Megrendelés

Sulyok Gábor: A terrorcselekmény elkövetéséhez használt polgári légi jármű lelövésének nemzetközi jogi és alkotmányjogi megítélése (Fundamentum, 2005/3., 30-56. o.)

Absztrakt

"A terroristák cselekménye önvédelmi helyzetbe hozhatja a megtámadott államot, amennyiben eléri a fegyveres támadáshoz megkívánt minimális súlyt és betudható egy másik államnak. Önmagában véve azonban az egyéni vagy kollektív önvédelem joga nem szolgáltat alapot a lelövéshez."

A 2001. szeptember terrortámadások bebizonyították, hogy egy üzemanyaggal feltöltött polgári légi jármű is képes lehet akkora pusztításra, mint egy felfegyverzett katonai repülőgép. Az emberiség emlékezetébe mélyen bevésődő tragikus események nyomán felmerült a kérdés: mit tehet az állam a fegyverként használt polgári repülőgéppel elkövetett terrortámadás közvetlen veszélyének elhárítására? Utasíthatók-e a fegyveres erők az eltérített és vélt vagy valós célpontja felé haladó légi jármű megsemmisítésére? Feláldozhatók-e a repülőgép fedélzetén tartózkodó ártatlan utasok a terrorcselekmény elkövetésének megakadályozása és a földön tartózkodó személyek életének megóvása érdekében.[1]

E dilemma súlyát és változatlan aktualitását jelzi, hogy 2001. szeptember 11. óta a nagy tömegeket vonzó, illetve a terrortámadás veszélyének kitett politikusok részvételével zajló események, rendezvények feletti légtérben rendszerint katonai repülőgépek járőröznek, melyek - a sajtóban napvilágot látó hírek szerint - végső esetben parancsot kaphatnak a gyanús légi járművek lelövésére is. A jelen tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy a hatályos nemzetközi jog lehetővé teszi-e a gyaníthatóan terrorcselekmény elkövetéséhez használt polgári légi jármű elleni erőszak alkalmazását, továbbá röviden bemutatja a probléma hazai vonatkozásait. Hangsúlyozandó, hogy az alábbi elemzés tisztán jogi jellegű, ily módon - a lehetőségekhez képest - mellőzi az egyébként rendkívül fontos morális szempontok figyelembevételét.

A légtér és a polgári légi járművek nemzetközi jogi helyzete

A terrorcselekmény elkövetéséhez használt repülőgép - jogállását tekintve - többféle lehet. Mindenekelőtt különbséget kell tenni állami és polgári légi járművek között. Állami légi járműnek minősül az a repülőgép, melyet - alkalmazásának konkrét céljától függetlenül - az állami hatalomgyakorlás keretében használnak. Ilyen járműnek minősülnek tehát a katonai repülőgépek, a vám- és a rendőri szervek által alkalmazott repülőeszközök, valamint az állam tulajdonában és üzemeltetésében álló, ám kereskedelmi célokat szolgáló repülőgépek. Egy másik - az állami gyakorlatban inkább használatos - megközelítés szerint azonban állami légi járműnek az a repülőeszköz tekintendő, melyet valamely közhatalmi feladat ellátása vagy szolgáltatás nyújtása céljából vesznek igénybe. Így állami légi járműnek minősülnek például a már említett katonai, vámügyi és rendőrségi repülőgépek, az állam- és kormányfőket, illetve más magas rangú állami tisztségviselőket hivatalos útjaik alkalmával szállító légi járművek, a tudományos vagy mentési célokat szolgáló állami repülőgépek, továbbá minden olyan légi jármű, amelyet a szuverén céljaira használnak fel. Látható, hogy ilyen funkcionális értelmezés mellett nem tartoznak e körbe az állami légitársaságok kereskedelmi forgalomban közlekedő repülőeszközei.[2] Polgári repülőgépnek, a contrario, azok a légi járművek tekinthetők, amelyeket magáncélokra vesznek igénybe - ezek állnak e tanulmány középpontjában. A polgári légi járművek tovább osztályozhatók aszerint, hogy egyfelől részt vesznek-e a nemzetközi légi közlekedésben vagy sem, másfelől pedig, hogy menetrendszerű vagy nem menetrendszerű járatot bonyolítanak-e le. Végül, de nem utolsósorban, a lajstromozó államra tekintettel különbség tehető a polgári légi járművek honossága alapján is. Ezek a különbségek determinálják a légi jármű nemzetközi jogi jogállását, jogait és kötelezettségeit, és jelentőségük - mint látni fogjuk - a jelen téma szempontjából sem egészen elhanyagolható.

Noha a repülés gyakorlatilag a Montgolfier testvérek hőlégballonjának sikeres felbocsátása óta a tágabb értelemben vett belső jogi szabályozás tárgyát képezi, a nemzetközi jog csak a XIX-XX. század fordulóján - a repülés rohamos fejlődésének és részben katonai célú felhasználásának hatására - vonta szabályozási körébe e tevékenységet. A nemzetközi légijog megjelenésével egyidejűleg végérvényesen teret

- 30/31 -

nyert az a - korábban hevesen vitatott - elgondolás, mely szerint a légtér osztozik az alatta fekvő terület jogi sorában, azaz az államterület feletti légtér a területi állam teljes és kizárólagos szuverenitása alatt áll.[3] Ez a princípium húzódik meg a vonatkozó nemzetközi szokásjog, illetve a légi közlekedést érintő valamennyi megállapodás hátterében az 1919. évi párizsi egyezménytől[4] az 1928. évi havannai szerződésen[5] át egészen a nemzetközi polgári repülésről szóló, 1944. évi chicagói egyezményig.[6] Mivel a nemzetközi légijog alaptétele szerint az állam abszolút ura saját légterének, idegen légi járművek kizárólag az erre vonatkozó szerződéses kötelezettségvállalás vagy eseti engedély alapján közlekedhetnek annak légterében. A chicagói egyezmény értelmében a nem menetrendszerű légi járatot lebonyolító polgári légi járműveknek joga van a többi szerződő fél területére berepülni, felette leszállás nélkül átrepülni vagy azon nem kereskedelmi célból leszállni. Az egyezmény értelmében e "légi szabadságok" gyakorlásához nincs szükség előzetes engedélyre, jóllehet azon állam, melynek légterén a nem menetrendszerű légi járat áthalad, megkövetelheti a leszállást. A részes államok területe felett átrepülő, illetve az oda irányuló menetrendszerű nemzetközi légi járatok ugyanakkor kizárólag az érintett állam külön engedélyének vagy egyéb hozzájárulásának birtokában - és csak az abban rögzített feltételekkel összhangban - üzemeltethetők.[7] (Az egyezmény hatálya nem terjed ki az állami repülőgépekre, de a 3. cikk c. pontja kimondja, hogy ilyen légi járművek csak külön megállapodás vagy eseti engedély alapján közlekedhetnek más állam légterében.)

A légtér feletti szuverenitás lehető legkisebb mértékű csorbításának jegyében a chicagói egyezmény többféle lehetőséget nyújt a területi államnak a légi forgalom korlátozására. Túl azon, hogy az állam megkövetelheti a területe felett átrepülő nem menetrendszerű légi járatok leszállását, jogosult arra is, hogy repülésbiztonsági szempontból az előírt útvonal megtartását vagy külön engedély beszerzését követelje meg azon légi járműtől, amelyik megközelítésre nem alkalmas vagy megfelelő repülési berendezésekkel el nem látott terület fölé kíván berepülni.[8] Könnyen belátható, hogy ez a megszorítás nemcsak a légi jármű és a fedélzetén tartózkodó személyek biztonságát, hanem a területi állam érdekeinek védelmét is szolgálja. Hasonló megfontolást tükröznek az egyezmény 9. cikkében foglalt korlátozási lehetőségek is. Eszerint a részes államok katonai szükségből, illetve a közbiztonság érdekében korlátozhatják vagy egységesen eltilthatják más államok légi járműveit az államterület bizonyos övezetei feletti repüléstől - feltéve, hogy e tekintetben nem tesznek különbséget a nemzetközi járatokat lebonyolító saját légi járműveik és a többi részes állam hasonló légi járművei között. Az államok továbbá fenntartják maguknak a jogot, hogy kivételes körülmények között, szükségállapot idején vagy a közbiztonság érdekében azonnali hatállyal, ideiglenesen és megkülönböztetés nélkül korlátozzák vagy megtiltsák a repülést területük egésze vagy annak bármely része felett.[9]

Szintén a légtér feletti állami szuverenitás elvéből következik, hogy az állam légterében közlekedő valamennyi légi járműnek tiszteletben kell tartania a repülésre és a repülési műveletekre vonatkozó helyi előírásokat. Amennyiben tehát egy polgári légi jármű a rá vonatkozó szabályokkal ellentétes magatartást tanúsít, megsérti a területi állam szuverenitását, és alapot szolgáltat arra, hogy eme állam meghatározott intézkedéseket foganatosítson vele szemben. Példának okáért az önmagát nem azonosító, a szükséges engedély nélkül berepülő, az előírt útvonal megtartását megtagadó, a tiltott övezet felé haladó vagy a repülési tilalmat megszegő légi járműveket az állam katonai repülőgépei - a vonatkozó előírások és eljárások szigorú betartásával[10] - végső eszközként elfoghatják, azonosíthatják, a helyes útvonalra kísérhetik, kivezethetik a tiltott légtérből, illetve leszállásra kényszeríthetik. Megfelelő kimentési ok - például az időjárási körülmények vagy egy műszaki hiba által előidézett vészhelyzet - hiányában az állam továbbá kezdeményezheti a légi közlekedési szabályokat megsértő személyek saját belső joga alapján történő felelősségre vonását.

A második világháború vége óta eltelt hat évtized során azonban több olyan incidens történt, melyben a területi állam katonai repülőgépei a legszélsőségesebb megoldáshoz folyamodtak, azaz fegyvereikkel veszélyesen megrongálták vagy lelőtték a valamilyen okból gyanússá vált polgári légi járművet. 1952. április 29-én a berlini korridorban szovjet katonai gépek tüzet nyitottak az Air France légitársaság egyik repülőgépére. A légi járművet csak a sikeres kényszerleszállás mentette meg a pusztulástól, ám három személy még így is sérüléseket szenvedett. Két esztendővel később a Cathay Pacific Bangkokból Hongkongba tartó menetrendszerű járatát érte támadás a Kínai Népköztársaság légterében. A támadás nyomán a repülőgép tizennyolc utasa közül tíz életét vesztette. Csaknem pontosan egy évvel ezután, 1955. július 27-én, az El Al Israel Airlines London és Tel-Aviv között közlekedő menetrendszerű gépe letért az előírt útirányról és megsértette Bulgária légterét. A légi járművet bolgár katonai repülőgépek lelőtték; az incidensben ötvennyolc fő vesztette életét. 1973. február 21-én ugyanakkor izraeli vadászgépek lőttek le egy utasszállítót.[11] A Libyan Arab Airlines kairói jára-

- 31/32 -

ta a megszállt Sínai-félsziget felett repült, amikor - gyaníthatóan navigációs hiba következtében - egy izraeli támaszpont felé vette az irányt. Mivel személyzete úgy vélte, hogy már a kairói repülőtér közelében vannak, a gép leszálláshoz készülődve, gyors süllyedésbe kezdett. Az elfogásra rendelt izraeli vadászgépek figyelmeztető lövéseket adtak le az utasszállító orra elé, mire az hirtelen irányt változtatott és folyamatosan gyorsulva megkísérelte elhagyni az izraeli légteret. A katonai gépek ekkor tüzet nyitottak; a lezuhanó utasszállítón száznyolc utas vesztette életét. Izraeli részről utóbb elismerték: a korábbi fenyegetések ismeretében attól tartottak, hogy az utasszállító terrortámadást készül elkövetni. 1978. április 20-án a Korean Air Line Párizsból Szöulba tartó repülőgépét érte támadás, amikor az engedély nélkül belépett a Szovjetunió légterébe. Noha a légi jármű nem zuhant le, a fedélzetén tartózkodók közül ketten meghaltak és többen megsebesültek.

1983. szeptember 1-jén újabb, ám immár összehasonlíthatatlanul súlyosabb incidensre került sor. Mint ismeretes, a szovjet vadászgépek ezen a napon lőtték le a dél-koreai légitársaság KAL 007-es számú szöuli járatát, miután az messze letért az előírt útiránytól és mélyen behatolt az ország légterébe. A kétszázhatvankilenc életet követelő tragédia néhány részletét -így például az utasszállító közelében tartózkodó amerikai katonai felderítő repülőgép szerepét - mind a mai napig homály fedi.[12] 1988. július 3-án az iráni felségvizeken haladó USS Vincennes cirkáló felszín-levegő rakétákkal megsemmisítette az Iran Air légitársaság Teherán és Dubai között közlekedő utasszállító gépét. A kétszázkilencven halálos áldozatot követelő eset idején a cirkáló iráni naszádokat üldözött, és legénysége a közeledő polgári légi járművet ellenséges katonai repülőgépnek vélte. Végezetül, 1996. február 24-én, kubai vadászgépek lelőtték a Floridában bejegyzett és a kubai menekültek megsegítésével foglalkozó Hermanos al Rescate nevű nonprofit szervezet két kisgépét. A nemzetközi légtérben lezajlott incidens következtében a két légi jármű összesen négyfős személyzete életét vesztette.

Valamennyi jármű lelövése hatalmas nemzetközi felháborodást váltott ki. A tiltakozó országok a polgári légi járművet elpusztító állam eljárását - függetlenül attól, hogy az elismerte-e felelősségét vagy sem -többek között az alábbi kifejezésekkel illették: "teljességgel elfogadhatatlan és a civilizált viselkedés minden szabályával ellentétes" tett, "barbár cselekmény", "a legarcátlanabb bűncselekmény", "a chicagói egyezményben foglalt elvek égbekiáltó megsértése", "terrorcselekmény", "a nemzetközi jog vonatkozó elveinek súlyos és indokolatlan megsértése", "a nemzetközi kapcsolatokat szabályozó elveket és az emberi élet iránti tiszteletet megkérdőjelező" magatartás, illetve "brutális tömeggyilkosság".[13]

A polgári légi járművek ellen alkalmazott fegyveres erőszakkal - a szokatlanul éles hangnemben tiltakozó államokon kívül - több nemzetközi fórum is foglalkozott. Az a tény, hogy az említett esetek jelentős részét a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet külön vizsgálat tárgyává tette, végeredményben természetes. Figyelemre méltó azonban, hogy az incidensek némelyikét - például a Libyan Arab Airlines gépének vagy a KAL 007-es járatának a tragédiáját - az államok egyenesen az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitték. Az állandó tagokat megillető vétójog miatt ugyan a tanács releváns tevékenysége leginkább a helyzet megvitatására korlátozódott, de a napirendre tűzés ténye már önmagában is kiválóan szemlélteti a polgári repülőgépek sérelmére végrehajtott támadásoknak tulajdonított jelentőséget. E cselekmények súlyát tükrözi továbbá, hogy a bolgár incidens és az iráni utasszállító lelövése ügyében a hágai Nemzetközi Bíróság,[14] a kubai vadászgépek fegyverhasználata nyomán pedig az Emberi Jogok Amerikaközi Bizottsága[15] előtt indult eljárás.

A százak életét követelő erőszakos cselekmények mélyreható változásokat idéztek elő a chicagói egyezmény rendszerében is. A koreai utasszállító 1983. szeptemberi 1-jei tragédiája után két héttel a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet Tanácsa rendkívüli ülést tartott, melyen - a hasonló esetek elkerülése végett - döntés született a chicagói egyezmény módosításáról. A példás gyorsasággal kidolgozott módosító jegyzőkönyveket[16] a szervezet közgyűlésének rendkívüli ülésszaka 1984. május 10-én egyhangúlag fogadta el. A jegyzőkönyv keretében elfogadott és az egyezmény rendszerébe 3bis. cikként beépülő rendelkezés első két pontja értelmében:

"a) A Szerződő Államok elismerik, hogy minden Államnak tartózkodnia kell a fegyverek alkalmazásától a repülésben lévő polgári légi járművel szemben, valamint azt, hogy elfogás esetén a fedélzeten tartózkodó személyek élete és a légi jármű biztonsága nem sodorható veszélybe. Ez a rendelkezés nem értelmezhető úgy, mint ami bármilyen formában módosítja az Államoknak az Egyesült Nemzetek Alapokmányában rögzített jogait és kötelezettségeit.

b) A Szerződő Államok elismerik, hogy szuverenitásának gyakorlása során minden Állam jogosult megkövetelni a területe felett repülő polgári légi jármű valamely meghatározott repülőtérre való leszállását, ha az nem rendelkezik engedéllyel, vagy ha ésszerű okból arra lehet következtetni, hogy azt a jelen Egyezmény céljaival össze nem férő célokra használják; továbbá az efféle jogsértések megszüntetése érdekében bármilyen egyéb utasítást is adhat az ilyen

- 32/33 -

légi járműnek. E célból kifolyólag a Szerződő Államok bármilyen megfelelő eszközt igénybe vehetnek a nemzetközi jog vonatkozó szabályaival összhangban, ideértve a jelen Egyezmény vonatkozó szabályait, különösen e cikk a) bekezdését is."[17]

A 3bis. cikk egy átfogó tilalmat rögzít. E tilalom értelmében jogellenesnek minősül a repülésben lévő polgári légi jármű ellen elkövetett mindennemű fegyveres cselekmény, továbbá minden egyéb olyan magatartás, amely veszélyezteti a jármű és a fedélzetén tartózkodók biztonságát. A jogsértés tényének megállapítása szempontjából tehát mind a légi jármű honossága, mind az ellene alkalmazott fegyver jellege irreleváns. A 3bis. cikk a) pont első mondat első fordulatának sérelme egyaránt megvalósítható saját és idegen lajstromozású repülőgépek sérelmére, és azt nemcsak katonai gépek, hanem akár felszíni egységek is elkövethetik. E minősítés független továbbá a fegyverhasználat tényleges eredményétől. Ily módon a légi járművet elhibázó vagy könnyen megrongáló fegyver alkalmazása azonos elbírálás alá esik a célt megsemmisítő fegyver használatával. Végül, bár ez a cikkből egyértelműen nem tűnik ki, gyaníthatóan csak a fegyverek szándékos alkalmazása minősíthető a 3bis. cikk megsértéseként.[18] Az a) pont első mondat első fordulatától eltérően a második fordulat kizárólag a levegőiben, konkrétan az elfogás során sérthető meg. Látható, hogy a rendelkezés alapján a polgári légi jármű vadászgépekkel való elfogása változatlanul jogszerűnek számít, egészen addig, amíg az elfogó repülőgépek olyan cselekményt nem hajtanak végre, amely veszélyt jelent az elfogott gépre nézve. Ilyen cselekmény azonban fegyverek alkalmazása nélkül, akár egy - a "megleckéztetés" szándékával végrehajtott - veszélyes manőver útján is megvalósítható.

