Az Európai Unió tagállamaiban a fogyatékossággal élő emberek önálló életvitelének kialakítása, a társadalomban való aktív részvétele gyakran ütközik korlátokba. Fogyatékosságuk következtében ugyanis számos akadállyal kell megküzdeniük alapvető jogaik gyakorlása során.[1] Ennek feloldása érdekében a fogyatékossággal élő uniós polgárok esetében a fogyatékosságukból adódó korlátozottabb joggyakorlási lehetőségeket kell uniós színtéren ellensúlyozni, illetve elősegíteni. Biztosítani kell részükre, hogy a többi uniós polgárral egyenlően élhessenek alapvető jogaikkal. E célkitűzés előfeltételezi, hogy a tagállamok a komplex többszintű alkotmányjogi szabályozás keretében, hatékony jogérvényesítési szemléletet követve mozdítsák elő a fogyatékossággal élő emberek alapjogainak gyakorlását. Ennek megvalósítása során a rehabilitáció és az ésszerű alkalmazkodás elvének érvényesítése kerül előtérbe. Emiatt, a joggyakorlás biztosításának jelentőségét felismerve jelen tanulmány célja, hogy bemutassa a rehabilitáció és az ésszerű alkalmazkodás alapjogi összefüggésekben értelmezhető fogalmát, áttekintse az azokhoz kapcsolódó alapvető nemzetközi és szupranacionális szabályokat.
A rehabilitáció fogalma azoknak a készségeknek, képességeknek, illetve tudásnak az újbóli megszerzését foglalja magában, amelyeket a fogyatékossággal élő emberek elvesztettek, vagy amelyek veszélybe kerültek valamely fogyatékosság kialakulása következtében.[2] A rehabilitáció fogalmának értelmezésekor ezért fontos figyelemmel lenni arra, hogy milyen szakterület szemszögéből fogalmazzák meg tartalmát, mivel a nézőpontválasztás jelentős mértékben befolyásolhatja a rehabilitáció jelentését. Ennek legfőbb oka, hogy a rehabilitáció folyamatként való értelmezése egymásba kapcsolódó, különböző területeken megvalósuló, egymást feltételező tevékenységeket feltételez. A komplex rehabilitáció alapkövetelménye ugyanis, hogy egymásra épülő, rendszerbe szerveződő elemekből álljon, a rehabilitáció egyes elemei pedig mindenki számára egyenlő eséllyel hozzáférhetőek legyenek. A rehabilitációs folyamatoknak ugyanis a szükségletekhez kell alkalmazkodniuk, a lehető legteljesebb emberi élet megvalósulását kell szolgálniuk.[3] A rehabilitáció[4] ezért egyidejű és koordinált orvosi, szociális, iskolai és foglalkoztatási intézkedések foganatosítását jelenti, amelyek célja az érintett személy egészségügyi okokból korlátokba ütköző tevékenységi lehetőségeinek, s így korlátozott funkcionális teljesítőképességének lehető legmesszemenőbb helyreállítása.[5]
A rehabilitáció és a jog közös gyökerének keresése során kétségtelenül felmerül az a kérdés, hogy milyen szerepet kap a jogtudomány a rehabilitációs folyamatban. Ennek következtében pedig vizsgálandó, hogy a rehabilitáció és a jog milyen kapcsolatban állhat egymással. Ezzel összefüggésben a német jogirodalomban Bertram Schulin fogalmazta meg, hogy a rehabilitáció úgynevezett "jog előtti fogalom", amelyhez később a jog "hozzátapadt". Felix Welti szerint azonban a rehabilitáció tekintetében inkább célmeghatározásról van szó, amelynek az élet több területén van formáló hatása, befolyása.[6] Véleményem szerint az utóbbi állásfoglalás azért helytállóbb, mert a fogyatékossággal élő személyek teljes társadalmi részvételének megteremtését tartja szem előtt, és ehhez átfogó jogi szabályozás kialakítását irányozza elő. A célmeghatározás hangsúlyozása azért előrevezető, mert a különböző tevékenységek, eljárások, elérendő célkitűzések leírásával ösztönző hatás kifejtésére alkalmas.[7] Ebből véleményem szerint már az is következik, hogy a rehabilitáció jogi fogalmát az egyén és a környezet viszonylatában szükséges vizsgálni. A fogyatékossághoz hasonlóan a rehabilitáció esetében is olyan fogalomról van szó ugyanis, amelynek tartalma a jog nélkül nem tölthető ki, mert a jog segítsége nélkül nehezen írhatók le a társadalom jelenségei.[8]
