Jól emlékszem a ma már réginek nevezett Ptk.-val való első találkozásaimra: egyetemi vizsgákra készülve hányszor okozott fejtörést egy-egy rendelkezés céljának, tartalmának megértése. Most, húsz év elteltével, az új Polgári Törvénykönyv hatálybalépésekor mindez megismétlődni látszik.
Természetes, hogy az új törvénykönyv egy-egy nehezen értelmezhető szabálya fölött eltöprengve hamarabb kezdünk saját értelmi képességeinkben kételkedni, mint a jogalkotó hibájára gyanakodni. Ugyanakkor az a tény, hogy az új Polgári Törvénykönyvet még hatálybalépése előtt - valamennyi könyvre kiterjedően - módosítani kellett, arra enged következtetni, hogy a több mint egy évtizedes előkészítő munka sem lehet garancia arra, hogy egy ilyen terjedelmű és ennyire összetett jogszabály hibátlan szöveggel lépjen hatályba.[1]
Ez a pár oldalas írás nem hibalista kíván lenni. Az új törvénykönyv itt számba vett rendelkezéseinek csak egy részénél feltételezek jogalkotói hibát, a többi inkább csak nehezen értelmezhető, esetleg megfogalmazása pontatlan, vagy egyszerűen csak visszalépés a régi Ptk. szövegéhez képest.
Az új Ptk. 2:16. §-a szerint semmis a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes kiskorú ingyenes ügyletre vonatkozó jognyilatkozata, azaz ha ajándékoz, idegen kötelezettségért ellenérték nélkül kötelezettséget vállal, vagy jogról ellenérték nélkül lemond. Továbbra is hiányzik azonban ennek megfelelője a cselekvőképességükben korlátozott nagykorúakra vonatkozó szabályok közül.
A régi Ptk. 2001. november 1-jéig közös szabályok címszó alatt szabályozta az ingyenes jognyilatkozatok semmisségét, melyeknek szabályai így az életkoruk és a gondnokság alá helyezésük folytán cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes személyekre egyaránt vonatkoztak. A 2001. november 1. után hatályos Ptk. már külön szabályozta az életkoruk és a gondnokság alá helyezésük folytán előállt cselekvőképtelenséget (korlátozott cselekvőképességet) és ennek áldozatul esett a gondnokság alá helyezés miatt cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes személyek ingyenes ügyleteit tiltó szabály. Ennek hiányát pedig az új törvénykönyv sem pótolja. A cselekvőképességükben korlátozott nagykorúakra vonatkozóan továbbra is csak az a szabály létezik, hogy leszármazójuk fontos céljának eléréséhez (pl. önálló háztartásának alapításához) vagy közcélra történő ingyenes felajánlásukhoz a gyámhatóság kivételesen hozzájárulhat [2:23. § (2)-(3) bek.].
Ebből persze logikai értelmezéssel elérhető az a kívánt végeredmény, hogy a cselekvőképességében korlátozott nagykorú ingyenes ügyletre vonatkozó jognyilatkozata is semmis, hiszen ha az ingyenes jognyilatkozatok új Ptk. 2:23. § (2) bek. és (3) bekezdése szerinti privilegizált esetei is csak a gyámhatóság jóváhagyásával érvényesek, akkor abból következik, hogy az egyéb ingyenes jognyilatkozatok gyámhatósági jóváhagyás esetén sem érvényesek. A gyakorlatban eddig sem volt, és ezután sem lesz ebből gond.
A dolog szépséghibája, hogy az új Ptk. 2:23. § (2) és (3) bekezdése sem mond ki olyat, hogy az ingyenes juttatások ott említett esetei csak a gyámhatóság jóváhagyásával érvényesek. A törvény szövegében ugyanis csak az szerepel, hogy ezekhez az ingyenes ügyletekhez a gyámhatóság kivételesen hozzájárulhat. Ebből pedig szigorúan véve csak az következne, hogy az egyéb ingyenes ügyletekhez a gyámhatóság nem járulhat hozzá. A hozzájárulás hiánya viszont csak azoknál a jognyilatkozatoknál eredményez semmisséget, amelyek beletartoznak a 2:23. § (1) bekezdésében felsorolt, gyámhatósági hozzájárulást igénylő esetkörökbe.
Éppúgy elmondható tehát, hogy az új Ptk. 2:23. § (2) és (3) bekezdéséből levezethető a cselekvőképességében korlátozott nagykorú ingyenes jognyilatkozatának semmissége, mint az, hogy az ilyen jognyilatkozatok semmisségét általában kimondó szabály nélkül a 2:23. § (2) és (3) bekezdése sem igazán értelmezhető.