Míg a 3bis. cikk a) pontja arról szól, hogy az állam mit nem tehet meg, addig a b) pont a polgári légi járművekkel szemben megengedett eljárást körvonalazza. Fontos különbség a két rendelkezés között, hogy a tilalmat rögzítő a) pont mindenféle légtérre és minden polgári légi járműre vonatkozik, ugyanakkor a b) pont hatálya csak az állam saját légterében és csak a jogsértő módon haladó légi járművekre terjed ki. Röviden összefoglalva: a b) pont értelmében a területi állam minden olyan intézkedése jogszerű, amely nem valósítja meg a nemzetközi jog vonatkozó szabályainak, kiváltképp a 3bis. cikk a) pontjának a sérelmét.

A 3bis. cikk - a módosító jegyzőkönyvet ratifikáló államok tekintetében - 1998. október l-jén lépett hatályba.[19] Rendelkezései azonban nem csak a részes államokat kötelezik: szokásjogi úton a nemzetközi közösség valamennyi tagjára kiterjednek. A 3bis. cikk a kodifikáció - a szokásjogi szabályok szerződésbe foglalása - eklatáns példájaként értékelendő, így tehát a nemzetközi szokásjog abban az esetben is megtiltja egy állam számára a polgári légi jármű elleni erőszak alkalmazását, ha az nem ismeri el a chicagói egyezmény szóban forgó módosításának kötelező hatályát. A cikk kodifikációs jellegére, többek között, a módosító jegyzőkönyv elfogadása során tett kijelentésekből, az a) és b) pontban egyaránt szereplő "elismerni" igéből, valamint az államok korábban körvonalazott gyakorlatából - ezen belül is az incidenseket követően tanúsított magatartásából - következtethetünk.[20]

Bár a 3bis. cikk a) pontjában lefektetett tilalom abszolútnak tűnik, a szakasz második mondata akár egy főszabály alóli kivételt statuáló előírásként is értelmezhető. Következő lépésként tehát azt kell megvizsgálni, hogy az ENSZ alapokmánya tartalmaz-e olyan rendelkezést, amely a 3bis. cikk és a hasonló tartalmú nemzetközi szokásjogi szabály ellenére, bizonyos körülmények közepette megengedi a polgári légi jármű lelövését.

Az egyéni vagy kollektív önvédelem joga

A 3bis. cikk megszövegezői az "Egyesült Nemzetek Alapokmányában rögzített jog" kifejezésen minden bizonnyal az egyéni vagy kollektív önvédelem jogát rögzítő 51. cikket értették,[21] amely kimondja: "A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem érinti az Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetében az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát mindaddig, amíg a Biztonsági Tanács a nemzetközi béke és biztonság fenntartására szükséges rendszabályokat meg nem tette."[22]

A cikk szövegének fényében felmerül a kérdés: vajon egy polgári légi jármű - különösen, ha azt terrortámadás elkövetésére használják - önvédelmi helyzetbe hozhat-e egy államot, és ekként jogszerűvé válik-e annak lelövése? Jóllehet a szakirodalomban szemlátomást teret nyert az önvédelemből végrehajtott lelövés jogszerűségének gondolata,[23] a kérdés mégsem válaszolható meg egyszerű igennel vagy nemmel. Első lépésben arra kell választ keresni, hogy egy polgári repülőgéppel elkövetett cselekmény minősülhet-e fegyveres támadásnak, hiszen az Alapokmány 51. cikke - és a hasonló tartalmú nemzetközi szokásjog - kizárólag ebben az esetben ismeri el az önvédelem jogát.

Amikor az alapító államok képviselői 1945 tavaszán San Franciscóban, az Egyesült Nemzetek Konferenciáján az 51. cikk megszövegezése és az Alapokmányba való beépítése mellett döntöttek, nyilván

- 33/34 -

nem egy magányos polgári légi járművet, hanem egy hadsereget képzeltek el támadóként. Mivel azonban az Alapokmány mellőzi a fegyveres támadás kifejezés definiálását, semmi nem zárja ki az önvédelem analógia útján való alkalmazásának lehetőségét - feltéve, hogy az alábbi két feltétel fennáll. Egyfelől a polgári légi járművel végrehajtott terrorcselekménynek el kell érnie egy pontosan meg nem határozott, ám mégis rendkívüli súlyt vagy intenzitást. A fegyveres támadás az erőszak alkalmazásának legsúlyosabb megnyilvánulási formája, következésképp nem minden erőszakos cselekmény tekinthető ilyen támadásnak és ad alapot az önvédelem jogának gyakorlására. Példának okáért ha egy állam fegyveres ereje szándékosan átlő egy aknavetőgránátot a határ másik oldalára, az 51. cikk aligha válik alkalmazhatóvá. Ha azonban egy állam tüzérsége módszeresen ágyúzza a határ túloldalán fekvő lakott települést, a megtámadott állam minden további nélkül fegyveres támadásnak minősítheti a történteket. Egyes szerzők úgy vélik, hogy akár egy katonai felderítést végző polgári repülőgép is önvédelmi helyzetbe hozhatja a területi államot,[24] ám ez a fegyveres támadás követelményének és sajátos jellegének tükrében aligha tekinthető elfogadható nézetnek. Ellenben egy olyan légi jármű, amely közvetlen becsapódással kíván romba dönteni egy zsúfolt stadiont vagy egy atomerőművet, magatartásával már elérheti, sőt túl is szárnyalhatja a fegyveres támadás fennforgásához megkívánt minimális súlyt. Ezt jelzi az is, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa a 2001. szeptember 11-i események nyomán elfogadott két határozatában is felidézte az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát.[25] (Megjegyzendő, hogy a fegyveres támadás tényének megállapításához nincs szükség a Biztonsági Tanács határozatára. E tekintetben a megtámadott állam szubjektív állásfoglalása az irányadó, így támadás esetén tanácsi felhatalmazás nélkül is megkezdheti az erőszak önvédelmi célú alkalmazását. Ám e jog gyakorlása - az 51. cikk értelmében - csak addig tart, "amíg a Biztonsági Tanács a nemzetközi béke és biztonság fenntartására szükséges rendszabályokat meg nem tette".)

A terrortámadás elkövetéséhez használt polgári repülőgép viselkedésének fegyveres támadássá nyilvánítása során azonban komoly gondot okoz az a tény, hogy - akárcsak 2001. szeptember 11-én - egészen a becsapódásig nem lehetünk teljesen biztosak az elkövetők szándékában.[26] A gyakorlatban csak akkor lehet eldönteni, hogy egy fegyveres támadással vagy egy "egyszerű" gépeltérítéssel állunk szemben, amikor már túl késő - amikor a repülőgép a célpont közelébe érve az utolsó manővereket végzi. A terrortámadás elkövetésének szándékát mutató légi jármű - a céltól biztonságos távolságban történő - lelövésének tehát minden esetben van egyfajta vélt önvédelmi jellege, ami nemzetközi jogi szempontból roppant aggályos.[27] A helyzeten érdemben még az sem változtat, ha a gépeltérítők rádión közlik szándékaikat, hiszen ilyenkor sem zárható ki a megtévesztés lehetősége. Ha egy ilyen bejelentést követően az állam automatikusan lelőné a gyanús repülőgépet, azzal - paradox módon - kiszélesítené a terroristák rendelkezésére álló módszerek körét. Nehéz elképzelni olyan személyzetet, amelyik, ha tisztában van az öngyilkos eltérítők szándékaival, eleget tenne azok parancsainak és engedne bármilyen kényszernek. Ám ha egy állam gyanús magatartás és megfelelő fenyegetés esetén lelövi a repülőgépeket, a terroristák már azzal is elérhetik a jármű pusztulását, ha a cselekményüket a jármű megsemmisülésének veszélyével nem járó gépeltérítésnek "álcázva", a személyzetet a repülési profil megváltoztatására kényszerítik, megakadályozzák az eltérítésnél alkalmazandó rádiós és vizuális jelzések leadását, majd - anélkül, hogy erről a pilóták tudomást szereznének - megtévesztő terrorfenyegetést intéznek a területi állam hivatalos szerveihez. Végül, de nem utolsósorban, jelentős nehézségek adódhatnak a terrorcselekmény elkövetéséhez igénybe vett polgári légi jármű célpontjának elhelyezkedéséből is. Tegyük fel, hogy a célpont két állam határának közvetlen közelében fekszik, ám a megközelítés iránya olyan, hogy a repülőgép az út legvégső fázisáig nem lép be a megtámadni kívánt állam légterébe. Hogyan fognak együttműködni ezek az államok? Melyik állam fogja kiadni a tűzparancsot, illetve végrehajtani az elfogást és a lelövést? Mi a helyzet akkor, ha e két állam kifejezetten rossz viszonyban van egymással?

A polgári légi jármű magatartása nyomán beálló önvédelmi helyzet másik feltétele, hogy a gépet hatalmukba kerítő és irányító személyek cselekménye valamely másik államnak betudható legyen. Nyilvánvalóan ilyen eset áll elő például akkor, ha egy állam nemzetbiztonsági szolgálatának vagy fegyveres erejének tagjai szolgálat teljesítése közben térítik el a repülőgépet és kísérlik meg az öngyilkos terrorcselekmény elkövetését.[28] Ha azonban a támadást egy terrorista csoport tagjai hajtják végre, az állami felelősség - és a fegyveres támadás fennforgásának -megállapításához meglehetősen összetett felelősségi jogi kérdések tisztázása válik szükségessé.[29] Főszabály szerint a magánszemélyek vagy csoportjaik maga-

- 34/35 -

tartása nem veti fel az állam felelősségét, kivéve, ha azok olyan sajátos kapcsolatban állnak egymással, melynek következtében a cselekmény mégis betudható lesz az államnak. Egy "magánszemélyeket" tömörítő terrorista csoport akciója akkor tudható be valamely államnak, ha az "ténylegesen az állam utasítására, illetve irányítása vagy ellenőrzése alatt hajtja végre a cselekményt".[30] Állami utasítás vagy felhatalmazás esetén az állam felelősségéhez aligha férhet kétség. Ellenben ha a terroristák mindössze az állam irányítása vagy ellenőrzése alatt tevékenykednek, felmerül a kérdés, milyen mértékű ellenőrzés szükséges ahhoz, hogy cselekményük az államnak betudható legyen. A Nemzetközi Bíróság Nicaragua-ügyben hozott ítélete még "tényleges ellenőrzést" (effective control) tartott szükségesnek az állam felelősségének megállapításához,[31] ám a volt Jugoszlávia területén elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekmények megbüntetésére létrehozott nemzetközi törvényszék szerint már az "általános ellenőrzés" (overall control) is elegendő lehet.[32] Minthogy e tekintetben megoszlanak a vélemények, a Nemzetközi Jogi Bizottság az állami felelősség témakörének vizsgálata során úgy foglalt állást, hogy az ellenőrzés kívánt mértékét az adott eset körülményeinek függvényében kell megállapítani.[33]

Az állam felelősségének megállapítása tehát az előkészítés és az elkövetés részleteinek pontos ismeretét feltételezi. Ezek az információk azonban a lelövési parancs kiadásának pillanatában aligha állnak a megtámadott állam rendelkezésére, ilyenformán az ekkor még nem győződhet meg minden kétséget kizáróan arról, hogy egy önvédelmi helyzetet eredményező, nemzetközi jogi értelemben vett fegyveres támadás érte-e vagy sem. Ne feledjük, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadások nyomán az Egyesült Államok hetekig gyűjtötte az információkat az al-Kaida és az Afganisztánt uraló Talibán rezsim kapcsolatának bizonyítására, és csak ezt követően jelezte a Biztonsági Tanácsnak az önvédelmi helyzet fennállását,[34] illetve kérte szövetségeseitől az Észak-atlanti Szerződés,[35] valamint a kölcsönös segítségnyújtásról szóló amerikaközi szerződés casus foederisének "életbe léptetését".[36] Mindez ugyancsak azt jelzi, hogy a lelövést elrendelő állam egyfajta vélt önvédelmi helyzetben cselekszik.

Az Egyesült Államok elleni terrortámadások nyomán a szakirodalomban olyan vélemények is megjelentek, hogy az állami támogatást nem élvező terrorszervezetek "magáncselekményei" szintén alapul szolgálhatnak az önvédelem jogának gyakorlásához, hiszen az Alapokmány 51. cikke egy szóval sem említi, hogy a fegyveres támadást csak államok hajthatják végre.[37] Ez a nézet - a jelenleg hatályos nemzetközi jog fényében - nem igazán tűnik megalapozottnak. Az egyéni vagy kollektív önvédelem joga nem elszigetelten létező norma, hanem a nemzetközi jog egyik feltétlen alkalmazást igényelő szabálya,[38] jelesül az erőszak tilalma alóli egyik kivétel. Ily módon az Alapokmány 51. cikke nem értelmezhető pusztán önmaga fényében; valódi tartalmának feltárása kizárólag a főszabály kontextusában, annak figyelembevétele mellett végezhető el. Az erőszak alkalmazása és az azzal való fenyegetés tilalmát az Alapokmány 2. cikk (4) bekezdése rögzíti: "A Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más Állam területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon nyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniok kell."[39]

Az Egyesült Nemzetek elvei között elhelyezett rendelkezés kötelezettjei "a Szervezet összes tagjai". Az Alapokmány szerint az eredeti tagokon kívül a világszervezet tagja lehet "minden más békeszerető Állam, amely a jelen Alapokmányban foglalt kötelezettségeket vállalja és a Szervezet megítélése szerint e kötelezettségek teljesítésére képes és hajlandó".[40] A 2. cikk (4) bekezdésében foglalt tilalom következésképp az államokra vonatkozik, magánszemélyekre, illetve ezek csoportjaira nem. A különböző fegyveres bandák, csoportok, irreguláris erők vagy zsoldosok tevékenysége tehát csak abban az esetben sérti az erőszak tilalmát, ha azokat egy állam küldi egy másik állam területére. Mivel az erőszak alkalmazásának kategóriája állami aktusokat ölel fel, és mivel a fegyveres támadás rész-egész viszonyban van az erőszak alkalmazásával, megállapítható, hogy az 51. cikkben szabályozott önvédelmi jog kizárólag olyan támadás nyomán gyakorolható, amelyik valamely államnak betudható. Hangsúlyozandó, hogy ezek a szabályok hasonló tartalommal érvényesülnek a nemzetközi szokásjogban, ily módon a fegyveres támadás hátterében - közvetlenül vagy de facto ügynökök révén - mindig egy állam áll.[41]

Noha megállapítást nyert, hogy a polgári légi járművet hatalmukba kerítő terroristák cselekménye adott esetben önvédelmi helyzetbe hozhatja a megtámadott államot, [42] súlyos hiba lenne ebből az ilyen repülőgép lelövésének jogszerűségére következtetni. Az önvédelem joga csak általánosságban teszi jogszerűvé a fegyveres erő alkalmazását, ám nem biztosít szabad kezet a védekező állam számára a hadviselés módszereinek és eszközeinek megválasztása terén. Az a körülmény, hogy egy államot egy polgári légi járművel elkövetett fegyveres támadás ér, nem jelenti azt, hogy a fegyverként használt repülőgép azonnal legitim célponttá válik, és mint ilyen, jogszerűen lelőhető. A fegyveres támadás elkövetése - mivel az csak akkor

- 35/36 -

forog fenn, ha valamely államnak betudható - egy nemzetközi fegyveres összeütközés első mozzanatát jelenti. Eme összeütközés kezdő pillanatával egy időben, automatikusan alkalmazandóvá válnak a nemzetközi humanitárius jog ilyen konfliktusokra vonatkozó szabályai. Amennyiben tehát egy polgári repülőgéppel elkövetett terrorcselekmény önvédelmi helyzetbe sodor egy államot, ez a joganyag - és nem az önvédelem joga - fogja eldönteni, hogy a kérdéses légi jármű lelőhető-e vagy sem.[43]

Minthogy nem minden polgári repülőgéppel elkövetett terrorcselekmény minősíthető fegyveres támadásnak, a nemzetközi humanitárius jog nem képes általánosságban választ adni a jármű megsemmisítésének jogszerűségét firtató kérdésre. Az elemzés így ezen a ponton kettéválik. Elsőként azt vizsgáljuk meg, hogy az önvédelmi helyzet beálltával kirobbanó nemzetközi fegyveres összeütközést szabályozó humanitárius jogi normák megengedik-e a támadó polgári repülőgép lelövését; második lépésben pedig azon eseteket vesszük nagyító alá, melyek megítélésénél - a terrortámadás körülményei folytán - nem támaszkodhatunk az említett humanitárius jogi szabályokra.

A humanitárius jog nemzetközi fegyveres összeütközésekre vonatkozó releváns szabályai

A nemzetközi humanitárius jog - egyik lehetséges meghatározása szerint - azon szerződéses vagy szokásjogi szabályok összességét jelenti, melyek a nemzetközi vagy a nem nemzetközi fegyveres összeütközésekből közvetlenül eredő humanitárius problémák megoldását célozzák, oly módon, hogy egyfelől korlátozzák a hadviselő feleknek a hadviselés eszközei és módszerei szabad megválasztásához fűződő jogát, másfelől pedig védik a konfliktus áldozatául eső személyeket és javakat.[44] Az önvédelmi helyzetet eredményező terrortámadás kapcsán a fegyveres összeütközés iménti definícióban említett két formája közül a nemzetközi fegyveres összeütközés bír jelentőséggel. E fogalom tartalmának megismeréséhez az 1949. évi genfi egyezmények közös 2. cikke szolgál iránymutatással, amely - az egyezmények alkalmazásáról szólva - kimondja: "Azokon a rendelkezéseken kívül, amelyeknek már a béke idején is hatályba kell lépniök, a jelen Egyezmény alkalmazást nyer a két vagy több Magas Szerződő Fél között bekövetkező megüzent háboru vagy minden más fegyveres összeütközés esetén, még ha a hadiállapot fennállását közöttük valamelyik nem is ismeri el. Az Egyezmény alkalmazást nyer valamely Magas Szerződő Fél területe egészének vagy egy részének bármilyen megszállása esetében is, még akkor is, ha ez a megszállás nem ütközik semmiféle katonai ellenállásba."[45]

Noha a rendelkezés meglehetősen kevés konkrétumot tartalmaz, az állami gyakorlat és a szakirodalom segítségével könnyen megragadható a nemzetközi fegyveres összeütközés kifejezés lényege. A humanitárius jog szempontjából akkor beszélhetünk ilyen fegyveres összeütközésről, ha egy állam erőszakot alkalmaz egy másik állammal szemben. E joganyag az összeütközés első mozzanatától kezdve automatikusan alkalmazandó, azaz az első támadás bekövetkezésének pillanatától korlátozza a konfliktusban érintett felek hadviselés eszközeinek és módszereinek szabad megválasztásához fűződő jogát, valamint védi az ellenségeskedések áldozatául eső személyeket és javakat. A nemzetközi fegyveres összeütközés tehát egy objektív kategória, melynek léte független az érintett államok véleményétől, illetve a hadiállapot fennállásától. (A háború ily módon rész-egész viszonyban van a nemzetközi fegyveres összeütközés kategóriájával.) A humanitárius jog számára abszolút közömbös a fegyveres erőszak alkalmazásának oka, célja, intenzitása, jellege, tartama, illetve jogszerűsége. Irreleváns továbbá az áldozatok száma, az okozott kár nagysága, valamint a megtámadott állam által kifejtett fegyveres ellenállás ténye vagy ennek hiánya.[46]

Mindezt a polgári légi járművel elkövetett terrorcselekmény problémájára vetítve a következő megállapítások tehetők. Amennyiben egy polgári repülőgép magatartása önvédelmi helyzetbe hoz egy államot, e magatartás - az ENSZ alapokmányának 51. cikke következtében - fegyveres támadásnak minősül. Ez a fegyveres támadás szükségképpen betudható valamelyik államnak - még akkor is, ha a légi járművet az állam utasítására, illetve irányítása vagy ellenőrzése alatt cselekvő "magánszemélyek" vezetik. Mivel a fegyveres támadás az erőszak alkalmazásának legsúlyosabb formája, a valamely államnak betudhatóan eljáró terroristák végeredményben egy nemzetközi fegyveres összeütközés első mozzanatát hajtják végre, igaz, nem klasszikus értelemben vett fegyverekkel, hanem egy polgári repülőgép igénybevételével. Bármilyen különösnek is tűnik, de minden jel arra mutat, hogy ilyen esetben, a terrortámadás végrehajtásával, az érintett államok között alkalmazandóvá válnak a nemzetközi fegyveres összeütközésekre irányadó humanitárius jogi normák. (Figyelemre méltó, hogy így a támadás "kétszeresen" is jogsértő: egyaránt sérti az erőszak tilalmát és a humanitárius jogot.[47]) Hangsúlyozandó azonban, hogy ha a támadáshoz használt légi járművet valamelyik semleges harmadik államban lajtromozták, ez az állam nem lesz

- 36/37 -

részese a konfliktusnak, hiszen az önvédelmi helyzetet kiváltó támadást nem ő indítja meg, és az nem is ellene irányul. Még azáltal sem válik hadviselő féllé, ha az általa lajstromozott repülőgép eléri célját, illetve ha azt a megtámadott állam lelövi. A lajstromozó állam így kizárólag békés eszközökkel vehet elégtételt honos járművének jogellenes elpusztításáért.

