Az egészségügyi ellátást igénybe vevő vagy abban részesülő személy - azaz a beteg[1] - számára az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) részletes jogokat és kötelezettségek állapít meg. Ebbe a körbe tartozik a beteg egészségügyi önrendelkezési joga is, mely - tágabb értelemben - több önálló betegjogot is magában foglal. Ezek az egészségügyi ellátásba történő beleegyezés joga, az orvosi titoktartáshoz való jog és az egészségügyi dokumentáció megismeréséhez fűződő jogok.
Az önrendelkezési jog gyakorlása körében a beteg szabadon dönti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza. A betegnek joga van arra, hogy a kivizsgálását és kezelését érintő döntésekben részt vegyen. Főszabály szerint bármely egészségügyi beavatkozás elvégzésének feltétele, hogy ahhoz a beteg megtévesztéstől, fenyegetéstől és kényszertől mentes, megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezését adja.[2] Azt gondolhatnánk, hogy a kiskorú esetében ezeket a jogosítványokat teljes körben a törvényes képviselőként leggyakrabban eljáró szülő gyakorolhatja, azonban ez nincs minden esetben így.
A hatályos egészségügyi törvényben foglalt rendelkezések értelmében a szülő (törvényes képviselő) lényegesen szűkebb terjedelemben dönthet a kiskorú gyermek gyógykezelése tárgyában, mint a sajátjában. A beleegyezés jogának gyakorlásában két körben is korlátozva van.[3]
a) Egyrészt a szülő (törvényes képviselő) beleegyezését kizárólag invazív beavatkozás elvégzése előtt kell kikérni. Így bármilyen műtéthez, invazív diagnosztikai eljáráshoz szükséges a törvényes képviselő beleegyezése, de a gyermek vizsgálata, gyógyszeres kezelése szülői jóváhagyás nélkül is elvégezhető.[4]
b) Másrészt még az invazív beavatkozások esetében is a szülő (törvényes képviselő) nyilatkozata nem érintheti hátrányosan a beteg gyermek egészségi állapotát, így különösen nem vezethet súlyos vagy maradandó egészségkárosodáshoz.[5] A szülő (törvényes képviselő) csak olyan döntést hozhat, ami - a gyermek kezelőorvosának megítélése szerint - a gyermeknek előnyös. Ehhez azonban megfelelő részletességű tájékoztatáson alapuló döntésképesség kell.
Tudnunk kell azonban azt is, hogy amennyiben a gyermeken végzendő invazív beavatkozás előtt a gyermek szülője, törvényes képviselője nem érhető el, elsősorban a gyermekkel közös háztartásban élő cselekvőképes testvér, másodsorban pedig a nagyszülő(k) tehetik meg a beleegyező nyilatkozatot. Ezen megjelölt hozzátartozók hiányában a beteg gyermekkel egy háztartásban nem élő cselekvőképes (különélő) szülő, testvér, illetve nagyszülő nyilatkozhat ilyen sorrendben. Az egy sorban nyilatkozattételre jogosultak ellentétes nyilatkozata esetén a beteg egészségi állapotát várhatóan legkedvezőbben befolyásoló döntést kell figyelembe venni. Az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes beteg gyermek véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe kell venni abban az esetben is, ha a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát a fent megjelölt személyek valamelyike gyakorolja.[6]
Hasonlóképpen fogalmaz a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) Családjogi Könyve (Csjk.) is, amikor kimondja, hogy a "szülőknek tájékoztatniuk kell gyermeküket az őt érintő döntésekről, biztosítaniuk kell, hogy az ítélőképessége birtokában lévő gyermekük a döntések során véleményt nyilváníthasson, törvényben meghatározott esetben szüleivel közösen dönthessen. A szülőknek a gyermek véleményét - korára, érettségére tekintettel - megfelelő súllyal figyelembe kell venniük."[7] A Csjt. 71. §-ának (1) bekezdése csak azt rögzítette, hogy a gyermek véleményét a szülőnek ki kellett kér-
- 10/11 -
nie, amit a gyermek korára, érettségére figyelemmel tekintetbe kellett venni. A Csjk. idézett rendelkezése azonban ennél tovább megy, konkrétabb iránymutatásokat tartalmaz. Megjelenik ugyanis a szülő és gyermek közös döntésére történő utalás olyan helyzetekben, amikor nemcsak egyszerű véleménykérésről van szó.[8] Ebbe a körbe kellene hogy tartozzon - egy meghatározott életkort betöltő gyermek esetén - az egyes invazív egészségügyi beavatkozásba történő beleegyezés kérdése is a már lefektetett korlátokkal.
Az Alkotmánybíróság 36/2000. (X. 27.) számú határozata lényeges állomás volt a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes személyek, így a kiskorúak egészségügyi ellátása során érvényesülő önrendelkezési jogának fejlődésében. Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette azt a törvényi szabályozást, amely azonosan és okainak tekintetbe vétele nélkül rendezte a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegekre vonatkozó, az egészségügyi ellátással kapcsolatos beleegyezés és visszautasítás jogát. A korlátozottan cselekvőképes betegek tekintetében az önrendelkezési jog cselekvőképtelen betegekkel azonos korlátozása sértette az akkor hatályban lévő Alkotmány (1949. évi XX. törvény) 54. § (1) bekezdését. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a csökkent belátási képesség alkotmányosan indokolhatja az egyén cselekvési autonómiájának törvényi korlátozását, viszont a korlátozásnak egységesen - és a cselekvőképtelen betegekkel azonosan - intézményesített módja, az elérni kívánt célhoz képest nem volt arányos. Az a törvényhozói cél, hogy a gyógykezelés során az önálló jognyilatkozatok megtétele megfelelő belátási képességen alapuljon, nem szükségképpen feltételezi azt, hogy a korlátozottan cselekvőképes személyek tekintetében e cél megvalósítása csak a beleegyezés és a visszautasítás jogának teljes korlátozásával lehetséges. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a korlátozottan cselekvőképes betegek beleegyezési és visszautasítási jogát a cselekvőképtelen és a cselekvőképes betegekre vonatkozó szabályok közötti "tartományban" volt szükséges rendezni.
Az Alkotmánybíróság döntése meghozatalakor figyelembe vette azt is, hogy az ENSZ Egészségügyi Világszervezete keretei között elfogadott Nyilatkozat a betegjogok előmozdításáról (Amszterdam, 1994. március) 3.5. pontja előírja, hogy "amikor szükség van törvényes képviselő beleegyezésére, a beteget - akár kiskorú, akár felnőtt -, amennyire csak felfogóképessége engedi, be kell vonni a döntési folyamatba." Az Európa Tanács Bioetikai Konvenciója (Oviedo, 1997. április) 6. cikke is kifejezetten csak a "beleegyezési képesség" hiánya esetén engedi meg, hogy ne a beteg, hanem helyette más döntsön kezelésével kapcsolatban.
Az Alkotmánybíróság döntése alapján a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes személyekre vonatkozóan eltérő szabályokat kellett alkotni. Az Eütv. 2002. január hó 1. napjától hatályos módosítása azonban ennek csak rendkívül szűk körben tett eleget: pusztán a 16. életévüket betöltött kiskorúak tekintetében biztosított tágabb körben önrendelkezési jogot az alábbiak szerint.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
