Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának doktori iskolája 2014-ben konferenciát rendezett a doktori képzés megindulásának huszadik évfordulója alkalmából. Mint a kari jogi doktori képzés egyik megszervezője felkérést kaptam arra, hogy röviden emlékezzek meg a kezdetekről. Ennek alapján készült a következő rövid összefoglaló.
A doktori képzés és ezzel összefüggésben a tudományos fokozatok jelenlegi rendszere akkor érthető meg, ha megvizsgáljuk a II. világháború óta bekövetkezett változásokat. Ez a rövid áttekintés jogszabályok alapján jelzi az átalakulás egyes, a téma szempontjából jelentősnek tekintett elemeit.
1. A kiindulópontot az jelentette, hogy a II. világháború előtt és azt követően is a tudományos fokozatot az egyetemek nyújtották meghatározott követelmények teljesítése esetén. Az 1948-ban bekövetkezett politikai változások egyik korai következménye volt a tudományos és felsőoktatási rendszer, valamint ezekkel összefüggésben a tudományos fokozat és a fokozat odaítélése szabályainak megváltoztatása.
1948 szeptemberében létrehozták a tudományos élet átszervezésére és irányítására a Tudományos Tanácsot. A Tanács hatáskörébe tartozott iránymutatás adása többek között személyi kérdésekben, és tudományos munka támogatásának területén.[1] Ezt követően megindult az egyetemi szervezeti rendszer és a Magyar Tudományos Akadémia átalakítása. Mindez az oktatói és kutatói személyi állomány felülvizsgálatával járt. Sok egyetemi tanár kényszernyugdíjazására került sor, a Magyar Tudományos Akadémia 257 tagja közül pedig 122-nek gyakorlatilag megszüntették a tagságát.[2] Az "elavult, feudális jellegű egyetemi szervezet" helyébe új rendszert vezettek be, amely az egyszemélyi felelős vezetés elvén alapult, és megvalósította a tervszerűséget biztosító állami vezetést. Mind az egyetemi, mind a kari tanácsban tagként részt vett a Párt képviselője.[3]
- 201/202 -
A következő években számos jogszabály rendelkezett az egyetemekről, főiskolákról. A rendszer átalakításának lényeges jellemző vonásai közé tartozott a meghatározott területre specializált szervezetek (egyetemek, főiskolák) létrehozása, továbbá ezeknek a szakosított oktatási szervezeteknek az adott terület szakminisztériumának irányítása alá helyezése. Ez tehát azt jelentette, hogy a több tudományterületet átfogó, több karral rendelkező egyetemek mellett (helyett) specializált (adott esetekben egy karral rendelkező) oktatási intézmények jelentek meg, amelyeknek központi irányítása különböző minisztériumokhoz tartozott.
2. Az egyetemi szervezet átalakítása és a tanári kar, a kutatók nagy részének eltávolítása mellett a tudományos minősítés rendszerének megváltoztatása is megtörtént. Korábban a tudományos teljesítmény megítélése és a tudományos fokozat odaítélése az egyetemek feladata volt. Az 1950-ben bevezetett új rendszer a tudományos minősítést kivette az egyetemek hatásköréből, és központi irányítást, szervezést alakított ki, a minősítés tartalmi szempontjait is megváltoztatva. Az új tudományos minősítési rendszer irányítását, szervezését az 1950-ben létrehozott Országos Tudományos Képesítő Bizottság végezte (később az átszervezésekkel a neve Tudományos Minősítő Bizottság lett). A Bizottság az idők folyamán változó irányítás alatt állt, de mindig kapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémiához, és a különböző egyetemek irányítását ellátó minisztériumokhoz. (A rendszerváltozást megelőző években a Tudományos Minősítő Bizottság a Magyar Tudományos Akadémia elnökségének felügyelete alatt működött).