A kézenfekvő megoldás az lenne, ha a törvény a cselekvőképességében korlátozott nagykorúak ingyenes jognyilatkozatainak semmisségét is kimondaná azzal, hogy az új Ptk. 2:23. § (2) és (3) bekezdése szerinti nyilatkozatok a gyámhatóság jóváhagyása esetén érvényesek.
Az új Ptk. 5:102. §-a gyakorlatilag a korábbi vagyont terhelő zálogjog funkcióját veszi át. Az új szabályozás - a jelentős különbségek mellett - megtartotta a vagyont terhelő zálogjog legfőbb jellemvonásait, ami továbbra is lehetővé teszi zálogjog alapítását dolog- és jogösszességen, az egyes zálogtárgyak meghatározása nélkül, oly módon, hogy a zálogul lekötött alvagyon megőrzi dinamizmusát.
Az új szabály ezt úgy fejezi ki, hogy az ilyen zálogjog tárgyát körülírással határozzák meg, és a zálogtárgyat mindig azoknak a körülírásnak megfelelő dolgoknak, jogoknak és követeléseknek a csoportja képezi, melyek felett a zálogkötelezett éppen rendelkezési joggal bír. Ha tehát a zálogkötelezett az alvagyon egy elemének tulajdonjogát átruházza, akkor az megszűnik a zálogtárgy része lenni (az új tulajdonos zálogtól mentes tulajdonjogot szerez), ha pedig olyan új vagyontárgyat szerez, amire illik a zálogtárgy leírása, akkor az a záloggal terhelt alvagyon részévé válik, tehát automatikusan zálogjog keletkezik rajta. Ez tehát ugyanúgy működik, mint a régi Ptk. szerinti vagyont terhelő zálogjognál.
Az új Ptk. 5:102. § második mondata azonban teljesen "rend-
- 509/510 -
szeridegen" módon korlátozza a zálogul lekötött alvagyon szabad mozgását, mivel kimondja, hogy a zálogkötelezett rendelkezési jogának megszűnése esetén is fennmarad a zálog, ha az elidegenítés nem kereskedelmi forgalomban, ellenérték fejében és jóhiszemű személy részére történt. Ez a szabály azonos az új Ptk. 5:143. §-ban foglalt szabállyal, mely azonban általánosságban a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyzett zálogról szól, tehát a szokványos, egyedileg meghatározott zálogtárgyakra, nem pedig a körülírással meghatározott vagyontömeg mint zálogtárgy egyes alkotóelemeire lett kitalálva. Ezáltal pedig ezen a ponton elmosódik a klasszikus, egyedileg meghatározott zálogtárggyal működő és a körülírással meghatározott dologösszességgel operáló zálog közötti éles határvonal.
Dogmatikailag sem helyénvaló, hogy a Ptk. 5:143. § szabályát ráhúzták a körülírással meghatározott zálogtárgyakra, hiszen utóbbi esetben a zálogjog a körülírásnak megfelelő dolgokból álló alvagyont terheli, nem pedig az azt alkotó egyes vagyoni elemeket. A dologösszesség jelenti a zálogtárgyat, nem az azt alkotó egyes dolgok. Valamely dolog éppen az alvagyonhoz tartozása által válik a zálogtárgy részévé és az abból való kikerülése által szűnik meg annak lenni, tehát az alvagyonhoz tartozás az a kritérium, ami eldönti, hogy az adott dolog a szerződési biztosíték részét képezi vagy nem. Ezt az elvet bontja meg az 5:102. § második fordulata annak kimondásával, hogy bizonyos esetekben a dolog kikerül az alvagyonból (azaz a zálogtárgyból), megszűnik a zálog részének lenni, mégis zálogjog marad fenn rajta.[2]
Az új Ptk. - a biztosítéki célú tulajdonátruházással és vételi joggal együtt - semmisnek nyilvánítja a követelések biztosítéki célú engedményezését is. Helyette a követelésen alapított zálogjogot lehet majd biztosítékként alkalmazni. Ugyanakkor az új Ptk. 5:111. §-a a követelés elzálogosítását gyakorlatilag a követelés biztosítéki célú átruházásának tekinti, és lényegében az engedményezés szabályait alkalmazza rá.[3] Az (1) bekezdés szerint az elzálogosított követelés kötelezettje - az engedményezett követelés kötelezettjéhez hasonlóan - mindaddig a korábbi jogosultnak (tehát a zálogkötelezettnek) köteles teljesíteni, amíg olyan teljesítési utasítást nem kap, amely meghatározza az új jogosult (azaz a zálogjogosult) személyét, székhelyét, természetes személy esetén lakóhelyét, szokásos tartózkodási helyét vagy számlaszámát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
