2004. május 1-jével, azaz azzal, hogy Magyarország az Európai Unió tagállama lett, a jogászok nagy része számára is új korszak kezdődött: a belső jogrendtől alapvetően különböző önálló közösségi jogrend megismerése és alkalmazása a magyar jogászt is próbára teszi. Azokban az esetekben, ahol az adott jogviszony közösségi jogi vetületet is hordoz, a sikeres jogászi munkához tisztában kell lenni a vonatkozó konkrét jogszabályokkal, illetve az egész közösségi jogrend alapjait képező jogintézményekkel és alapelvekkel is.
A magyar nyelvű közösségi jogi szakirodalom egyre bővebb és részletesebb, ennek köszönhetően ebben a témakörben is egyre kevésbé szorul a hazai jogász az idegen nyelvű tudományos közlemények olvasására. Jóllehet az elmúlt 5-6 évben mind mennyiségileg mind minőségileg javult a vonatkozó szakirodalom összetétele, a büntetőjogot és a közösségi jogot (illetve az uniós jogot) összekapcsoló jogtudományi vizsgálódásokat mégis csak elszórtan közöltek: a rendszerváltozást megelőzően egyáltalán nem publikált magyar szerző ebben a témában, ami 1995-ben került először terítékre,[1] s majd csak ezt követően 1998-99-től tettek közzé több tanulmányt hazánkban.[2]
- 273/274 -
Általában véve megállapítható, hogy léteznek kapcsolódási pontok, amelyek a belső büntetőjogot mind az uniós joggal, mind pedig a közösségi joggal összeköthetik, s amelyek ismerete a magyar büntetőjogásznak is hasznos tudást jelenthet. Ebben a munkában nem célkitűzésem a kapcsolódási pontok teljes feltérképezése, ehelyütt csupán egy - véleményem szerint igen érdekes - témakörrel foglalkoznék, méghozzá az ún. asszimilációs büntetőjogi normákkal.
Az európai közösségi jogban - a legáltalánosabb szemlélet szerint - nem találhatók büntetőjogi szabályok, tekintettel arra, hogy az Európai Közösségeket[3] létrehozó tagállamok nem ruháztak általános büntető kompetenciát az újonnan létrejövő szervezetekre, s ezért önálló büntető hatalommal nem rendelkezik e Közösségek egyike sem. Ennek ellenére a sui generis közösségi jogrendben vannak olyan normák, amelyek valamilyen mértékben mégis büntetőjogi szabályoknak tekinthetők. Tény, hogy nagyon kevés ilyen rendelkezés van, s még ennél is kevesebbszer (vagyis szinte sohasem) fordul elő az életbeli eset, amelyre e szabályokat alkalmazni lehetne, azonban a büntetőjogász számára mégis érdekes jogi csemegét szolgáltathatnak: különlegességüket hovatartozásuk adja, azaz az, hogy elsődlegesen éppen a közösségi jogrendbe tartoznak.
- 274/275 -
Tovább pontosítva, itt az Euratom alapító szerződésének, illetve az Európai Bíróság alapokmányának egy-egy kifejezett rendelkezéséről van szó, amelyek a szabályozás mikéntjére figyelemmel nevezhetünk asszimilációs normáknak.
Az asszimiláció latin eredetű szava általános értelemben hasonítást, hasonlóvá tevést jelent. A jogban használt asszimiláció is hordozza az eredeti jelentéstartalmat, mivel olyan szabályozási módszerről van szó, amelynek során valamely jogilag releváns szempontból egymáshoz hasonlóvá (azonossá) teszünk jogviszonyokat. A büntetőjogi asszimiláció mindig a belső büntetőjog és egy nemzetközi (idegen) vonással bíró tényállással kapcsolatban merül fel, akkor ha a belső büntetőjogot hívják fel ez utóbbi büntetőjogi védelmére. E módszert lehet használni a jogalkotó döntése alapján valamely más államhoz kötődő jogtárgyakra (pl. az adott országétól különböző valuta védelmére), illetve az ún. szupranacionális jogtárgyakkal kapcsolatosan, amelyek nem köthetők egyetlen meghatározott államhoz sem. Tipikusan ilyennek tekinthetők valamely nemzetközi szervezet (pl. az Európai Közösség) védelemre szoruló saját érdekei, illetve ide sorolhatók még például az emberiség egészének, környezetünknek stb. védendő értékei is. Az asszimiláció akkor alkalmazható, ha a belső büntetőjogban van olyan jogvédte érdek, jogi tárgy vagy, még szűkebben, olyan tényállás, amely összehasonlítható az ezúton védeni kívánt jogi tárggyal (azaz van minta, amihez hasonló lesz az új norma), illetve büntetni kívánt magatartással, ugyanis a büntetőjogi asszimiláció azt jelenti, hogy az állam az idegen jogtárgy olyan védelmére vállal kötelezettséget valamely nemzetközi normában (nemzetközi szerződés, közösségi jog szabálya), mint amilyennel a hasonló belső jogtárgyait látta el. Jogszabálytani szempontból ezt önálló tényállással vagy valamely meglevő belső büntetőjogi tényálláshoz fűzött kiterjesztéssel ("törvényben szabályozott analógia") is meg lehet oldani.
Ilyenkor minden állam a saját - általában a legjobbnak tekintett - megoldását alkalmazhatja a külföldi vagy a szupranacionális jogtárgyak védelmére. Az asszimiláció mint jogi technika ezen előnye egyben hátrányát is jelenti, mivel ezáltal ugyan a büntetőjogi védelmet meg lehet teremteni minden érintett államban, azonban annak homogenitása (így azonos szigora) nem biztosított. Az asszimilációs szabályozásról még az is megemlíthető, hogy csődöt mond azokban az esetekben, amikor a belső
- 275/276 -
jogból hiányzik az összehasonlítható jogi tárgy (vagy tényállás), hiszen ilyenkor nincs mihez asszimilálni.
Megjegyezhető még, hogy a nemzetközi jogi egyezményekben bevett szabályozási technika, amelynél a nemzetközi norma pusztán arra hív fel, hogy valamely magatartást minden részes állam nyilvánítson bűncselekménnyé, nem tekinthető valódi asszimilációnak, mivel hiányzik a hasonítás mintája.
A közösségi jog szabályai között találunk olyan normákat, amelyek az asszimiláció direkt megjelenésének minősülnek: ezek az önálló közösségi büntetőjog hiányában egyes közösségi jogtárgyakat sértő cselekmények üldözésére közvetlenül valamely nemzeti büntetőjogi szabályozást hívják fel. Lényegében két bűncselekmény kapcsán találhatók asszimilációs rendelkezések a közösségi jogban, egyfelől az Európai Bíróság előtt elkövetett hamis tanúzásra (esküszegésre), másrészt pedig bizonyos, atomenergiával kapcsolatos titoksértési cselekményekre vonatkozóan.
Az Európai Bíróság Statútumának[4] 30. cikke szerint
"a tanú vagy a szakértő esküszegését minden tagállam úgy tekinti, mint a polgári peres ügyekben illetékes saját bírósága előtt elkövetett bűncselekményt. A bíróság bejelentésére a tagállam az illetékes bírósága előtt felelősségre vonja az elkövetőt".