A nemzetközi fegyveres összeütközések joga értelmében a polgári személyek és a polgári javak általános védelmet élveznek az ellenségeskedések hatásaival szemben. E védelem biztosítása érdekében a konfliktusban részt vevő államoknak "mindenkor különbséget kell tenniük a polgári lakosság és a harcosok, valamint a polgári javak és katonai célpontok között, és ennek folytán csak katonai célpontok ellen folytathatják harci tevékenységüket".[48] A vonatkozó részletszabályok alapján egyaránt tilos támadást intézni a polgári lakosság és az azt alkotó polgári személyek ellen, illetve tilos minden olyan erőszakos cselekmény foganatosítása vagy az azzal való fenyegetés, melynek elsődleges célja az, hogy rettegést keltsen a polgári lakosság körében. A kifejezetten polgári személyek ellen irányuló cselekmények tilalmán túl a konfliktusban részt vevő felek megkülönböztetés nélküli támadásokat sem indíthatnak. Megkülönböztetés nélkülinek minősül - többek között - az a támadás, melynek során olyan harcmódot vagy harceszközt alkalmaznak, melyet nem lehet meghatározott katonai célpont ellen irányítani vagy hatásait nem lehet a humanitárius jog kívánalmai szerint korlátozni, és ezért az egyaránt sújtja a katonai célpontokat és a polgári személyeket vagy javakat. Ilyen támadásnak tekintendő például az, ha egy katonai akció a "polgári lakosság körében feltehetően annyi áldozatot követel és annyi sebesülést okoz, valamint a polgári javakban akkora károkat idéz elő, hogy azok önmagukban, vagy együttesen meghaladnák a támadástól várható konkrét és közvetlen katonai előny mértékét". Végezetül tilos a hadműveletek során a polgári személyeket "élő pajzsként" használni.[49]

A polgári személyek védelme mellett a humanitárius jog külön védelemben részesíti a polgári javakat is, így ezek ellen sem intézhető támadás vagy megtorló akció. Polgári javaknak azok a tárgyak tekintendők, melyek nem minősülnek katonai célpontnak. A negatív megközelítés egyértelműen a védelem kiterjesztését szolgálja. Következésképp ha egy tárgy jellegénél, elhelyezkedésénél, céljánál vagy rendeltetésénél fogva nem képes hatékonyan elősegíteni a katonai műveleteket, és annak teljes vagy részleges megsemmisítése, elfoglalása vagy semlegesítése - az adott körülmények között - nem jelent meghatározott katonai előnyt, akkor e tárgy nem minősül legitim célpontnak, ellene nem lehet támadást intézni.[50] A katonai célpontok körének funkcionalista körülírása ugyanakkor magában hordozza a polgári javak átminősítésének lehetőségét is. Ha egy polgári tárgy vagy létesítmény - jellegénél, elhelyezkedésénél, céljánál vagy rendeltetésénél fogva - hatékonyan elősegíti a hadműveleteket, katonai célpontnak tekinthető és megsemmisíthető. Kétség esetén azonban a vélelem az adott tárgy polgári rendeltetése mellett szól.[51]

Aligha lehet kétséges, hogy a polgári légi jármű - honosságától függetlenül - polgári tárgynak minősül, ám a humanitárius jog nem zárja ki ebbéli státuszának megváltozását. Ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy a polgári repülőgépet egy fegyveres támadás elkövetéséhez használják, megváltozott céljánál és rendeltetésénél fogva képessé válik a katonai műveletek hatékony elősegítésére, s mint ilyen, katonai célponttá minősül át.[52] Ám a katonai célú felhasználás puszta gyanúja nem teszi lehetővé az átminősítést, hiszen kétség esetén a repülőeszközt polgári gépnek kell tekinteni. Önmagában véve azonban még az átminősítés sem szolgáltat elégséges jogalapot a jármű megsemmisítéséhez; pusztán közelebb visz a lelövés jogszerűségére vonatkozó kérdés végleges megválaszolásához. A támadó repülőgép elpusztításának jogszerűségéhez ugyanis nem elegendő, hogy megszűnik az adott tárgyat megillető jogi védelem. A repülőgép fedélzetén emberek is vannak, ily módon az ő jogállásuk fogja eldönteni, hogy lelőhető-e a légi jármű.

A terrortámadás elkövetéséhez használt polgári gép fedélzetén tartózkodó személyi kör összetétele kétféle lehet. Amennyiben kizárólag a terrortámadás elkövetői tartózkodnak a repülőgép fedélzetén, a le-lövés humanitárius jog szerinti jogszerűsége attól függ, hogy e személyek harcosnak, kombattánsnak minősülnek vagy sem.[53] Előbbi esetben a légi jármű jogszerűen megsemmisíthető, mivel mind a tárgy, mind az azt irányító egyének az erőszak alkalmazásának legitim célpontjai lehetnek. Ha viszont a támadás elkövetői nem tekinthetők harcosoknak, megölésük jogszerűségét végső soron egy másik normarendszer szabályai, a külön pont alatt tárgyalandó nemzetközi emberi jogi előírások határozzák meg.

A legsúlyosabb dilemmát morális és jogi szempontból egyaránt az az eset jelenti, amikor az elkövetőkön kívül ártatlan polgári személyek - utasok vagy a civil személyzet tagjai - is jelen vannak az öngyilkos küldetést végrehajtó gép fedélzetén. Mint ismeretes, "a polgári lakosságot, valamint a polgári személyeket tilos megtámadni", még akkor is, ha azok egy katonai célpontnak minősülő jármű fedélzetén tartózkodnak. A humanitárius jog mindössze egyetlen eset-

- 37/38 -

ben tekinti elfogadhatónak a "járulékos" civil áldozatokat: ha egy támadás a várható konkrét és közvetlen katonai előny mértékénél kevesebb áldozatot követel vagy sebesülést okoz a polgári személyek körében.[54] Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a szabály - ha általánosságban nem is, de legalább egyes esetekben - lehetővé teszi a támadó repülőgépen lévő utasok feláldozását. Gondosabban szemügyre véve e rendelkezést azonban nyilvánvalóvá válik, hogy aligha alapozza meg a lelövés jogszerűségét. A humanitárius jog eme előírása mérlegelési kötelezettséget ró a katonai parancsnokokra a célpontok kijelölése során. A képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjében valamilyen "konkrét és közvetlen katonai előny" van, míg a másikban a polgári személyek és javak körében vélhetően okozott pusztítás mértéke. Adott tehát egyfelől egy pontosan ismert katonai előny, és ezzel szemben áll egy pontosan meg nem határozható, becsült és véletlenül bekövetkező civil veszteség. Ha az utóbbi meghaladja az elérni kívánt katonai előny mértékét, a támadásról le kell mondani, illetve azt meg kell szakítani. A terrortámadásra használt polgári repülőgép esetében pontosan fordított a helyzet. Mivel a légi jármű és utasai gyakorlatilag menthetetlenek, a mérleg egyik oldalán van egy biztosan bekövetkező civil veszteség, míg a másik oldalon csak egyfajta vélt, homályos és szükségszerűen spekulatív előny áll, ami ráadásul nem is feltétlenül "katonai" természetű. Ne feledjük, hogy - a kommunikáció hiánya vagy a megtévesztés gyanúja folytán - egészen a repülés végső fázisáig sem az elkövetők szándékaiban (eltérítés vagy becsapódás), sem a valódi célpontban, sem a támadás sikerében, sem az annak nyomán bekövetkező pusztítás mértékében nem lehetünk biztosak. Ha a döntéshozók a vélt célponttól biztonságos távolságban adják ki a tűzparancsot, értelemszerűen nem a tárgyalt humanitárius jogi rendelkezés szellemében és keretei között járnak el. (Elképzelhető, hogy ekkor még a fegyveres támadás bekövetkeztéről sem beszélhetünk.) Ha viszont túl későn döntenek a gép megsemmisítése mellett, a helyszín függvényében előfordulhat, hogy nem a becsapódó jármű, hanem annak nagy területen szétszóródó roncsai fognak áldozatokat szedni a földön tartózkodók között.

Közvetve ugyan, de a humanitárius jog több szabálya is a civil utasokat vagy személyzetet szállító támadó repülőgép lelövése ellen szól. Egyrészt a Martens-klauzula kimondja, hogy kimerítő szabályozás hiányában "a lakosság és a hadviselőik azoknak a nemzetközi jogi elveknek oltalma és uralma alatt maradnak, amelyek a czivilizált nemzetek között megállapított szokásokból, a humanitás törvényeiből és a közlelkiismeret követelményeiből folynak".[55] Másrészt az utasok és a személyzet helyzete nagyban emlékeztet az "élő pajzsként" használt emberek helyzetére, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiaknak összehasonlíthatatlanul nagyobb esélye van a túlélésre. A nemzetközi fegyveres összeütközések joga szerint az a körülmény, hogy valamelyik hadviselő fél jogsértő módon polgári személyek jelenléte vagy mozgatása útján kívánja előmozdítani katonai céljainak megvalósítását, nem mentesíti a szembenálló felet a polgári személyek védelmére vonatkozó kötelezettsége alól.[56] Az "élő pajzsként" használt civilek ellen tehát nem lehet támadást intézni. Harmadrészt a fegyveres támadás céljaira igénybe vett polgári repülőgép lelövésének elrendelése előtt - kiváltképp, ha arra a vélt célponttól biztonságos távolságban kerül sor - a katonai parancsnoknak aligha van módja "minden lehetséges módon meggyőződni arról, hogy a támadási célpontot nem polgári személyek, vagy polgári javak alkotják, hogy nem állnak különleges védelem alatt, hanem [...] katonai célpontnak minősülnek".[57] Nem tudja továbbá "minden lehetséges elővigyázattal megválasztani a támadás eszközét és módját annak érdekében, hogy elkerüljék, vagy legalább a lehető legkisebbre csökkentsék az esetleges áldozatok és sebesülések számát a polgári személyek körében".[58] A repülési profilból és az esetleges fenyegetésekből levont következtetések túlontúl spekulatívak, így azok nem vehetőik alapul eme obligációk teljesítése során.[59]

A nemzetközi fegyveres összeütközésekre irányadó humanitárius jogi szabályok főszabály szerint tehát tiltják a fegyveres támadást megvalósító polgári légi jármű lelövését. Mindössze egyetlen kivétel képzelhető el: ha a katonai célponttá átminősített járművet ellenséges kombattánsnak minősülő személyek irányítják, és rajtuk kívül más nem tartózkodik annak fedélzetén. E hipotézis realizálódása azonban roppant valószínűtlen, továbbá a szükséges információk hiányában a lelövés igazolására is csak utólag és rendkívüli nehézségek árán nyílik lehetőség. Más megvilágításba helyezve: ha a lelövést elrendelő államnak nem sikerül minden kétséget kizáróan bizonyítania, hogy a polgári légi jármű katonai célokat szolgált, utasokat vagy civil személyzetet nem szállított és kizárólag ellenséges harcosok vezették, a megsemmisítés jogellenesnek fog minősülni. Sokkal egyszerűbb a helyzet megítélése, ha utasok vagy a civil személyzet tagjai is jelen vannak a gépen: ilyenkor a lelövés a humanitárius jog releváns normái alapján egyáltalán nem igazolható.[60]

A következőkben azon polgári légi járművekkel elkövetett terrorcselekményekről lesz szó, melyek esetében nem beszélhetünk nemzetközi fegyveres összeütközésről, s így a lelövés jogszerűségének kérdése sem válaszolható meg az ilyen konfliktusokra

- 38/39 -

nézve irányadó humanitárius jogi szabályok alapján. E körbe tartozik - súlyára tekintet nélkül - minden olyan, békeidőben végrehajtott akció, melynek elkövetése egyik államnak sem tudható be,[61] továbbá minden olyan, államnak betudható terrorcselekmény, amely viszonylag csekély súlya következtében nem minősíthető fegyveres támadásnak.[62]

Végszükség?

Amennyiben egy állam egy olyan - terrortámadás elkövetéséhez használt - polgári repülőgépet semmisítene meg, melynek magatartása nem valósít meg fegyveres támadást és eredményez önvédelmi helyzetet, az akció igazolására felhozott jogi érvek között alighanem megjelenne a végszükségre való hivatkozás is. A Nemzetközi Jogi Bizottság államok felelősségéről szóló 2001. évi tervezetének - nemzetközi szokásjogot tükröző - 24. cikke így ragadja meg a végszükség intézményét: "1. Kizárt egy állam nemzetközi kötelezettségével összhangban nem álló cselekményének a jogellenessége, ha a kérdéses cselekmény végrehajtójának, végszükség fennforgása esetén, nem volt más ésszerű lehetősége önmaga életének vagy a cselekvő gondjaira bízott más személyek életének megmentésére. 2. Az 1. bekezdés nem alkalmazható, ha: a) A végszükség fennforgása, akár önmagában, akár más tényezőkkel egyetemben, az arra hivatkozó állam magatartásának a következménye; vagy b) A kérdéses cselekmény hasonló, vagy nagyobb veszélyt idézhet elő."[63]

A végszükség egy felelősségi jogi intézmény, a jogellenességet kizáró okok egyike. Ellentétes tartalmú lex specialis híján a jogellenességet kizáró okok általánosan alkalmazhatók valamennyi nemzetközi jogsértésre nézve, függetlenül attól, hogy a megsértett nemzetközi kötelezettség szerződéses, szokásjogi vagy valamilyen más jellegű forrásból fakad.[64] Konkrétan a végszükség középpontjában egyetlen érték áll: az emberi élet. A végszükség célja és rendeltetése az, hogy kizárja az olyan helyzetben végrehajtott cselekmény jogellenességét, melyben az egyébként szándékosan és az államnak betudható módon eljáró személy, egyéb lehetőségek híján, kizárólag egy nemzetközi kötelezettség megsértése árán tudja megmenteni önmaga vagy a gondjaira bízott más személyek életét. Ha azonban a veszély ennél általánosabb természetű, azaz ha nem a cselekvő vagy a gondjaira bízott, bármely állampolgárságú személyek élete, vagy ha egyéb értékek - például anyagi javak - forognak veszélyben, a végszükség nem alkalmazható. Hasonlóképpen nem hívható segítségül e jogellenességet kizáró ok akkor sem, ha az emberi életek megmentése érdekében elkövetett jogsértés, az elhárítani kívánt veszedelemhez hasonló vagy annál nagyobb veszélyt, kárt idézne elő. Ha tehát fennáll a lehetősége annak, hogy az emberi életek megóvása érdekében foganatosított cselekmény a megmentendő személyek számával nagyjából egyező vagy annál egyértelműen több személy életét veszélyezteti, a cselekmény jogellenesnek minősül. E szabály hátterében az a megfontolás áll, hogy a hasonló vagy nagyobb mértékű veszély előidézése - a cselekvő érthető indítékaitól függetlenül - nem tekinthető az (1) bekezdés szerinti "ésszerű lehetőségnek".[65]

A végszükségre való hivatkozás több szempontból is kézenfekvő érvnek tűnhet a terrortámadás céljára használt polgári légi járművet lelövő állam számára. Mindenekelőtt azért, mert az imént elmondottak, távolról ugyan, de emlékeztetnek a repülőgép megsemmisítéséről szóló döntést meghozó személy helyzetére. Vonzó érvnek bizonyulhat a végszükség azért is, mert a gyakorlati alkalmazása szorosan összefügg a nemzetközi légijoggal. A végszükségre ugyanis leginkább légi és vízi járművek magatartása nyomán szokás hivatkozni - kiváltképp akkor, ha azok a rossz időjárás vagy egy műszaki hiba következtében engedély nélkül lépnek be valamely állam területére.[66]

A látszattal ellentétben azonban a végszükség nem igazolhatja a terrorcselekmény elkövetéséhez használt polgári repülőgép megsemmisítését. Mint láttuk, a végszükségben végrehajtott cselekmény akkor nem jogellenes, ha a végszükséget nem az adott állam idézte elő, ha a cselekmény a cselekvő vagy a gondjaira bízott más személyek életének megóvására irányul, és ha az nem idéz elő hasonló vagy nagyobb veszélyt. Jellegéből adódóan egy polgári repülőgéppel végrehajtott terrortámadás szinte biztosan megfelel a végszükség első két kritériumának. Egyfelől a terroristák akciója - bár elvileg ez sem zárható ki - nem a megtámadott állam magatartásának a következménye, másfelől a támadás nyomán egy adott, bár pontosan meg nem határozható személyi kör tagjainak élete közvetlen veszélybe kerül. A gyakorlatban nem valószínű, hogy a támadás kifejezetten a cselekvő ellen irányul, hiszen e személy nem más, mint a lelövést végrehajtó katonai repülőgép pilótája, vagy - értelmezés függvényében - a lelövést elrendelő politikai vagy katonai döntéshozó. Az azonban nyilvánvaló, hogy a terroristák magatartása olyan személyeket sodor életveszélybe, akik a cselekvő gondjaira vannak bízva, akiket egyfajta "különleges kapcsolat" fűz a cselekvőhöz.[67] Egy állam polgárait és az állam területén tartózkodó idegenek összességét pontosan ilyen kapcsolat fűzi a kormányzathoz, illetve a fegyveres erőkhöz.

