A HIV-fertőzés jelentkezése a nyolcvanas évek legváratlanabb, legnagyobb és legszomorúbb szenzációja, amely egy látszólag jelentéktelen, néhány esetre kiterjedő megfigyelésből rövid idő alatt világméretű, emberéletek százezreit követelő és egyre nagyobb társadalmi problémát is jelentő járvánnyá alakult át.
Az AIDS (Acquired Immunodeficiency Syndrome = szerzett immunhiányos tünetegyüttes) 1981 óta ismert, halálos kimenetelű fertőző betegség. Kórokozója a HIV-vírus (human immundeficiency vírus), amely a beteg immunrendszerét támadja meg. A fertőzésnek számos súlyos következménye lehet és még napjainkban is tanúi lehetünk a vírus által előidézett újabb és újabb tünetcsoportok leírásának, amelyek közül a legfontosabbak a központi idegrendszeri rendellenességek.[1]
Az AIDS egy teljesen kifejlett szindróma, a fertőzés utolsó stádiuma, amelyet az immunrendszernek a HIV-vírus tevékenysége hatására történő összeomlása nyomán bekövetkező opportunista fertőzés[2] okoz. Az első hivatalosan elismert AIDS-eseteket 1981-ben Los Angelesben és San Franciscóban regisztrálták. A kórokozó felfedezéséről 1983-ban a párizsi Pasteur Intézetből Montagnier és munkatársai, 1984-ben az amerikai Nemzetközi Rákkutató Intézetből Gallo és munkatársai számoltak be. Az előbbiek a kórokozónak a LAV, az utóbbiak a HLTV-III. nevet adták.[3] A nómenklatúra-zavarok megszüntetésére az AIDS-es betegekből izolált vírusokat egységesen HlV-nek nevezték el. Az a vírustípus, amelyet először ismertek fel, és amely világszerte elterjedt, később a HIV-1 nevet kapta, miután Nyugat-Afrikából származó betegekből egy tőle antigénszerkezetben jelentősen eltérő, így HIV-2-nek nevezett vírustípust azonosítottak. Utóbbi jelenleg is Nyugat-Afrikában fordul elő, de terjedése már számos országban megfigyelhető.
Eleinte az AIDS inkább a heteroszexuális férfiak körében terjedt, majd a figyelem a "négy H-ra"[4] - haitiak, homoszexuálisok, heroinománok, haemofiliások - irányult.
Az országon belül különböző csoportok érintettek elsődlegesen: Németországban, Angliában, Franciaországban és Hollandiában főleg a homoszexuálisok, Olaszországban és Spanyolországban pedig a kábítószeresek.
Jelenleg a világon 34 millió HIV-fertőzött van, számuk évente 5 millióval növekszik.
A betegség fertőző jellege, gyors terjedése, a hatékony terápiák hiánya és az első áldozatoknak a marginális csoportokban való koncentrációja elkülöníti azoktól a betegségektől, melyek az utóbbi időben a kutatások empirikus terepéül szolgáltak.
A HIV-fertőzés emberről emberre terjed a fertőzött egyén testnedveiben, illetve váladékaiban (ondó, vér, hüvelyváladék, anyatej) lévő vírustartalmú sejteknek és szabad virionoknak a másik személybe jutása révén. A fertőzések létrejöhetnek akár homo-, akár heteroszexuális nemi érintkezés, mesterséges megtermékenyítés, vérek, vérkészítmények adagolása, vérrel szennyezett tűk, fecskendők, egyéb éles eszközök használata, sérült bőr, nyálkahártya kontaminációja, szerv-, szövetátültetések kapcsán, valamint anyáról magzatra, újszülöttre. A fertőzés átvitelének valószínűsége egyszeri expozícióra vetítve a különböző módok esetében eltérő. Vérátömlesztés esetén több mint 90%-os, szexuális kontaktus esetén 0,1-1,0%, egészségügyi dolgozók percutan sérülése esetén kevesebb, mint 0,5%. Fertőzött anyáról magzatra, illetve újszülöttre a fertőzés mintegy 30%-os valószínűséggel terjed.[5]
Bár vannak ellenvélemények, az epidemiológusok többsége egyetért abban, hogy a HIV-fertőzés tömeges formában először a hetvenes években fordult elő Földünk különböző területein. Hirtelen és nagy sebességgel való elterjedésében a turistaforgalom ugrásszerű emelkedése és a promiszkuitás növekedése a két legfontosabb tényező.
Európába a fertőzést nagy valószínűséggel Közép-Afrikából, a karib-tengeri szigetvilágból és az Egyesült Államokból hurcolták be. A szexuális út mellett elterjedésében kétségtelenül szerepet játszott még egy tényező: a veleszületett vérzékenységben szenvedő, állandó kezelésre szoruló betegeknél a 60-as évektől kezdve olyan véralvadási faktor koncentrátumokat kezdtek alkalmazni, amelyeket több tízezer véradó kevert plazmájából állítottak elő. Így eredetileg egyetlen HIV-fertőzött véradó plazmájának felhasználása fertőzővé tette az egész preparátumot. Ezzel magyarázható, hogy a fejlett országokban, ahol elsősorban ezeket a koncentrátumokat használták, a nyolcvanas évek elejére a betegek többsége megfertőződött a HIV-vírussal.[6] Az első vértranszfúzióval összefüggő AIDS-esetet 1982-ben közölték. Egy kisgyermek betegedett meg, aki újszülött korában vércsere transzfúzióban részesült.[7]
Hazánkban az AIDS elleni küzdelem fontos és hatékony eszközévé vált a vérkészítmények igen
- 27/28 -
korán (1986 márciusa és júniusa között) fokozatosan bevezetett ellenőrzése. E szűrővizsgálatokat az teszi lehetővé, hogy a HIV-vel fertőzött egyének többségének vérében a fertőzést követő néhány (általában 6-12) hét alatt ellenanyagok jelennek meg, amelyek az egyre tökéletesebbé váló eljárások segítségével már korán kimutathatók. A HIV szerológiai módszerek alkalmazásának legfontosabb eredménye a fertőzött vér- és szervadók kiszűrése és így igen jelentősen, csaknem nullára csökkent a HIV-fertőzés vérrel és vérkészítményekkel való átvitelének a valószínűsége.[8]
Magyarország a nemzetközi összehasonlításban a kevésbé fertőzött országok közé tartozik, amelyet a lakosságra viszonyított aránylag alacsony esetszám jellemez. Hazánkban 1985 óta[9] 939 HIV-fertőzöttet regisztráltak, ebből 826 esetet azonosító kóddal és 113 esetet anonim módon. Az anonim személyek közül egyesek bizonyosan szerepelnek a kódoltan nyilvántartottak között is. A magyarországi tendenciák számos ponton eltérnek a világ többi országában tapasztalható jelenségektől, mert míg máshol a fertőzöttek 42 százaléka a nők közül kerül ki, addig nálunk ez az arány csupán 13 százalék.[10]
A hazánkban regisztrált HIV-pozitív személyek jelentős hányada nem magyar állampolgár. A vizsgált időszakban 58 országból 247 HIV-pozitív személy került nyilvántartásba, ami a regisztráltak 30%-a. A külföldiek aránya az utóbbi években jelentősen emelkedett.
A 2001. szeptember 30-ig bejelentett HIV-pozitívak 72%-a homo/bi-szexuális érintkezés révén fertőződött. Ennek a kockázati csoportnak a HIV-pozitívak közötti aránya az utóbbi években jelentősen csökkent, 1996-tól 2001 harmadik negyedévig 63% volt a korábbi időszakok 76, illetve 79%-ával[11] szemben. Ezzel ellentétes tendencia figyelhető meg a heteroszexuális kontaktus révén fertőzöttek arányában, mely az 1985-1990 közötti időszakban csupán 5% volt, de az 1986 óta eltelt időben elérte a 26%-ot.
Egyedi jelenség, hogy hazánkban 2 fő intravénás kábítószer-élvező HIV-fertőzöttet regisztráltak. Mindkét személy fertőzése külföldi eredetű volt, ugyanúgy, miként a két maternális[12] fertőzés esetében is.
A történelem során bármilyen járvány sújtotta a lakosságot, a fertőzöttek, a megbetegedettek között mindig voltak olyanok, akik többé-kevésbé megmagyarázható módon túlélték a betegséget. Ebben szervezetük különleges ellenálló képessége és védekezési ereje volt a meghatározó tényező, melyet a modern korban a korszerű kezelés egészített ki. A HIV-vírus azonban egyedülálló módon a védekezési rendszer bizonyos elemeit támadja meg és teszi tönkre, így a
szervezet a maga erejéből nem tud úrrá lenni a betegségen és egyelőre olyan gyógyszer és védőoltás sincs, amellyel a beteg életét meg lehetne menteni.[13]
Az AIDS-pandémia kitörését követően hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy erre az egészségügyi válságra nincs egyszerű válasz, mert a betegség orvosi, társadalmi és jogi oldalai problémák egész sorát vetik fel, melyek megoldása az egész világ számára félelmetes feladatot jelent.
A kérdéskör jelentőségét jól szemlélteti Daniel Defert montreáli kongresszuson elhangzott nyilatkozata: "...a HIV-vírus kettős természetet kölcsönöz az emberi testnek; fiziológiailag fenyegetett, társadalmilag fenyegető, golyó és golyó ütötte seb egyszerre".[14]
Az összes probléma, amellyel szemközt találjuk magunkat, ebben a nagyon egyszerű megállapításban gyökerezik, hisz ez okozza egyrészt az egyén, másrészt a társadalom jogai és kötelességei közti kibogozhatatlan keveredést. A témával kapcsolatos legtöbb előttünk álló kérdés válaszút elé állít, fontossági sorrend felállítását igényli vagy arra késztet, hogy kompromisszumot találjunk az egyén és a társadalom jogai között. A válaszok pedig országonként igen eltérőek lehetnek. Arra, hogy valamely ország milyen megoldásokat választ a fertőző betegségek, így többek között az AIDS-probléma kezelésére, két fő megközelítési mód lehetséges. A hagyományos modell a közegészségre és a biztonságra helyezi a hangsúlyt, ezért kötelező intézkedéseket tart szükségesnek és ezáltal korlátozza az egyének magánélethez való jogát. A modern felfogás az önrendelkezési jog és a magánélethez való jog tiszteletben tartásán alapul.
A hagyományos járványügyi modell a 19. század végén és a 20. század elején alakult ki, bár történeti előzményeit már a korábbi időkben is megtaláljuk. E körben említést érdemelnek azok az ideiglenes bizottságok, melyeket a pestisjárvány idején Firenzében és Velencében a rendkívüli állapot kezelésére a magisztrátus hozott létre, és amelyek korai kezdeményei azoknak az egészségügyi tanácsoknak, amelyek a 15. század végétől az észak-itáliai nagy városok állandó intézményeivé váltak, mintául szolgálva egész Európának. Az egészségügyi tanácsokban a posztokat nem orvosok töltötték be, hanem főképp a közigazgatás tisztségviselői, akik erőfeszítéseiket olyan megelőző intézkedésekre összpontosították, minthogy vesztegzárba küldték a hajókat, és egészségügyi bizonyítványt követeltek az utasoktól. Ha szükség mutatkozott rá, felhatalmazásuk még arra is kiterjedt, hogy konfiskálják az árukat, bezárják a piacokat, (...) otthonaikban házi őrizet alatt tartsák az embereket, vagy ellenkezőleg - ha túlnépesedett negyedekben éltek - a pestisesek számára fenntartott épületekbe internálják őket. Az egészségügyi taná-
- 28/29 -
csok intézkedései nem voltak népszerűek, az emberek igyekeztek a legkülönfélébb módokon ellenállni nekik. Ennek ellenére a kormányzati hatalom mind erősebb intézményeivé váltak. A 16-17. század folyamán sikerült létrehozniuk olyan kiterjedt információs hálózatot, amelyen keresztül megtudták, ha valahol jelentkezett a fertőző betegség, és tudatták, ha náluk ütötte fel a fejét. Ez utóbbi eset különösen kényesnek bizonyult, hiszen katasztrofális következményei voltak a kereskedelemre és a munkaerőpiacra. A kísértés mindig nagyon erős volt, hogy eltitkolják a helyben jelentkező pestist, mégis ezt a rövid távú érdeket ellensúlyozta az egészségügyi tanácsok hosszú távú érdeke, hogy fenntartsák a bizalmat az információs hálózat iránt.[15]
A pestis eltűnésének okai mindmáig ismeretlenek, az utolsó nyugat-európai pestisjárvány 1720-1721-ben Marseille-ben volt. A karanténrendszer azonban, mely a pestis elleni védekezésben oly nagy szerepet játszott, még évtizedeken keresztül működött a mediterrán kikötőkben.