Az Európai Atomenergia Közösség alapító szerződésében (EAKSZ) a 194. cikk (1) bekezdése pedig kimondja, hogy
"e kötelezettség[5] megszegését minden tagállam úgy tekinti, mint a saját titokvédelmi szabályai megsértését, az anyagi jogi szabályok és a joghatóság vonat-
- 276/277 -
kozásában az állambiztonság megsértésére vagy a szolgálati titoksértésre vonatkozó szabályokat alkalmazza. Minden tagállam az ilyen titoksértést elkövető és a joghatósága alá tartozó személyt az érintett tagállam vagy a Bizottság megkeresésére felelősségre vonja".
Az Európai Bíróság eljárására vonatkozó hatályos jogot maga a Statútum, az Eljárási Szabályzat (ESz) és a Kiegészítő Eljárási Szabályzat (KESz) képezi. A Statútum 30. cikke a büntetőjogi magatartási szabályt tartalmazza (ti. hogy az esküszegéstől tartózkodni kell), az eljárási szabályzatokból pedig a tanúvallomással, illetve a szakvéleménnyel kapcsolatos rendelkezések, valamint azok megsértésére vonatkozó speciális eljárás előírásai a relevánsak. Az Európai Bíróság előtt az eljáró bírósági tanács elnöke a tanút felhívja arra, hogy az igazságnak megfelelően kell vallomást tennie, a szakértőt pedig arra, hogy pártatlanul és a legjobb tudása szerint végezze feladatát (ESz 47. cikkely 4. alcikk, 124. cikkely 1. alcikk). A kitanítás kiterjed arra is, hogy a vallomás igazságát a szabályzat szerint esküszöveggel meg kell erősíteni,[7] valamint azon büntetőjogi következmények közlésére is, amelyek a tanú (szakértő) saját hazájában a fenti - igazmondási - kötelezettség megsértéséhez járulnak. A Statútum (28. cikk) arra is lehetőséget ad, hogy a tanú saját államának szabályai szerint tegye le az esküt vagy azzal egyenértékű megerősítést, illetve a felek meghallgatása után a Bíróság úgy is dönthet, hogy nem kéri a tanú esküjét (vö. ESz 47. cikkely 5. alcikk, 124. cikkely 2. alcikk). Az ESz azonban kimondja, hogy ha a tanú nemzeti joga nem ismeri sem az eskü, sem pedig hasonló nyilatkozat
- 277/278 -
jogintézményét, akkor elegendő a tanút a fenti módon kioktatni [ESz 124. cikkely 2. alcikk (3) bekezdés].[8]
Mindezen eljárási szabályok ismeretében eléggé sajátosnak tekinthető a Statútum 30. cikkében szereplő rendelkezés, mivel az kifejezetten az esküszegés körében utal a nemzeti büntetőjogra, miközben maga is elismer olyan eseteket, amikor az Európai Bíróság előtt nem kell esküt tenni. Ebből - nyelvtani értelmezéssel - az következik, hogy a 30. cikk nem vonatkozik olyan esetekre, amikor nem tettek esküt, azaz ha a Bíróság nem kéri azt vagy a meghallgatandó tanú (szakértő) nemzeti perjoga nem ismeri ezt a jogintézményt. A Bíróság esküszegéssel kapcsolatos teendőire vonatkozó rendelkezés is (KESz 6. cikk) egyértelműen a "hamis eskü" kifejezéssel nevezi meg a cselekményeket, azonban mivel nem mindig esketik meg a tanút (szakértőt), az ilyen esetben tett hamis nyilatkozatok nem esnek szabályozás alá. Emiatt kérdésessé válhat a szűk értelmezés helyessége, mivel így azon tagállamok, amelyek perjogában nincs eskü, mentesülnének a 30. cikk szerinti asszimilációs kötelezettség alól. Nehezen hihető ugyanis, hogy a közösségi jog alapján csak azon tagállamok büntetőjogának kellene védelmezni a közösségi jogtárgyat, ahol létezik az eskü jogintézménye. Ezért álláspontom szerint célszerűbb teleologikus értelmezéssel arra a következtetésre jutni, hogy a 30. cikkben foglalt szabályozás célkitűzése az Európai Bíróság előtti eljárás tisztaságához fűződő érdek mint védelemre szoruló jogi tárgy sértetlenségének megőrzése: s jóllehet ez az értelmezés a konkrét megfogalmazást meghaladja, a 30. cikk eszerint az esküszegéstől különböző, de célját tekintve hasonló (nemzeti) eljárási jogintézményhez kötődő büntetőjogi védelem megalapozását írja elő.
Be kell vallani, hogy ez az értelmezés szükségképpen abból a tényből fakad, hogy a hatályos pozitív jogra támaszkodva a magyar büntetőjogász számára - mivel az eskü jogintézménye kiveszett a magyar perjogból - a hamis tanúzás testesítheti csak meg a Statútumban megjelölt cselekményt. Mivel azonban ezzel szemben ott az eskü kifejezés szerepel, két értelmezési megoldás kínálkozik. Az egyik szerint a szűk értelmezést kell elfogadni, ami együtt jár a szerződő felek bizonyos értelmű korlátoltságának elismerésével is, ti. hogy fel sem tételezték, hogy esküszegés nélkül is lehet hamisan nyilatkozni, illetve hogy lehet olyan tagállam, amelynek jogá-
- 278/279 -
ban nincs eskü.[9] Avagy, tűnjék ez bármennyire is furcsának, vagy ami még rosszabb, szakmailag megalapozatlannak, valóban csak az eskü megszegésével szemben akarták volna a tagállami büntetőjogi védelmet megalapozni. Mivel nehéz ezt elhinni, jobbnak tűnik a másik - általam is választott -, érdemben adekvát eredményre vezető értelmezés, amelynek erejét azonban így a szövegbeli megfogalmazásból adódó felületesség gyengíti. Végezetül megállapítható, hogy jó elméleti megoldás nem adható addig, amíg ebből a szempontból ennyire különbözőek a tagállami jogrendek.
Az Euratom alapító szerződés 194. cikk (1) bekezdésének második mondata szerinti asszimilációs előírás az első mondatban foglalt titoktartási kötelezettség megszegésével kapcsolatos cselekményekkel szembeni tagállami fellépést alapozza meg. Eszerint
"A Közösség intézményeinek tagjai, a bizottságok tagjai, a Közösség tisztviselői és egyéb alkalmazottai, valamint minden más személy, aki a Közösség intézményeivel vagy létesítményeivel vagy a közös vállalkozásokkal fennálló közérdekű vagy magántermészetű kapcsolatán keresztül olyan tényekről, információkról, ismeretekről, dokumentumokról vagy tárgyakról szerez tudomást vagy azok a tudomására jutnak, amelyek a Közösség valamely tagállama vagy intézménye által megállapított rendelkezések szerint titokvédelmi szabályok alá tartoznak, kötelesek ezeket hivatali tevékenységük befejezése vagy e kapcsolatok megszűnése után is minden jogosulatlan személlyel, valamint a nyilvánossággal szemben titokban tartani".
