Napjainkban közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy léteznek olyan esetek, ahol súlyos testi sérülések, vagyoni károk keletkeztek egyes filmek nézőinek magatartása miatt. Azt nyilván nem nehéz belátni, hogy ahol kár keletkezik, ott van károsult is, aki szeretné, ha sérelmét orvosolnák. E károsultak vélhetően - az ügy jellegétől függően - büntető, illetve polgári pereket is indítanak, melyek megállapítják a károkozó - gyerekek esetén szüleik, nevelőik, gondozóik - felelősségét.
Gondolatmenetünk azonban itt nem érhet véget, hiszen komolyan felvetődik a kérdés, hogy vajon csak e személyek felelnek-e. Hisz' köztudott, hogy a filmiparban hatalmas pénzek mozognak, a filmgyárak és forgalmazók marketing-tevékenysége sem elhanyagolható. Ha tehát a kispénzű néző a reklám hatására megnézi a filmet és ezután, ezzel valamilyen összefüggésben kárt okoz, akkor vajon védekezhet-e a film gyártója azzal, hogy ő minderről nem tehet?
Ez a kérdés már komolyabb vizsgálatra érdemes, megválaszolása pedig dollármilliárdok feletti döntést is jelent, és összefügg azzal az érdekkel, hogy a károk minél hamarabb és teljesebb mértékben - tehát biztosabban - megtérüljenek, amely a jogállam egyik alapvető kritériumát, a jogbiztonságot érintő kérdés.
Rövid tanulmányunkkal tehát ezt a kérdést fogjuk szemügyre venni: tehát azt, hogy felelős-e a filmgyár az így keletkezett károkért, és ha igen, milyen mértékben, illetve mik ennek a felelősségnek a korlátai.
A bevezetésben vázolt probléma vizsgálatakor nem hagyhatjuk szó nélkül azok érveit, akik szerint már maga a kérdés felvetése is abszurd, mivel cenzúrához vezet, ami a jogállam elveivel összeegyeztethetetlen.
Alapvetően két álláspontról kell itt szólnunk. Az egyik szerint a film művészi alkotás, a jog beavatkozása a művészi szabadságot sértené, noha ezt tisztelnie kell, hiszen de gustibus non est disputandum.1 A másik szerint az ábrázolásának híven kell követnie a valóságot, akkor is, ha ez szörnyűséges, különben hamis képet keltenénk, ami viszont sérti az emberek információhoz fűződő jogát; a hű ábrázolás deliktuális felelősséget ezért nem alapozhat meg.
Mindkét álláspont komolyan megfontolandó és fontos igazságokat tartalmaz; érdemes velük már csak azért is bővebben foglalkozni, mivel tisztázásuk rávilágíthat arra is, hogy mennyiben tekinthető a gyártók magatartása jóhiszeműnek a felelősség elutasítása kérdésében.
A művészet valóban idegen terep a jog számára. Míg az erkölcs terepén a jog otthonosan mozog, hisz' - bár nézőpontjuk eltér - közös a tárgyuk, a tudomány pedig igen fontos támasza a jognak; addig a művészet a jog számára tulajdonképpen értelmezhetetlen.
Ennek az oka igen egyszerű: a jog, az erkölcs és a tudomány esetén az értelem nyer központi szerepet, addig a művészet esetén az érzelem. A művészet célja ugyanis a művészi hatás, amelyet a műalkotás vált ki a műértőben; ez érzelmi jellegű és tulajdonképpen egy sajátos asszociáció.2
Ezt a művész a művészi aktussal éri el, ami a kívánt érzelmi hatás kiváltása érdekében a kifejező elemek tudatosan vagy spontán társítása. Mivel a kifejező elemek az érzékekre hatnak, és a művészeti ág behatárolja, hogy a műértő mely érzékszerveire van utalva, ezért minden művészeti ág sajátos szabályokat, kánonokat követ. A művészeti ág jellege befolyással bír az asszociáció irányítására, ugyanis többféle kifejezőeszköz erőteljesebb és körülhatároltabb hatást képes kiváltani.3
A művészi hatás három fő összetevőre bontható: érzelmi jelenségeket fejez ki és közöl (kommunikáció); egyéb létezőkhöz emocionális jelenségeket társít (érzelemkeltés); segít kielégíteni az ember ingerigényét (szórakoztatás). Ezek aránya esetenként eltérő.