A 15. század végén érte el Európát a szifilisz járványa, amely később állandósult fertőző betegséggé vált. Színre lépését követően a járvány leküzdése érdekében egy sor kirekesztő és megtorló intézkedést vezettek be, a védőoltási programoktól kezdve, a házasság előtti kötelező szifiliszellenőrzésen át a fertőzött személyek karanténba zárásáig sok mindennel próbálkoztak. Ezek az igen költséges és durva beavatkozást jelentő intézkedések azonban nem akadályozták meg a betegség terjedését, erre csak a gyógymódok fejlesztése volt alkalmas.
Kétségtelen tény, hogy lényeges hasonlóságok fedezhetők fel az AIDS és az egyéb nemi úton terjedő betegségek között azon túlmenően is, hogy a kórokozókat szexuális érintkezés is közvetíti. Nemcsak azt kell látni azonban, hogy az AIDS miben hasonlít a régi járványokra, hanem azt is, hogy miben különbözik tőlük.
A fertőző betegségekre vonatkozó jogszabályokat a korábbi járványok tapasztalatai alapján alkották meg, így a hagyományos járványügyi modellt testesítik meg. A járványoktól való félelem és a nyilvánvaló veszély hatására fogalmazódott meg a kényszerítő jellegű közegészségügyi beavatkozás gondolata, mely napjainkban is fellelhető a jogi normákban. A fertőző betegségek elleni küzdelemben hazai jogfejlődésünk is a fenti utat követte. A fellelhető jogforrások és tudományos munkák tanúsága szerint a közegészség védelmét elsősorban közigazgatási természetű rendszabályok tették intézményessé és csak ezek megsértése esetén jutottak szerephez a büntetőjogi rendelkezések másodlagos jelentőséggel, a közigazgatási természetű szabályok megsértésének szankciójaként. A közösség egészségének védelme akkor vált a jogi szabályozás tárgyává, amikor felismerést nyert, hogy nemcsak az egyén személyi, vagyoni viszonyainak rendezésére és megóvására van szükség, hanem a közösség is igényt tarthat a jog által biztosított védelemre. Egyre élesebben vetődött fel a kérdés, hogy a jog beavatkozhat-e és mi módon az egyén személyiségi jogainak körébe egy betegség gyógyítása, esetleges következményeinek elhárítása vagy adott esetben megelőzése érdekében? Az egyén jogának háttérbe kell-e szorulnia, ha a közérdekkel kerül összeütközésbe? A hagyományos járványügyi felfogás a közérdek elsőbbsége mellett foglalt állást, jól szemléltetik ezt Szászy Béla gondolatai, aki szerint a törvényhozás kétféle álláspontot foglalhat el a betegségek gyógykezelésének kérdésében: rábízhatja a betegre és hozzátartozóira annak eldöntését, hogy akarják-e a gyógykezelést igénybe venni vagy sem, vagy pedig kényszerítő szabályt állapíthat meg az orvosi gyógykezelés alkalmazásba vételére. Arra nézve, hogy a törvényhozás a kettő közül melyik álláspontra helyezkedjék, egyéb szempontokon felül döntő a betegség természete és társadalmi jelentősége. (...) A betegség gyógykezelése a beteg magánérdekű ügye mindaddig, amíg a betegség lefolyása és hatása csupán a beteg személyére szorítkozik, s amíg abból, s gyógykezeltetésének esetleges elmulasztásából a társadalomra nem hárulhat nagyobb hátrány mint az, amelyet a beteg és hozzátartozói szenvednek el; mert bár esetleg ez is veszteség lehet a társadalomra nézve, de ezt a veszteséget a törvényhozás mégis úgy értékelheti, hogy ez a társadalom szempontjából csekélyebb jelentőségű a kötelező gyógykezeltetés érdekében szükséges áldozatoknál és a személyes szabadságnak azzal karöltve járó megszorításából eredő hátrányoknál.[16]
A hagyományos járványügyi modell főbb módszerei a fertőzött személyek kiszűrése, kapcsolatainak felkutatása, a feltárt esetek bejelentése és nyilvántartásba vétele, szükség esetén elkülönítése. E felfogást tükrözi a közigazgatási jellegű szabályok közül a közegészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. törvény 89-90. §-a[17], mely a ragályos betegségek kötelező gyógyításáról és szükség esetén a kórházi kényszerkezelésről rendelkezett. Több európai országhoz hasonlóan a XIX. század elején hazánkban is reglementálták[18] a prostitúciót, amely a keresetszerű kéjelgéssel foglalkozóknak közrendészeti nyilvántartását, rendszeres ellenőrzését és nemi betegséggel történő megfertőzésük esetén kényszergyógykezelésüket jelentette.[19] Ehhez kapcsolódott a közegészségügyi törvény (1876:XIV.tc.) 91. §-a, amely kimondta, hogy a "kéjelgési ügy, amennyiben a közegészségre vonatkozik, rendeleti úton szabályoztatik." Ez az országos szabályozás azonban csak az 1927. febru-
- 29/30 -
ár 18-án kelt, 160.100/1926. B.M. számú rendelettel valósult meg, addig az egyes törvényhatóságok szabályrendeletekkel rendezték saját területükön a prostitúció ügyét.
A hagyományos járványügyi modell által ajánlott módszerek olyan fertőző betegségek esetén alkalmazhatók hatékonyan, melyek lappangási ideje rövid és gyógymódjuk ismert, mert ilyen esetekben a fertőzött személyek azonosítása, nyilvántartásba vétele, majd gyógyítása révén mások megfertőzésének a veszélye megszüntethető. Ezek a módszerek nem, illetve nem minden esetben alkalmazhatók a HIV-vírus okozta fertőzések ellen, nem nyújtanak kielégítő megoldást az AIDS által felvetett társadalmi és egészségügyi problémákra. Ennek elsődleges oka a betegség természetében keresendő.
A fertőző betegségek többségével ellentétben, amelyeknek a tünetei a vírus szervezetbe jutása, majd elszaporodása után rövid idővel jelentkeznek, és néhány hét vagy hónap után gyógyulással vagy esetleg a beteg halálával végződnek, a HIV-fertőzés sajátos lefolyást mutat. Egy kezdeti akut szakaszt (1. szakasz) követően - amely tünetmentesen zajlik le vagy magától megszűnő tünetekkel jár - egy hosszú, rendszerint évekig tartó tünetmentes szakasz (2. szakasz) következik, amelyet aránylag enyhe, az életet nem fenyegető tünetek kialakulása követ (3. szakasz). A betegség végső stádiumát, az AIDS-t (4. szakasz) olyan másodlagos fertőzések és/vagy daganatok kifejlődése jellemzi, amelyek mindegyike a beteg halálát okozhatja. E szakaszok közül a legkevésbé ismert a második (a tünetmentes szakasz) kórlefolyása. A több ezer HIV-fertőzött sorozatos megfigyeléséből nyert adatok szerint ez a szakasz a betegek többségénél 5-10 évig tart, a HIV-betegek kb. 50 százalékában 7 évvel a fertőzés után tünetek észlelhetők. Vérátömlesztés útján fertőzötteknél azonban előfordul, hogy ez a szakasz rövidebb.[20] A vírussal való fertőzés után tehát egy hosszabb-rövidebb lappangási idő következik, és ezután csupán a fertőzöttek egy részénél jelentkeznek az AIDS-betegség klinikai tünetei. A fertőzöttek nagyobb hányada tünetmentes vírushordozó marad, de ők épp úgy fertőzőképesek, mint akik valóban megbetegszenek, hiszen a szervezetükben jelenlévő vírusok más személyekbe is átkerülhetnek. Ezért a betegség terjesztésében a tünetmentes hordozók igen lényeges szerepet játszanak.[21] E betegség nem illeszthető be a hagyományos jogi keretek közé, hiszen számos olyan jellegzetességet mutat, amely jelentősen megkülönbözteti az egyéb fertőző betegségektől. A HIV esetében a fertőzöttség a beteg élete végéig tart, és a fertőzőképesség gyógykezeléssel nem szüntethető meg. Ezért - eltérően például a szifilisztől - a korai diagnózis és az idejekorán megkezdett kezelés a fertőzés átvitelét nem akadályozza meg. A HIV-fertőzés nagy valószínűséggel az AIDS kialakulásához vezet, letális kimenetelű, bár a korai terápia javíthatja az életkilátásokat.[22]
A társadalom tagjainak egy része nincs tisztában azzal, hogy a fertőzés mindennapi érintkezéssel nem terjed, ezért a HIV-fertőzöttség más betegségekhez képest nagyobb mértékű diszkriminációt eredményez. A negatív értékítéletet és a kiközösítést fokozza a betegek életmódjával kapcsolatos feltételezés. Az AIDS erősen kötődik az olyan viselkedésformákhoz, amelyeket hagyományosan deviánsnak tekintenek. Ez mind a homoszexualitásra, mind az intravénás drogfogyasztásra érvényes.
A HIV/AIDS-re vonatkozó jogi szabályozás alapvető dilemmája, hogy e fertőzés, illetőleg megbetegedés a jogi szabályozást tekintve beilleszthető-e a fertőző betegségek általános rendjébe, vagy sajátosságai teljesen önálló szabályozást indokolnak. Hazánkban 1988-ban a választás az önálló szabályozásra[23] esett, ugyanakkor a vonatkozó egészségügyi jogszabályok szerint a HIV-fertőzés esetén is a fertőző megbetegedésekre általában vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Ennek indokát - a specifikus szabályozás igényét nem vitatva - abban látják, hogy a HIV/AIDS fokozott epidemiológiai kockázata ellenére vannak közös vonásai az egyéb fertőző megbetegedésekkel. A jogi normák felépítésének ezen logikáját támasztja alá továbbá az a megfontolás is, hogy helytelen lenne az olyan szabályozási struktúra, amely a HIV/AIDS túlzott egyéniesítésével már önmagában is tovább generálná az egyébként is komoly társadalmi félelmeket, megalapozatlanul diszkriminálva a jelenséget.[24]
Az AIDS-betegség eredményes kezelése szempontjából döntő fontosságú a mielőbbi diagnózis felállítása, mely a vérben lévő HIV-vírusok, pontosabban a szervezet által ellenük termelt ellenanyagok kimutatásán alapul. A HIV-fertőzöttséget csak több, egybehangzóan pozitív vizsgálati eredmény esetén lehet kimondani. Az első vizsgálat anonim szűrés, amely a HIV-fertőzöttség gyanújának a megerősítésére vagy elvetésére szolgál. Lényege, hogy a vizsgálatra jelentkezőnek sem a nevét, sem egyéb személyes adatát nem kell megadnia, az adatbiztonságot egy jelige, valamint személyes vonalkód biztosítja. Így a névtelenség megtartása mellett a vizsgálati vérminta összecserélése teljes mértékben kiküszöbölhető. Ha a szűrővizsgálat negatív eredményt ad, a vizsgált személy HIV-negatívnak minősül, és anonim marad.
