott jogszabályok, beleértve az 1896. évi XXVI. törvényt is, a történeti alkotmány vívmányai. E vívmányok és a rendszerváltást követően újraindult közigazgatási bíráskodás adják azt a kettős alapot, amelyre a 2020. január 1-jével kezdődő új korszak épül.
Alkotmánybírói minőségében szólva a közigazgatási bíráskodás reformjáról, Hörcherné Marosi Ildikó a leglényegesebb változást abban látja, hogy a közjogi bíráskodás 2020-tól az Alkotmánybíróság mellett egy új felsőbírósággal, illetve annak gyakorlatával egészül ki. A bíróságok közötti dialógus 2020. január elsejétől komolyra fordul, mivel minden közigazgatási bírói ítélet mond valamit az állami szervek egymáshoz való viszonyáról, az állami szervek működéséről, az állami szervek és a polgárok, jogi személyek kapcsolatáról - olyan államszervezeti és alapjogi megállapításokat tesz tehát, amelyekkel az Alkotmánybíróságnak foglalkoznia kell. A közigazgatási bíráskodás és az alkotmánybíráskodás konkrét kapcsolatát a közigazgatási bíróságok Alaptörvényben megfogalmazott, szubjektív jogvédelmi feladata jelenti. A közigazgatási jogvitában eljáró bíró ugyanis - a törvényességi kontroll mellett - minden esetben vizsgálni köteles azt is, hogy a közigazgatási döntést megelőző hatósági eljárás tudta-e biztosítani az alapjogként elismert garanciákat. Az Alkotmánybíróság pedig azt kontrollálja, hogy közigazgatási bíró helyesen vette-e észre, helyesen minősítette-e, helyesen mérlegelte-e ezeket az alapjogokat. A kétféle bíróság közötti valódi dialóguson keresztül biztosítható a hatósági tevékenység alkotmányos kontrollja.
Bóka János ezt követően kifejtette, hogy a magyar közjogtudomány a közigazgatás és igazságszolgáltatás elválasztását a jogállamiság kiépítésének első lépésének tekintette, és második lépésnek tekintették a közigazgatási bíráskodás megteremtését, egy minden jogsértő közigazgatási intézkedéssel szemben panaszt biztosító, külön szakbírósági szervezet létrehozásával.
Arra a kérdésére, hogy kijelenthető-e az, hogy az új Közigazgatási Perrendtartás és a közigazgatási bíróságok létrehozása ezt a többször megtört fejlődési ívet viszi tovább, Patyi András válaszolt, rámutatva arra a körülményre, hogy a magyar közigazgatási bíráskodás kapcsán inkább megtört, rövid periódusokat lehet említeni. E körben az 1884. február 27-i dátumot emelte ki, mely a Magyar Királyi Pénzügyi Közigazgatási Bíróság első tanácsülésének napja. Innentől lehet számítani azt a korszakot a magyar állam- és jogtörténetben, amikor bíróság közigazgatási döntéseket perrendszerű formák között felülbírálhatott, és azok törvényessége felett ítéletet mondhatott. Már 1884-ben felütötte fejét az az alapvető probléma, amelyet az alsó fok (vagy első fok) teljes hiányaként szokás említeni. Az 1896-ban felállított Közigazgatási Bíróság a Kúriával azonos szintű külön bíróságként működött, azonban nem álltak alatta alsóbb fokú bíróságok, és nem is volt ismert elsőfokú eljárás. A beterjesztett törvényjavaslat még tartalmazta az alsóbíróságokat, azonban ezt a parlamenti vitában kivették a törvényből. A bíróság összetétele fele részben bírói képesítésű, fele részben közigazgatási képesítésű egyénekből állott. Hatáskörét felsorolással, taxációval határozták meg, és megállapítható, hogy lényeges közigazgatási terül etekre - rendőri intézkedések, építésügy, tulajdonvédelem - nem terjedt ki a bíróság hatásköre. Ha meg akarjuk rajzolni a közigazgatási bíráskodás történeti ívét, akkor érdemes az akkori megoldást a modern alkotmányos jogállam kőkemény feltételeivel összevetnünk. Ezt az összevetést elvégezve még kevésbé tekinthetjük az akkori Közigazgatási Bíróságot egy az egyben lemásolható modellnek. Hiszen akkoriban hazánknak nem volt írott alkotmánya, és így alapjogi katalógus sem volt. Nem létezett az emberi jogokat nemzetközi vagy európai szinten védő rendszer, amelynek Magyarország tagja lett volna, és szupranacionális bíróságok sem működtek e területen. Nem volt kodifikált közigazgatási eljárásjog sem, mi több: a közigazgatás jog alá rendeltsége ennek az egyetlen bíróságnak a korlátozott hatáskörén keresztül volt értelmezhető. Az összevetéshez tartozik az is, hogy a Királyi Közigazgatási Bíróság idejében nem létezett alkotmánybíráskodás sem, míg az 1990 utáni magyar közigazgatási bíráskodás nem lenne elképzelhető a magyar Alkotmánybíróság működése nélkül. Patyi András rámutatott, hogy itt nem csupán az 1990 decemberében hozott, a régi, államigazgatási eljárásról szóló törvény korlátozó szabályait megsemmisítő - és ezzel a közigazgatási bíráskodás elvi lehetőségét megteremtő - határozatról van szó, hanem egy sor olyan jelentős
- 47/48 -
alkotmánybírósági határozatról, amelyek a modern, jogállami közigazgatási bíráskodás feltételeit megteremtették.