A közös szervek vagy a más tagállam által biztosított titokvédelmet tehát minden tagállamban a nemzeti jog szerint kell biztosítani, és az állambiztonság megsértésére vagy a szolgálati titoksértésre vonatkozó jogszabályokat kell alkalmazni. Azon jogrendszerekben, ahol a titoksértések a büntetőjogi eszközrendszerrel üldözöttek, a belső jogtárgyak védelmére alkotott tényállásokat az asszimilációs kötelezettség miatt ezekre a kiemelt közösségi jogtárgyakra is alkalmazni kell. Azonos módon kell eljárni a fenti titokkörbe tartozó titok védelmét illetően akkor is, ha az nem a Közösséghez, hanem egy másik tagállamhoz kapcsolódik.
- 279/280 -
Az asszimilált tényállás alá eső magatartás elkövetési helye elvileg a világ bármely pontja lehet, s az elkövető sem feltétlenül polgára valamely tagállamnak: az univerzális büntetőhatalom elve alapján a külföldi által külföldön elkövetett cselekményre elvileg mindegyik tagállam büntetőjogát alkalmazni lehet.[10]
E két rendelkezést illetően a továbbiakban csupán néhány érdekes kérdéssel foglalkozhatom, minden szempont részletes vizsgálatára a tanulmány keretei nem adnak lehetőséget.
III.3.1. Fontos lehet, hogy a közösségi jog primer jogforrásaiban szereplő fenti szabályok rendelkeznek-e a közösségi jog egyes szabályaira jellemző ún. "self-executing" (közvetlenül végrehajtható)[11] jelleggel. A szakirodalom egyértelműen elismeri a kérdéses rendelkezések "közvetlenül végrehajtható" tulajdonságát,[12] ami tehát azt jelenti, hogy ezek nem igénylik külön belső jogi végrehajtási rendelkezés meghozatalát. Ettől meg kell különböztetni azt a jogi követelményt, hogy az ún. dualista-transzformációs jogrendszerek vonatkozásában a nemzetközi jogi "self-executing" jelleg nem biztosít közvetlen végrehajthatóságot, csupán azt jelenti, hogy a transzformált nemzetközi szerződésen kívül további végrehajtási normára nincs
- 280/281 -
szükség.[13] Az is kiemelendő továbbá, hogy a "közvetlen végrehajthatóság" itt vizsgált jelentése a nemzetközi jog által nyújtott lehetőség, amelyet azonban a belső jogban nem kötelező követni, azaz az állam eldöntheti, hogy biztosítja-e a kérdéses rendelkezésnek a belső jogi végrehajthatóságot külön norma nélkül avagy sem.[14] Az állam döntése egyébként, miszerint mégis belső jogszabály kibocsátásával teszi végrehajthatóvá a közösségi rendelkezést, s így büntetőjogi szabályt alkot, amelynek alapján az elkövetőt felelősségre lehet vonni, a vizsgált közösségi jogszabály "self-executing" tulajdonsága szempontjából irreleváns.
A nemzeti jogalkalmazó számára a közösségi rendelkezés a hatálybalépésétől kezdődően jogforrásnak minősül s a jogalkotót nem terheli a belső norma kibocsátásának kötelezettsége. Lényeges azonban az, hogy az ilyen normák egyben az egyén számára is írhatnak elő magatartási szabályt. Jelen esetben is erről van szó, de a magatartási szabályt (vagyis az annak megsértését jelentő büntetendő cselekmény leírását) csupán implicite tartalmazza a közösségi jogi norma, ami önmagában éppen ezért nem lenne elegendő a felelősségre vonáshoz. Emiatt a fenti szabályok igazi - a belső jogrendi fogalomnak is megfelelő - büntetőjogi tényállásoknak kevéssé tekinthetőek. Továbbá azért sem, mert a felelősségre vonás jogi alapja végső soron a nemzeti büntető tényállás lesz, nem pedig a közösségi norma, s ez akkor is így van, ha az adott tagállamban nem születik külön tényállás ezekre a cselekményekre.
A nemzeti büntetőjog oldaláról tekintve ezen utalások a közösségi jog eszközével a belső büntetőjogi tényállás alkalmazási körét, pontosabban a tárgyi hatályát terjesztik ki. A szerződések aláírásakor ugyanis a nemzeti büntetőjogi tényállások nem védelmezték az összehasonlítható közösségi jogtárgyakat, ezért kellett ezt a védelmet közösségi jogi normával megalapozni. A nemzeti jogalkotó önálló (új) vagy kiegészített tényállásban rögzítheti a kérdéses bűncselekményeket. Ha azonban ezt nem teszi meg, akkor a jogalkalmazó a "self-executing" közösségi jogi utalás és a belső szűkebb tényállás együttes alkalmazásával bírálja el a cselekményt. Böse ezért ezt úgy tekinti, hogy a közösségi jog utalása és a belső büntetőjogi rendelkezés közösen alkotják a büntetőjogi tényállást.[15] Ez a nézet azonban nem állja meg a helyét, ugyanis a közösségi jog szabálya nem tartalmaz megkülönböztethető tényállási elemeket, amelyek - adott esetben - a nemzeti tényálláshoz járulva, azt kiegészítenék, hanem a szóban forgó,
- 281/282 -
belső jogot sértő cselekményre vonatkozó büntetőjogi norma egészéhez ad alkalmazási szabályt, annak eredeti hatályát módosítva. E funkciójából adódóan a nemzeti büntetőjog hatályát nem kell külön megalapozni a külföldiek által külföldön elkövetett cselekményekre sem, mert azt ez a norma megadja. Megállapítható tehát, hogy ilyenkor valamely tényállási elem fogalmi köre - s egyben a norma tárgyi hatálya is - bővül a közösségi jog szabálya alapján, méghozzá az, amely az asszimiláció hiányában csak a nemzeti jogtárgy védelmét alapozta meg. Hamis tanúzás esetén például az elkövetés helye, illetve a másik említett esetkörnél a megsérthető szolgálati titok jöhet szóba.
III.3.2. A Közösség számára lényeges, hogy a fenti bűncselekmények elkövetése esetén - még ha oly ritka is az előfordulásuk - a jogsértővel szemben megfelelő módon lehessen fellépni. A tagállami büntető igazságszolgáltatás igénybevételét mindkét rendelkezés külön aktushoz köti: az esküszegés miatt a tagállam a Bíróság bejelentésére, a titoksértés miatt pedig az érintett tagállam vagy a Bizottság megkeresésére vonja felelősségre az elkövetőt. A két szabályozás abban azonos, hogy mindkettőben valamilyen "idegen" (közösségi vagy más tagállami) aktus előzi meg a nemzeti büntetőeljárás lefolytatását, azonban nem teljesen egyértelmű, hogy ezen aktusnak mi a viszonya az eljárás megindításával: annak jogi feltétele-e avagy célszerűségi szempontokat követő aktus, amely csupán a cselekmény elkövetésének tényét közvetíti.