Amennyiben az első vizsgálat során pozitív eredmény születik, az a HIV-pozitivitás alapos gyanújaként értelmezendő. Ilyenkor további, ún. verifikációs vizsgálatra van szükség a po-
- 30/31 -
zitivitás megerősítéséhez. Ennek oka, hogy a szűrőteszttel az esetek egy részében ál-pozitív eredmény születhet a HIV-vel azonos családba tartozó vírusfertőzés egyidejű jelenléte vagy más, a vizsgálattal egyidejűleg zajló betegség eseteiben. A HIV-pozitivitás megállapítása szakorvosi feladat, melyet a szakkórház[25] végez. Az első pozitív szűrővizsgálati eredményt követő vizsgálatokat már nevesíteni (név, TAJ-szám) kell, azaz a vizsgált személy az adatait a megerősítő vérvételt megelőzően köteles a betegellátó rendelkezésre bocsátani.[26] Ha az érintett személyazonosító adatainak közlését megtagadja, a betegellátó ezt a tényt az orvosi dokumentációban rögzíti. A személyazonosító adatok közlésének megtagadása esetén a szűrővizsgálat nem folytatható.[27]
Az AIDS-re vonatkozó jogi szabályozás örök dilemmája a kötelező vagy önkéntes szűrés kérdése. A kötelező HIV-vizsgálat sérti a tájékozott beleegyezéshez és az önrendelkezéshez való jogot. A tájékozott beleegyezés megadása, illetve megtagadása joga a betegnek, nem pedig kötelezettsége, amennyiben a beteg ezzel nem kíván élni, lemondhat róla. Ennek azonban feltétele, hogy a beteg tisztában legyen azzal, hogy az orvosnak kötelessége őt informálni betegségéről és a kezelésről, beleegyezése nélkül nem végezheti el a beavatkozást, és hogy joga van nemcsak beleegyezését adni a kezeléshez, hanem vissza is utasítani azt. Vannak azonban olyan esetek, amikor a beteg kérésére sem lehet eltekinteni a tájékoztatástól.[28] Így például a fertőző betegségek esetén, ahol a beteg életmódja, viselkedése nagymértékben befolyásolja a fertőzés továbbterjedését.[29]
Az önrendelkezési jog érvényesülése - mint bármely más egészségügyi szolgáltatás esetében - feltételezi az önálló döntésen alapuló igénybevétel lehetőségét, azaz beleegyezés a kezelés, illetve jelen esetben a vizsgálat elvégzésébe, illetve annak visszautasításának joga. Az önrendelkezési jog korlátozásaként jelentkezik a kötelező szűrés esete, amely az egészséghez való jog érvényesülése érdekében bizonyos esetekben mellőzhetetlen. Kérdéses azonban, hogy mikor tekinthető jogosnak az érintett beleegyezése nélkül elvégzett HIV-vizsgálat. A véradók és a szervdonorok kötelező szűrése vitán felül áll, nem ilyen egyértelmű a helyzet az alábbi körben. Prostituáltak időszakos szűrése, idegenrendészeti eljárások során alkalmazott szűrővizsgálatok, szabadságvesztés büntetésüket töltők esetében, valamint egyes munkakörök betöltésének feltételeként meghatározott szűrővizsgálatok tekintetében.
A hatályos jogszabályainkban a kötelező szűrővizsgálati kör szélesebben került meghatározásra, mint amit a nemzetközi ajánlások általában tartalmaznak. Indokolt esetnek a nemzetközi jog a vér, szövet, szerv, sperma, anyatej donációját, a prostituáltak időszakos szűrését, az idegenrendészeti eljárások során alkalmazott szűrővizsgálatokat, valamint az egyes munkakörök betöltésének feltételeként meghatározott szűrővizsgálatokat tekinti. Elfogadott továbbá a szabadságvesztés büntetésüket töltők rendszeres szűrővizsgálata is.[30]
A hazai szabályozás szerint az orvos minden olyan esetben, amikor az AIDS-vírussal való fertőzöttség alapos gyanúja felmerül, az egyéb vizsgálatok mellett az erre irányuló vizsgálatokat is köteles elvégezni, illetőleg elvégeztetni. Továbbá a gondozó orvosa köteles az AIDS vírusával fertőzött személy veszélyeztetett környezetének felkutatására, azok klinikai kivizsgálására vagy kivizsgáltatására és az AIDS vírusával való fertőzöttség kiderítésére irányuló vizsgálatok elvégeztetésére. A szexuális partnerek felkutatása a bőr- és nemibeteg-gondozó orvosának feladata akkor is, ha a gondozásba vétel nem ott történt.[31] A jogszabály kimondja, hogy a szerzett immunhiányos tünetcsoport vírusával való fertőzöttség megállapítása céljából szűrővizsgálatnak a következő személyek kötelesek magukat alávetni:
a) a nemi betegek, illetőleg a nemi betegségre gyanús állapotban levők;
b) az AIDS vírusával fertőzött személyek szexuális partnerei; a fertőzöttek környezetének azok a tagjai, akiknél a fertőződés gyanúja felmerül;
c) a büntetés-végrehajtási intézetekben szabadságvesztés büntetést töltő személyek;
d) a javítóintézetben elhelyezett fiatalok;
e) a kábítószert intravénásan alkalmazók.[32]
A fentieken túlmenően a külföldről érkező személyek huzamos tartózkodási, illetve bevándorlási engedélyéhez többek között HIV-fertőzöttség felderítésére irányuló szűrővizsgálatokat kell elvégezni. Ugyancsak kötelező a véregységek és a sperma, szerv-, szövet- vagy sejtátültetés esetén a donorok szűrővizsgálata.[33] A nemzetközi dokumentumokban foglalt ajánlásokkal összhangban kívánatos az önkéntes szűrés lehetőségét erősíteni és a kötelező szűréseket csak a valóban indokolt esetekre korlátozni.
Az AIDS-re vonatkozó jogi szabályozás további neuralgikus pontja a diagnosztizált fertőzés illetve megbetegedés jelentési rendje, valamint a kötelezés mikéntjének a szabályozása. A nemzeti AIDS-regiszterek általános jellemzője az anonim nyilvántartási rend, mely elsődlegesen az epidemiológiai adatgyűjtést szolgálja, kevésbé a hatósági és egyedi ellenőrzés biztosítását. Hazai szabályozásunkat a kötelező bejelentési rend[34] jellemzi, az anonimitás elvét közegészségügyi érdek elsődlegességére hivatkozással átjárhatóvá teszi. Az anonimitás széles körű alkalmazásának lehetőségét a szűrővizsgálatok tekintetében kizárja továbbá az a kötelezési rend, ame-
- 31/32 -
lyet hatályos jogunk a HIV/AIDS-hez kapcsol. Kötelezés tartalmú hatósági intézkedések alkalmazására nyilvánvalóan csak azonosítható személyek esetében van lehetőség. A kötelezési rend jelenleg érvényben lévő rendszere jogilag zárt ugyan, de nem jutnak kellő hangsúlyhoz a fertőződött, illetőleg megbetegedett személy kötelezettségei, valamint azok érvényesülésének garanciái. Példa erre a fertőződött személy jogi felelősségének, közreműködési kötelezettségének teljes hiánya a kontaktuskutatás területén, amely így semmi garanciát nem tartalmaz arra, hogy a szóba jöhető kontaktkör a fertőzés lehetőségéről egyáltalán tudomást szerezzen. Így azonban a gyakorlatban a kontakt személy együttműködése már a lehetőség szintjén is korlátozott.[35]
A HIV-pozitív nő teherbe esése, terhességének megszakítása a polgári jogi kérdéseken kívül büntetőjogi problémákat is felvet. Olyan területről van szó, amely ma még a kapcsolódó orvosi tényezők bizonytalansága miatt jelentős mértékben homályba borult. Annak a megválaszolása, hogy mekkora a veszélye annak, hogy a HIV-pozitív nő gyereke maga is fertőzöttként jön a világra, orvosi és nem jogi kérdés.
1. A német jogirodalomban Hans-Georg Koch[36] tanulmányában részletesen foglalkozik a témakörrel, bár megjegyzi, hogy a publikált német igazságszolgáltatásban ilyen eset nem fordult elő. Szabad-e egy HIV-pozitív nőnek teherbe esnie, szabad-e egy HIV-pozitív férfinak apának lennie? Érzelmi alapon hajlamosak lennénk e kérdéseket tagadóan megválaszolni. A jogi elemzés azonban azt mutatja, hogy a válasz nem annyira kézenfekvő. Orvosilag abból kell kiindulni, hogy szóba jöhet a HIV-fertőzésnek az anyáról a magzatra történő átadása. A vonatkozó irodalomban az embrió megfertőződésének a veszélyét kezdetben 50% fölé, majd 40%, később 25-30% -ra becsülték, az újabb kutatások a vertikális transzmisszióra 15% körüli valószínűséget mutatnak ki. A vírusnak a gyermekre való átvitele bekövetkezhet már a terhesség alatt, de a szüléskor is.
Koch szerint a HIV-pozitív nő azáltal, hogy teherbe esik, büntetőjogilag (megkísérelt) testi sértést (mérgezést vagy akár emberölést) követhetne el megfogant gyermeke ellen. A jogi kapcsolódó pont ez esetben csakis a terhességhez vezető nemi kapcsolatban való részvétel lehetne. A későbbi történések, folyamatok, amelyek a vírusnak a magzatra való átterjedését eredményezik, a terhes nőtől büntetőjogi értelemben további cselekvést nem igényelnek: itt nem egy akaratlagos magatartásról, hanem természetes folyamatokról van szó. Itt a büntetőjogi actio libera in causa egyik esetével állunk szemben, amelynek különlegessége abban van, hogy maga a sértő cselekmény hozza létre a bűncselekmény tárgyát, amely pedig a sértett jogi tárgyat testesíti meg.
Éppen ez az utóbb említett aspektus az, amely által a vázolt esetben a büntetőjogi felelősség kikapcsolható. Koch állításának szemléltetésére egy ártalmatlanabb példát is említ: aki olyan számítógépet készít, amely kezdettől fogva nem működik - az esetünkben lényegtelen tulajdonjogi kérdéseket figyelmen kívül hagyva -, nem követ el dologrongálást. Elvontan fogalmazva: a jogilag védett érték "előállítója" csak akkor lehet elkövető, ha az előállítás folyamatát már befejezte. Ha másként döntenénk - érvel Koch -, akkor egy genetikailag károsodott gyermek tudatos nemzése is testi sértésként - sőt, a méhen kívül csak rövid ideig életképes gyermek esetében akár emberölésként - is értékelhető lenne, ami mind etikailag, mind alkotmányjogilag teljesen elfogadhatatlan eredmény. Már ezen okból sem lehet a HIV-pozitívak aktusát a születendő gyermek sérelmére elkövetett testi sértésnek vagy emberölésnek tekinteni. Ugyanezt kell például az orvos esetében is alkalmazni, aki a mesterséges megtermékenyítésnél közreműködik. Büntetőjogilag elképzelhető lenne az ilyen magatartás de lege ferenda szankcionálása. A védeni kívánt érték szempontjából azonban aligha lehetne szó a testi épség védelméről (a gyermekéről, akinek a létrejöttét meg kell akadályozni), hanem sokkal inkább az egészséges fiatal generációk bizonyos eszményképének manifesztációjáról.