2020-ban tehát a magyar jogtörténetben először jönnek létre önálló elsőfokú közigazgatási bíróságok, és ebből a szempontból nem a dualizmus kora tekinthető előzménynek, hanem a 2013-ban működésüket megkezdő közigazgatási munkaügyi bíróságok. E vegyes bíróságok továbbfejlesztéseként értelmezhető a közigazgatási törvényszékek létrejötte. Ezt professzor úr olyan, történelmi előzmény nélküli újdonságnak nevezte a magyar államfejlődésben, amely inkább több kihívást jelent, mint amennyi kérdésre választ ad.
Bóka János kiemelte, hogy a jogintézmények akkor működőképesek, hogyha a kialakulásukban és felépítésükben valamilyen módon tükrözik annak a nemzetnek a szellemét, amelyet szolgálni hivatottak. Erről a nemzeti szellemről Széchenyi István a Hitel című munkájában azt írta, hogy a nemzeti szellem nem egyszerre sül ki, mint a zsemle, hanem lassan ered, halkan nő, növekedik és fejlődik ki. A modern jogalkotás követelményei sajnos még az organikus fejlődésre épülő jogszabályok esetében sem teszik lehetővé, hogy "lassan növekedjenek, halkan fejlődjenek ki", a modern jogalkotási követelmények ettől eltérő tempót tesznek szükségessé.
A közigazgatási bíráskodás reformjához vezető jogalkotási folyamat tapasztalataira vonatkozó kérdésre Hajas Barnabás miniszteri biztos válaszolt, aki történelmi párhuzamot vont az 1896. évi XXVI. törvényhez vezető úttal, rámutatva, hogy bizonyos kérdések időről-időre felbukkannak a közigazgatási bíráskodással kapcsolatban. Ezek közül két kérdést emelt ki: a közigazgatási bírósági szervezetet és a közigazgatási tapasztalat szükségességét a közigazgatási bírák esetében. A szervezeti vitával kapcsolatban elmondta, hogy annak idején az eredeti törvényjavaslat minden vármegye székhelyén és minden, törvényhatósági joggal felruházott városban elsőfokú közigazgatási bíróságokat hozott volna létre, s hogy a vita lényegében e bíróságok összetételével függött össze. Az elsőfokú bíróság elnöke ugyanis a főispán lett volna, ami sokakban ellenérzést váltott ki, mert a bírói tisztség diszkreditálását látták benne.
Ami a közigazgatási tapasztalat kérdését illeti, Hajas Barnabás kiemelte: már 1896-ban elhangzott, hogy ha elismerjük e tapasztalat szükségességét, akkor az elsőfokú bíróság tagjait a közigazgatási tisztviselői karból kell kiválasztani. A törvényjavaslatot előterjesztő Hyeronimi Károly figyelmeztetett arra is: természetes, hogy a legjobb tisztviselőket kell a bírói állásra kiválasztani, de miként lesznek pótolhatók a tisztviselői karban ekként okozott hézagok?
