Az Európai Unió (EU) joga és a nemzetközi választottbíráskodás az elmúlt fél évszázadban többször is szembekerültek egymással. Pontosabban, többször került az Európai Unió Bírósága (ideértve elődjeit is) elé nemzetközi választottbírósági döntés az uniós joggal való összeegyeztethetőségének megvizsgálása (illetve, többnyire a döntés végrehajtásának kizárása) céljából. Az EU Bírósága semmi esetre sem riad vissza a kihívástól, ugyanis az alapszerződések szerint is a Bíróságnak meg kell védenie az EU jogrendszerét attól, amit a nemzetközi jog túlkapásaként értékel. Miután több ízben is tisztázta viszonyát az kereskedelmi választottbíráskodással, az Európai Unió Bírósága (EUB vagy Bíróság), az Achmea és kapcsolódó ítéletekben felszámolta az EU-n belüli befektetési választottbíráskodást. A közelmúltban a Bíróságnak újra alkalma adódott a sport-választottbíráskodás és az EU-jog összeegyeztethetőségét megvizsgálni a RFC Seraing-ügyben.[1] A szakterület éles szemű megfigyelői némi aggodalmat fejeztek ki már az ítélet előtt is, hogy ez lehet a sport-választottbíráskodás Achmea-pillanata.[2] Az RFC Seraing-ítéletben viszont az EUB álláspontja sokkal inkább a kereskedelmi választottbíráskodásra vonatkozó ítéletekhez közelített.
A sportvitarendezés egy viszonylag új terület, ami kapcsán az EU jogával konfliktus alakult ki. A beruházási választottbíráskodás kivételével az egyéb választottbíráskodási formák kapcsán a Bíróság inkább az eljárásokból született alanyi jogi kérdésekre összpontosított. Magát a választottbíráskodást mint eljárást, és annak az EU-joggal való összeegyeztethetőségét inkább elismerte. Így a választottbíráskodás, mint vitarendezési mód, érintetlen maradt, viszont az egyes esetekben, amennyiben az EU-jog garanciái nem érvényesültek - például a tisztességes eljáráshoz való jog terén - a Bíróság felülvizsgálat útján igyekezett ezeket korrigálni. A Bírósági eljáráshoz kapcsolódóan a főtanácsnokok is többször megerősítették azt az álláspontot, miszerint a tagállami bíróságoknak jogukban áll a nemzetközi választottbírósági ítéleteket az EU-s szabályok alapján felülvizsgálni.
Tanulmányomban az EU Bírósága és a nemzetközi választottbíráskodás viszonyát tekintem át az RFC Seraing-ügyben hozott ítélet fényében. A tanulmányban felemlítem az EUB korábbi ítéleteit, amelyek a nemzetközi kereskedelmi, sport-, illetve beruházási választottbíráskodás kapcsán. A rövid bevezetést követi egy fejezet, ami a tanulmány témájához kapcsolódó elsődleges fontosságú uniós jogi alapelveket mutatja be. Ezt követően külön fejezetekben járom át az uniós jog és a nemzetközi választottbíráskodás kapcsolatát az EUB joggyakorlatára tekintettel, majd kitérek külön a beruházási, valamint a sport-választottbíráskodás kérdésére az EU-jog kontextusában. A két választottbíráskodás típust összevetem, az RFC Seraing-ügyben született főtanácsnoki indítvány, valamint a Bíróság döntésének tartalma alapján, majd az utolsó fejezetben leírom, hogy mire számíthatunk az RFC Seraing-ítéletet követően.
Az Európai Unió jogát a tagállamok és az általuk aláírt szerződések - különösen az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) és az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (EUMSZ) - alkotják. Az említett két alapszerződés az EU jogrendszerének alapját adja. Ez egy saját kategóriáját alkotó, valahol a szövetségi állam és a nemzetközi szervezet között elhelyezkedő, sui generis jogrendszert jelent.[3] Az EUB az alapszerződések és a tagállami jog közötti kölcsönhatások kontextusában, e jog értelmezésében kulcsszerepet játszik.[4] Az EU-jog egyik sajátossága, hogy az EUB joggyakorlata nyomán, egyre inkább alkotmányos jelleget ölt.
