Az Egyesült Államokból 2008-ban kiinduló, súlyos pénzügyi világválság még ma is számos, nehezen megválaszolható kérdést vet fel. Ezek egyike, hogy a bankok és a pénzügyi piacok viszonylag részletes szabályozása vajon miért nem nyújtott kellő védelmet a válság továbbterjedésével szemben? A prudenciális jogi eszközök elégtelenségének, a "pénzügyi tömegpusztító fegyverként" működő, alig szabályozott származékos értékpapíroknak, vagy a gyenge pénzügyi felügyeleti és hitelminősítő tevékenységnek jelentős szerepe volt az összeomlásban, amelynek következményeit világszerte az adófizetők kénytelenek viselni. Súlyos feszültségek forrása például, hogy a digitalizált, globálisan működő nemzetközi pénzügyi rendszer szabályozását és ellenőrzését a nemzetállamok jogalkotó és jogalkalmazó szervei egyre kevésbé képesek ellátni. Egyes szakértők úgy vélik, hogy nem csupán új jogszabályokra, nemzetek feletti intézményekre, hanem a "pénzügyek új jogelméletére" is szükség lenne. Ehhez a pénzügyi piacok működési sajátosságaiból és a jelenlegi szabályozás ellentmondásaiból kellene kiindulnunk.
1. Régi tapasztalat a gazdasági folyamatokkal kapcsolatban, hogy a pénzügyi kockázatok előzetesen nagyon csekély mértékben számszerűsíthetők. A pénz, a tőkejavak felhalmozása nemcsak az ember veleszületett mohóságával függ össze, hanem azzal a ténnyel is, hogy a ciklikus válságok és a pénzügyek viszonylag gyakori összeomlása - mint legutóbb 2008-ban is - általában meglepetésként, sokkhatásszerűen érték a világot. Már a XX. század legnagyobb hatású közgazdásza, Keynes is írt arról, hogy egy európai háború fenyegetése, a réz árának változásai, a kamatlábak hosszabb távú mozgása, új találmányok megjelenése, vagy a magánvagyonok alakulása olyan tényezők, amelyek mindegyike közvetlen hatással van a pénzügyekre, a befektetők döntéseire, de ezek jövőbeli trendjeire semmiféle tudományos módszerrel nem lehet következtetni.[1]
A fenti tézisnek ellentmondani látszik, hogy a modern bankszabályozás rendkívül fejlett kockázatelemzési módszertanra épül. A bankműködéssel foglalkozó kézikönyvek részletesen leírják például az egyes kockázat-típusokat (eszközérték-kockázat, likviditási, fizetési kockázat stb.), s - többek között - a fontosabb ügyfelekre részletes hitelezési limiteket állapítanak meg. A limit rendszerint tartalmaz egy konkrét összeget, ameddig az adott banktól az adott vállalkozásnak adható hitel-összeg terjedhet, s ezen belül az egyes termékcsoportokra (pl. kereskedelmi hitelek, pénz- és tőkepiaci kihelyezések, devizaműveletek stb.) még külön terméklimiteket is megállapítanak. A terméklimitek között általában nincs átjárás, ami azt jelenti, hogy ha valamelyik pénzügyi terméknél marad is felhasználatlan keret, az nem helyezhető ki hitelként egy másik - mondjuk kockázatosabb - termék-kategóriában.[2] A legtöbb kereskedelmi bank e mellett alkalmazza az un. kockázati pontok módszerét is. A bank kockázatelemzéssel foglalkozó nem csekély számú szakértője folyamatosan elemzi azokat a piaci folyamatokat, amelyek a fontosabb ügyfeleiket és azok ügyleteit érintik. A sokasodó kockázati pontok azt jelentik, hogy emelkedni fog az adott ügyfélnek felszámítandó kamatfelár és jutalék összege, illetve csak nagyobb biztosítékcsomag
- 27/28 -
esetén juthat hitelhez. Ehhez jönnek még a különböző ügyfélkockázati mutatók, amelyek konkrét, számszerűsített információkat is adnak a banki döntéshozóknak például az ügyfél likviditási és eladósodottsági helyzetéről.[3]