Ez az igény ma is megvan, hangsúlyozta a miniszteri biztos, és Kilényi Géza alkotmánybíró, egyetemi tanár szavait idézve rámutatott, hogy a közigazgatási ügyekben eljáró bírónak a magas szintű magyar és uniós jogi ismeretek mellett a bírói függetlenség feladása nélkül kell benne élnie a közigazgatási vérkeringésében, naprakészen kell ismernie a közigazgatásra háruló feladatokat, a közigazgatás mozgásterének határt szabó pénzügyi és egyéb korlátokat. E tényezők gondos mérlegelése Nyugat-Európában is oda vezetett, hogy valamilyen módon becsatornázzák a közigazgatási típusú tapasztalatot.
A mostani, szervezeti reformmal kapcsolatban a miniszteri biztos rámutatott: az Alaptörvény 25. cikke sokat elárul a közigazgatási bíráskodás szervezetéről, és arról is, hogy e bíróságok igazgatása nem a rendes bíróságok igazgatási modelljében történik. Ám nem szól külön közigazgatási bírói jogállásról, ami összefügg azzal, hogy a 26. cikk kizárólag bírákról beszél, vagyis a bírói jogállás egységes, ami a függetlenség egyik garanciája. Hajas Barnabás hangsúlyozta, hogy a bírói jogállás egységességét a jogalkotási folyamat során soha senki nem vonta kétségbe. A másik történelmi kérdésre, a közigazgatásban szerzett tapasztalatok becsatornázására a mai törvény akként válaszol, hogy először a bíróságon belül megszerzett tapasztalatot, és csak azt követően a többi, közigazgatási típusú tapasztalatot sorolja föl. Miniszteri biztos úr megjegyezte, hogy a törvény a németországi megoldást követve lehetővé teszi azt is, hogy a közigazgatási bíró további közigazgatási tapasztalatot szerezzen.
Ezt követően egymás gondolataira reflektálhattak az előadók, valamint Bóka Jánostól, a levezető elnöktől kaptak kérdéseket. Alkotmánybíró asszony a joggyakorlatok dialógusára visszatérve rávilágított, hogy a joggyakorlatokat össze kell fésülni, egymásra tekintettel kell folytatni. Ennek illusztrálásaképp elmondta, hogy több olyan fogalmat tartalmaz pl. az Alaptörvény XXIV. cikke - ilyen a "részlehajlás nélküli hatósági eljárás", illetve általában a "részlehajlás nélküli", "tisztességes eljárásban", "méltányos hatósági eljárásban", "észszerű határidőben való döntéshozatal" -, amelyekről meglátása szerint a közigazgatási bíróságnak kell megállapításokat tennie, melyeket az Alkotmánybíróság, az alkotmányossági kontroll végzése keretében, nem hagyhat figyelmen kívül.
Patyi András a panelbeszélgetés végén rámutatott arra, hogy az Alaptörvény sokkal magasabb szintre emelte azokat az elvi alapjogi követelményeket, amelyekkel szemben egy közigazgatási döntésnek meg kell felelni, majd hozzátette, hogy az államtitkár úr által említett közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvénnyel egy nagyon fontos változás következett be: e törvény hozta be a preambulumában azt a felfogást, mely szerint a közigazgatás törvény alá rendeltsége az a törvényes cél alá rendeltséget is jelenti, hiszen a közigazgatási perrendtartást azért alkotta meg az Országgyűlés, hogy a bíróságok biztosítsák, hogy a közigazgatási aktusokat azon célokkal összhangban valósították meg, amelyek érdekében ezeket kibocsátják, és ez teszi az alapvető jogokat a törvényesség követelménye szempontjából teljessé a közigazgatási működéssel szembeni követelményeket.
A konferencia harmadik kerekasztal-beszélgetésének résztvevői a jogrendszer és az igazságszolgáltatás jövőjének lehetséges irányait vitatták meg. A kerekasztal-beszélgetés levezető elnöke Koltay András egyetemi tanár, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora volt, a beszélgetésen részt vett Tóth András, a Gazdasági Versenyhivatal elnökhelyettese, Osztovits András, a Magyar Igazságügyi Akadémia igazgatója, valamint Ződi Zsolt, a Budapesti Corvinus Egyetem docense.