2. Koch említett tanulmányában áttekinti azt az esetet is, amikor a megtermékenyítéskor még egészséges nő csak a terhessége alatt kerül (tudatosan és akarattal) kapcsolatba a HIV-vírussal és ezzel gyermekét a méhen belüli megfertőződés veszélyének teszi ki. Kérdésként felveti, hogy lehet-e azt a magatartást a gyermek sérelmére elkövetett testi sértésnek vagy emberölésnek tekinteni? A dolog természete szerint már jóval az AIDS előtt ismert problémával állunk szemben. Hogyan értékeljük büntetőjogilag a magzatot ért olyan behatásokat, amelyek következtében később a gyermek sérülten jön a világra? Bár egységesnek tűnik az az álláspont, hogy a testi sértés tárgya csak (megszületett) ember teste lehet - ahol eddig irányadó módon a szülés megkezdését a tolófájások, illetve a megfelelő orvosi tevékenységek kezdetében látták -, vitatott azonban, hogy mennyiben lehetnek tényállásszerűek a magzatot ért perinatális behatások. Ha a behatás után ugyan élő gyermek születik, amely azonban éppen e hatás következtében beteg lesz vagy meghal, úgy jelen van olyan felfogás is, mely szerint döntőnek azt kell tekinteni, hogy a következmények mindenképpen egy embert sújtanak. Ugyanakkor, teszik hozzá néhányan, a gondat-
- 32/33 -
lanságból elkövetett magzatelhajtás büntetlenségére figyelemmel csak eshetőleges szándékkal elkövetett testi sértésért való felelősség jöhet szóba.
Az uralkodó ellenvélemény a tárgynak mint jogi értéknek az elkövetéskori állapotát veszi figyelembe. Eszerint az embrió méhen belüli károsítása nem merítheti ki az eshetőleges szándékkal elkövetett vagy gondatlan testi sértés tényállását. Koch hivatkozik Eser közvetítő álláspontjára is, mely szerint a jogi érték hordozójának abban az időpontban meglévő létezése a döntő, amelyben a cselekvés megkezdi hatásainak kifejtését. Koch szerint helyeselhető az a felfogás, mely szerint nem szükséges az, hogy az akaratlagos cselekvés időpontjában a tárgy már létezzen. Másrészt aláveti magát az uralkodó álláspontnak is, amely szerint az állapot-bűncselekmény tárgyának az elkövető általi behatás időpontjában már meg kell lennie. A rendszertani érvek mellett utalni kell az elhajtás és az emberölés büntethetősége közti különbségekre is. Kevéssé lenne egyértelmű, miért tartotta szükségesnek a törvényhozó a magzatelhajtására külön, speciális és a megszületett élet ellen elkövetett cselekményekhez képest jelentős privilégiumokkal körülvett szabályozás alkotását, ha a magzatkárosításokat pedig az általános testi sértési alakzat alá kívánta volna szubszumálni.
A német jog szerint tehát abban az esetben, ha a gyermek már az anyaméhben lesz HIV-pozitív, a testi sértés tényállása nem teljesül.
Akkor is ugyanerre a következtetésre jutunk, ha a betegség a születés után következik be, de egyértelműen perinatális behatások okozták, azaz csak a megszületett emberen diagnosztizálható a károsodás, de az ehhez vezető okozati összefüggés láncolata már a terhesség idejére visszavezethető. Ha a megszületett gyermek csak az anya valamely szülés utáni magatartása következtében lesz HIV-pozitív, akkor büntetőjogilag ez értékelhető lenne - véli Koch -, míg annak a felelőssége, aki az anyát megfertőzte, felróhatósági kérdés.
Azokban az esetekben, amikor a HIV-pozitív nő a terhessége alatt tanúsít olyan magatartást, amely fokozza a magzat megfertőzésének veszélyét - például HIV-pozitív személlyel való szexuális érintkezés, vagy a drogok ilyen veszéllyel járó fogyasztása - az okozati összefüggés olyan mértékű bizonyítása, - különösen a veszély fokozásáé -, amely lehetővé tenné valamelyik tényállás alkalmazását, aligha lehetséges.
3. Az orvosi szakirodalom szerint a fertőzés nemcsak a terhesség alatt, hanem a szülés, illetve a szoptatás során is átkerülhet a magzatra. Ugyanakkor ismert olyan nézet is, mely szerint a császármetszés ennek veszélyét csökkenti. Ezzel összefüggésben felvetődik a kérdés, hogy a nő kötelezhető-e a gyermek érdekében ennek a saját szempontjából sokkal megterhelőbb és veszélyesebb útnak az igénybe vételére.
Koch úgy véli, hogy a szülés mint fiziológiailag lezajló folyamat nem alapozhatja meg a HIV-pozitív nő felelősségét a vírusnak közben a gyermekre való esetleges átkerüléséért, és mindaddig, amíg orvosilag nem lehet egyértelműen biztosítani - és ma ez nyilvánvalóan nem lehetséges -, hogy a császármetszés döntően csökkenti a HIV-vírus magzatra átkerülésének veszélyét, addig nem tehetjük a szülő nő kötelességévé ennek igénybevételét.
4. A HIV-pozitív nők anyatejében kimutathatók a HIV-vírusok, bizonyos tanulmányok pedig bizonyították a fertőzés veszélyét a szoptatáskor. Ezek a felismerések olyan következtetésekre vezethetnek, hogy a HIV-fertőzött anya ne is szoptassa gyermekét. Ilyen tiltó szabály azonban nincs, mint ahogyan a nem HIV-gyanús gyermekágyas anyák esetében sincs semmi orvosi alapja annak, hogy HIV-tesztet végezzenek az esetleges szoptatás-ellenjavallat megállapítása érdekében, vagy attól az anyát eltanácsolják. Aki nem így tesz, nem tanúsít kötelességszegő magatartást a gyermekkel szemben, és nem büntethető gondatlan testi sértés miatt még akkor sem, ha a nőnél fennállt a HIV-fertőzés és azt át is adta a gyermeknek.
Koch szerint itt ismét egy mérlegelési problémával állunk szemben: az anyatejjel való táplálás előnyeivel szemben áll az a veszély, hogy ez hosszú távon halálos betegség kialakulását idézheti elő. Ez a mérlegelés azonban minden egyes esetben eltérő lehet, közép-európai viszonyok között például abból lehet kiindulni, hogy szoptatás nélkül is messzemenően lehetséges a gyermek egészséges táplálása, míg máshol a szoptatás élet- és egészségvédelmi sajátosságai egészen más, magasabb értékkel bírhatnak.
Ebben a mérlegelésben a szoptatás, mint az anyai jog esete önállóan nem jut szerephez. De ilyen jog sem legitimálhatná a gyermek vitális veszélyeztetését. A német jogban a nemi betegségekről szóló törvény 7. §-a ilyen betegségek esetén kizárólag az idegen gyermek szoptatását tiltja[37] kifejezetten, azonban ez a törvény a HIV-fertőzésre nem vonatkozik. A szerző szerint a szoptatási tilalom részben levezethető lenne a járványokról szóló törvény 34. §-ából, de büntetőjogi következmények (pénzbüntetés) ebből csak közvetetten, egy konkrét közigazgatási norma sérülése esetén adódnának. Ez vonatkozik az anyatejadományokra is. Nem kérdéses, hogy a HIV-pozitív tejadományozó nő az általa ellátott gyermek sérelmére (megkísérelt) testi sértésért vagy esetleg emberölésért lehetne felelős. A megfelelő veszélyeztetési tényállás megalkotását azonban a német törvényalkotó mindeddig nem tartotta szükségesnek. S valószínűleg joggal, ugyanis a csecsemők szüksé-
- 33/34 -
ges védelme hatékonyan úgy is megvalósítható, ha a HIV-pozitív nőket adminisztratív úton zárják ki a tejadományozók közül, ezt kiegészítő pönalizációtól már újabb preventív hatás nem várható. Az anyatej-adományozók folyamatos HIV-vizsgálata egyébként a továbbiakban orvosi standarddá kell, hogy váljon. A HIV-pozitív állapotuk ellenére a szoptatást nem mellőző anyák ellen pedig a gyámügyi bíróságok előtt családjogi következményeket lehetne alkalmazni, egészen a gyermek feletti felügyeleti jog megszüntetéséig.
5. A terhesség orvosi javaslatra történő megszakítása a német büntetőjog szerint[38] feltételezi, hogy "orvosi ismeretek szerint a terhesség megszakítása szükséges ahhoz, hogy a terhes nő életét, vagy testi épségét, vagy lelki egészségét súlyosan fenyegető veszély elhárítható legyen, feltéve, hogy ez a veszély más módon nem hárítható el". Orvosilag még a közelmúltban is abból indultak ki, hogy a fertőzött nő számára, akinek az immunrendszere legyengült, a terhesség egészségügyi veszélyt jelenthet, mert úgy gondolták, hogy a terhesség az AIDS gyors előtörésének kedvez. Időközben azonban egyetlen kutatócsoportnak sem sikerült megerősítenie, hogy a terhesség valóban az anya AIDS-állapotának rohamos romlásához vezetne. Ezt egyébként sem lehet általánosan elfogadni, hanem minden egyes terhes nő esetében önállóan kell vizsgálni. Így csak esetenként lehet eldönteni, hogy a terhesség megszakítása valóban a nő védelmét célozza-e, mint ahogy egyéni mérlegelés kérdése a lelki sérülés veszélye is. A terhes nő HIV-pozitív státusa tehát nem alapozza meg a terhesség megszakításának orvosi indikációját - véli Koch.
Az embrió károsodása alapján felállított indikáció a német büntető törvénykönyv[39] szerint feltételezi, hogy "orvosi ismeretek szerint súlyos okok támasztják alá a gyanút, hogy a gyermek öröklött okokból, vagy káros behatások miatt a születés előtt nem gyógyítható egészségi károsodásban szenved, amely olyan mértékű, hogy a terhes nőtől a terhesség további kihordása nem várható el". Az AIDS-betegség súlyos, mai ismereteink szerint belátható időn belül nem gyógyítható egészségkárosodás. Mégsem mindig lehet a terhesség alatt bizonyítani a fertőzés tényét, gyakran még a 22. hét körül sem, ráadásul elterjedt az a gyanú, hogy a fertőződés veszélye a terhesség vége felé fokozódik. Ezért a kérdés az, hogy milyen feltételek között lehet a "súlyos okok"-ból kiindulni. A német szakirodalomban egyébként vitatott, hogy a viszonylag alacsony fertőzési statisztikai valószínűség megalapozza-e az embrió károsodása alapján felállított indikációt, arra hivatkozással, hogy az elhajtott magzatok nagy többsége egészségesen jött volna a világra. További érvként az is elhangzik, hogy az érintett gyermekek nagy része a HIV-fertőzés ellenére még sok évig élne minden tünet nélkül. Másrészt viszont azt sem szabad itt figyelmen kívül hagyni, hogy maga a leendő anya is halálos beteg. Koch véleménye szerint a "súlyos okok" értelmezése és az utána következő elvárhatósági klauzula között reflexív összefüggés áll fenn, mégpedig olyan módon, hogy a terhes nő lecsökkent terhelhetősége könnyebben vezet az indikációs helyzet igenléséhez. Hasonló álláspontot képvisel Eser is. A terhes nő bizonyított HIV-pozitív státusa esetén tehát nem szabad akadályt gördíteni az indikáció megállapítása elé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az orvosnak ajánlania kellene a nőnek az interrupciót - a döntésre egyedül a nő jogosult. Ugyanakkor azonban az orvos köteles - polgári jogi jogkövetkezmények terhe mellett - felvilágosítani a nőt a büntetlen terhességmegszakítás lehetőségéről.