Ha a hiteligénylőknek sikerül is leküzdeniük a kockázatminősítés - itt csak röviden vázolt - labirintusát, ezzel még nem ér véget a folyamat. A banknak ugyanis emellett meg kell felelnie a hitelezésre vonatkozó bankfelügyeleti (jegybanki) irányelveknek, illetve a saját - ugyancsak normatív formában rögzített - kockázatminősítési előírásainak is. Ez lényegében többfokozatú skálát jelent, amelyben a bank mérlegének eszköz oldalán szereplő valamennyi adóst "osztályozzák". A legmagasabb kategóriába a legjobb, prime rate ügyfelek tartoznak (doubtless risk), akik/amelyek a legkedvezőbb feltételek mellett kaphatnak hitelt. Általában nincs külön teendő azokkal sem, akik a "még elfogadható" (acceptable), vagy az "átlagos" (standard) kockázatú körbe kerülnek. Az "átlag alatti kockázatot" jelentő (sub-standard risk) ügyfelek azonban már külön figyelendők, és - esetleges fizetésképtelenségük esetére gondolva - meghatározott összegű céltartalékot kell a banknak képeznie. A céltartalék értelemszerűen nő a "rossz kockázatú" (bad risk) minősítésű adósok esetében. A legrosszabb, vagyis nem törlesztőnek deklarált, lejárt kölcsönök esetében (overdue assets) - amellett, hogy 100 százalékos tartalékot kell képezni az éves nyereség terhére - lehetőleg szabadulni kell az ügyféltől. Ez vagy azt jelenti, hogy a bank a követelését megpróbálja - többnyire jelentős mértékben csökkentett áron - értékesíteni, vagy kénytelen a tartalékok terhére veszteségként leírni.[4]
2. A banki kockázatok szabályozása tehát látszólag minden elemében átgondolt, és - legalábbis a tankönyvek szintjén - rendben is van. Egyetlen probléma, hogy ez a rendszer - úgy tűnik - néha egyáltalán nem működik. Ezek a szabályozási viszonyok ugyanis szinte megmagyarázhatatlanná teszik, hogy 2008-ban miként omolhattak össze kártyavárként a legnagyobb amerikai pénzintézetek, romba döntve a nemzetközi pénzügyi rendszer jelentős részét is. Hogyan történhetett meg például, hogy a bankok portfóliójában éppen a rossz kategóriába sorolt - az amerikai terminológiában "sub-prime" - ügyfeleknek nyújtott hitelek halmozódhattak fel óriási méretekben? Ezeknek az ügyfeleknek a jelentős része ugyanis nulla százalékos vagy minimális önrésszel juthatott ingatlanvásárlási hitelhez.
Ma már köztudott, hogy a válságot jogtechnikai értelemben éppen az robbantotta ki, hogy az ilyen adósok egyre nagyobb számban nem törlesztették a tartozásuk kamatait. A bankok erre válaszként - a szokásos szerződési rutint követve - tömegével értékesítették a rossz ingatlan-hiteleket, persze olyan "innovatív" származékos értékpapír-csomagok formájában, amelyek már nem a valós kockázati viszonyoknak megfelelően lettek "becsomagolva" (toxic assets). Ezzel párhuzamosan tömegesen kínálták eladásra a jelzáloggal terhelt ingatlanokat is, melynek következtében - a példátlan túlkínálat miatt - az ingatlanok eladhatatlanná váltak, s a piac néhány hónap alatt összeomlott (az "ingatlanbuborék" kipukkadása). Azt kell tehát feltételeznünk, hogy a jelenlegi szabályozási rendszer alapjaival is komoly baj van. Legalábbis ez a vélemény látszik erősödni a válság tanulságaival foglalkozó pénzügyi szakértők köreiben. Katharina Pistor, a Columbia Egyetem jogi karának tanára szerint a pénzügyek új jogelméletére lenne szükség, vagyis az eddigi szabályozási filozófiát alapjaiban kellene újragondolnunk.[5]
3. Ha a problémák sokaságából most csak a banki kockázatok szabályozási dilemmáira utalunk, akkor máris az egyik legfontosabb bizonytalansági forrásra találtunk. Ez pedig maga a modern kereskedelmi bankrendszer. A bankműködés köztudottan a betétesek és a hitelfelvevők közötti közvetítésre épül, azáltal, hogy a bank elsősorban rövidtávra szóló betéteket gyűjt, amelyeket hosszú távú hitelek formájában helyez ki. A működés lényegéhez tartozik azonban, hogy nemcsak a lejáratokat, hanem az összegeket is jelentősen átalakítja, miután a pénzintézet közvetítése nélkül egyetlen betétestől sem lenne elvárható, hogy nagyobb összegeket ők maguk kölcsönözzenek a hitelfelvevőknek. A lejáratok és az összegek átalakítása önmagában is megteremti a banktevékenység jelentős mértékű kockázatát. A pénzügyi jog a prudenciális szabályozással, a betétbiztosítással és más intézményekkel régóta próbálja mérsékelni e kockázatokat, de a jelenlegi pénzügyi összeomlás méretei éppen ezeknek a hagyományos eszközöknek az elégtelenségét bizonyították.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
