2013 tavaszán az Emberi Jogok Európai Bírósága két Magyarországot elmarasztaló döntést is hozott a 98%-os különadó ügyben. A Bíróság megítélése szerint a magyar szabályozás sérti az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyve 1. cikke által biztosított tulajdonhoz való jogot. Az első határozat az N.K.M v.Hungary, a második a Gáll v. Hungary ügyben született 2013. május 14-én, illetve június 25-én.[1]
Ez a rövid áttekintés ismerteti az EJEB döntés tényadatait, az ügyek alapjául szolgáló magyar jogi hátteret, illetve az alapul fekvő jogot és az EJEB érvelését. A két ügy hasonló tényadatokon, sérelmezett egyezményi és magyar jogi rendelkezéseken alapszik, ennek megfelelően az EJEB érvelése, hivatkozott esetjoga és megállapításai is azonosak.[2] Az ismertetés leírást törekszik adni a magyar jogi háttérről, illetve a Bíróság érveléséről egyrészt azért, mert mindebből- különféle alkotmányos párbeszédek során[3] - kibontakozni látszik majd az adott alapjogok "megfelelő alkotmányi tartalma". Másrészt, mert mindkét ügy megítéléskor a Bíróság egyértelműen egyéni jogvédelmet nyújtott,[4] ugyanakkor a későbbiekben is alkalmazható, az eddigi gyakorlatot olyan kiegészítő - szerintem azonban azt nem felülíró, sokkal inkább konkrét esetben (végkielégítés adóztatása) az állami mozgástér kereteit kijelölő, de a szabad mérlegelési jogkört nem szűkítő[5] - minimumstandardokat határoz meg az állami adórendszer kialakításával, változtatásával összefüggésben, ami a jogállamiság általános követelményéből is következik.
1.1. Mindkét indítvány alapja az volt, hogy az egyes pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény által meghatározott, magánszemélyek egyes jövedelmeire (végkielégítések) irányadó 98%-os adó ütközik az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyve 1. cikke[6] által deklarált tulajdonhoz való jogba.[7]
A tulajdonhoz való jog sérelmét mindkét esetben az a tényhelyzet keletkeztette, hogy az indítványozók jövedelmére - amit számukra a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény 19. §-a biztosított - az elbocsátásukkor alkalmazták a 2010. évi XC. törvény vonatkozó és 2011. tavaszán hatályban lévő szabályát, azaz a végkielégítésük összegét 98%-os adóval sújtották. Ennek eredményeként az N.K.M ügyben a 3,5 millió forintot meghaladó összegre (2,4 millió forint) vonatkozó 98%-os adólevonás a teljes végkielégítésre vetítve 52%-os adóterhet jelentett; a Gáll ügyben pedig a teljes végkielégítésre értelmezve az össz-adóteher (a 3,5 millió forintot meghaladó összeg 98%-os adóztatása következtében) 60%-os volt. Mind az 52% és a 60% jelentősen túllépi az egyébként 16%-ban megállapított személyi jövedelemadót.
1.2. N.K.M. jogviszonyát 2011. május 27-én szüntették meg 2011. július 28-i hatállyal, Gáll Eszter Máriát pedig 2011. március 31-én bocsátották el 2011. június 1-i hatállyal. Ebben az időszakban a végkielégítésekre a többször módosított 2010. évi XC. törvény 8-12/B. §-ait alkalmazták. Az adó összegét az indítványozók nem kapták meg,
- 445/446 -
azt a munkáltató közvetlenül az adóhatóságnak utalta. Az alkalmazott szabályok 2011. március 14-én léptek hatályba.