6. Összefoglalva tehát Koch véleménye szerint speciális magzatveszélyeztetési tényállás létrehozására nincs szükség, mert a kifejtettek szerint az ilyen bűncselekmény természetesen nem fogná át a fentebb említett valamennyi esetet, amelyekben a károsítási cselekmény már a nemzéskor megtörténik, ugyanakkor súlyos szociálpszichológiai problémákat is felvet: miért éppen a HIV-pozitív gyermekek nemzése legyen büntetendő és a többi (fizikailag vagy lelkileg) károsodott gyermeké miért ne? Másként kifejezve: a HIV-vírus következő generációkra való átvitelének prevenciója nem lehet a szülők ellen irányuló büntető normák tárgya. A német jogban - különösen a járványügyi szabályokra és a kártérítési jogra tekintettel - alkalmas és hatékony, sőt a büntetőjogi repressziót, mint a magatartást szabályozó lehetőséget messze meghaladó eszközök állnak rendelkezésre.
7. Erkölcsi és jogi dilemmák is felmerültek azzal kapcsolatban, hogy mennyire tehető általánossá az újszülöttek HIV-szűrése. A jogirodalomban[40] ezzel kapcsolatban több kérdés is felvetődött: Orvosi oldalról kétségbe vonható az újszülöttkori szűrés létjogosultsága, mert nincs egyetértés abban, hogy a szűréshez használt teszt mikortól ad megbízható információkat. Régebben úgy vélték, hogy akár másfél éves korig sem megbízható a teszt eredménye, mert a magzat vérébe bejutó és egy ideig a gyermekkorban is megőrződő anyai HIV-ellenanyag hamis pozitivitást idézhet elő. Napjainkban már fél év körül van a fertőzöttség biztos kimutathatóságának a határa, bár olyan kutatási eredmények is ismeretesek, amelyek szerint már egy-három hónapos korban felfedezhetők az immunhiányos állapot jelei.
Az újszülöttek általános HIV-szűrése esetén konfliktushelyzetet eredményezhet az újszülöttnek az életkorából adódó döntésképtelensége és a HIV-szűrés önkéntessége, illetve az anya személyi-
- 34/35 -
ségi joga. A gyermek HIV-pozitív teszteredménye esetén célszerű lenne az anyát is szűrővizsgálatnak alávetni, de ez csak az anya beleegyezésével történhet, kényszeríteni nem lehet erre.
A HIV-vírus terjedésénél a nemi kapcsolatok (homo-és heteroszexuális) jelentik azt az átviteli módot, amelyek Nyugat-Európában napjainkban a legnagyobb jelentőséggel bírnak, ezért a továbbiakban arra a kérdésre koncentrálunk, hogy milyen feltételek estén büntetendő az, aki mást cselekményével megfertőz.
Az AIDS-járvány kitörését követően 1987-1988-ban Németországban megszülettek az első ítéletek, amelyek olyan HIV-fertőzött személyek büntetőjogi felelősségéről döntöttek, akik partnerüket nemi közösülés révén fertőzés veszélyének tették ki. Ez a körülmény az addig csak elméleti síkon folyó tudományos vitát tovább színesítette, különösen azért, mert az első ítéletek ellentmondásokhoz vezettek. A magyar jogirodalom a közelmúltig csak érintőlegesen foglalkozott az AIDS jogi következményeivel és a hazai joggyakorlatban sem született még ilyen ügyben jogerős ítélet,[41] ezért a német irodalom alapján - a teljesség igénye nélkül - vázolom fel a lehetséges megoldásokat, e körben alkalmazható tényállásokat.
1. A német büntetőjogi szabályozás szerint csak a sértési bűncselekmények, azaz ölési és testi sértési tényállások jöhetnek szóba. Már a megfertőzés egészségkárosítást és így testi sértést jelent, a halálos kimenetel pedig a szándékos vagy a gondatlan testi sértés tényállását valósíthatja meg. Az alkalmazható tényállások köréből szinte kizárólag a szándékos alakzatok jöhetnek szóba, mert a gondatlan emberölés és a gondatlan testi sértés is az eredmény bekövetkezését, valamint a cselekmény az eredmény közötti okozati összefüggés bizonyíthatóságát feltételezi. Ennek a bizonyítása pedig, néhány különleges esettől eltekintve, aligha lehetséges.
Az uralkodó álláspont szerint a HIV-vírussal való megfertőzés a testi sértés egészségkárosító formájának felel meg. A korábbi ítéletekben a betegséggel való megfertőzésként különösen a nemi betegségeket ismerték el, amelyek egészségkárosítást eredményeztek. Igaz ugyan, hogy ezen esetekben a fertőzésen túl - a rövid látenciaidő miatt - a betegség kitörése is megvalósult, még mielőtt a bíróság az ítéletét meghozta volna. Mindez nem mondható el a HIV-vírussal való megfertőzéskor. Arra hivatkozással, hogy az orvostudomány által már könnyen gyógyítható nemi betegségeknél a fertőzés már egészségkárosításként értékelendő, ezt ugyanilyen mértékben el kell fogadni a HIV-vírussal való fertőzés esetén is.[42]
A Német Szövetségi Bíróság (BGH) az első AIDS-ítéletében[43] azt fejtegeti, hogy a vírusnak a szervezetbe való belépésével a megfertőzött a maga részéről fertőzővé válik, és az marad élete végéig. Ez a körülmény a testi állapot olyan hátrányos megváltozásának tekintendő, amely fájdalomérzet nélküli betegségértéket ér el.
Elsők között Eberbach foglalt állást az AIDS büntethetőségével kapcsolatban. Időközben általánosan elfogadottá vált, hogy az aszimptomás HIV-fertőzött, akinél a betegség még nem tört ki, lelkileg, valamint szociális helyzete miatt betegnek tekintendő. Eberbach ebből vezeti le, hogy az AIDS-vírussal való megfertőződés egészségkárosítást jelent.[44] Ezt az álláspontot képviseli a svájci jogban Kunz[45] és Huber[46] is. Eberbach szerint a HIV-vírushordozó részéről a vírus tudatos továbbadása elkerülhető lenne, mert elvárható tőle, hogy nemi kapcsolatai során védekezzen. Aki fertőzöttsége tudatában védekezés nélküli nemi kapcsolatban vesz részt, gondatlanul, illetve bizonyos körülmények között eshetőleges szándékkal cselekszik, ha a partner megfertőzését számításba veszi. Becker szerint ezen érvelés számos gyakorlati kérdést nem vesz figyelembe, nevezetesen: Ki határozza meg kötelezően, hogy melyek az elvárható védekezések, mit lehet elvárni szexuális szokásainak megváltoztatása tekintetében a gyógyíthatatlan betegség tudatával éppen szembesülő fertőzöttől, valóban fennáll-e bármilyen jogi kötelezettsége a HIV-fertőzöttnek arra vonatkozóan, hogy azonnal minden ilyen szokását megváltoztassa, és egyáltalán olyan helyzetben van-e, hogy képes erre? Nem a társadalomnak kötelessége sokkal inkább a HIV-pozitív páciens szociálpszichológiai kezelése, támogatása, tanácsokkal való ellátása a további emberi kapcsolatainak kialakítása érdekében? Bár Eberbach maga is elismeri, hogy a fertőzöttnek már a lelki és szociális helyzete is egyértelműen betegséget jelez, Becker szerint ez a jogi értékelés során különös módon teljesen figyelmen kívül marad, mert csak az áldozat szemszögéből hivatkoznak a vonatkozó büntetőjogi tényállásra.
A HIV-vírussal való megfertőzés esetén a szóba jöhető bűncselekmények körét Bottke[47] az alábbi indoklással jelöli ki. Már a puszta megfertőzés is megbélyegzi az áldozatot, aki valószínűleg élete végéig fertőzött lesz, ami életesélyeinek elvesztését eredményezi, rengeteg kellemetlenséget kényszerít rá és a puszta egészségkárosodáson túl veszélyezteti az életét is. Ezért az AIDS kezdeti formájának, illetve teljes kifejlődésének, vagy a következtében kialakuló betegségeknek megléte nélkül is elfogadhatjuk, hogy itt a veszélyes testi sértés (223.a.) esete áll fenn. Ha a fertőzés a hosszabb-rövidebb lappangási idő után teljesen kialakult AIDS-betegséghez vezet,
- 35/36 -
akkor a súlyos testi sértés valósult meg. Ha a vírushordozó az áldozatot azért fertőzte meg, hogy annak egészségét véglegesen vagy beláthatatlan ideig tartó és folyamatosan romló állapotot előidézve károsítsa, akkor a mérgezés (229. §.) törvényi tényállását valósította meg.[48]
A HIV-vírussal való megfertőzés esetén a befejezett alakzatok miatti eljárás csak ritkán vezet eredményre, mert a befejezett testi sértés vagy emberölés bűntette miatti felelősségrevonás előfeltétele annak bizonyítása, hogy a vádlott tényállásszerű és jogellenes magatartásával okozta az eredmény bekövetkezését. Különösen azonban a homo- és heteroszexuális kapcsolataikban partnereiket gyakran cserélgető személyek, valamint intravénás kábítószer-fogyasztóknál az injekciós tűk közös használata esetében ezeknek a potenciálisan fertőző tetteknek és a bekövetkezett fertőzésnek a kapcsolatát több okból sem lehet bizonyítani. Egyrészt az áldozat - különösen abban az esetben, ha valamelyik rizikócsoporthoz tartozik - már eleve hordozhatta a vírust, de még később is több módon megfertőződhetett. Másrészt az AIDS vírusa a feltételezett átadás után nem mutatható ki azonnal; még a később kapott pozitív eredmény is csak azt jelzi, hogy a fertőzött bizonyos idő után antitesteket termelt, anélkül azonban, hogy ebből a fertőző személyére vagy a fertőzés módjára következtetni lehetne.[49]
Az okozó személye processzuális szempontból kielégítő bizonyossággal csak kivételes esetekben állapítható meg. Ha a fertőzés átragályozása nem bizonyítható, felvetődik a kérdés, hogy a nemi partner HIV-vírussal való tudatos veszélyeztetése kísérletnek minősíthető-e
Herzberg szerint[50] is a testi sértés és az emberölés eredménytényállásai körében kell keresni az alkalmazható tényállást, mégpedig úgy, hogy az eredmény bizonyított okozásáról lemondva megelégszünk a puszta szándékkal, azaz de lege lata az említett bűncselekmények kísérlete jöhet szóba. A későbbiekben azonban Herzberg[51] a besorolási problémát megkísérli tárgytalanná tenni egy "befejezettségi megoldás" segítségével. Valamennyi, az AIDS-vitában érintett résztvevő abból indult ki, hogy csak a HIV-vírussal való megfertőződés, annak a test sejtjeibe történő bejutása és az ennek következtében előálló fizikai elváltozások alapozzák meg a testi sértés tényállásában (Strg. 223. §.) rögzített egészségromlást. Herzberg legújabb válasza szerint nem csak a vírus bejutását követő testi elváltozás megkezdődése meríteni ki a 223. § tényállását (vagyis az egészségkárosodást), hanem már a HIV-veszélyes kontaktus. Ez a fel nem világosított áldozat jogtárgyra vonatkozó tévedése miatt testi bántalmazást jelentene. Példaként Herzberg egy AIDS-pozitív nimfomán nő esetét említi, aki védekezés nélküli aktusra csábít egy tapasztalatlan iskolás fiút, aki kezdetben az AIDS-től való félelme miatt vonakodik, végül - amikor a nő határozottan állítja, hogy "tiszta" - beleegyezik a kapcsolatba. A hiányos felvilágosítás orvosi-büntetőjogi eseteiből kiindulva Herzberg úgy véli, hogy a fertőzöttséget elrejtő csalás itt jogi tárgyra vonatkozó tévedést valósít meg, mert a test elpusztításának a kockázatára vonatkozik, amelyet a tévedésben lévő személy kitesz a vírus hatásának.
