Elöljáróban le kívánom szögezni, hogy jelen írásom nincs összefüggésben a néhány héten belül sorra kerülő jegybanki elnökváltással, már csak azért sem, mert mire e cikk megjelenik, már az elnökváltás múlt idejűvé válik.
A cikk megírására a ma még meghatározó és kétségkívül autentikus személyiségnek tekintendő jelenlegi jegybank elnök, széleskörűen publikált, jegybanki függetlenség kérdéskörét érintő megállapítása inspirált. Ennek lényege, hogy szerinte szükséges a Magyar Nemzeti Bank függetlenségének növelése és ennek érdekében - még az idén - a jegybanktörvény módosítása is. Egyúttal azt is tudomásra hozta, hogy - a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank szakembereinek együttműködésében - már készülnek is az arra vonatkozó módosítási tervek, hogy miképpen növeljék a jegybank függetlenségét.
Álláspontom megalapozási kísérlete előtt, már a bevezetőben jelzem, hogy a jegybanki függetlenség további növelésével nem értek egyet, ez szerintem kizárólag abban az esetben lenne indokolható, ha az ezt érintő EU-s elvárásokat, követelményeket maradéktalanul még nem teljesítettük volna. És - annak tudatában, hogy véleményem bizonyára vitatható, talán támadható is, és valószínűleg az EU számos illetékesének tetszésével sem fog találkozni - azt is előre bocsátom, hogy a magam részéről sokkal inkább az általam túlzottnak tartott függetlenség némi korlátozását helyeselném. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a most már ránk is kötelezően vonatkozó EU-s szabályok, alapokmányok, sőt a sokat hangoztatott alapelvek is az optimális jegybanki függetlenség melletti szempontokat erősítik.
Csakhogy - és ezt sem lehet említés nélkül hagyni - a szóban forgó alapelvek és szabályozások olyan időszakban születtek, amikor a szabályok, alapelvek fejlett demokráciákban működő jegybankokra vonatkoztak, és bár ott is voltak a politikai hatalom megszerzésében komoly csatározások, álltak szemben egymással a gazdaságpolitikára is kiterjedő, ellenfelek közötti ellentétek, de nem volt jellemző a már egymást ellenségnek tekintők, egymással harcban állók sajátos taktikázása, amely nincs tekintettel arra, hogy az ilyen magatartás veszélyeztetheti is az adott gazdaság érdekeit, vagy akár még az is "belefér" a koncepcióba, hogy ami az "ellenség"-et gyengíti, az kívánatos politikai cél.
A jóval később EU tagságot szerzett államok mindegyikére ez már nem elmondható. Arról van szó ugyanis, hogy az ellenfél a versenytársát legyőzni akarja, az ellenség például a háborúban a hidak felrobbantásával nem törődik a károkkal, sokszor még a saját káraival sem, csakhogy bármi áron győzedelmeskedjen. Sajnos a mi demokráciánk még igencsak fejletlen, egyáltalán nem idegen az "ellenségének" mindenképpen ártani akaró koncepció, legalábbis nem jellemző, meghatározó az ártástól mindenképpen tartózkodni kívánó politikai magatartás.
A probléma pedig abban rejlik, hogy az EU, erre bizonyára komolyan nem gondoló döntéshozói, - leszámítva az euró zónát érintő szabályokat - egységes EU-s szabályokat rendelnek alkalmazni, és ezekhez azáltal, hogy a csatlakozási okmányokat feltétel nélkül mi is aláírtuk, kötve is vagyunk.
Az elmúlt hat esztendő során fokozatosan végbe ment, siralmas gazdasági visszafejlődéséért nem csupán az elhibázott fiskális és monetáris politika, hanem az elvileg egységes gazdaságpolitika két különböző szempont érvényesítésére tagolódott fiskális és monetáris politika közötti kívánatos összhang hiánya, olykor indokolatlan mérvű ellentéte is felelős. Minthogy e téren, illetve az e mögött meghúzódó, ellenségessé vált politikai légkörben, legalábbis belátható időn belül,és a jelenlegi feltételrendszer mellett, jelentős javulás nem várható - más lehetőséget nem látva - a változtatás csekély reménye ellenére is érdemes foglalkozni a változtathatóság lehetőségével. Még az ideális környezetben nagyon is kívánatos jegybanki függetlenség nálunk történő némi korlátozása árán is. E cikk keretében alapvetően ennek realitását kívánom körül járni.