Bár az alapszerződések eredetileg nem voltak egyértelműek ebben a tekintetben, ma már az uniós jog egyik alapvető elve, amely az EUB ítélkezési gyakorlatából fakad, hogy az uniós jog a tagállamok jogával szemben elsőbbséget élvez.[5] Az uniós jog primátusának elve elsősorban a jól ismert Costa kontra Enel-ügyben került megfogalmazásra, majd a Simmenthal-ügyben tovább lett árnyalva.[6] Ezek szerint, a nemzeti bíróságoknak el kell tekinteniük az uniós joggal ütköző nemzeti jogszabályok alkalmazásától, még akkor is, ha azok az ütköző uniós jogszabályok elfogadását követően léptek hatályba. Az Internationale Handelsgesellschaft-ügyben a Bíróság tovább pontosította a primátus kiterjedését, megállapítva annak érvényességét a nemzeti alkotmányos joggal és a nemzeti alap-
- 1/2 -
jogokkal szemben is.[7] A primátus mellett az EUB kidolgozta a közvetlen hatály elvét is, amit a Van Gend & Loos-ügyben úgy fogalmazott meg, hogy az uniós jog nemcsak kötelezettségeket ró (a tagállami kormányokon túl) az egyénekre, hanem ezeknek jogokat is biztosít. Bizonyos esetekben, az EU rendszerében biztosított jogokra - ezek érvényesítése végett - a jogalanyok a nemzeti bíróságok előtt közvetlenül is hivatkozhatnak.[8] Végül, de nem utolsósorban, megemlíteném a közvetett hatály elvét is - más nevén a következetes értelmezés elve -, amely a tagállami bíróságok és más közintézmények arra vonatkozó kötelességét jelenti, hogy a nemzeti jogot az uniós joggal összhangban kell értelmezniük.[9]
Az említett joggyakorlatot alátámasztja a Lisszaboni Szerződéshez csatolt 17. Nyilatkozat az uniós jog elsőbbségéről, mely szerint "az Európai Unió Bírósága állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően a Szerződések és a Szerződések alapján az Unió által elfogadott jogi aktusok az említett ítélkezési gyakorlat által megállapított feltételek szerint a tagállamok jogával szemben elsőbbséget élveznek."
Az elsőbbség, a közvetlen hatály és a közvetett hatály elvei megerősítik az EU önálló jogrendjét, és egyértelművé teszik az uniós jog belső elsőbbségét. Ez alapvetően azt jelenti, hogy az EU-n belül, az EU és tagállamai közötti kapcsolatokban, a tagállamok között és a tagállamokon belül az uniós jog elvileg elsőbbséget élvez és közvetlen hatályú, illetve azt is, hogy a nemzeti jogot az uniós joggal összhangban kell értelmezni. Mivel a nemzetközi jog a tagállamok jogának részévé válik, egyértelmű, hogy ezek az elvek a nemzetközi jogra is vonatkoznak. Ezzel egy időben pedig a szerződések alapján, az EU is vállalja, hogy hozzájárul "a nemzetközi jog szigorú betartásához és fejlesztéséhez".[10]
Megemlítenék még egy fontos elemet, ez pedig az lojális együttműködés elve. Az elv az EUSZ 4. cikkének (3) bekezdésében szerepel: "Az Unió és a tagállamok a lojális együttműködés elvének megfelelően kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában."
Ezek az elvek együttesen az uniós jog autonómiájának az alapját képezik, amely önálló és önreferenciális (vagyis zárt) jogrendszert alkot, elkülönülve a tagállamok nemzeti jogrendszereitől.[11] A 17. sz. nyilatkozat hivatkozik a jól megalapozott ítélkezési gyakorlatra, de megjegyzi azt is, hogy az uniós jog elsőbbségére "az említett ítélkezési gyakorlat által megállapított feltételek" vonatkoznak. Az említett alapelvek kapcsán pedig rendszeresen merülnek fel új kérdések, amelyek bizonyos területeken a kizárólagosan vagy közösen gyakorolt konkrét hatáskörök vitatott eloszlásából fakadnak. Az uniós jog élő jog. Ennek megfelelően az uniós jog elsőbbségének elve is folyamatos megerősítésre szorul a felmerülő jogviták fényében.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