- 48/49 -
A beszélgetés levezető elnöke elsőként Tóth András elnökhelyettes úrhoz fordult azzal a kérdéssel, hogy vajon a jövőben lehetnek-e a robotokból bírák vagy hatósági jogalkalmazók, és miként lehet alkalmazni a mesterséges intelligenciát a bizonyítási eljárásban. Elnökhelyettes úr válaszában kifejtette, hogy napjaink technikai fejlődése minden területen automatizációval jár, s ez vonatkozik az igazságszolgáltatásra is. Természetesen mindent nem lehet automatizálni, de igen érdekes eredményre vezetett a Cambridge-i egyetemen folytatott kísérlet, amelynek során egy döntéselemző robot az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatából kimutatható ún. jogsértés mintázatok alapulvételével prognosztizálta a folyamatban lévő ügyek kimenetelét. A robot a beletáplált mintázatok alapján 79%-os pontossággal azt az ítéletet hozta, amely a valóságban is megszületett. A fennmaradó, el nem talált esetekből az derült ki, hogy ezekben az ügyekben a bírák inkább voltak realisták, mint formalisták, azaz inkább az ügyek egyedi körülményeit vették figyelembe. Ez pedig arra enged következtetni, hogy döntéshozatal automatizálása inkább támogató jelleggel képzelhető el, mintsem oly módon, hogy teljes egészében kiváltsa az emberi tényezőt.
Tóth András szerint a jövőben az ehhez hasonló jóslás fontos hozadéka lehet a költséges pereskedés elkerülése, amennyiben az ügyvédet olyan szoftver segíti, amelyek a múltbeli döntésekből kirajzolódó mintázatot elemezve jó eséllyel megmondják azt, hogy érdemes-e az üggyel foglalkozni vagy sem. Ma már létező megoldás az online vitarendezés, amelynek során az ügyvédet egy számítógépes alkalmazás helyettesíti, amely a betáplált probléma alapján megadja a felhasználónak, hogy hová forduljon. Fontos ugyanakkor, hogy e megoldások diszkriminációtól mentesek legyenek, tehát legyenek elérhetőek bárki számára. Megfontolandó az is, hogy e szoftverek a múltból dolgoznak, az adott ügy sajátosságai viszont valamennyi korábbi ténybeli helyzettől is különbözhetnek. Tóth András ismertette az ún. profilozó alkalmazásokat is, amelyek ma már szintén elérhetőek, és egy-egy bíró személyére vetített elemzést készítenek arról, hogy milyen valószínűséggel hoz adott ügyben adott irányú döntést. Ez segítheti a jogkereső közönség és az ügyvédek munkáját, ám felveti az ún. forum shopping kérdését is. Hasonló alkalmazás segíti a rendőrség munkáját azzal, hogy bizonyos területek és egyének kapcsán előre jelzi, hogy milyen valószínűséggel követnek el adott bűncselekményt. E modern technológiák mellett is fontos, hogy az eljárás tisztességességét garantáló alapelvek érvényesüljenek.
Ezután a levezető elnök Ződi Zsolthoz fordult, aki a közelmúltban az online platformok témájában jelentetett meg könyvet, hozzászólásában pedig e platformok jogrendszerre és jogalkalmazásra gyakorolt hatását elemezte. Álláspontja szerint a közösségi oldalak és más platformok hatása a példa arra, hogy a jövőt lehetetlen megjósolni. Ezt egy egyszerű példával támasztotta alá: az angolszász országokban komoly hagyománya van az ítéletek nyilvánosságának, megismerhetőségének, hiszen elsődleges jogforrásnak számítanak. Az iratnyilvánosság azonban más, mint az internetes nyilvánosság: az online, nagy tömegben hozzáférhető ítéletek adathalmazokként kezdenek viselkedni, amelyekre nemcsak keresőmotorokat, de elemző algoritmusokat is lehet telepíteni.
Ez utóbbiak mintázatokat mutatnak ki, bírói profilokat állítanak fel, jelentősen megváltoztatva a nyilvánosság dinamikáját.
Ződi Zsolt kiemelte azt, is hogy a platformokon szereplő tények, adatok ma már bizonyítékként is eljuthatnak a bíróságra. Állandóan napirenden lévő kérdés, hogy vajon felhasználhatóak-e egy adott személy Facebook-profilján szereplő bejegyzések és egyéb adatok? Mennyire nyilvános tér a közösségi média? Az ott fellelhető megnyilvánulásokat a munkáltató mennyiben tudja egy intézkedéséhez felhasználni? Régebben komoly előmunkálatokra (szerkesztőségre vagy könyvkiadóra) volt szükség ahhoz, hogy valaki a nyilvánosság elé lépjen. Most bárki kiléphet, ami befolyással van a bíróságok működésére is.
