Demokratikus jogállamban, így hazánkban is, a büntetőhatalom az állam alkotmányosan korlátozott közhatalmi jogosítványa a bűncselekmény elkövetőinek felelősségre vonására. A jogállamiság, valamint az alkotmányos büntetőjog követelményei megkívánják, hogy az állam a büntető hatalmát olyan szabályok szerint gyakorolja, amelyek egyensúlyt teremtenek az egyéneket az állammal szemben védő garanciális rendelkezések, ezen belül elsősorban a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogainak védelme, és a büntető igazságszolgáltatás megfelelő működésével kapcsolatos társadalmi elvárások között1.
A büntető igény érvényesítése során két alapvető érdek figyelembevétele rendkívül fontos. Egyfelől az, hogy törvényes alapos gyanú nélkül senki ellen ne legyen vád emelhető, másrészt, hogy a vádemelés ne maradhasson el, ha ennek törvényes oka fennáll. Az ügyészség közvádlói funkciójából következően a közvádra üldözendő bűncselekmények esetén a nyomozásról, a vádemelésről, vagy annak elejtéséről az ügyészség dönthet; ezt a döntését más (állami) szerv nem vizsgálhatja, és nem kényszerítheti az ügyészséget a döntésének megváltoztatására. Ezzel összhangban az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az igazságszolgáltatásban való részvétel, az állami büntetőigény érvényesítése az ügyész alkotmányos kötelezettsége és ennek a szakmai, hivatásbeli mulasztásból eredő elenyészése kockázatát is az ügyész viseli2. Kétségtelen tény, hogy az ügyész közvádlói monopóliuma járhat olyan következményekkel3, amelyek a sértettek érdekeit hátrányosan befolyásolhatják. Az ilyen hibák elhárításának és a hiányosságok kiküszöbölésének módja a jogalkotó által létrehozott vádkorrektívumok rendszere útján lehetséges. A tévedés lehetősége különösen akkor állhat fenn, ha a (nyomozó)hatóság, ügyészség döntése mérlegelésen alapult4. Ilyen "műhibának" legfontosabb korrekciós eszköze a hatályos büntetőeljárási kódexünk által ismételten biztosított pótmagánvád, a büntetőigény érvényesítésének különös módja. Tremmel ezen jogintézmény bevezetését egyenesen paradigmaváltásként értékeli, amelyet egyrészt a hosszú időn keresztül érvényesülő közvádmonopólium alapvető korrektívumának, másrészt a terhelt és a sértett közötti egyensúly irányába tett előrelépésnek tekint5, amely a gyakorlatban a sértett igényérvényesítési lehetőségeinek és eljárási jogainak szélesítését szolgálja6. A büntetőeljárás során - az eljárás kezdetétől az elsőfokú bíróság ügydöntő határozata meghozatala céljából tartandó tanácsüléséig - a sértett szerepe a pótmagánvád potenciális lehetősége folytán felértékelődik, hiszen bizonyos esetekben ő alakíthatja (tovább) az eljárás menetét.
A Be. jelenlegi szabályozása értelmében a járulékos magánvád két típusa közül a jogalkotó nem biztosította az ún. mellékmagánvád lehetőségét, azt, amikor a sértett az ügyésszel együtt látja el a vádképviseletet. A járulékosság kizárólag az ügyészi tétlenség esetköreire vonatkozik, a pótmagánvádló ugyanis a büntetőjogi igényérvényesítés ügyészi elmaradásának meghatározott eseteiben jut csak szerephez; azonban tagadhatatlanul bővítve ezzel is a sértetti jogosítványokat7.
A Be. 6. § (1) bekezdésében foglalt officialitás elvéből, valamint a Be. 2. § (1) bekezdésében rögzített alapvető követelményből együttesen az a következtetés vonható le, hogy a bíróságnak a vádindítvány benyújtásával elsődlegesen abban a kérdésben kell döntenie, hogy a pótmagánvádas eljárásnak alaki feltételei fennállnak-e. Kizárólag eljárásjogi akadályok hiányában kerülhet sor a pótmagánvádas eljárás lefolytatására, érdemi határozat hozatalára8. A Be. 231. § (2) bekezdése tartalmazza azokat a szempontokat, amelyekre a bíróság elsődleges vizsgálatának ki kell terjednie. Dolgozatomban a pótmagánvád bírósági érvényesítésének eljárásjogi feltételeit veszem gorcső alá, - különös figyelemmel a Be. 231. § (2) bekezdésében foglalt követelmény-rendszerre -, s az eddig kialakult gyakorlat minél szélesebb áttekintése nyomán konkrét tapasztalatok és javaslatok megfogalmazására teszek kísérletet, mindenekelőtt a mindennapi gyakorlat számára.