Vitatja e megoldás helyességét Knauer[52], aki a következőképpen érvel: Az első pillantásra ez a konstrukció önmagáért beszél: ha ugyanis azt az orvosi gyógyító beavatkozást, amely szakszerűen és eredményesen lezajlott, a páciens beleegyezésének hiányában a 223. §. értelmében bántalmazásként kell értékelnünk, (ha itt a testi épség feletti rendelkezési jogot tekintjük a jogi tárgynak), akkor ez alapján minden beleegyezés nélküli kockázatos helyzet előidézését, amely az egészség és az élet veszélyeztetését lehetővé teszi, mint tényállásszerű testi sértést kell értékelnünk. Álláspontja szerint, ha Herzberggel együtt elvetjük a nemi kapcsolat semlegességét, és - fertőzési eredmény nélkül is - testi bántalmazásként értelmezzük, akkor az a következetes, ha ezt életet veszélyeztető bánásmódnak (224. §.I.5.) tekintjük, mert a fertőzésveszélyes nemi kapcsolatban benne rejlik a halál kockázata is. Knauer szerint a "befejezettségi megoldás" nem meggyőző, ugyanis a testi bántalmazás fordulata maga is többet kíván meg a rizikóhelyzet puszta előidézésénél. A 223. §-nál a védett tárgy helyesen a testi sérthetetlenség. Ha a herzbergi megoldást követnénk, aki védendő értékként nyilvánvalóan a test feletti rendelkezést tekinti, ez véleménye szerint ahhoz vezetne, hogy a testi szférát minden rizikótól védeni kellene, vagyis a 223. §. veszélyeztetési tényállássá való átváltozását eredményezné. Ez azonban teljesen ellentmond a szóhasználatnak, amely testi bántalmazást, illetve egészségkárosodást követel meg. A partnerek egyenlőtlen kockázattudata mellett folytatott fertőzésveszélyes nemi kapcsolat és a beleegyezés nélküli orvosi beavatkozás közötti különbség abban áll, hogy a védett testi állapotot az utóbbi érinti, a nemi kapcsolat pedig nem. Az általános értelmezés alapján is aligha lehetne az általában kellemesnek felfogott nemi kapcsolatot "bántalmazásként" felfogni. Knauer tehát a korábbi és általánosan elfogadott álláspontot osztja, mely szerint csak a HIV-vírussal való megfertőzés alapozza meg a tényállásszerű testi sértést, ha pedig ilyen nem bizonyítható vagy a kontaktussal fennálló okozati összefüggés kétséges, akkor csak a kísérlet megállapítása jöhet szóba.
2. A vizsgált témakörrel összefüggésben a jog-
- 36/37 -
irodalom másik vitatott területe a szándék megállapíthatóságának kérdése. Herzberg[53] szerint a szándék nem merül ki a kockázat túllépésének és az eredmény lehetőségének intellektuális elképzelésében. Szükség van a szándék voluntatív elemére is, amely egy akarati-érzelmi beállítottságot jelent, "egyetértő belenyugvást", a veszély "komolyan vételét", az eredmény elmaradásában való "bizakodás hiányát." Ha a "tudás" mellett a "belenyugvást" önálló ismérvnek tekintjük, erre nem következtethetünk egyszerűen abból, hogy a veszélyt felismerő tettes a veszélyes cselekményét véghez viszi. Álláspontja megerősítéseként hivatkozik a müncheni I. tartományi bíróság egyik döntésére, mely szerint "a tettes felismerte egészségi állapotát és ebből arra lehet következtetni, hogy tudatában volt annak a kockázatnak, hogy partnernőjét AIDS-szel megfertőzheti, amely, ha később kitör, rendszerint halálos kimenetelű. Ebből azonban nem lehet arra következtetni, hogy ebbe a lehetséges későbbi következménybe - legalábbis - belenyugodott volna. Nem zárható ki az, hogy bízott abban, hogy ez a kockázat nem realizálódik."
Herzberg álláspontja, hogy a "komolyan vétel" kritériumát az objektív tényállás körében kell vizsgálni. A szándékos bűncselekmény objektív tényállásához több kell annál, mint hogy a tettes az eredményt a veszély tiltott előidézése útján idézze elő. A jogilag tiltott kockázatnak megfelelő súlyúnak, leegyszerűsítve "komolyan veendőnek" kell lennie. A szándék szempontjából tehát - sarkítva fogalmazva - nem az a kérdés, hogy a tettes a felismert veszélyt komolyan vette-e (ez az uralkodó felfogás álláspontja), hanem az, hogy a komolyan veendő veszélyt felismerte-e. A BGH joggyakorlata szerint kézenfekvő a beleegyezés elfogadása, ha a tettes szándékát a külső veszély ellenére véghezviszi anélkül, hogy a szerencsés kimenetelben reménykedhetne, és a véletlenre hagyja, hogy az általa ismert veszély bekövetkezik-e vagy sem, még akkor is, ha az eredmény a tettes számára nem kívánatos.
Becker[54] véleménye szerint az eshetőleges szándék megállapítása - a bíróság joggyakorlata ellenére - nem fogadható el. Az, hogy az elkövető beleegyezik az eredménybe még akkor is, ha az számára nemkívánatos csak fikció, mely abból került levezetésre, hogy a tettes egy rendkívül veszélyes tevékenységet végzett anélkül, hogy reménykedhetett volna a szerencsés kimenetelben, illetve, hogy a súlyos veszély ellenére tevékenységét folytatta. A rendkívüli és súlyos veszély mérlegelendő fogalmak, amelyek a kárbekövetkezésének konkrét valószínűségéről semmit sem mondanak. Az azonban kétségtelen - vallja Becker -, hogy a HIV-fertőzött védekezés nélküli nemi kapcsolata semmiképpen nem olyan veszélyes, mintha például egy kést szúrna az áldozata mellébe. Jelenleg eltérőek a védekezés nélküli nemi kapcsolat során szerezhető fertőzés valószínűségéről szóló becslések, amerikai tanulmányokban ezt 1:1000 arányban adják meg, egy müncheni dolgozat 1:200 arányból indul ki. Ilyen arányú fertőzésveszély esetén - itt egyébként az in dobio pro reo elvre is figyelemmel kellene lenni - semmiképpen nem egyértelmű, hogy valaki úgy nyugodna bele a következményekbe, hogy nem reménykedhet a szerencsés kimenetelben. Ezt a szempontot az időközben született ítéletek teljesen figyelmen kívül hagyták, illetve úgy magyarázzák, hogy a jogrend még az 1:1000 arányú veszélyt sem hagyhat szó nélkül.
Bottke[55] a feltételes szándékkal összefüggésben kifejti, hogy az AIDS-fertőzött azon hivatkozását, hogy saját betegségéről való tudomása ellenére bízott a "szerencsés végkimenetelben," nem vette komolyan a veszélyt vagy remélte, hogy minden jóra fordul, nem lehet egyszerű védekezésként leértékelni, hanem éppen emiatt részletesen vizsgálni kell a fertőzött felelősségét. A szándékot annak voluntatív elemével, a számításba vétellel együtt minden esetben egyenként kell megállapítani, és nem lehet arra elhamarkodott következtetéseket levonnia saját fertőzöttségismeretéből vagy más személy megfertőzésének tudomásából.
3. Az irodalmi vita egy további problémás területe a későbbi következmények felróhatóságának a kérdése, azaz értékelhető-e a HIV-vírus átadása emberölésként vagy legalább annak kísérleteként, annak ellenére, hogy tíz évnél is tovább tart, míg az áldozat végül meghal. Schünemann az emberölés tényállását alkalmazhatatlannak tartja az AIDS-es esetekben, mert nézete szerint ezeket az eseteket a súlyos testi sértésre, valamint a mérgezésre vonatkozó rendelkezések teljességgel átfogják.
Bottke szerint nem zárható ki azon az alapon, hogy az ölési cselekmény eredménye csak később és hosszas betegség után realizálódik.[56]
A német büntető törvénykönyv kommentárja szerint az eshetőleges szándék igazolását nem lehet azzal megalapozni, hogy a tettes a HIV-infekció kockázatával tisztában volt, mert nem kizárt, hogy bízott abban, hogy a végül halálos AIDS-betegség nem tör ki. Az ilyen gondolatok egyre inkább ellene szólnak annak, hogy az ilyen esetek emberölés kísérleteként történő minősítését egyedül a HIV-fertőzött védekezés nélküli szexuális kapcsolatára alapozva elfogadjuk.[57] Herzberg[58] a problémát a szándék oldaláról közelíti meg. Felveti a kérdést, hogy a HIV-vírussal való fertőzés eseteiben a fertőzésre kiterjedő szándékkal együtt az ölési szándék is megállapítható-e. A vádlott ugyanis nemcsak a fertőzés veszélyével van tisztában, hanem azzal is, hogy a fertőzés végső soron
- 37/38 -
halált okozhat. A vádlott inkább adhatott nagyobb esélyt annak, hogy partnerét nem fogja megfertőzni mint annak, hogy megfertőzés esetén partnere nem fog meghalni, vagy rajta a betegség nem fog kitörni. Úgy véli, hogy pont az az érv teszi kétségessé a testi sértési szándékot, amely az ölési szándékot akarja kizárni.
A tudományos munkákban az a tendencia figyelhető meg, hogy csak a testi sértési szándékot állapítják meg, de a halálra kiterjedő szándékot nem. Nyilvánvalóan viszolyognak attól, hogy rögtön ölési szándékot állapítsanak meg annak a terhére, aki fertőzöttként felismerte, hogy a nemi kapcsolattal komoly fertőzési veszélyt idézett elő és nem lelnek más kiutat, mint hogy e tekintetben tagadják a szándékot. Ezt a megoldást Herzberg nem tartja problémamentesnek.
Schlehofer[59] - Herzberghez hasonlóan - a különböző ítéletek indoklásaként szintén megemlíti a jognak az emberölés elfogadása ellen tiltakozó jogérzékenységét. Álláspontja szerint az emberölés tényállása nem alkalmazható, mert az objektív beszámítás nem terjed ki a hosszú idő után bekövetkezett halálra. Ugyanakkor maga is hangsúlyozza, hogy nem meggyőző az, hogy a halál bekövetkeztét - a hosszú idő miatt - nem írjuk a HIV-fertőzött rovására. Ellenérvként hozza fel, hogy a HIV-fertőzés későbbi következménye a tudomány mai állása szerint majdnem 100 százalékos bizonyossággal bekövetkezik.