- 39/40 -

Az ésszerűség kritériuma azonban, mely szerint a veszélyben forgó életek megmentése érdekében sem idézhető elő hasonló vagy nagyobb mértékű veszély, kizárja a végszükségre való hivatkozás helyességét. Mivel a becsapódás előtti utolsó pillanatokig nem lehetünk biztosak az elkövetők valódi célpontjában és szándékaiban, a lelövés időpontjában a megmentendő emberi életek számáról legfeljebb homályos becslések állnak rendelkezésünkre. Eleve hiányzik tehát a végszükség oly lényeges elemét képező mérlegelés pontos viszonyítási alapja. Ráadásul az ésszerűség kritériuma a hasonló vagy a nagyobb mértékű veszély előidézését zárja ki. Ha emberi életeket áldozunk fel egy életveszélyben forgó csoport tagjainak megmentése érdekében, azzal messze túlszárnyaljuk a végszükség ésszerűségi feltétele által tolerált jogsértés maximális mértékét, hiszen más emberek elpusztítása nem minősíthető pusztán "veszély" okozásának. A számszerű megfontolások tehát csak addig játszhatnak szerepet, amíg a veszélyben forgó életek megóvása során a cselekvő legfeljebb veszélyeztet másokat, és az így veszélybe sodort személyek száma jócskán elmarad a megmenteni kívánt személyek számától. Ha azonban a mentés során foganatosított cselekmény akár csak egyetlen halálos áldozatot is követel, automatikusan "ésszerűtlenné" válik. Következésképp a végszükség doktrínája általában véve alkalmazhatatlan a terrortámadás céljaira használt polgári légi jármű lelövésének igazolására.

Érdekes módon a nemzetközi felelősségi jog egy másik szabálya is ellentmond a végszükség jelen esetben való alkalmazásának. A Nemzetközi Jogi Bizottság állami felelősségről szóló tervezetének 26. cikke a jogellenességet kizáró okokról szóló fejezet kapcsán leszögezi: "Ebben a fejezetben semmi sem zárja ki az állam bármely olyan cselekményének jogellenességét, amelyik nincs összhangban az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályából eredő kötelezettséggel."[68]

A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő, azaz kógens szabályai alkotják a jelenleg hatályos nemzetközi jog "kemény magját" s védik a nemzetközi közösség által legalapvetőbbnek tekintett értékeket. Létrejöttük az államok nemzetközi közössége mint egész akaratát és egyetértését feltételezi, a tőlük való eltérés minden esetben - még erre irányuló megállapodás kötése esetén is - jogellenes, megváltoztatásukra pedig csak egy későbbi, hasonló jellegű norma útján van lehetőség.[69] Bár a nemzetközi ius cogens körébe tartozó előírásoknak soha nem született taxatív felsorolása, mind a nemzetközi élet szereplői, mind a jogtudomány képviselői tisztában vannak azzal, melyek tekinthetők biztosan az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak.

Nemzetközi emberi jogi aspektusok

A második világháborút követően lezajlott "emberi jogi forradalom" hatására az egyént megillető egyes jogok a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai közé emelkedtek. E jogok kógenssé válása értelemszerűen nem köthető egyetlen évszámhoz, ám minden jel arra mutat, hogy ez a folyamat - legalábbis néhány emberi jog vonatkozásában - már az 1960-as évek végére kiteljesedett. Példának okáért a szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény - nemzetközi ius cogenst definiáló - 53. cikkének kodifikálása kapcsán a Nemzetközi Jogi Bizottság így fogalmazott: "Más tagok abbéli nézetüket fejezték ki, hogy [a megszilárdult ius cogens] példáinak felsorolása esetén nem lenne kívánatos, ha olybá tűnne, mintha a cikk szabályozási köre kizárólag az azon cselekményeket felölelő esetekre korlátozódna, amelyek a nemzetközi jog szerint bűntettet valósítanak meg; az emberi jogokat, az államok egyenlőségét vagy az önrendelkezés elvét sértő szerződéseket további lehetséges példaként említették meg."[70]

A Nemzetközi Bíróság a Barcelona Traction-ügyben 1970. február 5-én hozott ítélete szintén megemlíthető az emberi jogok kógenssé válásával kapcsolatos bizonyítékok sorában. Az oly sokat idézett dictum értelmében "feltétlenül különbséget kell tenni egy államnak a nemzetközi közösség mint egész felé irányuló kötelezettségei és azok között, amelyek egy másik állammal szemben [...] keletkeznek. Természetüknél fogva az előbbiek valamennyi államot érintik. A szóban forgó jogok fontosságára tekintettel minden államnak jogi érdeke lehet azok védelmében; ezek az erga omnes kötelezettségek. Ilyen kötelezettségek erednek, például, a mai nemzetközi jogban a támadó cselekmények, valamint a népirtás törvényen kívül helyezéséből, továbbá az ember alapvető jogaira vonatkozó elvekből és szabályokból, ideértve a rabszolgasággal és faji megkülönböztetéssel szembeni védelmet is."[71]

Bár az ítélet szemlátomást tartózkodott "az ember alapvető jogaira vonatkozó elvek és szabályok" kógens jellegének kifejezett elismerésétől, egyes szerzők úgy vélik, hogy a bíróság itt tulajdonképpen "azokra az emberi jogokra gondolt, amelyek ius cogensnek, azaz az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igényelő normáinak minősülnek".[72] Bárhogyan is értelmezzük azonban a bíróság szavait, mind a gyakorlatban, mind a szakirodalomban egyetértés

- 40/41 -

uralkodik a tekintetben, hogy egyes emberi jogok immár a nemzetközi ius cogens körébe tartoznak. Hangsúlyozandó azonban, hogy nem minden emberi jog rendelkezik feltétlen alkalmazást igényelő jelleggel; mindössze a legalapvetőbb jogok némelyike emelkedett a kógens normák közé.

A kógens emberi jogok pontos katalógusa nem áll rendelkezésünkre. Ez a körülmény elsősorban a nemzetközi közösség óvatosságával, a katalógus restriktív értelmezésének megelőzésére való törekvésével magyarázható, ám közrejátszanak benne az emberi jogok területén érvényesülő kógencia attribútumai vonatkozásában fennálló tudományos nézetkülönbségek is. Jóllehet az 1969. évi bécsi egyezmény 53. cikke egyértelműen meghatározza a nemzetközi ius cogens kritériumait, az emberi jogok feltétlen alkalmazást igénylő jellegének vizsgálata és kimutatása egyáltalán nem egyszerű feladat, mivel az nagyban összefonódik az emberi jogok abszolút karakterének problémájával, illetve az időleges eltérés és a korlátozás kérdésével. Mielőtt tehát belekezdenénk a jelen téma szempontjából releváns emberi jogok tanulmányozásába, röviden ismertetni kell az említett három kategóriát.

Az abszolút jog rendkívül nehezen megragadható, éppen ezért sokféleképpen definiált fogalom. Az egyik felfogás szerint például a kivételek, valamint a fenntartás, a korlátozás vagy az eltérés lehetőségének hiánya kielégítő alapot nyújt ama következtetéshez, hogy az adott emberi jog abszolút.[73] Léteznek azonban ennél kevésbé szigorú nézetek is. Egy másik megközelítés fényében az abszolút jog olyan emberi jog, amely abszolút módon, bárminemű korlátozás nélkül nyer megfogalmazást.[74] Egy harmadik elmélet értelmében viszont egy emberi jogi kötelezettség abban az esetben abszolút, ha tiszteletben tartását sem az állam számára rendelkezésre álló források, sem a teljesítéshez felhasználandó eszközökre való utalás nem korlátozza.[75]

Az időleges eltérés intézménye arra biztosít lehetőséget az államnak, hogy rendkívüli körülmények közepette - rendszerint akkor, ha maga a "nemzet léte" forog kockán - ideiglenesen és a válság elhárításához feltétlenül szükséges mértékében eltérjen egyes emberi jogok tiszteletben tartásától. Más megfogalmazásban: egyes emberi jogok derogálhatók, azaz időlegesen "feláldozhatók" az állam megmentése érdekében. Léteznek ugyanakkor olyan jogok, amelyektől még e cél érdekében sem lehet eltérni. A derogáció tilalmából így leszűrhető, hogy ezek a jogok olyan értékeket védenek, amelyek messze túlmutatnak az állam érdekein, így azok felfüggesztése soha nem jelentkezhet elfogadható alternatívaként.

A derogáció nem tévesztendő össze az emberi jogok korlátozásának lehetőségével. Az időleges eltérés lehetőségétől függetlenül az emberi jogok egy csoportja már "normál körülmények" között, békeidőben is alávethető bizonyos korlátozásoknak, amennyiben ez szükséges és arányban áll az elérni kívánt céllal. A jogok korlátozására azonban kizárólag törvényi úton és meghatározott legitim célok elérése érdekében van lehetőség. A különböző emberi jogi egyezmények alapján ilyen jogkorlátozási cél lehet egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság, a közrend, az általános jólét, a közegészség, a közerkölcs, valamint mások jogainak és szabadságainak védelme.

Hogyan viszonyulnak ezek a kategóriák a nemzetközi ius cogens fogalmához? Mindenekelőtt megállapítható, hogy a legszigorúbb értelemben vett abszolút emberi jogok - mint például a kínzás, a kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalma - nagy valószínűséggel kógens szabályok.[76] A nem derogálható jogokról ez már nem feltétlenül mondható el. A kógencia és a derogáció tilalma között ugyan szoros, de csak részleges az átfedés. Egyes emberi jogok amiatt nem derogálhatók, mert valóban a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai közé tartoznak, mások egyszerűen azért nem, mert soha, még az állam létét fenyegető veszély esetén sem lehet szükség tiszteletben tartásuk időleges felfüggesztésére.[77] Az ellenben biztosan kijelenthető, hogy a törvényi korlátozás lehetősége kizárja egy emberi jog kógens jellegét, azaz egy kógens emberi jog csak olyan jog lehet, amelyik nem tűr korlátozást. De vajon létezhet-e kivétel egy feltétlen alkalmazást igénylő emberi jog alól? A korlátozás kizárásának analógiájára azt hihetnénk, hogy nem. Valójában azonban a válasz határozottan igenlő: egy emberi jog kógens jellegét nem zárja ki, ha ez a jog elismer bizonyos kivételeket. Eme állítás alátámasztásához elegendő felidézni a nemzetközi jog két alapelvét, jelesül az erőszak tilalmát és a beavatkozás tilalmát. Mindkét princípium kétségkívül kógens természetű, ám mindkettő alól léteznek kivételek: az erőszak alkalmazása jogszerű, ha arra önvédelemből vagy a Biztonsági Tanács felhatalmazása nyomán kerül sor; az ENSZ alapokmány 2. cikk (7) bekezdése értelmében, a VII. fejezet alapján elrendelt kényszerintézkedések pedig nem minősülnek beavatkozásnak. A kógens jogok és tilalmak tehát - fogalmazzunk így - "beépített kivételeikkel együtt" kógensek, és ez a ius cogensbe tartozó emberi jogokra is igaz.

A terrortámadás elkövetéséhez használt polgári légi jármű elpusztítása - eltérő mértékben - több emberi jogot érint. Ezek közül messze a legfontosabb az élethez való jog, de a körülmények függvényében

- 41/42 -

előtérbe kerülhet az egyén alapvető jogává vált egyik kulcsfontosságú büntetőeljárási garancia, illetve az embertelen bánásmód tilalma is. E jogok tiszteletben tartását a következő személyi körök tekintetében kell elemzés tárgyává tenni: a légi járművet hatalmukba kerítő és irányító terroristák, a légi járművön tartózkodó utasok, a légi jármű személyzetének tagjai, a földön tartózkodó potenciális áldozatok, valamint az áldozatok közeli hozzátartozói. A polgári légi jármű megsemmisítésének problémája azonban csoportonként más és más megközelítést igényel, hiszen - bár az emberi jogok univerzálisak és minden embert egyenlő mértékben megilletnek - a felsorolt jogok nem mindegyike bír jelentőséggel az adott személyi kör vonatkozásában. Ennek megfelelően az élethez való jog esetleges megsértése a terroristák, a légi jármű utasai és személyzete, valamint a földön tartózkodó potenciális áldozatok, a releváns büntetőeljárási garancia tiszteletben tartásának kérdése a terroristák, míg az embertelen bánásmód tilalma az áldozatok közeli hozzátartozói kapcsán vizsgálható.

Az emberi jogok nemzetközi rendszerében az élethez való jog a legalapvetőbb emberi jog. Kiemelkedő jelentősége részben a védett érték természetéből, részben abból a tényből ered, hogy tiszteletben tartásának hiányában az összes többi emberi jog is értelmét veszti. Az élethez való jogot a legjelentősebb emberi jogi okmányok mindegyike védelemben részesíti.[78]

Az élethez való jog kétféle kötelezettséget ró az államra. Egyfelől az állam köteles tartózkodni az élet önkényes elvételétől (negatív kötelezettség), másfelől köteles védelmet nyújtani a joghatósága alatt álló egyének számára az életüket fenyegető cselekményekkel szemben (pozitív kötelezettség).[79] Az élet védelmével összefüggő negatív kötelezettség viszonylag egyszerűen körülírható: az állam - néhány szigorúan meghatározott kivételtől eltekintve - nem foszthatja meg az egyént az életétől. A kivételek körét illetően azonban az említett emberi jogi okmányok némileg eltérnek egymástól. Egy részük egyáltalán nem említ kivételeket,[80] egy másik részük csak a halálbüntetést nevesíti,[81] míg az Emberi jogok európai egyezménye a kivételek részletes katalógusát tartalmazza. Ez utóbbi egyezményben eredetileg négy kivétel szerepelt - konkrétan: a halálbüntetés (amit azóta két kiegészítő jegyzőkönyv is tilt), a személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme, a törvényes letartóztatás foganatosítása és a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása, valamint a zavargás vagy felkelés elfojtása végett tett jogszerű intézkedések köre.[82] Ha az élettől való megfosztással járó állami aktus nem esik valamelyik kivétel hatálya alá, az élet elvétele "önkényesnek" minősül, következésképp sérti az élethez való jogot. Az emberi élet védelmére irányuló pozitív kötelezettség tartalma kevésbé magától értetődő. Azon előírás, mely szerint az állam köteles védelmet nyújtani az egyén számára az életét fenyegető cselekményekkel szemben, természetesen nem jelenti azt, hogy az államnak bármikor, bárhol és bárkivel szemben - ráadásul eredményesen - meg kell védenie mindenkit.[83] Ez nyilván teljesíthetetlen követelmény lenne, jóllehet ha az állam hivatalos szervei jogsértést vagy annak közeli veszélyét tapasztalják, kötelesek fellépni az áldozat érdekében. Az élet védelmének pozitív aspektusa inkább - mindenekelőtt a belső jog megfelelő alakítása révén - olyan környezet kialakítására kötelezi az államot, amelyben lehetővé válik az élethez való jogot veszélyeztető vagy sértő cselekmények hatékony kivizsgálása, továbbá a megelőző vagy büntető célú hatósági fellépések foganatosítása. E kötelezettség elmulasztása - példának okáért az erőszakszervezetek valamelyikének intézkedése nyomán bekövetkezett haláleset kivizsgálásának mellőzése - ugyanúgy sértheti az élethez való jogot, mint az élettől való önkényes megfosztás.

Az élethez való jog az emberi jogi egyezményekben kivétel nélkül a törvényi korlátozást nem tűrő és egy-két kivételtől eltekintve a nem derogálható jogok között szerepel.[84] Mint már említettük, a derogáció tilalma kétféleképpen magyarázható. Egy jog vagy azért nem derogálható, mert kógens, vagy azért, mert soha, még az állam létét fenyegető veszély elhárítása érdekében sincs lehetőség az attól való időleges eltérésre. Az élethez való jog imént vázolt jellemzőinek és kiemelkedő fontosságának ismeretében a derogáció tilalma kétségkívül e jog feltétlen alkalmazást igénylő jellegével magyarázható. Ezt a feltételezést az is alátámasztja, hogy számos tekintélyes nemzetközi fórum egyértelműen kógens normaként tekint erre a jogra. Például a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya által életre hívott Emberi Jogi Bizottság szerint: "Az Egyezségokmány bizonyos rendelkezései nem derogálható jellegének a 4. cikk (2) bekezdésében való kimondása részben az Egyezségokmányban, szerződéses úton is biztosított néhány alapjog (pl. a 6. és a 7. cikk) feltétlen alkalmazást igénylő természetének elismeréseként tekintendő."[85]

A terrortámadás elkövetéséhez igénybe vett polgári repülőgép megsemmisítése esetén az élethez való jog a következőképpen érvényesül. A jog pozitív aspektusa folytán az állam köteles védelemben részesíteni a földön tartózkodó potenciális áldozatok élethez való jogát, ám ugyanezen kötelezettsége a légi jármű utasai és személyzete tekintetében is fennáll. A negatív aspektus ezzel egyidejűleg arra kötelezi az álla-

- 42/43 -

mot, hogy tartózkodjon a légi jármű fedélzetén tartózkodó utasok és a személyzet életének elvételétől, illetőleg mindaddig tartózkodjon a terroristák elpusztításától, amíg ez az élethez való jog alóli megfelelő kivétel - a személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme - hatálya alá nem esik. A lelövés jogszerűségének vizsgálatánál tehát változatlanul figyelemmel kell lenni a repülőgépen tartózkodó személyi kör összetételére.