(Nem tartozik a tárgyhoz, mégsem kívánom elhallgatni azt a véleményemet, hogy a történtekért elsősorban - a nagyrészt a politikai csatározás következményének betudható - rossz és koncepciótlan fiskális politika a felelős, ugyanakkor a másik oldalt "ellenségnek" tekintő megközelítésből levezethető szakszerűtlen és kifogásolható tevékenykedés inkább a monetáris politika letéteményeseinek a vétke.)
Mielőtt a tényleges vizsgálódásra rátérnék, szeretnék néhány megjegyzést tenni általánosságban, de nem céltalanul, és nem a tárgyaltaktól teljesen elvonatkoztatva arról, miként vélekedek a függetlenségről.
Szerintem a gyakorlatban abszolút függetlenség nem létezik, de még elvileg sem tartanám azt kívánatosnak. [Csupán megemlítem, hogy a Központi Bankok Európai Rendszere (KBER), illetve az Európai Központi Bank (EKB) ránk is kiterjedő Alapokmánya sem tekinti a jegybankok függetlenségét kizárólagosnak, kérdéses csupán az, hogy hol húzható meg az a határ, ami már sértené a függetlenség elvét.]
Amikor elvben érintjük a függetlenség szükségességének kérdéskörét, számomra a bírói függetlenség kerül előtérbe, és az a mindenki által meghatározóan fontosnak tartott alapelv, hogy a bíró csak a törvénynek van alárendelve. Csakhogy még ez sem éri el az abszolút függetlenség fogalmi szintjét, különösképpen a politikától való függetlenségét. (És nem a politikai erők jogszerűtlen beavatkozására gondolok.) Csupán arról van szó és nem gyakorlati, hanem elvi síkon, hogy e tekintetben is létezik függés, csak sokkal áttételesebb formában, mint más esetekben, amikor többnyire közvetlenebb ugyanez. A bírói függetlenség azért nem lehet teoretikusan sem kizárólagos, mert a mindenkori törvényeket, amelyeknek a bíró van alárendelve, a mindenkori politikai hatalom hozza, vagy a korábbi hatalom által hozottakat megfelelőnek tartva, nem változtatja meg.
Az 1980-as években, amikor először merült fel az alkotmánybíróság gondolata, és arra kaptam felkérést, hogy fogalmazzam meg létjogosultságának, szerepkörének alapkoncepcióját, véleményemet egy kártyajáték szabályaira utalással próbáltam érthetővé tenni. Akkor ez elég extrémnek hatott, és az adott játék, a póker lényege, még kevesek számára volt érthető, nem úgy mint mostanság, amikor egy televíziós csatorna úgyszólván fő műsorának tekinti a játék bemutatását. Ezért röviden, le "merem" írni egy gazdasági jogi kérdésekkel foglalkozó szakmai kiadványban is az e tekintetben változatlan érvényűnek tartott póker példámat.
A pókerben az nyer, akinek jobb a lapja. (A blöffölés esetét kivéve, amikor a jobb lappal rendelkező játékos a blöffölést nem ismeri fel és lapjait eldobja.) A lapok "jósági" fokozata az 5 lap közül a leggyengébb színből, a treffből és egy másik színből álló, két hetes lap együttesét alkotó egy párral indul és számos kombináció legutolsó fokozata a legerősebb színből, a pikkből összeálló, a legmagasabb lapig (ászig) terjedő egymásután következő lapok sorozata az ún. royal flöss. (Aki ennek birtokában játszik, illetve licitál, az ezt annak tudatában teheti, hogy rizikó nélkül "visszaélhet" helyzetével, mehet el a licit során a csillagos égig, mert a bármilyen más, bármilyen erős lappal játszó partnere csakis vesztes lehet.) Azokban az országokban, ahol nem tartják kívánatosnak az abszolút monopolhelyzeteket, és a tisztességtelen versenyhelyzet kizárása is fontos, és ezt még a hazárd játékok esetében sem kívánják teljesen figyelmen kívül hagyni, beépítettek egy olyan "pótszabályt", miszerint az ásszal végződő pikk royal flöss természetesen megmarad a legjobb lapnak, de ezzel és kizárólag ezzel a lappal rendelkező játékossal szemben is nyerhet az, aki a leggyengébb royal flössel, azaz a treff színből álló hetestől bubiig terjedő sorozattal rendelkezik. Ennek az a jelentősége, hogy a tisztességes játékszellem azt követeli meg, hogy senki se kerülhessen olyan helyzetbe, hogy abszolút rizikó nélkül tehessen bármit.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