Harmadik hozzászólóként Osztovits András osztotta meg saját, bíróként szerzett tapasztalatait a digitalizáció hatásairól. Elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy a bírósággal való kapcsolattartás digitalizációja, az online kézbesítés és az online határozati adatbázisok a bírák, az ügyfelek és képviselőik munkáját egyaránt megkönnyítik, és gyorsabbá teszik az eljárást. Ám egy sajátos öngerjesztő folyamatot is elindítanak: ahogy egyre gyorsabbá válnak a perek, úgy fokozódnak a társadalmi elvárások az időszerűséggel kapcsolatban. Ami tegnap vagy ma észszerű határidőnek számított, az holnapután már hosszúnak minősül. Mi több, az online kapcsolattartási rendszerek működtetése számos adatbiztonsági kérdést is felvet.
Hozzászólásában Osztovits András utalt arra is, hogy a társadalom és a gazdaság legfontosabb elvárásai a bíróságokkal szemben a kiszámíthatóság és a bizalom. Elmondta, hogy a közelmúltban az Akadémián, egy bírák számára tartott konferencián merült fel a kérdés, hogy ha a mesterséges intelligenciára épülő szoftverek az embernél gyorsabban, nagyobb adathalmazt feldolgozva, kiszámíthatóbban tudnak bizonyos döntéseket meghozni, akkor nem volna-e célszerűbb egy programra bízni például a büntetés mértékének kiszabását? A jelenlévő bírák azonban egybehangzóan azt a választ adták, hogy erről szó sem lehet. Ezek szerint mégsem olyan fontos érték a kiszámíthatóság? Nem erről van szó, hanem - ahogy az igazgató fogalmazott - van egy olyan határ, amit már nem lehet átruházni, amikor a bírói felelősséget már nem lehet megosztani egy bármilyen nálunk okosabban, gyorsabban, következetesebben dolgozó mesterséges intelligenciánál. Hanem lényegében a bírói munka lényegét, velejét képezi az, hogy egy meglévő információ birtokában, tényállás ismeretében a végső döntést, a végső szót mégiscsak a humánnak, az embernek, a bírónak kell tudnia felvállalni.
A kerekasztal-beszélgetéseket követően a három levezető elnök közösen vonta le a beszélgetések főbb következtetéseit. Máthé Gábor összegzésében úgy fogalmazott, hogy az 1869. évi IV. törvény zsenialitása abban állt, hogy a két hatalom különválasztása mellett a bírói függetlenség, összeférhetetlenség, a bírák kinevezése, a kvalifikáció meghatározása, a bírói hatalom viselése feltételei is rögzítette, továbbá
- 49/50 -
deklarálta a törvény előtti egyenlőség és a "senkit törvényes bírájától elvonni nem lehet" tételeit. Olyan közjogi alapvetés, amely nélkül magyar jogállam nincs, nem volt és nem is lehet. Bóka János összegzés helyett arra hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy a közigazgatási bíróságok szervezetét és működését meghatározó jogszabályi keretrendszer jóllehet készen áll - mégis, e keretek üresek, valami hiányzik belőlük. Ez pedig a közigazgatási bírák személye, akik mindenekelőtt és mindenekfelett bírák, mert ők azok, akik - Marton Géza szavaival élve - a vak törvényt látóvá teszik. Koltay András az online platformok megjelenésével kapcsolatban arra emlékeztetett, hogy egy nagyon fontos politikai szabadságjog, a szólásszabadság gyakorlása és az ezzel kapcsolatos döntéshozatal magánkezekbe csúszott át. E magánszabályozási rendszer - bár részt venni benne nem kötelező - csak nyomaiban hasonlít a jogállamra. Ha e fejlődés tömegesen igénybe vehető és elkerülhetetlenné váló szolgáltatások formájában a társadalom más területeire is tovagyűrűzik, akkor a szabályozás e területeken is magánkezekbe csúszhat át. Előfordulhat, hogy a jogállam fogalmát kell majd a technológiai fejlődésnek megfelelően átértelmezni, ezért is érdemes jó előre gondolkodni a fejlődés következményein, és megfogalmazni a lehetséges válaszokat.
A konferencia hivatalos része az Országos Bírósági Hivatal elnökének és a Kúria elnökének zárszavaival ért véget.