A fenti fordításban tudatosan használtam egyfelől a "bejelentés", másrészt a "megkeresés" kifejezéseket. Az idegen nyelvű hivatalos változatokban is kétféle, jelentésükben egymástól különböző szóhasználattal lehet találkozni: "Anzeige"/ "instance"/ "dénonciation", illetve "Antrag"/ "request"/ "requete".[16] A nyelvtani értelmezés alapján kézenfekvőnek tűnhet az eltérő természetű jogintézmények megkülönböztetéséhez való ragaszkodás: míg a Statútum szerinti megfogalmazás alapján nem zárható ki a tagállam joga arra, hogy az Európai Bíróság bejelentése nélkül is eljárjon a jogsértő cselekmények miatt, az EAKSZ normaszövegét csakis a kérelemre (megkeresésre) való eljárás eseteként lehet értelmezni. Eszerint, ha a tagállam más forrásból szerez tudomást a bűncselekmény elkövetéséről[17] és
- 282/283 -
nem áll rendelkezésre a megfelelő bejelentés vagy kérelem, a Bíróság eljárásával kapcsolatos cselekményekkel szemben eljárhat a tagállam, az atomtitok-sértésre vonatkozóakkal szemben viszont nem, annak ellenére, hogy azokra lényegében azonos típusú szabályozás vonatkozik. A nyelvtani értelmezés nézetem szerint nem állja meg maradéktalanul a helyét, elfogadható eredményre a teleologikus értelmezés vezet. A Bíróság, a másik tagállam vagy a Bizottság aktusa egyszerre több célt szolgál, illetve többféle funkciót is betölt. Egyfelől biztosítja azt, hogy a legitim büntetőhatalommal rendelkező tagállam tudomást szerezzen a büntetendő cselekmény elkövetésének tényéről s ennek ismeretében ténylegesen is képes legyen lefolytatni az eljárást, másrészt pedig ezen jogi aktus az adott tagállam számára közvetíti az idegen jogtárgyak hordozójának döntését, azaz azt, hogy az valóban kívánja a jogtárgy-sértés miatti büntetőjogi fellépést. Megemlíthető továbbá még az is, hogy a bejelentés/megkeresés (bármilyen nevet kap is) szükségessége egyben azt is kizárja, hogy ugyanazon cselekmény miatt több tagállam is eljárjon, holott erre az anyagi jogi lehetőség meglenne. Ezt követeli meg egyébként a ne bis in idem elve is.
Mindezek elismeréséből - véleményem szerint - több, a belső jogban is relevanciával bíró következmény származik. Egyfelől mindkét esetkörben olyan (azonos) jogi aktusról van szó, amely a nemzeti büntetőeljáráshoz szükséges feltétel, azaz a Bíróság, a másik tagállam vagy a Bizottság aktusának hiánya eljárási akadálynak minősül, amelynek folyományaként - bár a bűncselekményt elkövette - az elkövetőt nem lehet felelősségre vonni.[18] Másrészt így az is elismerhető, hogy e jogi aktus ismeretében a tagállam köteles eljárni a joghatósága alá tartozó elkövetővel szemben, s nem bírálhatja felül a jogtárgyhordozó, így az Európai Bíróság, illetve az Euratom vagy a másik tagállam ítéletét. Nyilván nem erről van már szó akkor, ha a saját anyagi és eljárásjogi szabályai alapján végül mégsem ítéli el az elkövetőt. Hasonlóképpen, ha a cselekmény egyben nemzeti jogtárgyakat is sért (leginkább az atomtitok-sértéssel kapcsolatosan képzelhető el), a tagállami jogalkalmazó a kérdéses jogi aktus hiányában is lefolytatja a büntetőeljárást. A Bíróság, a másik tagállam vagy a Bizottság aktusát vagy annak hiányát alapvető jelentősége miatt figyelembe kell vennie a jogalkalmazónak, illetve, amennyiben a tagállam belső tényállásba foglalta a kérdéses cselekményeket, akkor a jogalkotónak
- 283/284 -
kell külön figyelemmel lennie a kérdéses jogi aktushoz (vagy hiányához) fűződő következmények meghatározására is.
III.3.3. Az asszimilációs szabályozási technikával a közösségi jogtárgyak védelmét a nemzeti büntetőjogok látják el, így a védelem a büntetőjogok - esetleges - sajátosságai folytán nem mindenütt lesz egyforma. Erre figyelemmel léteznek olyan irodalmi nézetek,[19] miszerint a kérdéses cselekmények kísérletének büntetendőségét nem írhatja elő a közösségi norma, mivel a kísérlet, illetve a gondatlan elkövetés általános részi szabályai egyes országokban alapvető különbözőséget mutatnak,[20] s emiatt a közösségi jogtárgyak védelme nagyon eltérne. Álláspontom szerint azonban az ilyen nézetek nem elfogadhatóak. Feltételezhetőnek tartom ugyanis, hogy a szerződéses rendelkezések meghozatalakor mind az asszimilációs szabályozási technika hátrányaival, mind pedig annak előnyeivel számolt a közösségi jogalkotó (a tagállamok), ezért nem indokolt a különbözőség miatt olyan eredményre jutni, amely a nemzeti büntetőjogi védelem koherenciáját hátrányosan befolyásolná. A Statútum, illetve az EAKSZ a tagállami büntetőjogok "kezébe" teszi a kérdéses esetek jogi sorsát, de a nemzeti büntetőjogi rendelkezések közül nem válogat, a tagállami büntetőjogi védelmet annak sajátosságaival együtt írja elő (s fogadja is el). Ezért ha a Bíróság, a másik tagállam vagy a Bizottság belső jogi szintű eljáráshoz szükséges aktusa olyan adatot tartalmaz, ami alapján előkészület, kísérlet vagy részesség,[21] illetve gondatlan deliktum állapítható meg, nincs akadálya az eljárás lefolytatásának.
A közösségi utalásokhoz és az ezekkel megalapozott büntetőjogi védelemhez kötődően további kérdésként merül fel, hogy a hasonló belső jogtárgyat védelmező egyéb tényállások mennyiben alkalmazhatóak a közösségiek védelmére. Leginkább az Európai Bíróság előtti cselekmények kapcsán jelentkezhet e dilemma, mivel a másik asszimilációs norma értelmezése és esetleges alkalmazása kevéssé problematikus. Így például az es-
- 284/285 -
küt ismerő jogrendszerekben is vannak olyan bűncselekmények, amelyek esküvel meg nem erősített hamis vallomásokban öltenek testet:[22] a tagállam nem köteles e norma alapján az esküvel meg nem erősített hamis vallomással kapcsolatos tényállásokat kiterjeszteni az Európai Bíróság előtti jogsértésekre,[23] de dönthetne-e egyáltalán így? A német jogirodalom például tagadja ezt a lehetőséget, s a primer közösségi jogi utalásokat kimerítőnek tekinti,[24] ezért - hasonlóan a kísérlet és a gondatlanság általános részi diszpozícióihoz - az ezt meghaladó büntetőjogi védelmet hordozó tényállások kiterjesztő alkalmazását nem ismeri el. Ez a megközelítés nem fogadható el akkor, ha a Statútum rendelkezésének teleologikus értelmezését vesszük alapul, mivel ilyen értelmezésben a 30. cikk a tagállami büntetőjog minden olyan tényállására utal, amelyek a polgári bíróság előtt tett hamis nyilatkozatokkal (s nem csupán a hamis esküvel) kapcsolatosak. Köztes álláspontként helytálló lehet a tagállam jogának elismerése a büntetőjogának esetleges kiterjesztésére, amely a 30. cikk köréből kiszorult tényállásokra vonatkozna. Értelemszerű azonban, hogy a belső eljárás lefolytatásához az utóbb említett két esetben is szükség lenne az Európai Bíróság bejelentésére.