Amennyiben kizárólag a terroristák tartózkodnak a légi jármű fedélzetén, az állam - mások jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében - lelőheti a támadó célra felhasznált polgári repülőgépet. (Minthogy az emberi jogok - jelen esetben a földön tartózkodó potenciális áldozatok élethez való jogának - védelme az államoknak az ENSZ lapokmányából folyó kötelezettsége, a lelövés nem sérti az 1944. évi chicagói egyezmény 3bis. cikkét.) Ez az intézkedés azonban nem lesz automatikusan jogszerű. A terroristákat ugyanis csak bizonyos feltételek fennállása mellett lehet jogszerűen megfosztani élethez való joguktól.[86] Egyrészt minden kétséget kizáróan bizonyossá kell válnia annak, hogy a polgári légi járművel végrehajtott jogellenes cselekmény mások élete, illetve testi épsége ellen irányul. Ez a feltétel nyilvánvalóan nem áll fenn például abban az esetben, ha az elkövetők egy lopott polgári géppel egy másik országba kívánnak menekülni, azért, hogy ott - tegyük fel - politikai menedékjogot kérjenek. Lelövésük még akkor sem lesz jogszerű, ha a menekülésre használt repülőgépük repülési profilját a területi állam terrorgyanússá nyilvánítja. Másrészt az akciót rendkívüli körültekintéssel kell megtervezni és annak "abszolút szükségesnek" kell lennie. A bizonyítás terhét az állam viseli. Minthogy a polgári légi járművet eltérítő terroristák valódi szándékait illetően az utolsó pillanatokig csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, a lelövés gondos és körültekintő megtervezése lehetetlen. A gyakorlatozás, az általánosságban való felkészülés e kritérium teljesítéséhez szükséges, de önmagában nem elegendő. Különösen aggályossá válhat továbbá a halált okozó erőszak alkalmazása akkor, ha a területi állam a gyanúsan viselkedő gépet a vélt célponttól biztonságos távolságban akarja megsemmisíteni. Harmadrészt az akciót követően az államnak azonnal érdemi, hatékony és nyilvános vizsgálatot kell indítania az eset körülményeinek tisztázása érdekében.[87] Ha pedig ez a vizsgálat visszásságokat tár fel, az érintett személyeket felelősségre kell vonnia. Amennyiben mindezen feltételek fennállnak, a lelövés jogszerű lesz. Ám ha bármelyik is hiányzik, az élethez való jog megsértése - a McCann és társai kontra Egyesült Királyság ügy fényében[88] - attól függetlenül is megállapítható, hogy az állam fegyveres ereje valóban terroristákat pusztított el.

A másik lehetséges eset az, ha a terrortámadásra használt légi jármű fedélzetén utasok, illetve a személyzet tagjai is jelen vannak. Ilyenkor a területi állam abszurd jogi helyzetbe kerül: az élethez való jog pozitív aspektusa következtében egyszerre köteles védeni a földön lévő és a repülőgépen utazó személyek életét, továbbá - az élet önkényes elvételét tiltó negatív kötelezettségénél fogva - tartózkodnia kell az utasok és a személyzet feláldozásától. Bár nyilvánvaló, hogy ez utóbbi csoport gyakorlatilag menthetetlen, az állam nem mérlegelhet, nem választhat az őt terhelő obligációk közül. Az élethez való jog alól nem létezik olyan kivétel, amely lehetővé tenné bármely személyi kör feláldozását, és - részben az ésszerűség kritériuma, részben a szóban forgó emberi jog kógens jellege miatt - a végszükség doktrínája sem hívható segítségül. Minthogy az élethez való jog tiszteletben tartásánál a számszerű megfontolások nem relevánsak, arra a következtetésre jutunk, hogy már egyetlen ártatlan személy jelenléte is jogellenessé teszi a repülőgép lelövését, függetlenül attól, hogy ezzel hány emberi élet menthető meg. Ez a konklúzió egyúttal kiválóan szemlélteti az emberi jogok korlátozásával kapcsolatos haszonelvű megközelítés tarthatatlanságát, nyilvánvalóvá téve, hogy "a cél nem szentesítheti az eszközt".[89] Ha egy állam mindezek ellenére a lelövés mellett dönt, cselekménye - annak esetleges racionalitása és pozitív morális megítélése ellenére is - súlyosan sérti a feláldozott személyek élethez való jogát. A jogi minősítésen még az sem változtatna, ha a repülőgépen tartózkodó utasok és a személyzet tagjai kifejezetten egyetértenek a lelövéssel. Ebbéli véleményük - ami lényegében nem más, mint az élethez való jogról történő önkéntes lemondás - akceptálása ugyanis az eutanáziához hasonló jogi dilemmákat vetne fel. (Ha az állam lakott terület felett lövi le a támadó gépet, és a lezuhanó roncsok a földön emberi életeket követelnek, az áldozatok élethez való jogának megsértése szintén megállapítható.)

Kógens és nem derogálható jellegének köszönhetően az élethez való jog tiszteletben tartásától még nemzetközi fegyveres összeütközés idején sem lehet érvényesen eltérni. Így az élethez való jog - a vonatkozó humanitárius jogi garanciákhoz társulva - tovább erősíti az ellenséges kombattánsok által irányított, de civil személyeket is szállító polgári légi jármű lelövésének jogellenességével összefüggő jogi érve-

- 43/44 -

ket. Sőt ez a jog nemcsak a nemzetközi fegyveres konfliktusok, hanem a nem nemzetközi fegyveres összeütközések - például polgárháborúk - idején is kizárja a civil személyzet és az utasok feláldozásának jogszerűségét.[90]

Az eset pontos körülményeinek függvényében problémás lehet a polgári légi jármű lelövése az egyik emberi jogként kezelt büntetőeljárási garancia - az ártatlanság vélelme - szempontjából is. Az ártatlanság vélelme alapján, mint ismeretes, mindenkinek joga van ahhoz, hogy ártatlannak tekintsék, amíg bűnössége a vonatkozó jogszabályoknak megfelelően bizonyítást nem nyer.[91] Olybá tűnik, hogy a terrorgyanússá nyilvánított repülőeszköz lelövésének koncepciója a gépet irányító személy vagy személyek bűnösségének vélelmére épül: ha egy repülőgép gyanúsan viselkedik, automatikusan kiteszi magát a megsemmisítés veszélyének. Tegyük fel, hogy egy jól értesült hírcsatorna breaking newsként közli, hogy egy az Atlanti-óceán közepe felett haladó polgári légi jármű - ismeretlen okból kifolyólag - letért az előírt útirányról, és nem reagál a légiirányítók utasításaira. Ha e hír hallatán valaki felhívja a hatóságokat és bejelenti, hogy a kérdéses repülőgép terrortámadás elkövetésére készül, a hatóságok - bár nem ismerik a szokatlan viselkedés pontos okát - alighanem gyanússá fogják nyilvánítani a járművet, azaz már a feltételezett céltól több ezer kilométerre vélelmezni fogják a gépet irányító személyek bűnösségét. Az ártatlanság vélelmének sérelme azzal válik teljessé, ha az állam megfelelő körültekintés nélkül - s ezáltal az élethez való jog alóli egyetlen szóba jöhető kivétel keretei közül kilépve - lelövi a repülőgépet.

Végezetül, röviden ki kell térni a polgári légi jármű megsemmisítésével összefüggő emberi jogi problémák egy kevésbé ismert aspektusára: az áldozatok hozzátartozóinak jogi helyzetére. Az emberi jogok nemzetközi védelmének rendszere korántsem közömbös mindazon szenvedéssel szemben, amit a legalapvetőbb emberi jogok - így például az élethez való jog - súlyos megsértése okoz az áldozatok legközelebbi hozzátartozóinak. A különböző emberi jogi fórumok, lehetőségeikhez képest, igyekeznek enyhíteni a hozzátartozók helyzetén, méghozzá oly módon, hogy az áldozatok emberi jogainak megsértésével a rokonoknak okozott lelki fájdalmat is az állam által elkövetett emberi jogi jogsértésként, embertelen bánásmódként kezelik.[92] Egy polgári légi járművel végrehajtott terrortámadás esetén az állam tehát nemcsak az élethez való jogból fakadó pozitív vagy negatív kötelezettség megszegése miatt tehető felelőssé, hanem a földön vagy a repülőgépen életüket vesztő ártatlan személyek hozzátartozóinak okozott lelki szenvedésért is. Az állam egyetlen esetben kerülheti el az embertelen bánásmód vádját. Mivel az élettől való jogszerű megfosztás esetén a hozzátartozók lelki fájdalma emberi jogi szempontból irreleváns, a kizárólag terroristákat hordozó polgári légi járműnek az élethez való jog alóli megfelelő kivétel keretében történő szabályszerű - és más áldozatokkal nem járó - megsemmisítése nem embertelen bánásmód az elkövetők hozzátartozóival szemben.

A lelövés problémájának hazai vonatkozásai

A honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló törvény (honvédelmi törvény) a hadsereg - témánk szempontjából releváns - feladataként említi az ország függetlenségének, területének, légterének, lakosságának és anyagi javainak külső támadással szembeni védelmét, valamint a nemzetközi terrorizmus elleni harcban, illetőleg az Alkotmány 40/B. § (2) bekezdése szerinti fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett erőszakos cselekmények elhárításában való közreműködést.[93] Mivel a törvényhozó meggyőződése szerint e feladatok ellátása - a légi hadviselés sajátosságai és a légvédelmi ellentevékenység foganatosításához rendelkezésre álló rövid idő következtében - a légierő részéről speciális fegyverhasználati szabályokat igényel, a jogszabály egy közelmúltban elfogadott módosítása kimondja: "131. § (1) bek. A Magyar Köztársaság légterének oltalmazásában részt vevő szövetségi és nemzeti légvédelmi készenléti erők feladatköre a légteret megsértő (jogosulatlanul igénybe vevő), az azonosítatlan, ismeretlen szándékkal repülést végző vagy ott ellenséges tevékenységet folytató, illetőleg repülési szabályt sértő, továbbá a bajbajutott légi járművekre terjed ki. [...] 132. § (1) bek. A Magyar Köztársaság légterének oltalmazásában részt vevő nemzeti és szövetséges légvédelmi készenléti erők fegyvereivel figyelmeztető vagy megsemmisítő tűz nyitható az ország légterében tartózkodó légi járműre, ha az a) fedélzeti fegyverét alkalmazza, vagy b) más módon (más fegyverrel vagy eszközzel) az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos, erőszakos cselekményt követ el, illetve katasztrófát idéz elő, vagy c) egyértelműen arra lehet következtetni, hogy az a) vagy a b) pont szerinti cselekmény elkövetésére törekszik, és a légvédelmi készenléti erők felszólításának szándékosan nem tesz eleget. (2) Az (1) bekezdés c) pontja szerinti esetben a felszólítás, illetve a figyelmeztető tűz mellőzhető, ha az eset összes körülményei folytán arra már nincs idő, és a késedelem az élet- és vagyonbiztonság sérelmével járna."

A honvédelmi törvény idézett szakaszai világosan jelzik a terrortámadás elkövetéséhez használt polgá-

- 44/45 -

ri légi jármű megsemmisítésének lehetővé tételét célzó törekvést, noha a törvényhozó feltűnően tartózkodott ennek explicit formába öntésétől. A rendelkezésekben a "légi jármű" kifejezés előtt semmilyen jogállást meghatározó, minősítő jelző nem szerepel, így e fogalom minden létező repülőeszközt - állami és polgári, illetve saját és idegen lajstromozású gépeket egyaránt - felölel. A készenléti erőik alkalmazása vagy annak mellőzése következésképp kizárólag az adott légi jármű magatartásától függ. Ha megsérti a magyar légteret, nem azonosítja magát, ismeretlen szándékkal repül, ellenséges tevékenységet folytat, repülési szabályt sért vagy bajba jut, bármely repülőeszköz a nemzeti alárendeltségű, illetve az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének műveleti alárendeltségébe tartozó légvédelmi erők intézkedésének tárgya lehet. A 131. § (1) bekezdése azonban még csak utalás szintjén sem említi, hogy ezek az erők milyen konkrét eszközöket (például elfogás, azonosítás, kivezetés a tiltott légtérből, leszállásra kényszerítés) alkalmazhatnak a feladatuk ellátása során.

A honvédelmi törvény mindössze a legszélsőségesebb intézkedésről tesz említést, amikor a 132. §-ban meghatározza a légierő - figyelmeztető vagy megsemmisítő tűz kiváltására vonatkozó - fegyverhasználati szabályait.[94] A paragrafus hatálya értelemszerűen nem terjed ki a 131. § (1) bekezdésében említett valamennyi esetre; szabályozási körébe csak az ellenséges tevékenységet folytató légi járművek tartoznak. E tevékenység megnyilvánulási formáit a 132. § (1) bekezdése három pontban részletezi. Jóllehet a c) pont egyes számban utal az a) és b) pontban szabályozott esetekre, úgy tűnik, hogy a rendelkezés alapján nem három, hanem összesen négy magatartás minősülhet ellenséges tevékenységnek. Nevezetesen: a fedélzeti fegyverek alkalmazása; az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos és erőszakos cselekmény nem fedélzeti fegyverekkel történő elkövetése; katasztrófa nem fedélzeti fegyverekkel történő előidézése; illetve az iménti cselekmények elkövetésére való törekvés. A b) pont tehát nem egy, hanem két magatartást rögzít, melyek közül az első mindössze egy cselekmény végrehajtását igényli, ám a másik, a katasztrófa formájában, egy konkrét, bár elég homályosan megfogalmazott eredményt is megkövetel.

Első pillantásra a célpontját közvetlen becsapódással megsemmisítő polgári légi jármű magatartására a 132. § (1) bekezdés két pontja is irányadó lehet. Ha a terroristák elérik céljukat, akciójuk a b) pont szerinti élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos és erőszakos cselekmény nem fedélzeti fegyverekkel történő elkövetésének vagy katasztrófa okozásának minősül - igaz, ebben az esetben a légvédelmi erők már aligha léphetnek fel a támadók ellen. Következésképp az ilyen és hasonló terrortámadások elkövetésére készülő polgári légi jármű lelövésének alapját sokkal inkább a bekezdés c) pontja teremti meg, lévén itt - az a) és a b) pontokban foglaltaktól eltérően - a katonai fellépés pillanatában az elhárítani kívánt cselekmény még nem valósult meg. Ám a c) pont nem ad szabad kezet minden gyanús légi jármű lelövéséhez. Egy repülőgép azonosítatlan mivolta vagy az azt irányító személyek ismeretlen szándéka még nem nyújt alapot a fegyverek alkalmazására. Erre kizárólag akkor van lehetőség, ha "egyértelműen arra lehet következtetni", hogy a gép szándékai ellenségesek. Sajnálatos módon a jogszabályból nem derül ki, hogy ezt a következtetést miből lehet levonni. A törvényhozó alighanem a szokatlantól eltérő repülési profilra, a kommunikáció és az utasítások teljesítésének megtagadására, illetve egy esetleg beérkező konkrét terrorfenyegetésre gondolt. A nemzetközi jog vizsgálata során azonban már több ízben is elhangzott, hogy egy vagy több ilyen természetű jel még nem szolgáltat perdöntő bizonyítékot arra, hogy egy jármű terrortámadásra készül. A tévedés és a megtévesztés lehetőségét sohasem lehet maradéktalanul kizárni. Különösen aggályos ebből a szempontból a 132. § (2) bekezdése, melynek értelmében a légi jármű előzetes figyelmeztetés nélkül is lelőhető, ha "az eset összes körülményei folytán arra már nincs idő, és a késedelem az élet- és vagyonbiztonság sérelmével járna".

A gyakorlati kifogásokkal párhuzamosan felmerül a kérdés: Vajon hogyan egyeztethetők össze a honvédelmi törvényben foglalt fegyverhasználati szabályok az Alkotmánnyal? Szükségállapot, rendkívüli állapot vagy az Alkotmány 19. § (3) bekezdés j) pontja szerinti parlamenti döntés hiányában[95] a légierő alkalmazásának alkotmányos alapját a 19/E. § (1) bekezdése képezi: "Külső fegyveres csoportoknak Magyarország területére történő váratlan betörése esetén a támadás elhárítására, illetőleg az ország területének a honi és szövetséges légvédelmi és repülő készenléti erőkkel való oltalmazására, az alkotmányos rend, az élet- és vagyonbiztonság, a közrend és a közbiztonság védelme érdekében a Kormány a köztársasági elnök által jóváhagyott védelmi terv szerint - a támadással arányos és erre felkészített erőkkel - a szükségállapot vagy a rendkívüli állapot kihirdetésére vonatkozó döntésig azonnal intézkedni köteles."

Főszabály szerint tehát "békeidőiben" a légierő bevetésére e rendelkezés alapján van lehetőség. A szöveg egyszerű nyelvtani értelmezése is elegendő azonban ahhoz, hogy belássuk: a 19/E. § (1) bekezdése távolról sem fedi le a terrortámadás elkövetéséhez hasz-

- 45/46 -

nált polgári légi jármű elleni katonai fellépés valamennyi szóba jöhető esetét. A légierő e szakasz alapján kizárólag a külső csoportok, külföldről megindított támadása idején alkalmazható. A "Magyarország területére történő váratlan betörése" fordulat egyértelművé teszi, hogy a 19/E. § (1) bekezdése szerinti támadás a határokon túlról érkezik. A fegyveres csoportok jellemzésére használt "külső" jelző viszont kétféleképpen értelmezhető: szűken, a "külföldi" szinonimájaként, illetve tágan, a szó fizikai, földrajzi értelme szerint. Ez utóbbi esetben a "külső fegyveres csoport" - a tagok állampolgárságától függetlenül - minden olyan állami vagy nem állami szervezetet felölel, amelyik az országhatárokon kívül fekvő bázisokról tevékenykedik. Az Alkotmány kontextuális értelmezésének fényében ez a felfogás tűnik helyesnek. Ha ugyanis szűk jelentést tulajdonítanánk a "külső fegyveres csoport" fogalmának, rés keletkezne az Alkotmány rendkívüli helyzetekkel foglalkozó rendelkezéseinek "szövetén". Így azt az abszurd eredményt kapnánk, hogy az állam a szükségállapot kihirdetése nélkül, nem léphet fel azonnal az olyan magyar állampolgárokból álló fegyveres csoportokkal szemben, melyek kívülről intéznek támadást az ország ellen. Ezzel együtt, a 19/E. § (1) bekezdése nem biztosít lehetőséget a hazai vagy külföldi fegyveres csoportok belföldről megindított terrortámadásainak légierő útján történő leküzdésére. (Felmerül továbbá, hogy vajon a szó szoros értelmében vett betörésnek minősül-e az, ha egy külső csoport tagjai egy légi jármű utasaiként egyszerűen beutaznak a magyar légtérbe, és csak ott kerítik hatalmukba a gépet.)

Önmagában véve a 19/E. § (1) bekezdésének első fordulata teret engedhet olyan interpretációnak is, mely szerint a külső fegyveres csoportok betörésének elhárítása és az ország területének légierő útján való védelme két külön kötelezettséget alkot, és így az utóbbi nem feltételez egy külföldről megindított támadást. Ez a normaszövegekben oly sok értelmezési problémát okozó "illetőleg" kötőszó használatából fakad. A szöveg további részeiből - kiváltképp az "a támadással arányos és erre felkészített erőkkel" fordulatból - azonban kiderül, hogy a rendelkezésben a légierő alkalmazása nem önállóan, hanem a betörés elleni védekezés egyik lehetséges módjaként szerepel.

A fegyveres erők alkalmazása szükségállapot idején is megengedett. Az Alkotmány 40/B. § (2) bekezdése alapján: "A fegyveres erőket az alkotmányos rend megdöntésére, vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló fegyveres cselekmények, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot tömeges mértékben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos erőszakos cselekmények esetén, az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelően kihirdetett szükségállapot idején lehet felhasználni, akkor, ha a rendőrség alkalmazása nem elegendő."