A három legfontosabb emocionális jelenség: 1. az érzés, amely spontán fellépő emocionális reakció a beérkező ingerekre; 2. az érzelem, amely egy adott létezővel (személy, dolog, fogalom) kapcsolatos, tanult viselkedés; 3) a hangulat egy érzelmekből és érzésekből felépülő emocionális állapot.
A jog szempontjából az érzelemkeltés a releváns, hiszen az érzelmeknek döntő szerepük van az ösztönszerű cselekedetek irányításában és fontos szerepük van a tudatos döntések kialakításában is. Az érzelem ugyanis leegyszerűsíti az adott cselekvés és annak végső hatása közti kapcsolatot, így segít nyilvánvalóvá tenni a cselekvés tényleges viszonyát az alapértékekhez. Ez azért fontos, mert alanyi és tárgyi okokból nem mindig van lehetőség arra, hogy cselekvéseink hatásait végiggondoljuk, döntésünknek azonban ilyenkor is helyesnek, biztosnak és gyorsnak kell lennie. Az érzelmek tehát személyiségünk igen fontos alkotórészei, ugyanakkor látnunk kell, hogy az általuk nyújtott nagy lehetőség kockázatot is hordoz magában, mivel az érzelmek akkor is hatnak, ha az alapjukat képező következtetésről bebizonyosodott, hogy nem helytálló.
A jognak tehát a művészethez annyiban van köze, amennyiben az érzelmeket alakít ki. Ez a hatása a műtárgynak azonban nem előreláthatatlan: mint mondtuk, a kifejezőeszközök társításának, amely egyszerre jelent kiválogatást és elrendezést, éppen az a célja, hogy a műértő asszociációját egy meghatározott irányba terelje. Amennyiben a fő hatás, vagy több műtárgy esetében az egyes mellékhatások trendszerűen egy meghatározott irányba mutatnak, akkor az érzelem kialakulására számítanunk kell.
Ezzel szembe azt lehetne felhozni, hogy minden művésznek vannak ilyen állandó trendjei, ezek adják stílusát, ám l'style c'est lhomme; így az ezzel kapcsolatos jogi szabályozás sérti az emberi méltóságot. Erre azt tudjuk válaszolni, hogy az ember valóban nincs mindenestől alávetve az interszubjektív jogi tekintélynek; ám ugyanez igaz az erkölcsi, sőt jogi felfogásra, amely éppúgy a személyiség része: mégis szankcionálja a jog a becsületsértést, noha ez gyakran a másik emberről alkotott személyes ítéletet fejezi ki.4
Az emberi méltóság éppen abban áll, hogy az ember felelősséget vállal személyiségéért: hogy ő milyen felfogásnak és érzelmeknek hódol, ahhoz az erkölcsnek, de nem a jognak van köze; ha azonban ezzel konfliktust okoz, akkor a jog illetékes ennek minősítésére, illetve szankcionálására, minthogy a jog arra hivatott, hogy a társadalomban hosszútávra tekintettel minimalizálja a konfliktus-spirálok erejét és számát.
A művészi szabadság tehát önmagában nem zárja ki a felelősség vizsgálatát, de mentesülésre vezet az, ha a károkozás a mű(vek) olyan tulajdonságára vezethető vissza, amely érzelem kialakítására előre láthatóan nem volt alkalmas.
Az információhoz való jog jelentőségét is hiba lenne lebecsülni. Ez ugyanis alapvető emberi jog. Minthogy azonban alanyi jogról van szó, ennek is megvan a maga társadalmi rendeltetése, amely megszabja e jog érvényességi körét és lényegi tartalmát.
E társadalmi rendeltetést úgy tudjuk meghatározni, hogy az információhoz való jogot elhelyezzük az emberi jogok rendszerében. E jog az uralmi jogok közé tartozik, amelyek az ember és a személytelen létezők közti viszonyt rendezik. Ezen belül a szellemi, közelebbről az információs önrendelkezést biztosító jogok csoportjába tartozik.5
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