Ahogy arról az előzőekben szó volt, elismerhető a két vizsgált rendelkezés "self-executing" jellege, azaz az, hogy nem szükséges belső jogi normát kibocsátani a rendelkezés végrehajtására, ami a hazai dualista-transzformációs gyakorlatban kizárólag a szóban forgó transzformáló szerződésen alapuló büntetőjog-alkalmazás lehetőségét jelentené. A belső büntetőjog garanciális elvei és az alkotmányosság megköveteli azonban a "végrehajtási", ebben az esetben a büntetőjogi szabály megalkotását, így a magyar jogalkotónak figyelemmel kell lennie e két előírásra is a büntetőjog csatlakozásra történő felkészítése során. Elvileg kétféleképpen is megoldható a szabályozás. Abban az esetben, ha a jelenlegi szabályozás körébe nem
- 285/286 -
tartozna bele a közösségi (külföldi) jogtárgy védelme, a jogalkotó új tényállást iktat be a Btk-ba, esetleg a meglevőt módosítja, amellyel biztosítja e védelmet. Másik módszer lehet, ha olyan szabályozást vezet be, amely a magyar büntető igazságszolgáltatás gépezetének beindítására alkalmas, azaz meghatározza, hogy melyik állami szerv döntése nyomán (például legfőbb ügyész, igazságügy-miniszter) induljon eljárás a nemzetközi szerződésben foglalt "tényállás" megvalósítása miatt.[25] Igaz, ez utóbbi megoldás csak akkor fogadható el, ha a fenti cikkelyek önálló (még ha csonka) tényállás mivoltát elismerjük.
Bár nem nagyon várható, hogy ilyen esetek nagy gyakorisággal elő fognak fordulni a hazai igazságszolgáltatásban, mégis a megfelelő jogi szabályokat - a szerződéses kötelezettség miatt is - meg kell alkotni.
Az elsődleges joganyag részét képező Statútum véglegesnek tekinthető hivatalos magyar fordítása[26] az idegen nyelvű eredeti szövegekkel szemben a tanú hamis tanúzását (illetve a szakértő hamis szakvéleményét) tekinti annak a cselekménynek, amelyet a Statútum szerint a tagállamnak büntetni kell. Ellentmondásokkal terhes a fordítás megítélése, mivel egyfelől helyesnek tekinthető az "esküszegés" kifejezésének mellőzése, hiszen a magyar perrendtartások nem ismerik az eskü intézményét,[27] ami miatt értelmetlen lenne az erre való hivatkozás. Másrészt azonban azt is látni kell, hogy az esküszegéssel elkövethető cselekmény szűkebb körű, mint a ha-
- 286/287 -
mis tanúzás, ezért azt is lehet mondani, hogy ezzel Magyarország az Európai Bírósághoz kötődő jogtárgy védelmét szélesebb körben alapozta meg, mint ahogy azt a Statútum megkívánja. A hazai büntetőjog-alkotó igen szorgalmasan, már a 2001. évi CXXI. törvénnyel új tényállást, a nemzetközi bíróság előtt elkövetett igazságszolgáltatás elleni bűncselekményt (249/B. §) iktatott be a Btk-ba, amelynek értelmében a hazai hatóság előtt elkövetett deliktumokhoz hasonlóan büntetendő, ha a meghatározott cselekményeket (bűncselekménnyel való hamis vádolás, hatóság félrevezetése, hamis tanúzás, illetve erre való felhívás, hatósági eljárás akadályozása, mentő körülmény elhallgatása, bűnpártolás) az Európai Közösségek Bírósága előtt folyamatban levő eljárásban vagy azzal kapcsolatban követik el.[28] A meghatározás ilyen tág körben való elhelyezése egyébként több sebből is vérzik, amelyekre ehelyütt csak említés szintjén utalok: a büntető ügyben történő hamis tanúzás tényállásának felhívása az Európai Bíróság előtti cselekmény büntetésére szakmai hiba kézenfekvő okból; a fegyelmi, szabálysértési, választottbírósági vagy egyéb hatósági eljárásban történő hamis tanúzást ugyan nem említi a 249/B. § szerinti utaló tényállás, azonban az e deliktumra való felhívást igen, ami - véleményem szerint - viszont elég súlyos figyelmetlenség a jogalkotó részéről.
Visszatérve a közösségi jogból fakadó követelményekhez, megállapítható, hogy a fenti szabályozás szoros asszimilációs megfelelést testesít meg, hiszen - a szabálysértéssel, illetve fegyelmi vétséggel való vádolás kivételével - minden olyan büntetendő magatartást lefed, amely a magyar igazságszolgáltatási hatóságok ellen elkövethető. Másrészt azonban jóval meghaladja a Statútum 30. cikke szerinti kívánalmat, mivel tartalmilag nem csupán a hamis tanúzás cselekményét rendeli büntetni, hanem a bíróság előtti eljáráshoz köthető minden szóba jöhető deliktumot. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy a törvényhez fűzött indokolás egyébként hibásan hivatkozik a Statútumra, amikor megállapítja, hogy annak értelmében az "[Európai] Bíróság előtt folyó eljárásban elkövetett hamis vádolást, hamis tanúzást, esküszegést úgy kell büntetni, mintha azt a nemzeti bíróság előtt folyó eljárásban követték volna el". A hamis vádolás ugyanis sem a legtágabb nyelvtani értelmezés, sem pedig a teleologikus értelmezés körében sem vonható az esküszegés körébe. Ennek ellenére nem kifogásolható a magyar megoldás, amely azon túlmenően, hogy a szerződéses rendelkezésnek kitűnő, magyar jogrendre szabott jogi
- 287/288 -
adaptációját nyújtja, az "esküszegés" "hamis tanúzással" történő helyettesítésével a magyar jog vonatkozásában már előre feloldja az eredeti szövegből adódó elvi-értelmezésbeli problémákat.
Az a nézet, amely szerint a primer közösségi jogi utalás kimerítő (ld. III. 3. pont), s ezért az "esküszegést" meghaladó büntetőjogi védelmet hordozó tényállások Európai Bíróság előtti eljárásra kiterjesztett alkalmazása nem lenne megengedhető, nem fogadható el, az ilyen álláspontokkal a belső büntetőjogi szabályozás - még - viszonylagos szabadsága szemben áll, ezért a magyar jogalkotónak joga van a jelenlegi megoldásban tükröződő teljes büntetőjogi védelmet kiépíteni.
Az Európai Atomenergia Közösség alapító szerződésének e rendelkezése a következő hivatalos magyar fordítást fogja kapni:
"(1) A Közösség intézményeinek tagjai, a bizottságok tagjai, a Közösség tisztviselői és egyéb alkalmazottai, valamint minden más személy, aki a Közösség intézményeivel vagy létesítményeivel vagy a közös vállalkozásokkal fennálló közérdekű vagy magántermészetű kapcsolatán keresztül olyan tényekről, információkról, ismeretekről, dokumentumokról vagy tárgyakról szerez tudomást vagy azok a tudomására jutnak, amelyek a Közösség valamely tagállama vagy intézménye által megállapított rendelkezések szerint titokvédelmi szabályok alá tartoznak, kötelesek ezeket hivatali tevékenységük befejezése vagy e kapcsolatok megszűnése után is minden jogosulatlan személlyel, valamint a nyilvánossággal szemben titokban tartani.