1.3. A Bíróság gyakorlatában[8] a tulajdonhoz való jogot biztosító, három különálló, de egymással összefüggő rendelkezéseket tartalmazó 1. cikk védelmi köre kiterjed a tulajdonjog tárgyaira, vagyoni jogokra, a jogosan elvárt bevételre, a jövőben esedékes bevételre, ha azért már megdolgoztak, vagy jogilag érvényesíthető követeléssel kapcsolatosak, a társadalombiztosítási és szociális ellátásokra. A javaknak pénzben kifejezettnek, ténylegesnek és meglévőnek kell lenniük. Az Egyezmény a beavatkozás szükségessége megítélésében az államoknak széles mérlegelési jogkört biztosít, és az adóztatásról az 1. cikk (2) bekezdése külön is rendelkezik. A széles mozgástér azonban keretek között értelmezendő:[9] az adóztatás nem járhat az érintettre nézve elviselhetetlen hátránnyal, a jogalkalmazás nem lehet diszkriminatív. Ehhez képest a magyar alkotmányos rendszerben a tulajdonhoz való jog - amely tartalmi elemeit/védelmi körét tekintve lényegében megfelel a Bíróság gyakorlatának - és az adóztatás (közteherviselésként nevesítve) külön került szabályozásra. Ezt követi az alkotmányossági megítélés is: az Alkotmánybíróság gyakorlatában "a tág, alkotmányjogi értelemben vett tulajdon közjogi korlátai közé tartozik a közterhekhez való arányos hozzájárulási kötelezettség", ezért "amennyiben az adó, illeték vagy más közbefizetésre vonatkozó szabályozás megfelel az Alkotmány 70/I. §-ában foglalt alkotmányos követelményének, akkor az az Alkotmány 13. §-ában biztosított tulajdonhoz való jogot nem érinti."[10]
Mint köztudású, a visszamenőlegesen alkalmazott 98%-os adóztatás az alkotmánymódosító, törvényhozó és az Alkotmánybíróság rövid időn belül lezajlott, intenzív párbeszédét eredményezte, amely egyrészt az alkotmányossági megfontolások háttérbe szorítását, másrészt - később, más fórumon - az "alapjog győzelmét" jelentette. Ugyanaz a probléma - szélsőségesen nagy adóteher visszamenőleges bevezetése és alkalmazása - másmás szempontok[11] (és lehetőségek[12]) alapján meglévő és deklarált jogi garanciák, értékek sérelmét jelentette akkor is, ha azt (túl a törvényhozó hatalmon) még az alkotmánymódosító többség[13] is mindenképpen igazoltnak látta egy alkotmányos jogállamban. A visszamenőleges 98%-os adóra vonatkozó (alkotmány) történeti összegzés tehát a következő.
2.1. Az Országgyűlés 2010. július 22-én fogadta el a 2010. évi XC. törvényt, amit 2010. augusztus 13-án hirdettek ki 2010. október 1-i hatálybalépéssel és azzal, hogy 2010. január 1-jétől, visszamenőleg kell alkalmazni a 2 millió forint összeghatár feletti jövedelmekre. Mindezzel majdnem egyidejűleg, a törvényi rendelkezés alkotmányos alapjaként, 2010. augusztus 11-én kihirdették az Alkotmány 70/I. §-a (2) bekezdésének módosítását,[14] ami lehetővé tette, hogy az állami forrásból származó, jó erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmeknél a visszaható hatályú jogalkotás általános tilalmát a törvény mellőzze.
A törvény az AB elé került, amely a 184/2010. (X. 28.) AB határozatában (továbbiakban: ABH)[15] a releváns rendelkezéseket[16] a hatálybalépésre visszaható hatállyal megsemmisítette. Az AB érvelésének az alapja nem a tulajdonhoz való jog védelme (a rendelkezéseknek az Alkotmány 13. §-ába ütközése) volt, hanem az, hogy "a közszférából való távozással összefüggésben jogszabály alapján, rendeltetésszerű joggyakorlás keretei között teljesített kifizetésekre is alkalmazandó, jelentős mértékű, büntető jellegű adóról" van szó. A végkielégítés ugyanis alanyi jogon jár, tehát a juttatása nem lehet jó erkölcsbe ütköző. Az ABH ugyan megemlíti, hogy a "Törvény az adóalanyt olyan alanyi jogon szerzett jövedelemtől fosztja meg, amely őt megilleti", nem utal a tulajdonhoz való jogra. Inkább a felhatalmazáson való túllépésre hivatkozik, figyelemmel arra, hogy a jogalkotó a 70/I. § által meghatározott "külön mérték"-et teljes elvonásként értelmezte. Ennek az érvelésnek nyilvánvaló oka az, hogy az AB - nem feltétlenül helyesen - nem összefüggésében vizsgálta a problémát, azaz csak a 70/I. § (2) bekezdésére, illetve annak is egyetlen értelmezésére kon-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