Handó Tünde záró gondolataiban rámutatott, hogy az Országgyűlés Felsőházi terme megköveteli tőlünk ezt a fajta fennköltséget, tiszteletet, hiszen itt láthatóak azok az allegorikus figurák, melyeket azért állítottak ide az elődeink, hogy mindig figyelmeztessenek bennünket arra, mit jelent a dicsőség, a bölcsesség, a béke, a háború, az ékesszólás, az egyetértés. Véleménye szerint a konferencia lehetővé tette nem csak a hallgatóság, hanem valamennyi felszólaló számára is, hogy sokféle gondolatot és személyiséget ismerjenek meg, mindenki hazaviheti a szerzők gondolatait, és tovább olvashatja műveiket. A felszólalók láttatták a múltat, a jelen dilemmáit a közigazgatási bírságról, és a távolban fölsejlő jövőt, ami lehetőség, esély és veszély lehet egyaránt. Külön megköszönte a panelvezetők érdekes gondolati kapcsolatait. Ezt követően, a rendszerváltás korabeli időkre visszatekintve az akkori bírákra gondolt, hogy vajon érthették-e, hogy mi az új világban a feladatuk, fel tudták-e venni, felvehették-e azt a fonalat, amelyet a történelmünk megszakított. Méltatta a Szent Koronát, mely az ezer évre visszatekintő magyar államiságot jeleníti meg. Elnök asszony osztotta a Házelnök Űr által elmondottakat, miszerint egy fantasztikus lehetőség az, hogy ennek a nemzedéknek lehetünk tagjai, akiknek megadatott az, hogy a történelem fonalát felvegyük, és újra magasba emeljük a magyar államiságot. Örömtelinek nevezte Deák, Csemegi vagy Horvát Boldizsár gondolatait újraolvasni, és üdvözölte, hogy ezek a gondolatok visszatérhetnek a mai jogalkalmazásba, és hogy ebben sokan közvetlenül is a segítségünkre vannak, amikor a jogtörténetet, bírói múltat kutatjuk, s olyan kincsek bukkannak fel, amelyek megmutatják azt, hogy a technológia körülöttünk változhat, a jogeseteknek a tartalma változhat, de az emberek és a lényeg mit sem változik.
Darák Péter zárszavában a magyar bíráskodás szabályozásának ősi voltára hívta fel a figyelmet, emlékeztetve arra, hogy a legmagasabb bírói testületet, a királyi tanácsot Szent István törvényei állították fel. A bírói testület sértetlenségének, a bírói függetlenségnek, a pártatlanságnak, a hatáskörök tiszteletben tartásának, a bírák magánjogi és büntetőjogi felelősségének garanciáit már a magyar államiság korai századaiban is megtalálhatjuk. E fejlődést tetőzték be az 1723. évi törvénycikkek, amelyek állandóvá tették a Királyi Kúria ítélkező munkáját, majd az 1861-től kezdődő reformok, amelyek a modern alkotmányos igazságszolgáltatás alapjait tették le. A Kúria elnöke hangsúlyozta: a bíróságok működése soha nem volt kritika nélküli, hiszen például az erőteljes és határozott irányú reformok ellenére 1886-ban az Ügyvédek Lapja "üres mechanizmusként" ír a bíróságokról, amelynek hiányzik a saját erkölcsi súlya. Mégis, bíró elődeink határozott elképzeléssel bírtak arról a közszellemről, amely a történelmi alkotmánnyal megáldott nemzetek sajátja, és amely a bíráskodás mellett más alkotmányos intézményeket is megteremt és megtart. Nekünk - fogalmazott Darák Péter - e tradícióknak nem megteremtése, nem is hűséges gondozása, hanem újjáteremtése jutott osztályrészül. Kiemelte: a bírák feladatát nem határozhatjuk meg az elvégzett erőfeszítések értékelése nélkül. Az elmúlt százötven év igazságszolgáltatására visszatekintve pedig - elődjének szavait idézve - úgy fogalmazott, hogy "ha igaz az, hogy a nemzet nyelvében él, ezzel egyenrangú az az igazság, hogy a nemzeti erő a nemzeti jog erkölcsi hatalmából táplálkozik. Ennek a hatalomnak pedig a bírói szervezet az egyik őrzője és letéteményese". ■
Visszaugrás