E kötelezettség bármely megszegését valamennyi tagállam a titokvédelmi szabályait sértő olyan cselekedetként kezeli, amelyre mind az alkalmazandó anyagi jog, mind a joghatóság tekintetében az állam biztonsága elleni cselekményekre vagy a hivatali titok megsértésére vonatkozó jogszabályait kell alkalmazni. Az ilyen tagállam bármely érintett tagállam vagy a Bizottság indítványára büntetőeljárást indít az ilyen vétség valamennyi joghatósága alá tartozó elkövetőjével szemben."[29]
Ez a fordítás is hagy némi kívánnivalót maga után, különösen ami az asszimiláció tárgyának belső megfeleltetését illeti: a hivatali titok megsértésére vonatkozó szabályokra való hivatkozás - álláspontom szerint - nem felel meg az EAKSZ más nyelvű hivatalos szövegének, mivel aszerint inkább a szolgálati titok megsértésével kapcsolatos rendelkezések jöhet-
- 288/289 -
nének szóba.[30] A nyelvi ellenérven kívül még az is a fenti fordítás (és szabályozás) ellen szól, hogy a hivatali titok mint titokfajta hazánkban nem részesül önálló büntetőjogi védelemben, s legfeljebb a hivatali visszaélés (Btk. 225. §) körében lehet a megsértését szankcionálni. Az EAKSZ vagylagosan még az állam biztonsága elleni cselekményekkel való asszimilációt is megengedi, ezért felmerülhet, hogy a hazai viszonyok között inkább ezen fordulat alapján lehetne védelmezni az Euratom-titkokat. Tekintettel azonban arra, hogy az állam elleni bűncselekmények körében valamely titok kifürkészésével kapcsolatos cselekmény csak akkor bűncselekmény, ha az idegen hatalom vagy szervezet részére történik (kémkedés Btk. 147. §), az asszimiláció megfelelő módon nem alkalmazható, ezért ragaszkodni kell a titoksértésre vonatkozó szabályok figyelembe vételéhez. Ugyanakkor az atomenergia-titkok fontossága és az államok biztonságát veszélyeztető potenciálja miatt még az államtitoksértéshez való asszimiláció választása is jó megoldás lehet, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a hazai atomenergia-titkok az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV. törvény értelmében államtitoknak minősülnek.[31] E törvény a Btk. állam-, illetve szolgálati titoksértési kerettényállásainak háttérnormájául szolgál, s ennek legutóbbi módosítása[32] az Európai Unió minősített információinak védelme érdekében bővíti az állam- és a szolgálati titokkört: az Euratom-titkokat mint külföldi minősítésű adatokat a törvény hatálya alá vonta. A titoktörvény rendszere szerint egyes Euratom-titkok az államtitok, mások pedig a szolgálati titok fogalmi körébe tartoznak, ebből következően a Btk. 221-223. § szerinti tényállások megvalósítják az EAKSZ szerinti asszimilációs kötelezettséget.
Az államtitoksértés végső soron beletartozik az EAKSZ szerinti "állam biztonsága elleni cselekmény" fogalmi körébe, ezért megállapítható, hogy a magyar jogalkotó a titokkör háttérjogszabálybeli bővítésével eleget tett az asszimilációs kötelezettségének. Ebben az esetben tehát nem volt szükség a büntető jogszabály módosítására.
Az asszimilációs utaló normákkal kapcsolatosan további kérdés a közösségi jogtárgyhordozó külön nyilatkozatának figyelembevétele a belső büntetőeljárás lefolytatására. Ahogy látható, a kérdéses szerződéses rendel-
- 289/290 -
kezések véglegesnek tekinthető magyar fordításaiban is tükröződik a kettősség (feljelentés, indítvány), amelyről az idegen nyelvű eredetikkel kapcsolatban már volt szó, s ami helyett - álláspontom szerint - helyesebb lenne mindkét esetben a magyar jogrend sajátosságaira is figyelemmel a "megkeresés" vagy a "feljelentés" kifejezés használata.
A korábbiakban kifejtettek alapján itt is kijelenthető, hogy a Bíróság (igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény), a másik tagállam vagy a Bizottság külön aktusának (atomtitok-sértés) az a célja, hogy a büntetőhatalommal rendelkező tagállam, esetünkben Magyarország (például magyar elkövető esetén) hivatalos tudomást szerezzen az elkövetett cselekményről, illetve hogy ezzel a ius puniendivel nem rendelkező jogtárgyhordozó kifejezze a megbüntetés iránti igényét. Az azonban, hogy ezen aktusra szükség van a büntetőeljárás lefolytatásához, a belső jogban további szabályozási kötelezettséget teremt: a megfelelő anyagi vagy eljárási jogintézményt kell segítségül hívni e kívülről érkező megkeresés belső jogi érvényesítésére, hiszen mindkét esetkörben olyan jogi aktusról van szó, amely a nemzeti büntetőeljáráshoz szükséges feltétel, azaz annak hiánya eljárási akadálynak minősül, és amelynek folyományaként - bár a bűncselekményt elkövette - az elkövetőt nem lehet felelősségre vonni. A belső jogi szabályozásában arra is ügyelni kell, hogy e jogi aktus ismeretében a tagállam köteles eljárni a joghatósága alá tartozó elkövetővel szemben, s nem bírálhatja felül a jogtárgyhordozó ítéletét - legalábbis ami a büntetőeljárás megindítását illeti.
Azokban az esetekben, amikor a fenti cselekményeket nem magyar állampolgár követi el külföldön (például az Európai Bíróság eljárásával kapcsolatosan a tipikus elkövetési hely Luxemburg lesz), a hatályos anyagi és eljárásjogi rendelkezések továbbra is irányadóak, s mivel a büntetőeljárás megindításáról egyébként is a legfőbb ügyész dönt (Btk. 4. §), s döntésének alapjául a külföldi szerv vagy állam megkeresése fog szolgálni, egyéb különös szabályozásra nincs szükség.
Magyar állampolgár általi elkövetés esetén azonban a büntetőeljárás megindulásához meg kell lennie az adott szerv vagy állam erre irányuló feljelentésének. A Btk. 249/B. § szerinti bűncselekmény esetén a hamis vád és a hamis tanúzás miatti eljárás - az asszimilált szabályozásnak köszönhetően - az alapügyben eljáró hatóság feljelentéséhez van kötve, azaz ebben a körben az Európai Bíróság feljelentéséhez. Ezzel eleget tesz a magyar jogi szabályozás a fenti követelménynek, igaz, a hazai megoldás célszerűségi indokon alapul, s nem pedig a jogtárgyhordozó megbüntetés iránti igényének tiszteletben tartásán. Elméleti szempontból egyébként érdekes az ezzel előálló helyzet, mivel a legsúlyosabb jogtárgysértő maga-
- 290/291 -
tartásokkal szembeni eljáráshoz meg kell várni az Európai Bíróság feljelentését, de az enyhébben megítélendő cselekményekhez (pl. hamis tanúzásra felhívás) viszont nem. Azaz a büntetőeljárás akkor is megindulhat ezen bűncselekmények miatt, ha az Európai Bíróság nem teszi meg a feljelentését és előtte az eljárás még folyamatban van, aminek oka az a valószínűség, hogy a Bíróság nem is értesül a bűncselekmény elkövetéséről. Ez a megoldás megegyezik egyébként a magyar bíróságot érintő ilyen bűncselekmények elkövetésére vonatkozó szabályozással is.