Mivel "az élet- és vagyonbiztonságot tömeges mértékben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos erőszakos cselekmények" kifejezésbe minden további nélkül beleérthetők a repülőgép közvetlen becsapódása révén végrehajtott terrortámadások, az Alkotmány eme előírása a légierő terrorellenes felhasználását is lehetővé teszi. Sőt, a 19/E. § (1) bekezdésével ellentétben, ez a rendelkezés már minden terrorcselekmény elkövetésére készülő légi jármű elleni fellépésre lehetőséget biztosít, hiszen nem határozza meg az elhárítani kívánt veszély irányát. A probléma csak az, hogy a Magyar Köztársaság kiterjedése és a terrortámadás elhárításához rendelkezésre álló idő rövidsége folytán a becsapódás előtt aligha nyílna alkalom a szükségállapot ki-hirdetésére.[96] Azonnali cselekvésre így legfeljebb a már korábban kihirdetett szükségállapot idején van mód; ennek hiányában viszont a 19/E.§ (1) bekezdése az alkalmazandó.

Mindez a rendkívüli állapotról - a fegyveres erő alkalmazásának harmadik lehetséges esetéről - is elmondható. Ha már a megközelítés fázisában bebizonyosodik, hogy a terrortámadás elkövetésére készülő repülőgépet irányító személyek cselekménye egy másik államnak betudható (ami egyébiránt nem valószínű), egy idegen hatalom fegyveres támadásának közvetlen veszélyére való hivatkozással elvileg ki lehet hirdetni a rendkívüli állapotot. A gyakorlatban azonban szinte kizárt, hogy erre az aktusra a becsapódásig sor kerülhet. A légierő időszerű fellépése tehát ebben az esetben is csak úgy képzelhető el, ha az országban hadiállapot vagy egy idegen hatalom fegyveres támadásának közvetlen veszélye következtében már korábban kihirdették a rendkívüli állapotot.[97]

Az elmondottakból következik, hogy a légierő eltérő módon és terjedelemben alkalmazható "békeidőben", szükségállapotban, illetve rendkívüli állapot idején. Ennek megfelelően különbözik azon fenyegetések köre is, amelyekkel szemben a légierő élhet a honvédelmi törvény 132. §-ában szabályozott fegyverhasználati jogával. A szükségállapottal és a rendkívüli állapottal ellentétben, alapesetben - amikor a polgári légi járművel végrehajtott terrortámadás elkövetésének esélye a legnagyobb - a légvédelmi erők kizárólag olyan repülőgépre nyithatnak tüzet, amelyik az Alkotmány 19/E. § (1) bekezdése szerinti külső támadást valósít meg. A 19. § (3) bekezdés j) pontjával összhangban ugyan az Országgyűlés dönthet a fegyveres erők ettől eltérő jellegű, belföldi vagy külföldi felhasználásáról, ám ennek gyakorlati valószínűsége - a szükségállapot és a rendkívüli állapot kap-

- 46 /47 -

csán mondott okoknál fogva - rendkívül csekély.

Kérdés, hogy az Alkotmány 5. §-a képes-e kitágítani ezt a restriktív értelmezést. E rendelkezés szerint: "A Magyar Köztársaság állama védi a nép szabadságát és hatalmát, az ország függetlenségét és területi épségét, valamint a nemzetközi szerződésekben rögzített határait." Az 5. § egy "megkerülhetetlen kötelezettséget" rögzít, melynek végrehajtása során az állam köteles felkészülni, illetve lépéseket tenni a belső és külső fenyegetések elhárítására.[98] Ennek ellenére a rendelkezés nem ad felhatalmazást a fegyveres erők bármely módon történő alkalmazására. Mindössze egy általános szabályt fektet le, melynek részletszabályait az alaptörvény más szakaszai - köztük az imént tárgyalt előírások - tartalmazzák. Az 5. §-ból fakadó védelmi kötelezettség fegyveres erők útján való megvalósítása ezért kizárólag az Alkotmány egészének figyelembe vétele mellett képzelhető el.[99]

Az Alkotmány más rendelkezései tovább szűkítik a terrortámadás elkövetésére használt polgári légi jármű légvédelmi erők általi megsemmisítésének lehetőségét. A nemzetközi joghoz hasonlóan, a hazai jogrend szempontjából sem közömbös a megsemmisíteni kívánt repülőgépen tartózkodó személyi kör összetétele. Más megfogalmazásban, az alkotmányjogi elemzés során is meghatározó szerepet kapnak a lelövés problémájának emberi jogi aspektusai. A Magyar Köztársaság részese a legjelentősebb univerzális és regionális emberi jogi egyezményeknek, melyek - a vonatkozó szokásjoggal egyetemben - az Alkotmány 7. § (1) bekezdésének és a kihirdető jogszabályoknak köszönhetően, a magyar jogrendszer integráns részévé váltak.[100] Az egyén jogainak nemzetközi védelme azonban mindössze komplementer és szubszidiárius a nemzeti alapjogvédelemhez képest, így a nemzetközi mechanizmusok csak akkor lépnek működésbe, ha az emberi jogok védelmének elsődleges kötelezettje, az állam nem képes vagy nem hajlandó eleget tenni ez irányú kötelezettségeinek. Ennek megfelelően a magyar Alkotmány is kiemelt jelentőséget tulajdonít az alapjogok védelmének: "8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."

Az Alkotmányban biztosított alapjogok katalógusát a XII. fejezet tartalmazza, melyben természetesen megtalálható a nemzetközi emberi jogok kapcsán tárgyalt mindhárom jogosítvány. Ezek közül azonban most csak az élethez való jogot szükséges nagyító alá venni. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint: "A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani."[101]

Tartalmát illetően az élethez való jog mint alkotmányos alapjog értelemszerűen nagyfokú hasonlóságot mutat nemzetközi jogi megfelelőjével. Az élet a hazai jogrendben is a létező legnagyobb érték, amely felett senki nem rendelkezhet, és amelynek védelme az Alkotmány alapján is kétféle kötelezettséget ró a magyar államra: egyfelől tartózkodnia kell annak önkényes elvételétől, másfelől "jogalkotással és szervezési intézkedésekkel" gondoskodnia kell az élethez való jog érvényesüléséhez szükséges feltételekről.[102] Hasonlóan a nemzetközi joghoz, az Alkotmány is kizárja e jog mindennemű korlátozását, így annak tiszteletben tartását még szükségállapot vagy rendkívüli állapot idején sem lehet felfüggeszteni.[103] Fontos különbség azonban az emberi jogok nemzetközi védelméhez képest, hogy a magyar alkotmányos rendszerben az élethez való jog elválaszthatatlanul összefonódik az emberi méltósághoz való joggal. Az Alkotmánybíróság szavaival élve: "Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak a forrása és feltétele."[104]

Az élet és az emberi méltóság ilyetén felfogásának fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az emberi méltóság az egyén autonómiájának és önrendelkezésének érinthetetlen magját védi, abszolút határokat szabva mindennemű külső - állami vagy más emberek oldaláról jelentkező - beavatkozással szemben. A méltóság e megközelítése és az élethez való joggal való összekapcsolása garantálja az emberi életek egyenértékűségét, kiküszöböli az életek "érték" szerinti megkülönböztetését, és végső soron kizárja az egyén közösségi célokra való feláldozásának lehetőségét.[105]

Mindazonáltal az Alkotmány kivételes esetekben tolerálja az élettől való megfosztást, lévén az 54. § (1) bekezdése csak az élet "önkényes" elvételét tiltja. A nemzetközi jogi forrásoktól eltérően az alaptörvény emberi jogi katalógusa azonban tartózkodik a kivételek tételes felsorolásától; ezeket egyes törvényi szintű jogforrásokból ismerhetjük meg. (Első ránézésre úgy tűnik, a magyar jogrendszer az élet elvételének sokkal több nem önkényes esetét ismeri, mint a nemzetközi jog, ám ez csak a látszat. A számbeli eltérést a belső jogi normák cizelláltsága és a nemzetközi jogi szabályozás általánossága okozza. Valójában a ma-

- 47/48 -

gyar jogszabályokban említett esetek többé-kevésbé beilleszthetők a nemzetközi jogban érvényesülő kivételek valamelyikébe.)

A terrorcselekmény elkövetéséhez használt polgári légi jármű lelövésének belső jogi jogszerűségét vizsgálva két kivételt kell elemzés alá vonni; mindkettő a Büntető törvénykönyvben található. A Btk. 29. §-ában szabályozott jogos védelem értelmében: "(1) Nem büntethető, akinek a cselekménye a saját, illetőleg a mások személye, javai vagy közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges."[106] A 30. §-ban olvasható a végszükség intézménye, melynek alapján: "(1) Nem büntethető, aki a saját, illetőleg a mások személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelmében így jár el, feltéve, hogy a veszély előidézése nem róható a terhére, és a cselekménye kisebb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett."[107]

Mindkét jogintézmény csábító érvnek bizonyulhat a lelövés jogszerűségét alátámasztani igyekvők számára. (Talán felesleges hangsúlyozni, hogy egyik sem tévesztendő össze a nemzetközi jogi értelemben vett önvédelemmel és végszükséggel.) Prima facie a jogos védelem megalapozhatná a kizárólag terroristák által irányított repülőgép megsemmisítését, míg a végszükség igazolni látszik az utasokat is szállító jármű lelövését abban az esetben, ha ezzel egyértelműen több élet menthető meg a földön.[108] Az állam azonban nem hivatkozhat jogos védelemre vagy végszükségre. Ezek az egyéni büntetőjogi felelősség megállapítása terén, egyének egymás közti viszonylatában játszanak szerepet. Olyan esetekre vonatkoznak, amikor az államnak nem áll módjában segítséget nyújtani az egyén számára. A terrortámadásra készülő repülőgép megsemmisítése esetén ugyanakkor "jelen van" az állam, hiszen a tűzparancsot kiadó személy az állam nevében, a közhatalom gyakorlásának keretei között jár el. A lelövés mint állami aktus következésképp a szóban forgó kategóriák egyikével sem igazolható - már csak azért sem, mert egyik sem biztosít alanyi jogot az ölésre.[109]

Mindezek ismeretében immár kialakítható a terrortámadás céljára használt polgári légi jármű lelövésének alkotmányjogi megítélésével kapcsolatos álláspont. Hasonlóan a nemzetközi joghoz, a végkövetkeztetést ezúttal is a repülőgép fedélzetén tartózkodó személyek jogállása determinálja. Elsőként lássuk azt az esetet, amikor a járművön kizárólag az azt irányító terroristák tartózkodnak. Szükségállapot, rendkívüli állapot vagy az Országgyűlésnek az Alkotmány 19. § (3) bekezdés j) pontja szerinti ez irányú döntése hiányában a légierő fegyverhasználati joga csak az Alkotmány 19/E. § (1) bekezdésében említett külső támadást megvalósító gépek megsemmisítésére terjed ki. A terroristák életének elvételét az Alkotmány 7. § (1) bekezdésének megfelelően belső joggá vált nemzetközi emberi jogi előírások (személyek jogtalan támadással szembeni védelme), továbbá 8. § (1) bekezdéséből és 54. § (1) bekezdéséből eredő, a magyar államot a földön tartózkodó potenciális áldozatokkal szemben terhelő, pozitív életvédelmi kötelezettség teszi jogszerűvé. Amennyiben a terroristáknak a 19/E. § (1) bekezdése hatálya alá eső cselekménye egyúttal egy másik állam fegyveres támadásának minősül, megölésüket az őket esetleg megillető kombattáns státusz is igazolhatja. Ilyen esetben lehetőség van a rendkívüli állapot kihirdetésére is, melynek nyomán kiszélesedik a légvédelmi erők alkalmazásának köre.

Szükségállapot, rendkívüli állapot vagy megfelelő parlamenti döntés híján a belföldről megindított terrortámadás légierő útján történő leküzdésének nincs alkotmányos alapja. Kiemelendő, hogy nem a terroristák elpusztításának jogalapja, hanem a fegyveres erő "békeidőben" való belföldi alkalmazásának alaptörvényi bázisa hiányzik. Ugyancsak itt említendő meg, hogy még a terroristák sem ölhetők meg jogszerűen akkor, ha minden kétségét kizáróan bebizonyosodik: a repülőgéppel elkövetett támadásuk kizárólag vagyoni kár okozására irányul. Minthogy a magyar alapjogvédelem rendszerében az abszolút értéknek tekintett emberi élettel szemben csak egy másik élet szolgálhat mérlegelés alapjául, a honvédelmi törvény 132. § (1) bekezdésében szereplő "vagyonbiztonság" elleni erőszakos cselekmények önmagukban, mások életének veszélyeztetése nélkül, nem nyújtanak alapot a támadók megölésére. Végezetül, a lelövést követően - az ide vágó nemzetközi jogi kívánalmakkal összhangban - a magyar állam köteles azonnal érdemi, hatékony és nyilvános vizsgálatot indítani az eset körülményeinek tisztázása érdekében.

Ha a terroristákon kívül utasok vagy a személyzet tagjai is jelen vannak a terrortámadás elkövetésére készülő légi jármű fedélzetén, a légierő nem élhet fegyverhasználati jogával. A magyar állam ugyanis nem rendelkezhet a légi járművön tartózkodó ártatlanok élete felett, így feláldozásuk alapjaiban sértené az élethez és emberi méltósághoz való jogukat. Egyértelműen kizárják továbbá az utasokat vagy személyzetet is szállító repülőgép lelövését a Magyar Köztársaság fennálló nemzetközi kötelezettségei, illetve - ezekkel összefüggésben - az Alkotmány 7. § (1) bekezdéséből fakadó obligációk: "Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése azt is jelenti, hogy a Magyar Köztársaság az Alkotmány rendelkezésénél fogva részt vesz a nemzetek közösségében; ez a részvétel tehát a belső jog részére alkotmányi parancs. Ebből következik,

- 48/49 -

hogy az Alkotmányt és a belső jogot úgy kell értelmezni, hogy a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai valóban érvényesüljenek. [...] A nemzetközi jog előli elzárkózás lenne az Alkotmány 7. § (1) bekezdésével ellentétes. [...] A nemzetközi jog eltérő tartalmú, kifejezett és kogens szabályával szemben a nemzeti jog nem érvényesülhet."[110]

Következtetések

A terrortámadás elkövetéséhez használt polgári légi jármű megsemmisítésének kérdése kétségkívül napjaink egyik legsúlyosabb jogi dilemmája. Jóllehet a lelövés jogszerűségének vagy jogellenességének megállapítása elvégezhető a létező jogi kategóriák és szabályok alapján, túlzás lenne azt állítani, hogy akár a nemzetközi jog, akár a hazai alkotmányjog egyértelműen fel lenne készülve a probléma valamennyi aspektusának kezelésére. A "felkészültség" hiánya kiváltképp abban az esetben mutatkozik meg, amikor a terroristákon kívül utasok is tartózkodnak a gépen. Mégis hiba lenne ezért a jogi szabályozást kárhoztatni, hiszen a jog nem arra rendeltetett, hogy ártatlan életek között válasszon.

A lelövés nemzetközi jogi vizsgálata során, a kiindulási alapot szükségképpen az 1944. évi chicagói egyezmény 3bis. cikke képezi. Lévén a rendelkezés általánosságban megtiltja a polgári repülőeszközök elpusztítását, az elemzés keretében nem azt kell bizonyítani, hogy a nemzetközi jog tiltja-e a terrortámadás elkövetéséhez igénybe vett repülőgépek lelövését, hanem, hogy megengedi-e azt. A 3bis. cikk - az ENSZ alapokmányából folyó jogok és kötelezettségek képében - tartalmaz ugyan egy kivételt, ám mint kiderült, ez önmagában nem teszi lehetővé egy terrortámadást végrehajtó gép megsemmisítését, sőt összességében másodlagos szerepet játszik a jogi megítélés szempontjából. A lelövés jogszerűsége vagy jogellenessége elsősorban tehát nem a légi jármű mint tárgy státuszától, hanem a fedélzeten tartózkodó személyi kör összetételétől és tagjainak jogi helyzetétől függ.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások bebizonyították, hogy adott esetben egy polgári légi jármű is okozhat akkora pusztítást, mint egy fegyveres támadás. Ily módon a terroristák cselekménye önvédelmi helyzetbe hozhatja a megtámadott államot, amennyiben eléri a fegyveres támadáshoz megkívánt minimális súlyt és betudható egy másik államnak. Önmagában véve azonban az egyéni vagy kollektív önvédelem joga nem szolgáltat alapot a lelövéshez. Ez a jog csak általánosságban teszi jogszerűvé a fegyveres erő alkalmazását, de nem biztosít szabad kezet a védekező állam számára a hadviselés módszereinek és eszközeinek megválasztása terén. Mivel a fegyveres támadásnak minősülő terrorcselekmény egyúttal egy nemzetközi fegyveres összeütközés nyitányát is jelenti, a lelövés jogszerűségét ilyenkor a nemzetközi humanitárius jog automatikusan életbe lépő szabályainak fényében kell vizsgálni. Amennyiben kizárólag a terrortámadás elkövetői tartózkodnak a támadó polgári repülőgép fedélzetén, kétféle konklúzió lehetséges. Ha e személyek kombattánsnak minősülnek, a jármű jogszerűen megsemmisíthető. Ha viszont nem tekinthetők harcosnak, megölésük jogszerűségét nem a humanitárius jog, hanem a nemzetközi emberi jogi előírások fogják meghatározni. Ezzel szemben ha ártatlan utasok vagy a civil személyzet tagjai is jelen vannak a fedélzeten, a humanitárius jog normái nem teszik lehetővé a gép megsemmisítését. (Lényegében ugyanez a következtetés vonható le a nem nemzetközi fegyveres összeütközésekre nézve irányadó előírásokból is.)

Minden más esetben - amikor tehát a légi jármű magatartása nem hozza önvédelmi helyzetbe a megtámadott államot - a lelövés nemzetközi jogi megítélése az irányadó emberi jogi előírások függvényében alakul. Különösen három emberi jog jut fontos szerephez e téren: az élethez való jog, az ártatlanság vélelme és az embertelen bánásmód tilalma. Az élethez való jog vizsgálata nyomán megállapítást nyert, hogy a terrortámadás elkövetéséhez használt polgári repülőgép - bizonyos feltételek fennállása mellett - jogszerűen megsemmisíthető, amennyiben kizárólag a terroristák tartózkodnak a fedélzetén. A lelövés alapját ilyenkor az élethez való jog alóli egyik kivétel, konkrétan a személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme képezi. Ellenben ha utasok vagy a személyzet tagjai is jelen vannak a légi jármű fedélzetén, a megtámadott állam abszurd jogi helyzetbe kerül: egyaránt védeni köteles a földön lévő és a repülőgépen utazó személyek életét, továbbá tartózkodnia kell az utasok és a személyzet feláldozásától. Mivel a végszükség doktrínája több okból kifolyólag nem hívható segítségül, az állam nem választhat e kötelezettségei közül. Ennek eredményeként, az utasokat vagy személyzetet is szállító repülőgép lelövése - a feláldozandó és a megmenteni kívánt személyek arányától függetlenül - sohasem jogszerű. (Mivel az élethez való jog nem derogálható jog, tiszteletben tartásától nemzetközi vagy nem nemzetközi fegyveres összeütközés idején sem lehet eltérni. Így ez a jog tovább erősíti az utasok vagy a személyzet feláldozásának tilalmával összefüggő humanitárius jogi érveket.)