Scherf nem tartja meggyőzőnek azt az érvelést, hogy a halál bekövetkeztének időpontjában a megfertőzés aktusa egy feledésbe merülő történelmi eseménnyé válik, hiszen az eleinte minden érezhető hatás nélkül maradt. Ez álláspontja szerint csak abban az esetben lenne elfogadható, ha az áldozat csak a betegség kitörésével, tehát sokkal később szerezne tudomást a fertőzésről. Amennyiben az áldozat röviddel a kérdéses érintkezés után egy félelemből elvégeztetett antitestteszt által tudomást szerez fertőzöttségéről, ez esetben nem beszélhetünk arról, hogy a fertőzés már feledésbe merült. Scherf szerint következetlenség majdnem azonos kockázat mellett magasabb követelményeket állítani a szándékos emberöléssel szemben, mint a szándékos testi sértéssel. A BGH ítéleteit ezért csak kriminálpolitikai kompromisszummegoldásnak nevezi, s azt tartaná helyesnek, ha úgy a szándékos emberölést, mint a szándékos testi sértést is elutasítanák.
E tárgykörben Herzbergtől[60] egy érdekes dogmatikai javaslat született, melynek lényege, hogy a későbbi következmények beszámíthatóságát az elévülési szabályok analógiája alapján kívánja korlátozni. Ezt mindenekelőtt az objektív felróhatóság tanának céljai és a következmények elévülésének célja közötti összefüggéssel indokolja. A két intézmény közötti azonosságot abban látja, hogy a későbbi következmények felróhatósága korlátozásának okai is hasonlóak azokhoz, amelyeket a törvényhozó az elévülési előírásokkal követ: nagy időbeli távolság, eltűnik az aktualitás, a múlt homályába vesző tettet már nehéz a jelenlegi személy cselekményeként értékelni, végül pedig meg kell említeni a bizonyítási nehézségeket.
Knauer szerint a javaslat nem meggyőző, egyrészt azért, mert - mint maga Herzberg is elismeri - az AIDS-esetekre alig van relevanciája. A halált okozó testi sértés csak húsz év elteltével évül el, az emberölés elévülése pedig a német jog szerint kizárt, így Knauer szerint a javaslat a közeljövőben csak akkor juthatna jelentőséghez, ha a betegség kitöréséig eltelt lappangási időt gyógyszeres kezeléssel meg lehetne hosszabbítani. A fentieken túlmenően az analógia alkalmazása Knauer szerint sem nem szükséges, sem nem indokolt, mert a vizsgált jogintézmények egyenértékűsége nem áll fenn. A cselekmény üldözésének elévülése esetén ugyanis arról van szó, hogy a tettesnek felróható eredmény mikortól nem von maga után büntetőjogi jogkövetkezményeket. Az a kérdés, hogy mennyi ideig lehet egy okozott eredményt a tettesnek tényállásszerűként felróni, az értékelés szempontjából hihetetlen módon különbözik ettől, mert a büntetőjogi rendszerben megelőzi az elévülést. Az elévülés célját általában kétféleképpen jelölik meg. Elsőként úgy, hogy a tett veszít aktualitásából és ezzel e jogi béke megzavarása már nem áll fenn. Csakhogy ezt a késői következmények fennállásának esetében éppenséggel nem lehet megállapítani, érvel a szerző. Az eredmény bekövetkezésekor ugyanis a tett még egyszer teljes aktualitásában megmutatkozik. Itt - ellentétben az elévüléssel - nem lehet azt mondani, hogy "eltűntek a tett következményei". Másodsorban az elévülés okait a bizonyítás nehézségeiben jelölik meg. A késői következmények esetében Knauer szerint erről sem beszélhetünk. Ha a betegség a fertőzéstől teljesen a halálig fejlődik, akkor a leghosszabb időtartam sem változtat azon, hogy a fertőzés okozója felelős a halálért. Bizonyítási nehézség itt nem léphet fel, mert orvosilag megállapítható, hogy az áldozat az AIDS következményeibe halt bele, vagy halálának más okai vannak.
A német jogirodalom felveti a kérdést, hogy a fertőzés következményeinek objektív beszámítása megszűnhet-e azáltal, hogy a HIV-antitesthordozó partnere saját felelősségére vállalta annak a kockázatát, hogy a fertőzöttel védekezés nélkül közösüljön.
A dogmatika csaknem teljesen konszenzusra jutott abban a kérdésben, hogy a meg nem engedett kockázat vállalása csak akkor esik a büntető norma hatálya alá, ha az eredmény bekövetkezése az elkövető "műve" és az okozati lefolyást nem szakította félbe egy, a veszélyhelyzet ismeretében cselekvő sze-
- 38/39 -
mély belépése. Ha az áldozat, mint a jogtárgy felett rendelkező személy legalább olyan jól látja a fertőzés veszélyét mint a fertőzött, vagy esetleg a veszélyről tudva még rá is bírja a tettre - például szexuális aktusra csábítja a már fertőzött személyt -, akkor maga felel saját veszélyeztetésért, tekintet nélkül arra, hogy a vírus átadója tisztában volt-e a fertőzés valószínűségével vagy azt gondatlanul figyelmen kívül hagyta.[61] Ha az AIDS-fertőzött tisztában van saját fertőzöttségével, tud az átadás veszélyéről és feltételezi, hogy partnere nincs tisztában a fertőzés veszélyével, megsérti a veszélyeztetett személy rendelkezési jogát, ha a kapcsolat előnyeit kívánva a tudottan kockázatos kontaktus mellett dönt és ennek megfelelően cselekszik. Ilyen esetekben a szándékosság megállapítható.[62]
A "saját felelősségű önveszélyeztetés" ezen jogi gondolatát a legfelsőbb bírósági joggyakorlat azokban az esetekben alkalmazta, ahol közös kábítószerélvezetről volt szó. Ezen gondolkodásmód AIDS-vitába történő bekapcsolásának oka az a tény, hogy időközben a felvilágosító kampányoknak köszönhetően minden ember tudja, hogy a védekezés nélküli nemi kapcsolat az AIDS-fertőzés bizonyos veszélyét hordozza magában.
Az ön- és mások veszélyeztetése közötti elhatároláshoz a többségi vélemény azt veszi alapul, hogy melyik fél birtokolja a történtek lefolyása feletti uralmat a felek közül. Önveszélyeztetésről abban az esetben beszélhetünk, ha az áldozat egy létező veszélyhelyzetbe megy bele, vagy maga kezd olyan cselekményekbe, amelyek által önmagát veszélyezteti. Ha az áldozat ki van téve a tettes veszélyes cselekménye hatásainak, sorsa pusztán a tettes kezében van, akkor idegenveszélyeztetésről beszélhetünk. A tettek feletti uralom során tehát egy magatartás veszélyességéről, és az a feletti uralomról van szó. Lényeges, hogy maga a védekezés nélküli nemi közösülés, és nem pedig a fertőzött személy a lényeges vonatkozási tárgy. Egy felvilágosított partnernek ugyanolyan mértékben van a kezében a döntés mint a fertőzésveszély hordozójának, arról, hogy a veszélyeztetést óvszer használatával erősen csökkentheti, vagy a nemi kapcsolat elkerülésével kizárhatja. Ha a "sértett" ugyanolyan mértékben uralja a történteket, mint a "tettes", akkor nem beszélhetünk az antitesthordozó tettek feletti uralmáról, mivel ez csak a tettek feletti túlnyomó hatalommal lép fel.
Ide kell sorolnunk a beleegyező nemi közösülés, a Kempteni Törvényszék által eldöntött esetét[63], ahol a sértett nő kérése volt a védekezés nélküli kapcsolat, annak ellenére, hogy tisztában volt barátja fertőzöttségével és ismerte az ilyen esetekben fennálló fertőzésveszélyt is. A törvényszék már a HIV-vírussal való puszta fertőzöttségben is megvalósultnak látta az egészségkárosítást, de álláspontja szerint ez esetben a lány saját felelősségre vállalt önveszélyeztetéséről van szó, amelyben részt vett a vádlott is. Más a helyzet az eddig seronegatív személy esetében, aki a nemi erőszak vagy szexuális kényszer áldozata. Itt nem beszélhetünk a tettek feletti közös uralomról akkor sem, ha az áldozat tisztában is van a tettes fertőzőképességével. Ez esetben a tettes rovására kell írni az eredményt a túlnyomó uralma, és ezzel a fennálló idegenveszélyeztetés miatt.
Az AIDS problémakörének központi esete, amikor a HIV-fertőzött partnerét a fertőzéséről nem világosította fel, és "safer sex" módszereket sem alkalmaz. Ez esetben az antitesthordozó tudásfölényben van a partnerrel szemben, és ezzel alkalmasint az egész történés uralkodó figurája. A Szövetségi Törvényszék szerint a tettes büntethetősége ott kezdődik, amikor "tudásfölénye révén a kockázatot jobban felfogja, mint az önmagát veszélyeztető". A tudásfölényt az uralkodó vélemény a lehetséges AIDS-átadáskor abban látja, hogy az antitesthordozó ismeri a saját fertőzőképességét, ezt azonban partnere előtt elhallgatja.
4. Vajon alkalmas és szükséges-e a büntetőjog az AIDS-betegek, a HIV-pozitívak, valamint az úgynevezett rizikócsoportok, mint egyik oldal és a társadalom fennmaradó része, mint másik oldal közötti konfliktus megoldására? Becker szerint az AIDS elleni harcban a büntetőjoggal való fenyegetőzés élharcosává Herzberg lépett elő, aki a büntetőjogot mint elrettentő eszközt kívánja alkalmazni. A kísérlet büntetendőségén túl véleménye szerint a veszélyeztetési magatartásokat is büntetni kell. Herzberg kiindulópontja nem a jogdogmatika, hanem sokkal inkább a büntetőjognak a járványleküzdésben való rendszeresítése mindenféle dogmatikai aggály ellenére, véli Becker. Szerinte Herzberg azt a laikus álláspontot védi, mely szerint az AIDS, mint társadalmi probléma megoldásra kerülhetne, ha a HIV-hordozókat elrettentjük. Mintha az AIDS terjedése döntő mértékben attól függne, hogy a HIV-hordozók fertőzöttségükről való tudomásuk ellenére védekezés nélkül szexuális kapcsolatot tartanak fenn. Nem problémázik azon, hogy egy ilyen elrettentő büntetőjogi stratégia milyen hatással van az érintettek tudatára, illetve, hogy egy ilyen stratégia révén a kirekesztésük sokszorosan megerősödik. Becker[64] a büntetőjog szerepét az AIDS elleni küzdelemben megkérdőjelezi. Álláspontja szerint a pszichológusok és társadalomtudósok egyetértenek abban, hogy a szexuális magatartásokat nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, hanem az ilyen változtatásokat meg kell tanulni. Ezek azonban véleménye szerint pszichológiai-orvosi problémák, amelyek megoldását a büntetőjog csak megnehezíti. Ezért, illet-
- 39/40 -
ve, mert az esetek többségében az "in dubio pro reo" elv alapján nem bizonyítható a testi sértés szándéka, a büntetőjog alkalmazásáról le kellene mondani.