Az állam-, illetve szolgálati titoksértés körében nincs olyan büntetőjogi szabály, amely az eljárás megindulását valamely szerv feljelentésétől tenné függővé, ezért amennyiben az EAKSZ szerinti kötelezettségének a magyar jogalkotó is eleget kíván tenni, erről rendelkezni kell (Btk-ban, Be-ben vagy a titoktörvényben, megfelelő utaló normák alkalmazásával). A külön rendelkezés hiányában értelemszerűen a tudomásszerzést követően a magyar büntetőeljárás hivatalból megindulhat, s ilyenkor a meghatározott szervek megkeresése "csupán" a Be. 170. § (1) bekezdése szerinti feljelentésnek minősül. Az EAKSZ cikke lényegében megköveteli az eljárási akadályként történő szabályozást, ezért az eljárás hivatalból történő megindítása nem teszi lehetővé, hogy a jogtárgyhordozó maga rendelkezzen a tagállami (magyar) büntetőjogi védelem igénybe vételéről.
* * *
by Krisztina Karsai
Although criminal law was originally excluded from the scope of European integration, its legal consequences and the influence of law of the European Union upon criminal law, in particular the case-law of the European Court of Justice, have awoken the attention of criminal lawyers. It has become clear that Community law has a considerable relevance to national criminal law as well.
The European Community law does not contain expressis verbis norms of criminal law because of the lack of criminal competence of the Community. However, there are several primary norms which contain criminal regulation in a
- 291/292 -
broader sense. Two norms are to mention here, Article 194 of the Euratom Treaty (infringement upon official secrecy) and Article 30 of the Statute of the Court of Justice (violation of oath by a witness or expert). Both articles oblige the Member States to the so called criminal assimilation, which means that Member States should treat the mentioned violations of European interests in the same manner as if the offence had been committed against the national interest. The evaluation of a criminal behaviour against a supranational interest must not differ from the evaluation of an offence against a national interest.
In this study, the author describes what assimilation means, she analyses the two articles, examines their criminal character and compares them with the Hungarian law.■
- 292 -
JEGYZETEK
[1] Bárd K.: Európai büntetőpolitika. In: Tények és kilátások (Tanulmányok Király Tibor tiszteletére) .KJK, Budapest, 1995. 149-158.
[2] Farkas Á.: A büntetőjogi együttműködés sajátosságai az Európai Unióban. Jogtudományi Közlöny, 1999/9. 383-392.; Farkas Á.: Európai büntetőjog Amszterdam és Nizza után. Európai Jog, 2001/2. 12-17.; Farkas Á.: Büntetőjogi együttműködés az Európai Unióban. Oziris, Budapest, 2001.; Holé K.: Büntető anyagi és eljárási jogunk, valamint az Európai Unió kívánalmai. Magyar Jog, 2003/3. 140-146.; Karsai K.: Az európai büntetőjogi integráció egyik újdonsága, avagy gondolatok a kerethatározatról. Európai Jog, 2001/1. 11-14.; Karsai K.: Magyar büntetőjog az európai integráció sodrásában. Jogtudományi Közlöny, 2002/2. 77-90.; Karsai K.: Mozaikkép a közösségi pénzügyi érdekek büntetőjogi védelméről. Európai Jog, 2002/5. 14-22.; Kertész I.: Jogharmonizáció a büntető anyagi és eljárásjog területén. In: Magyarország csatlakozása az Európai Unió megreformált igazságügyi együttműködéséhez, a megváltozott külső feltételek között. Integrációs Stratégiai Munkacsoport Műhelytanulmányok, Budapest, 1997. 58-86.; KIS N.: Közösségi jogharmonizáció és együttműködés a büntetőjogban, különös tekintettel az Unió pénzügyi érdekeit sértő csalásokra. In: A jogbiztonság néhány konkrét kérdése az EU jogalkotásában és jogalkalmazásában (szerk.: Bráváczné-Szőcs-Kis). Integrációs Stratégiai Munkacsoport Műhelytanulmányok, Budapest, 1999. 49-92.; Lévai I.: Az európai jogi architektúra - büntetőjogászi nézőpontból. Ügyészek Lapja, 1998/5. 53-69.; Lévai I.: Corpus Juris Europae, Európai büntetőjog és ügyészség az EU pénzügyi érdekeinek védelmére? Európai Tükör, 1998/4. 65-91.; Ligeti K.: Az Európai Közösség büntetőjoga. Állam- és Jogtudomány, 1998/2. 331-362.; Ligeti K.: Az Európai Unió büntetőpolitikája. In: Büntetőjog. Általános Rész (szerk.: Wiener A. I.). KJK, Budapest, 2002. 274-293.; Nagy F.: Az európai büntetőjog fejlődési irányairól és jogállami alapjairól. Európai Jog, 2002/4. 3-8.; Nagy F.: Az európai büntetőjog fogalmáról. Európai Jog, 2001/1. 5-7.; Nagy F.-Karsai K.: A kerethatározat. Az európai büntetőjog új kihívásai és a magyar büntető jogalkotás. Büntetőjogi Kodifikáció, 2003/1-2. 3-28.; Ligeti K.: Büntetőjog és bűnügyi együttműködés az Európai Unióban. KJK-Kerszöv, Budapest. 2004.; Karsai K.: Az európai büntetőjogi integráció alapkérdései. KJK-Kerszöv, Budapest. 2004.
[3] Eredetileg: Európai Gazdasági Közösség, Európai Szén- és Acélközösség, Európai Atomenergia Közösség.
[4] Formailag ez az EKSZ-hez csatolt 11. számú jegyzőkönyv. A 2003. február 1-jén hatályba lépett Nizzai Szerződéssel új jegyzőkönyv is hatályba lépett. A korábbi jegyzőkönyv szerinti 27. cikk szövege egyébként változtatás nélkül került át az új jegyzőkönyv 30. cikkébe. / Az Európai Atomenergia Közösség Bíróságáról szóló Statútum 28. cikke [illetve az Európai Szén- és Acélközösség Bíróságáról szóló Statútum 28. cikk (4) bekezdése] is tartalmaz(ott) ilyen szabályozást.
[5] A 194. cikk (1) bekezdés első mondata szerint: "A Közösség intézményeinek tagjai, a bizottságok tagjai, a Közösség tisztviselői és egyéb alkalmazottai, valamint minden más személy, aki a Közösség intézményeivel vagy létesítményeivel vagy a közös vállalkozásokkal fennálló közérdekű vagy magántermészetű kapcsolatán keresztül olyan tényekről, információkról, ismeretekről, dokumentumokról vagy tárgyakról szerez tudomást vagy azok a tudomására jutnak, amelyek a Közösség valamely tagállama vagy intézménye által megállapított rendelkezések szerint titokvédelmi szabályok alá tartoznak, kötelesek ezeket hivatali tevékenységük befejezése vagy e kapcsolatok megszűnése után is minden jogosulatlan személlyel, valamint a nyilvánossággal szemben titokban tartani".