Mivel a terroristák valódi szándékaiban egészen a becsapódás pillanatáig nem lehetünk teljesen biztosak, a gyanússá nyilvánított légi jármű lelövése - kü-

- 49/50 -

lönösen, ha arra a vélt célponttól nagy távolságban kerül sor - aggályos lehet az ártatlanság vélelme szempontjából is. Az állam továbbá nemcsak az élethez való jogból fakadó kötelezettségeinek megszegése miatt, hanem a földön vagy a repülőgépen életüket vesztő ártatlan személyek közvetlen hozzátartozóinak okozott lelki szenvedésért is felelőssé tehető. Az emberi jogok nemzetközi védelmének rendszere ezt a fájdalmat embertelen bánásmódnak tekinti. Nem állapítható meg azonban e sérelem akkor, ha az állam jogszerűen semmisít meg egy olyan légi járművet, amelyen kizárólag a terrorcselekmény elkövetői tartózkodnak.

Amint az elvárható, a hazai alkotmányjog elemzése nyomán nyert eredmények összhangban állnak a nemzetközi jog vizsgálata kapcsán megfogalmazott konklúziókkal. Noha a honvédelmi törvény 132. §-ában foglalt fegyverhasználati szabályok szemlátomást lehetőséget kívánnak biztosítani minden terrortámadás elkövetéséhez használt polgári gép lelövésére, az Alkotmány fegyveres erő alkalmazására és az alapvető jogok védelmére vonatkozó rendelkezései nagyban korlátozzák a megsemmisítő tűz alkalmazásának lehetőségét. (A Btk. 29. és 30. §-ában szabályozott jogos védelem és végszükség nem képezhet hivatkozási alapot az állam számára, és nem szélesíti ki annak mozgásterét.)

A kizárólag terroristák által igénybe vett, utasokat vagy személyzetet nem szállító repülőeszközök lelövésének kérdése egy érdekes anomáliára hívja fel a figyelmet. "Békeidőben" a légierő fegyverhasználati joga mindössze az Alkotmány 19/E. § (1) bekezdésében említett külső támadást megvalósító gépek megsemmisítésére terjed ki. Szükségállapot, rendkívüli állapot vagy az Alkotmány 19. § (3) bekezdés j) pontja szerinti parlamenti döntés hiányában ugyanis a belföldről megindított terrortámadások fegyveres erő alkalmazása révén történő leküzdésének nincs alkotmányos alapja. Újfent hangsúlyozandó, hogy ebben az esetben nem a terroristák elpusztításának jogalapja, hanem a fegyveres erő "békeidőben" történő belföldi alkalmazásának alaptörvényi bázisa hiányzik. A szükségállapot vagy a rendkívüli állapot kihirdetésével, illetve az Országgyűlés erre vonatkozó döntése nyomán ez a probléma természetesen elenyészik, ám roppant valószínűtlen, hogy a gyakorlatban még a támadó légi jármű becsapódását megelőzően sor kerülhet eme aktusok bármelyére. Hozzá kell tenni, hogy az emberi élet abszolút értékéből következően, a kizárólag terroristákat szállító repülőgép sem lőhető le akkor, ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodik: az elkövetők cselekménye kizárólag vagyoni kár okozására irányul.

Ha azonban utasok vagy a személyzet tagjai is jelen vannak a terrortámadás elkövetésére készülő légi járművön, a légierő egyáltalán nem élhet fegyverhasználati jogával. A Magyar Köztársaságnak nincs joga rendelkezni a fedélzeten tartózkodó ártatlanok élete felett. Ha ennek ellenére az állam a lelövés mellett dönt, intézkedése súlyosan sérti a feláldozott személyek élethez és emberi méltósághoz való jogát, valamint az ország fennálló nemzetközi kötelezettségeit. ■

JEGYZETEK

[1] A jelen tanulmány nem vállalkozik és nem is vállalkozhat a terrorizmus, a terrorcselekmény vagy a terrorista fogalmak definiálására. Annyi azonban leszögezhető, hogy a polgári légi jármű közvetlen becsapódása révén bárhol, bármikor és bármilyen összetételű személyi kör sérelmére, szándékosan elkövetett támadás okkal tekinthető terrorcselekménynek. Ahhoz sem férhet kétség, hogy ez a cselekmény - akár államok, akár magánszemélyek hajtják végre - kirívóan súlyos jogsértést jelent.

[2] Kay Hailbronner: State Aircraft, in Encyclopedia of Public International Law, Vol. 11., Law of the Sea, Air and Space, ed. Rudolf Bernhardt, New York - London, North-Holland Publishing Co. - Collier Macmillan Publishers, 1982, 317.

[3] A légtér függőlegesen a res communis omnium ususnak minősülő, állami főhatalom alá nem tartozó világűrig terjed. A légtér és a világűr közötti határ magassága vitatott, ám az állami gyakorlat a mintegy 100 kilométeres magasságban folytatott tevékenységet már űrtevékenységként kezeli. Itt jegyzendő meg, hogy a nyílt tenger feletti légtér sem vonható állami szuverenitás alá, hiszen az is res communis omnium usus státuszt élvez. Ennek ellenére egyes parti államok oly módon vonták meg légvédelmi azonosítási zónájuk határait, hogy az belenyúlik a nyílt tenger feletti légtérbe.

[4] Convention relating to the Regulation of Aerial Navigation, Paris, 13 October 1919, Article 1.

[5] Convention on Commercial Aviation, Havana, 20 February 1928, Article 1.

[6] 1944. évi chicagói egyezmény, 1. cikk: "A szerződő államok elismerik, hogy minden államot a területe fölötti légtérben teljes és kizárólagos szuverenitás illeti meg." Kihirdette: 1971. évi 25. törvényerejű rendelet a nemzetközi polgári repülésről Chicagóban, az 1944. évi december hó 7. napján aláírt egyezmény és az annak módosításáról szóló jegyzőkönyvek kihirdetéséről. Az államterület fogalmát a 2. cikk pontosítja: "Az Egyezmény szempontjából az állam területe a szuverenitása, fennhatósága, védnöksége vagy megbízáson alapuló

- 50/51 -

igazgatása alatt álló földterület és az ehhez tartozó területi vizek."

[7] Lásd 1944. évi chicagói egyezmény, 5-6. cikk.

[8] Uo., 5. cikk.

[9] Uo., 9. cikk a) és b) pont.

[10] A chicagói egyezmény jogi kötelező erővel nem rendelkező, így inkább csak egyfajta iránymutatásként szolgáló 2. mellékletében találhatók az elfogás során követendő eljárás pontos technikai részletei (például a megközelítés iránya és távolsága, vizuális azonosítás, alkalmazandó manőverek és jelzések, vészfrekvencián való kapcsolatfelvétel). Lásd Annex 2 to the Convention on International Civil Aviation: Rules of the Air, Appendix 1, Section 2: Signals for Use in the Event of Interception; Appendix 2: Interception of Civil Aircraft; és Attachment A: Interception of Civil Aircraft. Egyes szerzők szerint a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet eme ajánlásai - a nemzeti jogokba való átvételük és az államok ezekkel összhangban folytatott gyakorlata folytán - immár a nemzetközi szokásjogot tükrözik. Joseph H. H. Weiler: Korean Air Lines Incident (1983), in Bernhardt: I. m., 168.

[11] Mivel az eset kísértetiesen hasonlít az e tanulmányban vizsgált problémához, indokoltnak tűnik annak rövid ismertetése.

[12] Az incidensek egy részérói bővebben lásd Aircraft Downed During the Cold War and Thereafter (http://www.silent-warriors.com/shootdown_list.html); Farooq Hassan: The Shooting Down of Korean Airlines Flight 007 by the USSR and the Future of Air Safety for Passengers, International and Comparative Law Quarterly, Vol. 33. Pt. 3. (July 1984), 717-718; Amir A. Majid: Treaty Amendment Inspired by Korean Plane Tragedy: Custom Clarified or Confused?, German Yearbook of International Law, Vol. 29. (1986), 197-215.

[13] Vö. Majid: I. m., 198. skk.

[14] A Nemzetközi Bíróság egyik ügyben sem hozott érdemi döntést. Case concerning the Aerial Incident of July 27[th], 1955 (Israel versus Bulgaria), Judgement of 26 May 1959, I.C.J. Reports 1959, 127; Case concerning the Aerial Incident of 3 July 1988 (Islamic Republic of Iran versus United States of America), Order of 22 February 1996, I.C.J. Reports 1996, 9. (Izraelen kívül az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is pert indított Bulgária ellen, ám azok is hasonló eredménnyel zárultak.)

[15] Armando Alejandre Jr., Carlos Costa, Mario de la Pena and Pablo Morales versus Republic of Cuba, Case 11.589, Report No. 86/99, 29 September 1999, OEA Ser.L/V/II. 106, doc. 3, rev.

[16] Protocol Relating to an Amendment to the Convention on International Civil Aviation (Article 3bis), Montreal, 10 May 1984.

[17] 1944. évi chicagói egyezmény, 3bis. cikk a) és b) pont.

[18] Sajnos már előfordult, hogy egy állam fegyveres ereje "véletlenül" semmisített meg egy polgári légi járművet. 2001. október 4-én a Fekete-tenger feletti légtérben a Sibir Airlines Tel-Aviv és Novoszibirszk között köziekedő járatát eltalálta egy gyakorlólövészet során kilőtt, ám célját eltévesztő ukrán légvédelmi rakéta. A lezuhanó repülőgépen hetvennyolc fő vesztette életét.

[19] A Magyar Köztársaság 1990. május 24-én helyezte letétbe a ratifikációs okmányokat.

[20] Vö. Majid: I. m., 218-219.

[21] Vö. Horace B. Robertson, Jr.: The Status of Civil Aircraft in Armed Conflict, Israel Yearbook on Human Rights, Vol. 27. (1997), 117.

[22] ENSZ Alapokmány, 51. cikk. Kihirdette: 1956. évi I. törvény az Egyesült Nemzetek Alapokmánya törvénybe iktatásáról.

[23] Hassan: I. m., 721-722.; Majid: I. m,. 205, 224; Weiler: I. m., 168-169.

[24] Majid: I. m., 205, 224.

[25] S.C. Res 1368, 4370th mtg., 12 September 2001, U.N. Doc. S/RES/1368 (2001), preamble; S.C. Res. 1373, 4385th mtg., 28 September 2001, U.N. Doc. S/RES/1373 (2001), preamble.

[26] Mind a mai napig vitatott, hogy mi volt a 2001. szeptember 11-én Pennsylvania államban lezuhant negyedik utasszállító valódi célpontja.

[27] Vö. Hans Kelsen: The Law of the United Nations. A Critical Analysis of Its Fundamental Problems, London, The London Institute of World Affairs, 1950, 797-798; Ian Brownlie: International Law and the Use of Force by States, Oxford, Clarendon Press, 1963, 275-278; Christine Gray: International Law and the Use of Force, Oxford, Oxford University Press, 2000, 111-112; és részben Yoram Dinstein: War, Aggression andSelf-Defence, Cambridge, Cambridge University Press, 20013, 167-169.

[28] Vö. Nagy Károly: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1991, 70-75.

[29] A terrorizmus és az állami felelősség kapcsolatáról lásd Kovács, Péter: Beaucoup de questions et peu de réponses autour de l'imputabilité d'un acte terroriste à un Etat, in Terrorism and International Law, ed. Kovács, Péter, European Integration Studies, Vol. 1. No. 1. (2002), 20-24.

[30] Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, adopted by the International Law Commission at its fifty-third session, 2001, Article 8.

[31] Case concerning Military and Paramilitary Activities in and against Nicaragua (Nicaragua versus United States of America), Judgement of 27 June 1986, I.C.J. Reports 1986, 64-65, para. 115.

[32] Prosecutor versus Dusko Tadic, Judgement, Appeals Chamber, Case No. IT-94-1, 15 July 1999, para. 145.

- 51/52 -

[33] Commentaries to the Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, adopted by the International Law Commission at its fifty-third session, November 2001, 107.

[34] Letter dated 7 October 2001 from the Permanent Representative of the United States of America to the United Nations addressed to the President of the Security Council, 7 October 2001, U.N. Doc. S/2001/946. Ellentétes véleményt, mely szerint az Egyesült Államok afganisztáni akciója nem feltétlenül minősül önvédelemnek, lásd Jonathan I. Charney: The Use of Force Against Terrorism and International Law, American Journal of International Law, Vol. 95. No. 4. (2001), 835-839. E témában magyarul lásd Kardos Gábor, Nagy Boldizsár és Valki László beszélgetését, Fundamentum, 2001/4, 41-45; Nagy Boldizsár: Önvédelem, háború, jog, Élet és Irodalom, XLV/39. szám (2001. szeptember 28.), 3; László Valki: The 11 September Terrorist Attacks and the Rules of International Law, in Kovács: I. m., 29-37.

[35] Statement by the North Atlantic Council, 12 September 2001, NATO Press Release (2001) 124; Statement by NATO Secretary-General, 2 October 2001. Az Észak-atlanti Szerződést kihirdette: 1999. évi I. törvény a Magyar Köztársaságnak az Észak-atlanti Szerződéshez való csatlakozásáról és a Szerződés szövegének kihirdetéséről.

[36] Twenty-fourth Meeting of Consultation of Ministers of Foreign Affairs acting as Organ of Consultation in Application of the Inter-American Treaty of Reciprocal Assistance, RC.24/RES.1/01, 1st plen. sess., 21 September 2001, OEA/Ser.F/II.24. Vö. még Terrorist Attacks on World Trade Center and Pentagon, in Contemporary Practice of the United States Relating to International Law, ed. Sean D. Murphy, American Journal of International Law, Vol. 96. No. 1. (2002), 245. A szerződést lásd Inter-American Treaty on Reciprocal Assistance, Rio de Janeiro, 2 September 1947.

[37] Jochen A. Frowein: Der Terrorismus als Herausforderung für das Völkerrecht, Zeitschrift für ausländisches Öffentliches Recht und Völkerrecht, Vol. 62. No. 4. (2002), 887.

[38] Az 1969. évi bécsi egyezmény 53. cikke értelmében "az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabálya olyan normát jelent, amelyet az államok nemzetközi közössége, mint egész, olyanként fogadott el és ismert el, mint amelytől nem lehet eltérni és amelyet csak a nemzetközi jognak az ugyanilyen jellegű későbbi szabályával lehet megváltoztatni". Kihirdette: 1987. évi 12. törvényerejű rendelet a szerződések jogáról szóló, Bécsben az 1969. évi május hó 23. napján kelt szerződés kihirdetéséről.

[39] ENSZ Alapokmány, 2. cikk (4) bekezdés.

[40] Uo., 4. cikk (1) bekezdés. (Kiemelés - S.G.)

[41] Vö. G.A. Res. 2625, 1883rd plen. mtg., 24 October 1970, U.N. Doc. A/RES/2625 (XXV), Annex; G.A. Res. 3314, 2319th plen. mtg., 14 December 1974, U.N. Doc. A/RES/3314 (XXIX), Annex, Article 3; Conference for Security and Co-operation in Europe, Summit of Heads of State or Government, Final Act, Helsinki, 1 August 1975, 1(a) Declaration on Principles Guiding Relations Between Participating States, II.; Case concerning Military and Paramilitary Activities in and against Nicaragua (Nicaragua versus United States of America), Judgement of 27 June 1986, I.C.J. Reports 1986, 99, para. 188, és 103-104, para. 195.

[42] Hasonló szellemben lásd Thomas M. Franck: Terrorism and the Right of Self-Defense, American Journal of International Law, Vol. 95. No. 4. (2001), 839-843; Michael Byers: Terrorism, the Use of Force and International Law, International and Comparative Law Quarterly, Vol. 51. Pt. 2. (April 2002), 411-412; Michael Bothe: Terrorism and the Legality of Pre-Emptive Force, European Journal of International Law, Vol. 14. No. 2. (2003), 230. Idekívánkozik, hogy egy 2001. szeptember 11. előtt napvilágot látott elemzés szerint a terrorellenes intézkedésként alkalmazott fegyveres erőszak az állami gyakorlatban inkább megtorló vagy elrettentő, mintsem védekező jelleget ölt. Bár az államok rendszerint az önvédelem jogára hivatkoznak, cselekményeik a valóságban - a nemzetközi jog által tiltott - fegyveres represszáliának tekintendők. Lásd Gray: I. m., 115-119.

[43] El kell azonban ismerni, hogy a gyakorlatban az alkalmazandó jog kellő időben történő megállapítása csaknem lehetetlen. Egyrészt a becsapódás előtti pillanatokig nem ismert az elkövetők valódi szándéka és célpontja, valamint a támadás súlya. Másrészt a megtámadott állam ekkor még nem tudhatja biztosan, hogy az akció betudható-e valamely másik államnak, így a fegyveres támadás és az önvédelem fennforgásának megállapítása is nehézségekbe ütközik. Mindezek következtében nagyon valószínű, hogy a megtámadott állam arról sem szerez tudomást, hogy fegyveres összeütközésbe keveredett egy másik állammal, és hogy a nemzetközi humanitárius jog szabályai - legkésőbb a támadás utolsó fázisához érkezvén - alkalmazandóvá váltak. Az alábbi gondolatmenet így elsősorban a lelövés utólagos jogi megítéléséhez nyújt segítséget, hiszen a rendelkezésre álló idő rövidsége és a szükséges információk hiánya miatt a minősítés a lelövést megelőzően nem végezhető el.

[44] Hans-Peter Gasser: Das humanitäre Völkerrecht, in Menschlichkeit für alle. Die Weltbewegung des Roten Kreuzes und des Roten Halbmonds, Hrsg., Hans Haug, Dritte, unveränderte Auflage, Bern-Stuttgart-Wien, Verlag Paul Haupt, 1995, 532. Egy másik felfogás szerint a humanitárius jog - a fegyveres összeütközések jogán belül - az úgynevezett genfi joggal egyenlő, s kizárólag a konfliktus áldozatainak védelmével foglalkozik.

- 52/53 -

[45] Kihirdette: 1954. évi 32. törvényerejű rendelet a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben, az 1949. évi augusztus hó 12. napján kelt nemzetközi egyezményeknek a Magyar Népköztársaságban való törvényerejéről. Az egyezményekhez csatolt 1977. évi I. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikk (4) bekezdésének értelmében ilyen konfliktusnak minősülnek azon fegyveres összeütközések is, melyeket a népek, önrendelkezési joguk gyakorlásának keretében, a gyarmati uralom, az idegen megszállás, valamint a fajüldöző rezsimek ellen folytatnak. 1989. évi 20. törvényerejű rendelet a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én kötött egyezmények I. és II. kiegészítő jegyzőkönyvének kihirdetéséről.