A rehabilitáció jogi szempontból való megközelítésén belül az alapjogi szemlélet azért érdemel önálló fogalmi modell felállítást, mert a fogyatékosság fogalmához hasonlóan a rehabilitáció definícióját is az alapvető jogok tükrében szükséges vizsgálni.[9] A rehabilitáció alapjogi összefüggésben ugyanis az egyén olyan helyzetbe hozását jelenti, amely lehetővé teszi, hogy élni tudjon alapvető jogaival.[10] Mivel a rehabilitáció és a társadalmi részvétel az alapvető jogok megvalósulását alapvetően befolyásolják, így a modell keretében azt is szükséges végigtekinteni, hogy az egyes fogyatékos csoportoknál mely alapvető jogok gyakorlása kívánja meg leginkább a rehabilitáció általi támogatást. Véleményem szerint ez
9/10
utóbbi feladat előfeltételezi annak feltárását is, hogy milyen jellegű alapjogi visszaélések jelentkezhetnek a rehabilitációs intézkedések következtében. Ebben az összefüggésben külön figyelemmel szükséges lenni az értelmi vagy pszichoszociális fogyatékossággal élő személyekre, mert ők különösen kiszolgáltatottjai lehetnek a "rehabilitációs" emberi jogi visszaéléseknek. Az ő esetükben gyakran olyan módszereket alkalmaznak, amelyek az érintettek céljaival, illetve kívánságaival ellentétesek. "Az ilyen rehabilitáció sérti az olyan alapvető emberi jogokat, mint az autonómia, a véleménynyilvánítás szabadsága, a részvétel és a befogadás, a hátrányos megkülönböztetéstől való mentesség és a személyes integritás."[11]
Fontos kiemelni, hogy a fogyatékossággal élő emberek számos nehézséggel szembesülnek, amikor élni szeretnének alapvető jogaikkal. Fogyatékosságon alapuló hátrányos megkülönböztetést eredményez ugyanis, ha a fogyatékosság alapján olyan különbségtétel, kizárás vagy korlátozás jelentkezik, amely az alapjogok másokkal azonos alapon történő gyakorlásának csorbítását vagy lehetetlenné tételét eredményezi a társadalmi élet bármely területén. Az ésszerű alkalmazkodás ebből fakadóan azokat a módosításokat és strukturális változtatásokat jelenti, amelyek a fogyatékossággal élő személyek mindenki mással egyenlő alapvető jogai gyakorlásának biztosításához szükségesek.[12] Hangsúlyozandó, hogy a habilitációval[13] és a rehabilitációval ellentétben az ésszerű alkalmazkodás a környezettől várja a sérült emberek alapjogainak érvényesítését lehetővé tevő körülmények kialakítását, míg a rehabilitáció célkitűzése, hogy adott élethelyzetben magát a fogyatékossággal élő embert lássa el az alapvető jogainak gyakorlásához szükséges speciális tudással és eszközökkel.[14] Így például egy munkáltatótól elvárható, hogy kerekesszékkel is megközelíthető akadálymentes munkahelyet hozzon létre, azt azonban már nem lehet tőle megkövetelni, hogy a kerekesszék használatát is megtanítsa az érintett személyeknek. Ehhez hasonlóan a látássérült személyektől nem tagadható meg az üzletekben a szolgáltatás csak azért, mert a vásárlásra vakvezető kutya segítségével érkeznek. A kutyás közlekedés szabályaira azonban már külön rehabilitáció keretében kell megtanítani a fogyatékossággal élő személyeket. Az audiovizuális médiaszolgáltatónak is törekednie kell arra, hogy műsorszámait fokozatosan hozzáférhetővé tegye a hallássérült emberek számára. Nem a szolgáltató feladata azonban, hogy a jelnyelvre vagy a feliratozás értelmezésére megtanítsa az érintett személyeket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