[6] Megjegyzendő, hogy az Európai Bíróság eljárásában bizonyítás felvételére eleve ritkán kerül sor. Olyan eset pedig, hogy alkalmazni kelljen az esküszegésre vonatkozó rendelkezéseket, a bíróságok (beleértve az Elsőfokú Bíróságot is) történetében még nem fordult elő.
[7] A szakértő esetében ez csak lehetőség. ESz 49. cikkely 3. alcikk.
[8] Az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata is tartalmaz lényegében azonos rendelkezéseket (71-72. cikk).
[9] A Statútum minden idegen nyelvű változatában egyformán eskü megszegése szerepel. Ennek ellenére például a spanyol Código Penal a hamis tanúzást rendeli büntetni (458-462. §), hasonlóan a magyar Btk-hoz (lásd IV. alcím).
[10] Ha például az USA állampolgár Euratom-alkalmazott a birtokába jutott atomtechnológiai titkot Washingtonban fedi fel. Vö. Johannes, H.: Das Strafrecht im Bereich der Europäischen Gemeinschaften. Europarecht, 1968/1 81.
[11] Az általános irodalomból irányadónak lásd Bodnár L.: A nemzetközi szerződések és az állam. Budapest, 1987. 103-115.; Koller, A.: Die unmittelbare Anwendbarkeit völkerrechtlicher Verträge und des EWG-Vertrages im innerstaatlichen Bereich. Bern, 1971.
[12] Vö. pl. Böse, M.: Strafen und Sanktionen im Europäischen Gemeinschaftsrecht. Göttingen, 1996. 108.; Cuerda, A.: Besitzt die Europäische Gemeinschaft ein ius puniendi? In: Festschrift für Herbert Tröndle zum 70. Geburtstag am 24. August 1989. (hrsg.: Jescheck-Vogler). Berlin-New York, 1989. 373-375.; Dannecker, G.: Das Europäische Strafrecht in der Rechtsprechung des Bundesgerichtshofs in Strafsachen. In: 50 Jahre Bundesgerichtshof. Festgabe aus der Wissenschaft. IV. kötet: Strafrecht, Strafprozeßrecht (hrsg.: Roxin-Widmaier). München, 2000. 350.; Johannes: i. m. 69-70.; Moll, D.: Europäisches Strafrecht durch nationales Blankettgesetzgebung? Göttingen, 1998. 10.; ellentétes véleményen van viszont Satzger, H.: Die Europäisierung des Strafrechts. (Kézirat) Köln, 2001. 184-186., 674. A német Legfelsőbb Bíróság már 1962-ben ítéletével elismerte - értelemszerűen a német jog vonatkozásában -, hogy az EAKSZ fenti rendelkezése közvetlenül érvényesül a belső jogban, s ezért az egyén is címzettjének minősül. Az ítéletet bemutatja Dannecker: i. m. 350., 352.
[13] Vö. Bodnár: i. m. 104.
[14] Vö. Koller: i. m. 147-148.
[15] Böse: i. m. 108.
[16] A spanyol verziók viszont ugyanazt a kifejezést ("instancia") használják mindkét szövegben.
[17] Például a hamis tanúzást saját bírósága előtt követik el, amikor az az Európai Bíróság jogsegélykérelmét teljesíti, illetve ha az Euratom titkot saját területén adja ki az elkövető, s ez a nemzeti hatóságok tudomására jut.
[18] Böse: i. m. 119., mindkettő eljárási feltétel, ugyanaz egyébként, ezt megerősíti a holland és a luxemburgi Btk. is, illetve a szakirodalom is (Johannes: i. m. 77.; Oehler: idézi Böse: i. m. 119.).
[19] Johannes i. m. 74., 88.; Böse: i. m. 117.
[20] Itt arra lehet gondolni, hogy például a kísérlet büntetendőségének szabályai mennyire eltérőek lehetnek: míg Németországban és Franciaországban a bűntettek kísérlete általánosan, a vétségeké csak a törvényben meghatározott esetben büntetendő (német Strafgesetzbuch 23. §; francia Code Pénal 121-124. §), Spanyolországban pedig a bűntettek, valamint a tulajdon és a személy elleni vétségek kísérlete büntetendő csak (spanyol Código Penal 15. §), addig Ausztriában és Magyarországon is a kísérlet a bűncselekmények súly szerinti felosztására tekintet nélkül - általános büntetendősége a jellemző (osztrák Strafgesetzbuch 15. §, 17. §; Btk. 16. §).
[21] Ehelyütt is célszerű a magyar terminológiát használni.
[22] Ilyen például a német StGB 153. § szerinti Hamis vallomás eskü nélkül. Ide tartozik még az is, hogy a német eljárási jog ismeri az esküt helyettesítő megerősítést, illetve a korábbi esküre vagy megerősítésre történő hivatkozást, amelyek hatálya alatt szintén el lehet követni a hamis nyilatkozattételt (vö. német StGB 155. § 2/, 156. §). Lásd Lackner, K.-Kühl, K.: Strafgesetzbuch mit Erläuterungen. Beck, München, 2001. 615-625.
[23] A német büntetőjogban is például ez az irányadó vélemény. Lásd Johannes: i. m. 71-72.; Böse: i. m. 109.
[24] Vö. pl. Böse: i. m. 119-121.; Johannes: i .m. 78-79.
[25] Más összefüggésben ugyan, de hasonló eredménnyel lásd Wiener A. I.: Büntetőpolitika - büntetőjog (jogszabálytan). In: Büntetendőség, büntethetőség. i. m. Budapest, 1997. 61.
[26] 30. cikk "Ha a tanú hamis vallomást tesz vagy a szakértő hamis szakvéleményt ad, a tagállam ezt ugyanúgy ítéli meg, mintha ezt a bűncselekményt valamely polgári ügyekben hatáskörrel rendelkező bírósága előtt követték volna el. A Bíróság feljelentése alapján az elkövetőt az érintett tagállam a hatáskörrel rendelkező bírósága elé állítja." Forrás: www.im.hu
[27] Érdekesség, hogy a büntetőeljárásba az 1998. évi XIX. törvény ("új Be.") első verziója visszavezette volna a tanú fogadalomtételének jogintézményét, azonban a 2002. évi I. törvénnyel - különösebb indokolás nélkül - a vonatkozó rendelkezések érvényüket veszítették, így az új Be. 2003. július 1-jei hatálybalépésével ebből a szempontból maradt minden a régiben. Eredetileg ugyanis a Csemegi kódex, az 1878. évi V. tc. 213. § és 215. §-a minősítette bűncselekménynek a bűnvádi ügyben bíróság előtt tett, illetve polgári ügyben tett és mindkét esetben esküvel megerősített hamis tanúvallomást, és ekként minősült a peres fél eskü alatti kihallgatása során tett hamis vallomása is. Az eskütétel lehetőségét a második világháború után hatályba lépő perrendtartások kizárták.
[28] A nemzetközi szerződéssel vagy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa kötelező határozatával létrehozott nemzetközi büntetőbíróság vonatkozásában is el lehet a bűncselekményt követni.
[29] Forrás: www.im.hu
[30] "Berufsgeheimnis" / "professional secret" / "secreto profesional".
[31] 1. sz. melléklet 143-147. pont.
Lábjegyzetek:
[1] Karsai Krisztina, A szerző a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszékén egyetemi docens, Deák Ferenc ösztöndíjas, E-mail: info@karsai-krisztina.hu
Visszaugrás