[46] Vö. Gasser: I. m., 538-539. E tárgyban lásd még The Geneva Conventions of 12 August 1949: Commentary. Vol. I. Geneva Convention for the Amelioration of the Condition of the Wounded and Sick in Armed Forces in the Field, Jean S. Pictet, ed., first reprint, Geneva, International Committee of the Red Cross, 1995, 32-33.

[47] Nyilvánvaló, hogy a terrorcselekmény csak akkor minősül a fegyveres összeütközés nyitányának, ha a megtámadott és az elkövetőket irányító vagy ellenőrző állam az adott pillanatban még nem áll konfliktusban egymással. A nemzetközi humanitárius jog szabályai természetesen akkor is alkalmazandók, ha a terrorcselekmény végrehajtására az érintett államok között már korábban kirobbant összeütközés alatt kerül sor.

[48] 1977. évi I. kiegészítő jegyzőkönyv, 48. cikk.

[49] Uo., 51. cikk (1) és (2) bekezdés, (4) bekezdés, (5) bekezdés b) pont, (7) bekezdés.

[50] Uo., 52. cikk (1) és (2) bekezdés.

[51] Uo., 52. cikk (3) bekezdés.

[52] Ezzel egyidejűleg megszűnik a polgári légi járművet az 1944. chicagói egyezmény alapján megillető védelem is. Vö. Robertson: I. m. , 117, 121.

[53] 1977. évi I. kiegészítő jegyzőkönyv, 43-44. cikk. Kiemelendő, hogy a zsoldosok nem tekinthetők kombattánsoknak. Uo., 47. cikk.

[54] Vö. 1977. évi I. kiegészítő jegyzőkönyv, 51. cikk (5) bekezdés b) pont. E szabály kritikáját, így például az elfogadható összehasonlítási alap hiányát és a számszerűsítés nehézségeit lásd Herczegh Géza: A humanitárius nemzetközi jog fejlődése és mai problémái, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1981, 216-219.

[55] 1899. évi II. hágai egyezmény a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól, preambulum; 1907. évi IV. hágai egyezmény a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól, preambulum. Kihirdette: 1913. évi XLIII. törvényczikk az első két nemzetközi békeértekezleten megállapított több egyezmény és nyilatkozat beczikkelyezése tárgyában.

[56] 1977. évi I. kiegészítő jegyzőkönyv, 51. cikk (7) és (8) bekezdés.

[57] Uo., 57. cikk (2) bekezdés a) pont (i) alpont.

[58] Uo., 57. cikk (2) bekezdés a) pont (ii) alpont.

[59] E témában lásd még 1949. évi IV. genfi egyezmény, 27. cikk; 1977. évi I. kiegészítő jegyzőkönyv, 75. cikk. Bár az 1944. évi chicagói egyezmény 89. cikkében a szerződő felek fenntartják maguknak a "cselekvési szabadságot" háború vagy rendkívüli állapot idején, ez a rendelkezés semmi esetre sem hordozhat az egyezmény 3bis. cikkével, illetve a humanitárius jog zömében kógens szabályaival ellentétes értelmet, és így a lelövés jogszerűségét sem alapozhatja meg.

[60] A szakirodalomban természetesen más vélemények is napvilágot láttak. Horace B. Robertson - többek között, az 1923. évi hágai szabályzat és egyes államok katonai szabályzatai alapján - például arra a következtetésre jutott, hogy bár többletvédelem illeti meg őket, de kivételes esetben akár az utasokat szállító repülőgépek is legitim katonai célpontok lehetnek. ROBERTSON: I. m., 129-130. Mivel Robertson elemzése elsiklik az egyént védő egyes jogintézmények felett, konklúziója aligha tekinthető megalapozottnak. A végül el nem fogadott hágai szabályzat lelövésre vonatkozó rendelkezéseit lásd The Hague Rules of Air Warfare, The Hague, December 1922-February 1923, Article XXX, XXXIII, XXXIV, XXXV, L.

[61] Amennyiben a nem állami szereplők a kérdéses akciót nem békeidőben, hanem egy nem nemzetközi fegyveres összeütközés idején hajtják végre, a polgári légi jármű lelövésének jogi megítélése, eltérő és kevésbé cizellált szabályok alapján ugyan, de végeredményben megegyezik a nemzetközi fegyveres összeütközés kapcsán elmondottakkal. 1949. évi genfi egyezmények közös 3. cikke (1) bekezdés a) pont; 1977. évi II. kiegészítő jegyzőkönyv, 4. cikk (2) bekezdés a), b) és h) pont, 13. cikk (1) és (2) bekezdés. Ezek a rendelkezések megtiltják a polgári lakosság ellen intézett támadásokat, az ellenségeskedésekben részt nem vevő személyek megölését, a kollektív büntetések alkalmazását, valamint az ilyen cselekményekkel való fenyegetést. A II. jegyzőkönyvet kihirdette: 1989. évi 20. törvényerejű rendelet a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött Egyezmények I. és II. kiegészítő Jegyzőkönyvének kihirdetéséről.

[62] Ha egy államnak betudható terrorcselekmény súlya nem éri el a fegyveres támadás megállapításához megkívánt minimális szintet, az akció annak ellenére sem vonható az erőszak alkalmazásának körébe, hogy a fegyveres támadás rész-egész viszonyban van ez utóbbi kategóriával. Mivel nem minősül erőszak alkalmazásának, az ilyen támadás nem tekinthető egy nemzetközi fegyveres összeütközés kezdő mozzanatának, illetve nem eredményezi a vonatkozó humanitárius jogi szabályok életbe lépését sem. Egyetlen olyan eset képzelhető el, amikor egy csekély súlyú, valamely államnak betudható ter-

- 53/54 -

rortámadásra mégis alkalmazhatók lesznek ezek az előírások: ha ezt a támadást egy már korábban kirobbant és folyamatban lévő nemzetközi fegyveres összeütközés idején, a hadviselés keretében hajtják végre.

[63] Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, Article 24.

[64] A jogellenességet kizáró okok léte és alkalmazása nem érvényteleníti vagy szünteti meg a megsértett nemzetközi kötelezettséget. Más szavakkal, egyik jogellenességet kizáró ok sem adhat általános felmentést valamely nemzetközi kötelezettség alól; mindössze egyes esetekben, szigorúan meghatározott feltételek fennállása esetén, kivételesen igazolhatja egy obligáció megsértését. Commentaries to the Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, 169.

[65] A hasonló veszély okozásának elfogadhatatlanságából az emberi életek egyenértékűsége, valamint a megvédeni kívánt személyek hivatali tisztségének vagy egyéb pozíciójának irrelevanciája is kiolvasható.

[66] Commentaries to the Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, 189-190. Lásd még NAGY Károly: Szükséghelyzet és végszükség a nemzetközi jogban, Jogtudományi Közlöny, 1995/11, 491.

[67] Commentaries to the Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, 193.

[68] Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, Article 26. Többek között ezért is felesleges nagyító alá venni egy másik jogellenességet kizáró okot, a tervezet 25. cikkében szabályozott szükséghelyzetet.

[69] Vö. 38. jegyzet.

[70] The Vienna Convention on the Law of Treaties: Travaux Preparatoires. [Die Wiener Vertragrechtskonvention: Materialen zur Entstehung der einzelnen Vorschriften], comp. Ralf G. Wetzel, ed. and pref. Dietrich Rauschning, Frankfurt am Main, Alfred Metzner Verlag, 1978, 377-378. A Nemzetközi Jogi Bizottság állami felelősségről szóló, 2001. évi tervezetének 40. cikke az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igényelő szabályainak súlyos megsértését szabályozza. A cikkhez fűzött kommentár szerint "a 40. cikkben említett kötelezettségek azon érdemi magatartási szabályokból erednek, amelyek megtiltják mindazt, ami az államok és népeik, valamint a legalapvetőbb emberi értékek fennmaradását fenyegető veszély okán immár tűrhetetlenné vált." Commentaries to the Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, 283.

[71] Case concerning the Barcelona Traction, Light and Power Company, Limited, (Belgium versus Spain), Second Phase, Judgement of 5 February 1970, I.C.J. Reports 1970, 32, para. 33-34.

[72] Yoram Dinstein: The Erga Omnes Applicability of Human Rights, Archiv des Völkerrechts, Band 30, Heft 1, 1992, 17.

[73] Michael K. Addo, Nicholas Grief: Does Article 3 of the European Convention on Human Rights Enshrine Absolute Rights?, European Journal of International Law, Vol. 9, No. 3, 1998, 513.

[74] Viktor Mavi: Limitations and Derogations from Human Rights in International Human Rights Instruments, Acta Juridica Hungarica, Vol. 38. No. 3-4, 1997, 110.

[75] Paul Sieghart: The International Law of Human Rights, Oxford, Clarendon Press, 1983, 57. Az abszolút jogokról lásd még Halmai Gábor, Tóth Gábor Attila: Az emberi jogok korlátozása, in Emberi jogok, szerk. Halmai Gábor, Tóth Gábor Attila, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 108-112.

[76] Vö. Addo, Grief: I. m., 516.

[77] Vö. Human Rights Committee, General Comment No. 29. (Art. 4, States of Emergency), 24 July 2001, U.N. Doc. CCPR/C/21/Rev.1/Add.11 (2001), para. 11.

[78] Megjelenik például az 1948. évi Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 3. cikkében, az 1966. évi Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 6. cikkében, az 1950. évi Emberi jogok európai egyezményének 2. cikkében, az 1969. évi Emberi jogok amerikai egyezményének 4. cikkében, az 1981. évi Ember és népek jogainak afrikai kartája 4. cikkében, az 1994. évi Emberi jogok arab chartájának 5. cikkében, valamint az Európai Unió alapjogi kartájának II-62. cikkében. Bár ezek a rendelkezések más és más módon ragadják meg az élethez való jogot, a védelem esszenciája valamennyi okmány esetében azonosnak tekinthető.

[79] Vö Inter-Am. Ct. H. R., Villagran Morales et al. Case (The "Street Children Case"), Judgement of 19 November 1999, para. 139, 144. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát lásd Grád András: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, Budapest, Strasbourg Bt., 2005, 86-107.

[80] Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, 3. cikk; Ember és népek jogainak afrikai kartája, 4. cikk.

[81] Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, 6. cikk (2) és (4)-(6) bekezdés; Emberi jogok amerikai egyezménye, 4. cikk (2)-(6) bekezdés, Emberi jogok arab kartája, 10-12. cikk. Az első két okmány esetében a halálbüntetést külön kiegészítő jegyzőkönyvek tiltják.

[82] Emberi jogok európai egyezménye, 2. cikk (2) bekezdés. A halálbüntetés eltörléséről az egyezmény 6. és 13. kiegészítő jegyzőkönyve rendelkezik. Az Európai Unió alapjogi kartájának élethez való jogról szóló rendelkezése - az értelmezés szabályairól szóló II-112. cikk (3) bekezdése alapján - végső soron az európai egyezménnyel azonos tartalmat hordoz, noha egyetlen kivételt sem említ.

[83] Vö. Eur. Ct. H. R., Osman versus The United Kingdom, Judgement of 28 October 1998, Reports of Judgments and Decisions 1998-VIII, No. 95, 3159, para. 116.

- 54/55 -

[84] Az Emberi jogok arab kartájának 4. cikk b) és c) pontja alapján, az élethez való jog nem tartozik a derogációt nem tűrő emberi jogok közé. Az Emberi jogok iszlám nyilatkozatának ünnepélyes fogalmazásmódja ugyanakkor azt jelzi, hogy még az iszlámban is kitüntetett értéket tulajdonítanak az emberi életnek. Lásd The Cairo Declaration on Human Rights in Islam, Cairo, 5 August 1990, Article 2. Az Ember és népek jogainak afrikai kartája ugyan nem tartalmaz általános derogációs rendelkezéseket, ám a 60. és a 61. cikk segítségül hívásával, közvetett módon kiolvasható belőle az élethez való jog alapvető jellege.

[85] Human Rights Committee, General Comment No. 29. (Art. 4, States of Emergency), 24 July 2001, U.N. Doc. CCPR/C/21/Rev.1/Add.11 (2001), para. 11. (Kiemelés -S.G.) Az Egyezségokmány 6. cikke, mint ismeretes, az élethez való jogot szabályozza. Lásd még Inter-Am. Ct. H. R., Villagran Morales et al. Case (The "Street Children Case"), Judgement of 19 November 1999, para. 139.

[86] Vö. Eur. Ct. H. R., McCann and Others versus The United Kingdom, Judgement of 27 September 1995, Series A, No. 324, 46, 49, para. 148-150, 161.

[87] Vö. Kaya versus Turkey, Judgement of 19 February 1998, Reports of Judgments and Decisions 1998-I, No. 65, 324, para. 86; Eur. Ct. H. R., Kelly and Others versus The United Kingdom, Judgement of 4 August 2001, No. 30054/96, para. 94-98; McShane versus The United Kingdom, Judgement of 28 August 2002, No. 43290/98, para. 94-98.

[88] Eur. Ct. H. R., McCann and Others versus The United Kingdom, Judgement of 27 September 1995, Series A, No. 324, 62, para. 213-214.

[89] Halmai, Tóth: I. m., 109-110.

[90] Lásd a 61. jegyzetet. Itt említendő meg, hogy mivel az élethez való jog minden embert egyaránt megillet, a repülőgép személyzetének és utasainak állampolgársága végeredményben nem befolyásolja a lelövés jogi minősítését, függetlenül attól, hogy eme intézkedésre fegyveres összeütközés idején vagy békeidőben kerül sor.

[91] Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, 11. cikk (1) bekezdés; Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, 14. cikk (2) bekezdés; Emberi jogok európai egyezménye, 6. cikk (2) bekezdés; Emberi jogok amerikai egyezménye, 8. cikk (2) bekezdés; Ember és népek jogainak afrikai kartája, 7. cikk (1) bekezdés b) pont; Emberi jogok arab kartája, 7. cikk; Európai Unió alapjogi kartája, II-108. cikk.

[92] Lásd például Human Rights Committee, Quinteros versus Uruguay, Communication No. 107/1981, 21 July 1983, U.N. Doc. CCPR/C/19/D/107/1981, para. 14; Eur. Ct. H. R., Kurt versus Turkey, Judgement of 25 May 1998, Reports of Judgments and Decisions 1998-III, No. 74, 1187-1188, para. 130-134; Inter-Am. Ct. H. R., Bámaca Velásquez versus Guatemala, Judgement of 25 November 2000, para. 159-166. Az embertelen bánásmód egy tágabb kategória, a kínzás, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmának egyik eleme. Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, 5. cikk; Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, 7. cikk; Emberi jogok európai egyezménye, 3. cikk; Emberi jogok amerikai egyezménye, 5. cikk (1) és (2) bekezdés; Ember és népek jogainak afrikai kartája, 5. cikk; Emberi jogok arab kartája, 13. cikk; Európai Unió alapjogi kartája, II-64. cikk.

[93] 2004. évi CV. törvény a honvédelemről és a Magyar Honvédségről, 70. § (1) bekezdés, a), c) és f) pont.

[94] A nemzeti alárendeltségű légvédelmi erők számára a Magyar Honvédség Légierő Parancsnokság ügyeletes tábornoka adhat tűzparancsot. A szövetséges műveleti alárendeltségbe tartozó magyar vagy külföldi erők részére szóló ún. tűzkiváltási parancs kiadásához pedig ugyanezen tábornok megerősítése szükséges. Amennyiben közvetlen támadás éri, az elfogó katonai repülőgép pilótája, azonnali jelentéstételi kötelezettség mellett, saját elhatározása alapján is tüzet nyithat. Uo., 132. § (3), (4) és (5) bekezdés. Ide kapcsolódóan lásd még 2342/2004. (XII. 26.) kormányhatározat a NATO műveleti alárendeltségű légvédelmi készenléti elfogó légi járművek alkalmazásáról.

[95] Az Alkotmány 19. § (3) bekezdés n) pontjában, 35. § (1) bekezdés m) pontjában és (3) bekezdésében, valamint a honvédelmi törvény 201. §-ában szabályozott megelőző védelmi helyzet a jelen téma szempontjából különösebben nem releváns. A megelőző védelmi helyzetet az Országgyűlés külső fegyveres támadás veszélye vagy szövetségesi kötelezettség teljesítése érdekében, határozott időre hirdeti ki. A megelőző védelmi helyzet során tett rendkívüli intézkedések azonban csak a közelgő külső támadásra való felkészülést szolgálják, az erőszak alkalmazására nem terjednek ki.

[96] Alkotmány 19. § (3) bekezdés i) pont: Az Országgyűlés "az alkotmányos rend megdöntésére vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló fegyveres cselekmények, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot tömeges mértékben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos erőszakos cselekmények, elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén (a továbbiakban együtt: szükséghelyzet) szükségállapotot hirdet ki".

[97] Alkotmány 19. § (3) bekezdés h) pont: Az Országgyűlés "hadiállapot vagy idegen hatalom fegyveres támadásának közvetlen veszélye (háborús veszély) esetén kihirdeti a rendkívüli állapotot, és Honvédelmi Tanácsot hoz létre". Ld. még uo., 19/A.§ (1) bekezdés: "Ha az Országgyűlés e döntések meghozatalában akadályoztatva van, a köztársasági elnök jogosult a hadiállapot kinyilvánítására, a rendkívüli állapot kihirdetésére és a Honvédelmi

- 55/56 -

Tanács létrehozására, továbbá a szükségállapot kihirdetésére."

[98] 50/2001. (XI. 29.) AB határozat, IV.2.3.

[99] Az Alkotmánybíróság szerint "az állam mozgásterét az Alkotmány 5. §-ában meghatározott feladatainak teljesítése során a 40/A. § (1) bekezdése és a 70/H. § (1)-(2) bekezdése jelöli ki". Uo.

[100] Alkotmány 7. § (1) bekezdés: "A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját."

[101] Az élethez és az emberi méltósághoz való jogról kimerítő részletességgel lásd Tóth Gábor Attila: Az emberi méltósághoz való jog és az élethez való jog, in Halmai, Tóth: I. m., 255-361.

[102] 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, C.3.

[103] Alkotmány 8. § (4) bekezdés.

[104] 23/1990. (X. 31.) AB határozat, V.2.

[105] Vö. uo., Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleménye, 3. Lásd még 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, D.2.

[106] 1978. évi IV. törvény a Büntető törvénykönyvről, 29. § (1) bekezdés.

[107] A jogos védelemről és a végszükségről bővebben lásd A Büntető Törvénykönyv magyarázata, szerk. Györgyi Kálmán, Wiener A. Imre, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1996, 71-76.

[108] A végszükség alkalmazásával összefüggésben lásd Arndt Sinn: Tötung Unschuldiger auf Grund §14 III Luftsicherheitsgesetz - rechtmässig?, Neue Zeitschrift für Strafrecht, Jg. 24. Heft 11 (15. Oktober 2004), 593.

[109] Vö. 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, Lábady Tamás alkotmánybíró párhuzamos véleménye, 10.

[110] 53/1993. (X. 13.) AB határozat, III., V.2.

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére