A közelmúltban sor került a csődtörvény sokadszori módosítására, ennek keretében a csődeljárás újraszabályozására. A módosítások nagy száma és gyakorisága jelzi, hogy csődtörvényünk kiemelkedő szerepet játszik jogrendszerünkben, a gazdasági életre közvetlen hatást gyakorol, illetve az érintettek érdekei közötti egyensúly, összhang megtalálása rendkívül nehéz a jogalkotó számára.
Az utóbbi időkben bekövetkezett kedvezőtlen gazdasági folyamatok a felszámolási eljárások számának nagyarányú, több mint 30%-os, növekedését eredményezték (www.magyarcegjegyzek.hu/felszamolasi_lista/), ami komoly terhet rótt mind az igazságszolgáltatásra, mind pedig az eljárás lefolytató felszámolói garnitúrára. A csődeljárások számaránya ugyanakkor változatlan maradt, hiszen a kedvezőtlen gazdasági mutatók nyomában a gazdaság szereplőinek bizalma is megbicsaklott, így egyre kevesebb esetben adták áldásukat, vagy másképpen fogalmazva tettek hitet a csődeljárás lefolytatása, sikeressége mellett.
A jogalkotásnak reagálnia kellett a kialakult helyzetre, melyet a 2009. évi LI. törvényben a csődeljárás teljes mértékben való újraszabályozásával tett meg. Az új szabályozás első alapvető változtatása az, hogy nem szükséges a hitelezők hozzájárulása ahhoz, hogy az eljáró bíróság fizetési haladékot biztosítson a kérelmező - fizetésképtelen helyzetbe került - társaságnak.
Rögtön ezen a ponton érdemes egy kitérőt tenni, hiszen maga a 2009. évi LI. törvény magyarázata utal rá, hogy korábban csődeljárások lefolytatására csak egészen kivételes esetekben került sor, mert annak megindulása a hitelezők előzetes jóváhagyásától függött. Érdemes e ponton felidézni azt a jogtörténeti helyzetet, miszerint a csődeljárásról szóló 1991. évi IL. törvény hatályba lépését követően kötelező volt a csődeljárás megindítása a felszámolási eljárás előtt ez azonban csupán a felszámolási eljárás megindításának elodázásához vezetett, ami a hitelezők számára rendkívül kedvezőtlen volt, így a törvény ezen rendelkezését hamarosan hatályon kívül is helyezték. Ezt követően pedig csak elenyésző esetben indult csődeljárás.
Amikor a csődeljárás megindításának feltételeiről kell dönteni az adós és a hitelező érdekeinek mérlegelése kérdésében szükséges állást foglalni. A jogalkotó a megváltozott gazdasági körülményekre hivatkozva, a piacvesztés vagy a veszteséges gazdálkodás miatt likviditási vagy fizetési nehézséggel küzdő vállalkozásokat támogatta. Az új szabályozás tehát megpróbál további lehetőséget biztosítani a fizetésképtelen helyzetbe került jogalany, adós számára, hogy problémáit orvosolni tudja. Vagyis mentőövet dob a nehéz gazdasági helyzetbe került jogalanynak, a gazdaságban kialakult körbetartozásokra tekintettel, próbál a helyzethez idomulni, amely a fennálló állapot konzerválását jelenti, a továbblépés - új jogalanyok megjelenése - helyett. A jogalkotás tehát a fennálló gazdasági helyzet mentését, a jelenleg tevékenykedő jogalanyok fenntartásával, ismételten működőképessé tételével képzeli el.
A kérdésnek van azonban egy bizonyos árnyoldala is, melyre az a kérdés világít rá, hogy milyen okban keresendő a csődeljárás népszerűtlensége. A fizetési haladék elnyerésével korábban ugyanis újabb lehetősége nyílt a fizetésképtelen jogalany tagságának és vezetésének arra, hogy megpróbálja a hitelezői érdekekkel ellentétes módon átmenteni vagyonát egy új jogalanyba és annak égisze alatt folytatni tovább tevékenységét. Ezeket az ügyeleteket persze meg lehetett támadni, de ez a lépés korántsem kecsegtetett teljes sikerrel, ráadásul az idő múlása miatt a hitelezők is nehéz helyzetbe kerülhettek. A hitelezőknek tehát korábban mikor a csődegyezséghez való hozzájárulásukról kellett dönteni, egyben arról is határozniuk kellett, hogy bizalmat szavaznak e a fizetésképtelen helyzetbe került, likviditási problémákkal küzdő jogalanynak, bíznak e abban, hogy a csődeljárás kérelmezője valóban a törvényben megjelölt cél - vagyis cége talpra állítása - érdekében használja fel az elnyert időtartamot, vagy pedig pusztán saját gazdasági, vagyoni érdekeinek megvalósítására. A válasz, mint azt a statisztikai mutatók is jelzik, a legtöbb esetben nemleges volt, ennek magyarázata pedig a gazdaság sajátos működési elvében keresendő, ahol az ésszerűségi megfontolások az elsődlegesek. A hitelezők ugyanis csak kivételes esetben képesek megvárni, hogy a jogi eljárások bejezését követően végre hozzá juthassanak követeléseikhez.
Az új szabályozás tehát az adósok pártjára állt, nekik próbál segíteni az újabb lehetőség biztosításával, melyet az eljárásbeli hatáskörök közötti hangsúly eltolásával próbál ellensúlyozni. A módosítás indokolása szerint elsődleges célja tehát, hogy a csődeljárás vonzóbbá váljon mind az adós, mind a hitelezői részére, teremtse meg a vállalkozás vagyonának védelmét, erősítse a csődeljárás adósságrendező funkcióját, a csődegyezségek megkötésével a felszámolási eljárások száma csökkenjen. Mindezek közvetetten hozzájárulhatnak a vállalkozások munkahelymegtartó képességének megőrzéséhez, a hitelezőkkel való egyezségkötés pedig a hitelezők számára is biztosítja követelésük gyorsabb, és a felszámolási eljáráshoz képest jóval nagyobb arányú kielégítését. Ennek alapján elmondható, hogy egy sikeres csődegyezség a piaci partnereknél is elősegíti a pénzügyi helyzetük megőrzését, kintlévőségeik csökkentését.
Sorba véve a célokat a fent leírtakból érzékelhető, hogy a hitelezők számára továbbra sem lesz vonzóbb az eljárás, mert bár a továbbiakban részletezendő törvényi garanciák erősítik a pozícióját, ám a fizetőképessé válás elsősorban gazdasági lehetőségektől függ. A másik fél, az adós számára már komolyabb előnyökkel kecsegtethet az eljárás, hiszen lehetősége nyílhat rendezni vagyoni viszonyait, ám ennek nem minden esetben lehet realitása, ugyanakkor szólni kell arról, hogy még abban az esetben is, ha nem rosszhiszeműen jár el az adós, a csődeljárás időtartamával a hitelezői követelések kielégítése tovább húzódik. A jogszabály-módosítás egyértelmű nyertese az igazságszolgáltatás és a felszámolói feladatok ellátó jogalanyok lesznek, akik a csődeljárások számának várható emelkedésének köszönhetően könnyebb munkateherrel, másrészt megnövekedett honoráriummal számolhatnak. Sajnos az új szabályozás számukra is csak részeredményeket hozhat, hiszen a megváltozott és szigorúbbá vált szabályok között korántsem biztos, hogy növekedni fog a csődeljárások száma, másrészt borítékolható, hogy ezen ügyek jó része felszámolási eljárásba fog torkollni, azaz a felszámolási eljárások száma hosszú távon sem fog csökkenni.
A csődeljárás megindítása tekintetében a döntési jogkör az adóshoz, illetve a bírósághoz kerül, amely megoldás úgy vélem egy mechanikus joggyakorlat kialakulásához vezethet. Ezen álláspontomat arra alapozom, hogy a csődeljárás megindítását elrendelő bíróság a kérelem elbírálásakor csupán az adós vagyoni helyzetéről kap egy viszonylagos képet, a hitelezők helyzetéről egyáltalán nem, az eljáró bírók jogi és nem gazdasági szakemberek, így döntésük jórészt formális lesz, azaz nem tudnak érdemben állást foglalni abban a kérdésben, hogy gazdasági szempontból indokolt-e a fizetési haladék biztosítása vagy sem. A bírói döntés az adós gazdasági helyzetéről, az adós által szolgáltatott adatok alapján, alkotott képen alapul, a hitelezői érdekek csak később kerülnek védelem alá.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