E törvényhely értelmében: A bíróság a vádindítványt elutasítja, ha a pótmagánvádló a vádindítványt a 229. § (1) bekezdésében meghatározott határidő eltelte után nyújtotta be. A hivatkozott 229. § (1) bekezdése, és az ide kapcsolódó 312. § (1) bekezdése értelmében a sértett a panaszt elutasító határozat, illetőleg a bíróságnak a vádelejtést, és a pótmagánvádlói fellépés lehetőségéről szóló tájékoztatása közlésétől számított 60 napon belül léphet fel. E határidő jogvesztő, figyelemmel arra, hogy a bíróság az ezt követően előterjesztett vádindítványt elutasítja9.
A hatályos Be. a közlés két módját szabályozza: a szóbeli közlést (kihirdetés), és a kézbesítés útján való közlést. Szóbeli közlés hiányában a határozatot, mind a nyomozás10, mind a bírósági eljárás11 során kézbesítés útján kell közölni. A kézbesítés lehetséges formáit a Be. 70. § (1) bekezdése taglalja, amelyek közül témánk szempontjából a postai kézbesítés bír gyakorlati jelentőséggel. Amennyiben ez nem vezet eredményre, azaz a sértettnek megküldött határozat "ismeretlen helyre költözött" jelzéssel érkezik vissza, a Be. 73. § (2) bekezdés 1. fordulatában meghatározott lehetőség állhat rendelkezésre12. Ennek sikertelensége esetére érdemes volna megfontolni a hirdetményi kézbesítés jogalkotói kiterjesztését a sértett vonatkozásában13.
A vádindítvány előterjesztésének határideje - minden esetben - a közléstől számított 60 nap. A Be. 64. § (2) bekezdése értelmében a benyújtásra megállapított határidőbe nem számít be a megküldött határozat kézbesítésének a napja. Következésképpen a 60 nap tartamú gondolkodási idő esetében ez azt jelenti, hogy a közlést követő 61. napon még be lehet nyújtani a vádindítványt. De a törvény alapján az is egyértelmű, hogy a kezdő nap- és a határidő utolsó napjának száma nem lehet azonos. Egyebekben is az általános szabályok alkalmazandók a határidő számításánál, azaz munkaszüneti nap esetén a határidő kitolódása, illetőleg a határidő utolsó napján postára adással történő teljesítés14.
A gyakorlatban előfordulhat olyan eset, hogy a panaszt elutasító ügyészi határozat, vagy az ügyészi vádelejtést tartalmazó bírósági tájékoztatás nem utal a pótmagánvádlói fellépés lehetőségére, illetőleg arra, hogy a vádindítványt 60 napon belül kell benyújtani15. Ezzel kapcsolatban támogatandónak tartjuk azt az álláspontot, miszerint a hatóság ebbéli mulasztása esetén a vádindítvány elkésettség címén - a Be. 231. § (2) bekezdés a) pontja alapján - nem utasítható el. Kérdésként merül fel azonban, hogy meddig? Erre sem a törvény, sem az ítélkezési gyakorlat nem ad választ. Egyfelől nyilvánvaló, hogy a hatóság mulasztása nem eredményezheti a sértett eljárási jogainak csorbulását, másfelől a terhelttel szemben sem méltányos, ha ugyanezen okból bizonytalan ideig kitolódna a vádindítvány benyújtásának határideje. Ennek kiküszöböléséhez célszerűnek tartjuk olyan szabály megfelelő alkotását, amelyet az osztrák büntető perrendtartás 48. § (2) bekezdése tar-talmaz16. Ennek érdekében szükséges volna a határidőre vonatkozó rendelkezések újraszabályozása, s ennek keretében egy több lépcsős rendszer kialakítása. Amennyiben a sértett nem szerzett tudomást a pótmagánvád benyújtásának lehetőségéről, úgy - az igazolási kérelemre Be.-ben előírt határidőkkel egyezően - az utólagos tudomásszerzés időpontjától kezdődően kitolódna a benyújtás határideje. Mindemellett az eljárás időszerűségének biztosítása érdekében (is) egy abszolút jellegű, objektív - immár igazolási kérelemmel sem orvosolható - határidő felállítása is indokolt lenne.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