Az AIDS elleni harc globális stratégiájában, amely a megelőzést, az érintetteknél a személyes és szociális következmények csökkentését és a nemzetközi kooperációt célozza, a büntetőjog eszközeinek bevetése nem problémamentes. Egyrészt fennáll a veszélye annak, hogy a büntetőjogi eszközök elhamarkodott és differenciálatlan bevetése a szankciókon túl eljárásjogi kényszerjogosultságokhoz vezet, ami összeegyeztethetetlen egy felelősségteljes stratégiával. Veszélyesnek ítélhetjük annak a megkísérlését is, hogy az AIDS-esetek büntetőjogi elbírálását meghatározott egészségi és/vagy kriminálpolitikai feltevésekkel hozzuk összhangba, amely kétes haszonnal járó dogmatikai ad-hoc megoldásokhoz vezet.[65]
A megelőzés lehetőségei jelenleg igen korlátozottak és az emberek, vagy helyesebben az embercsoportok megrögzült magatartásának gyökeres átalakítását igénylik.[66] A többségi álláspont szerint a tapasztalatok azt mutatják, hogy a betegség hordozóival szemben alkalmazott megtorló politika nem gátolja meg a betegség terjedését. A büntetéssel való fenyegetés nem befolyásolja az intim viselkedést és nem hat racionális érvként a fertőzés tipikus helyzeteiben. Ezzel szemben a megtorló politika egyik elkerülhetetlen következménye az, hogy a betegséget a titkosság felé viszi amellett, hogy a megfertőzöttek a leggyakrabban a társadalom perifériáján élők közül kerülnek ki.[67] ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a T030970 számú OTKA-pályázat támogatásával készült.
[1] Füst György: Új ismeretek az AIDS-vírusfertőzésről. Magyar Tudomány 1991. 1430. o.
[2] Olyan kórokozók által okozott fertőzések, amelyek az ép védekezési mechanizmusokkal rendelkező szervezetben nem idéznek elő megbetegedést.
[3] Dömök István: Történeti áttekintés. In: AIDS. Szerzett immunhiány szindróma. Szerk. Horváth Attila, Bp. 1987. 11. és köv. o.
[4] Alain Sobel-Francoise-Hertier-Augé: Az etikai elkötelezettség. In: Az AIDS gondolkodás. Szerk. Léderer Pál, T-Twings Kiadó, MTA Szociológiai Intézet, 1994. 146. o.
[5] Módszertani levél a humán immundeficiencia vírus (HIV) fertőzésről és a szerzett immunhiányos szindrómáról (AIDS). Bp. 1992. 2-3. o.
[6] Füst György i.m. 1432. o.
[7] Molnár Miklós: AIDS és a felelősség. Belügyi Szemle 1988. 6. sz. 50. o.
[8] Füst György i.m. 1430. o.
[9] 2001. szeptember 30-ig. Forrás: EPINFO
[10] A HIV-pozitív nők aránya 1990-ig 6%, 1995-ig 9%, 2001-ben 13%, azaz fokozatos emelkedés észlelhető.
[11] 1985-1990, illetve 1991-1995
[12] Fertőzött anyáról újszülöttre; 1993-ban és 1999-ben 1-1 főt regisztráltak.
[13] Pécsi Tibor: Az AIDS és az emberi jogok. Valóság 1994. 12. sz. 94. o.
[14] Alain Sobel-Francoise-Hertier-Augé i.m. 147. o.
[15] J. Goudsblom: A nagy járványok és a civilizáció folyamata. In: Az AIDS-gondolkodás. Szerk. Léderer Pál, T-Twings Kiadó MTA Szociológiai Intézet, 1994. 17. o.
[16] Szászy Béla: A nemi betegek kötelező gyógykezeltetésének kérdése tárgykörben tartott előadása. In: A nemi bajok leküzdésének irányítása. Szerk. Nékám Lajos. Bp. 1918. 126. és köv. o.
[17] 89.§ A hatóság intézkedik, hogy a ragályos betegségeknek
- hova a bujakór is számítandó
- nagyobb terjedelemben történt felmerülte alkalmával, az azokban szenvedő egyének gyógykezelés alá vétessenek. Olyan bujaenyvesek, kiknek gyógykezelése vagyoni állapotuk vagy házi viszonyaiknál fogva otthon nem eszközölhető, a legközelebbi polgári, sőt ilyenek hiányában, katonai kórházba is szállítható, hol teljes felgyógyulásukig visszatarthatók.
90. § Amely vidék lakosai között a bujakór oly mérvben van elterjedve, hogy annak elfojtására a fennálló rendszeres hatósági óv- és gyógyintézkedések elégségeseknek többé nem mutatkoznak és a kórház is távol esik, ott, lehetőleg a ragálylepte vidék központján, szükség-kórházak állítandók fel államköltségen.
[18] A reglementáció egy közrendészeti és nem kifejezetten rendőri eljárás volt, bár az országok zöme e feladatok ellátását a rendőrségre bízta.
[19] Bíró Béla: A prostitució. A M. Kir. Rendőrség országos szaktanfolyamainak kiadványa, 1933. 85. o.
[20] Füst György i.m. 1437. o.
[21] Molnár Miklós i.m. 47. o.
[22] Dósa Ágnes: Gondolatok a HIV-szűrés jogi szabályozásáról. Lege Artis Medicine 1997. 595. és köv. o.
[23] 5/1988. (V. 31.) SZEM rendelet a szerzett immunhiányos tünetcsoport terjedésének meggátlása érdekében szükséges intézkedésekről és a szűrővizsgálat elrendeléséről.
[24] Újhelyi Eszter-Schlammadinger József: Programirányítás és a hatékonyság ellenőrzése, etikai és jogi problémák. In: A 2000-2002. évekre vonatkozó középtávú HIV/AIDS megelőzési program http://www.aidsinfo.hu. 2002. október 14.
[25] Szent László Kórház, Budapest
[26] 1997. évi XLVII. tv. az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről. 15. § (6) bekezdés
[27] 5/1988. (V. 31.) SZEM rendelet 11. § (3) bekezdés
[28] Az 5/1988. (V. 31.) SZEM rendelet értelmében a megerősítetten pozitív szűrővizsgálati eredmény esetén a gondozó orvosa a fertőzött személyt tájékoztatja a vizsgálati eredményről és az ezzel kapcsolatos tudnivalókról. Egyidejűleg átadja a fertőzés terjedésének körülményeiről, a terjedés megakadályozása érdekében betartandó magatartási szabályokról, valamint a rendszeres orvosi ellenőrzés szükségességéről szóló írásbeli tájékoztatót. A tájékoztató átvételét a gondozásba vett személy aláírásával igazolja.
[29] Dósa Ágnes: A tájékozott beleegyezés az európai államok jogában és a nemzetközi dokumentumokban. Acta Humana 1996. No. 25. 48. o.
[30] Újhelyi Eszter-Schlammadinger József i.m.
[31] 5/1988. (V. 31.) SZEM rendelet 6. § illetve 9. § (2) bekezdése
[32] 5/1988. (V. 31.) SZEM rendelet 1. §
[33] 18/1998. (VI. 3.) NM rendelet 22. § és 24. §
[34] Az egészségügyi szolgáltató a fertőző betegeket és a fertőző betegségre gyanús személyeket köteles bejelenteni, kijelenteni és nyilvántartani. E körbe tartozik a HIV/AIDS is, mely személyazonosító adatok nélkül jelentendő be. A HIV-pozitív személy gondozó orvosa a bejelentést az ÁNTSZ (fertőzés/megbetegedés helye szerint) illetékes városi intézetének és az Országos Epidemiológiai Központ Járványügyi Osztályának teszi meg. A személyazonosító adatokat a városi intézet kérésére a bejelentő köteles megadni. Lásd még: 63/1997. (XII. 21.) NM rendelet a fertőző betegségek jelentésének rendjéről.
- 40/41 -
[35] Újhelyi Eszter-Schlammadinger József i.m.
[36] Hans-Georg Koch: AIDS und Schwangerschaft
- Stafrechtliche Probleme. In: AIDS und Strafrecht. Hrsg. von Andrzej J. Szwarc, Berlin 1996. 183. és köv. o.
[37] Hazai jogunkban az 1879. évi XC. tc. tartalmazott hasonló rendelkezéseket.
[38] § 218a Abs 2 StGB.
[39] § 218a Abs 3 StGB.
[40] Pécsi Tibor: Az AIDS és az emberi jogok. Valóság 1994. 12. sz. 95. és köv. o.
[41] A BRFK Vizsgálati Főosztálya eljárást indított egy homoszexuális férfi ellen, aki HIV-fertőzöttsége tudatában több személlyel tartott fenn nemi kapcsolatot. Az eljárást a Fővárosi Főügyészség bűncselekmény hiányában megszüntette.
[42] Scherf: AIDS und Stafrecht: Schaffung eines Gefährdungstatbestandes zur Bestrafung ungeschützten Geschlechtsvehrkehrs. Baden-Baden 1992. 46. o. és köv. o.
[43] Cornelius Prittwitz: Das "AIDS-Urteil" des Bundesgerichtshofs. (Zum Urteil des BGH vom 4. November 1988. - Str 262/ 88) Strafverteidiger 3/1989. 123-128. o.
[44] Karl Heinz Becker: AIDS, strafrechtliche Aspekte. 12. Strafverteidigertag 66. és köv. o.
[45] Karl-Ludvig Kunz: Aids und Strafrecht: Die Strafbarkeit der HIV-Infektion nach schweizerischem Recht. Schweizerische Zeitschrift für Strafrecht, 1990. 46. o.
[46] Christian Huber: HIV Infektion und AIDS-Erkrankung im Lichte des Art. 231.§. StGB sowie der Körperverletzung-, und Tötungsdelikte. Schweizerische Juristen-Zeitung, 1989. 151. o.
[47] Wilfried Bottke: Strafrechtliche Probleme von AIDS und der AIDS Bekämpfung. In: Schünemenn-Pfeiffer: Die Rechtsprobleme von AIDS. Baden-Baden. 1988. 179. és köv. o.
[48] A szerző cikkében a büntető törvénykönyv módosítása előtti tényállásokra hivatkozik, azóta a mérgezés önálló tényálláskénti szabályozása megszűnt, a hatályos büntető törvénykönyv szerint a veszélyes testi sértés tényállásának egyik fordulata. A 223a § száma 224. §-ra változott.
[49] Bottke i.m. 180. o.
[50] Herzberg, Wolf Dietrich: Mit ér a büntetőjog az AIDS elleni harcban. Magyar Jog 1988. 786. o.
[51] Wolf Dietrich Herzberg: Die strafrechtliche Haftung für die Infizierung oder Gefährdung durch HIV. In: AIDS und Strafrecht. Hrsg. von Andrzej J. Szwarc, Berlin 1996. 83. és köv. o.
[52] Christoph Knauer: AIDS und HIV- Immer noch eine Herausforderung für die Strafrechtsdogmatik. Goltdammer's Archiv für Strafrecht. 1998. 9. sz. 428. és köv. o.
[53] Herzberg: Mit ér a büntetőjog az AIDS elleni harcban. Magyar Jog 1988. 786. és köv. o.
[54] Becker i.m. 66-78. o.
[55] Bottke i.m. 187. és köv. o.
[56] Knauer i.m. 436. o.
[57] Schönke/Schröder: Strafgesetzbuch Kommentar 25. Auflage. München, 1997. 1516. o.
[58] Herzberg: Mit ér a büntetőjog az AIDS elleni harcban. Magyar Jog 1988. 788. o.
[59] In: Scherf i.m. 132. o.
[60] Kanuer i.m. 436. és köv. o.
[61] Bottke i.m. 182. és köv. o.
[62] Bottke i.m. 186. o.
[63] Scherf i.m. 35. o.
[64] Becker i.m. 70. o.
[65] Bernd-Dieter Meier: Strafrechtliche Aspekte der AIDSÜbertragung. Goltdammer's Archiv für Strafrecht 1989. 207. o.
[66] Füst György i.m. 1448. o.
[67] Oliver Guillod Neuchatel: Lutte contre le sida: quel role pour le droit pénal? Schweizerische Zeitschrift für Strafrecht 1997. 147. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