Az új tudományos fokozat szovjet mintát követve a kandidátusi fokozat volt. A vonatkozó törvényerejű rendelet megfogalmazása szerint:
"Ezért a Magyar Népköztársaság a haladó tudomány nagyszámú kiváló művelőjének képzése, a tervszerű tudományos és szakmai utánpótlás biztosítása érdekében, a Szovjetunió élenjáró tudományos káderképzésének példájára a »tudományok kandidátusa« tudományos fokozatot rendszeresíti."[4]
1951-ben további lépés történt a tudományos minősítés rendszerében: bevezetésre került a "tudományok doktora" fokozat. A vonatkozó törvényerejű rendelet megfogalmazása szerint "az eddigi (régi rendszerű doktori, magántanári) fokozatok nem segítik elő kellőképpen tudományos életünk általános színvonalának emelését."[5]
3. A bevezetett új tudományos képzési rendszer szerint a kandidátusi fokozat elnyeréséhez tudományos képzésen kellett részt venni. Központilag szervezett felvételi vizsga alapján döntöttek arról, hogy kit vesznek fel a képzési rendszerbe aspiránsként. Az aspiránst a képzés időtartamára valamilyen tudományos intézményben helyezték el. Az aspiráns ösztöndíjat kapott. Az aspiráns a megszabott képzési idő végén a központilag kijelölt bizottság előtt vizsgát tett szakmai, marxista-leninista és egy idegen nyelvi képzettségéről. A vizsga sikeres letétele esetén kerülhetett sor értekezésének megvédésére. Külön engedély esetén kerülhetett sor
- 202/203 -
arra, hogy valaki kandidátusképzés nélkül tegyen vizsgát, és védje meg értekezését.[6] Sor kerülhetett azonban a kandidátusképzés nélkül, és kandidátusi értekezés elkészítése és megvédése nélkül is a kandidátusi fokozat odaítélésére "a nép javát szolgáló, régebben szerzett tudományos érdemek alapján."[7]
Az új fokozat bevezetése és a fokozat megszerzésére létrehozott képzési rendszer működésének megindítása mellett az 1951-ben megalkotott törvényerejű rendelet előírta a korábban megszerzett fokozatok felülvizsgálatát. Az egyetemi és főiskolai oktatók, kutatóintézeti vezetők, a kórházi főorvosok kérhették korábban megszerzett fokozatuk felülvizsgálatát. Azoknak, akiknek a munkásságát elfogadhatónak találták, disszertáció írása nélkül elismerték a kandidátusi vagy a doktori fokozatot.[8]
Az új tudományos fokozatok rendszerének bevezetése hozzájárulhatott régi oktatók eltávolításához, és új oktatói gárda kialakításához. Erre lehet következtetni abból is, hogy míg az aspirantúra bevezetésekor az a megoldás állt előtérben, amelyben az aspiráns nem az eredeti munkahelyén folytatta tevékenységét, addig az 1953. évi szabályozás már arra utal, hogy az egyetemeken a dolgozó aspiránsok lehettek többségben. Ezekre tekintettel rendelkezett a jogszabály az aspiránsok oktató tevékenységéről.[9]
1953-ban az oktatásügyi, 1954-ben pedig az egészségügyi miniszter elérte, hogy az irányításuk alatt álló intézményekben az illetékes miniszterek szervezzék az aspiránsképzést. Az oktatásügyi miniszternek a feladata volt az aspiránsok marxista-leninista képzésének a megszervezése.[10] Az akár egyetemen, akár más helyen tevékenykedő, és nem az adott munkahelytől díjazásban részesülő aspiránsok hatékony ellenőrzését is előírta a jogszabály. Az illetékes miniszter, akinek felügyelete alatt álló intézménynél az aspiráns dolgozott, fegyelmi eljárást folytathatott le abban az esetben, ha az aspiráns önhibájából elhanyagolta képzését, vagy ha magatartása vagy cselekménye politikailag vagy erkölcsileg kifogás alá esett.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
