Szalma József: Az európai (és a magyar) magánjog fejlődéséről (JK, 2006/12., 488-495. o.)

különös tekintettel Hamza Gábor: Le développement du droit privé européen, Le rőle de la tradition romaniste dans la formation du droit privé moderne, (Bibliotheca Iuridica, Publications de Droit de l'Université Eötvös Loránd, Publicationes Cathedrarum, Cathedra Iuris Romani, L'Université Eötvös Loránd, Faculté de Droit, Budapest, 2005) című tanulmánykötetére

I.

Hamza Gábor akadémikus számos művét szenteli az európai és a magyar magánjog római jog hagyományokon, vagy hatásokon alapuló fejlődésmenete elemzésének. Ezek közül kiemelhető magyarul megjelent munkája: Az európai magánjog fejlődése (Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. Budapest, 2002. 365.), továbbá a szerző által német nyelven megjelentetett műve: Die Entwicklung des Privatrechts auf römischrechtlicher Grundlage - unter besonderer Berücksichtigung der Rechtsentwciklung in Deutschland, Österreich, der Schweiz und Ungarn (Andrássy Gyula Deutschsprachige Universität, Budapest, 2002.) végül a Le développemement du droit privé européen, Le rőle de la tradition romaniste dans la formation du droit privé moderne, (L'Université Eötvös Loránd, Faculté de Droit, Budapest, 2005. 227.), című francia nyelvű műve.

II.

Fentebb említett német nyelvű kötetében, mely a magyar jog a római jog , majd a polgári korszakban a nyugat-európai kodifikációk doktrínájának és rendszerének magyar jogra gyakorolt hatásait kutatva a szerző kiemeli, hogy a bizánci-római jog (ius Romanum bizánci formája) átvételét az a körülmény akadályozta, hogy az első magyar király, akit később I. Szent Istvánnak neveznek (1000-1038) egyértelműen a nyugati (latin) kereszténységet vette fel. Ennek ellenére, István törvényeit (decreta) közvetetten befolyásolta a justinianusi (kelet római birodalom) kodifikáció, különösen a Codex és egyes novellái. A magyar államalapítástól kezdődően fennálltak a római jog hatások.[1] A római jog nyugati változatának erőteljesebb hatása a glosszátorok virágzása idején mutatható ki, hiszen már a XIII. században tanulnak magyar egyetemisták Bolognában. Így pl., 1301-ben 80 magyar egyetemista hallgatja az olasz glosszátorok előadásait.[2] Az egyetemisták más része Párizsban tanulja a kánonjogot. Tanulnak más egyetemeken is, főleg római jogot (ius civile), pl. Páduában, Oxfordban és Cambridge-ben. Az 1367-ben Pécsett alapított egyetemen feltehetően római jogot is tanítottak.[3] Matthias Corvinus (Korvin Mátyás, 1458-1490) törvényeiben a római ius publicumban foglalt eszmék mutathatók ki. Mátyás király foglalkozott azzal a gondolattal, hogy teljes egészében recipiálja a római jogot. Megkísérli (1486-ban meghozott Decretum Maius-ával, 1486: VI. tc.), a hazai jog kodifikációját, azonban nem járt sikerrel. A 15. századdal kezdődően számos magyar tanul Olaszországban, különösen a klérus tagjai. Kevesek kánonjogot tanulnak Krakkóban, vagy Bécsben. (Megj.: Egyes jogtörténészek szerint Werbőczy István is Krakkóban tanult).[4] Uzsai János (Johannes Uzsai) 1340-ben a bolognai egyetem rektora. A római alapozásra utalnak a korabeli okiratok jogi szakkifejezései. Az árpádházi és Anjou korszak krónikásainak művei, különösen Kézai Simon Gesta Hungaroruma-a (XIII. sz. vége), bizonyítják a római jog magas szintű ismeretét.[5] Hamza szerint a királyi dekrétumokban a római jog hatása kevésbé mutatható ki. Kivételt képez a római császárok plenitudo potestatis-a, vagyis a megbízási felhatalmazás teljességének vélelme, melyet a magyar uralkodók is igénybe vettek. Erre alapozza királyi hatalmának forrását a luxemburgi dinasztiából származó Zsigmond magyar király (1387-1437), aki 1410-től uralkodik.[6] A szerző különös figyelmet szentel Verbőczy

- 488/489 -

István Tripartitumának (1514), utalván arra, hogy e kodifikáció összegyűjti és rendszerezi a középkori magyar szokásjogot (ius consuetudinarium), ebben mind a rendi szokásjogot, valamint a királyi (írott) dekretális jogot, mégpedig az akkori hazai hivatalos (latin) nyelven. A római jogi hatások e kodifikációban különösen a rendszerezésben mutatkozik meg (de personis, de rebus, de actionibus - személyek, dolgok, keresetek), s elsősorban a justinianusi Intsituciók rendszerére emlékeztet (institucionális rendszer). A római jogban ismeretes általános jogfogalmakat (ius naturale, ius publicum, ius privatum, ius civile ,ius gentium), valamint alapelveket (mint pl. ius est ars boni et aequi)[7] csupán formálisan adaptálja. Ezeket a bevezetőben elfogadja, de a konkrét jogintézményekbe nem vette fel, nem vette figyelembe. Az uralkodó nézet szerint a Tripartitum (névadó) forrása Raymundus Neopolitanus tankönyve Summa legum Raymundi, mely a római- és kánonjogról szólt.[8]

Kiemelendő Hamza könyvének ama fejezete, mely az európai magánjogtudomány fejlődésmenetét a korai újkor időszakában elemzi, melyben (a XVI sz. jogtudományában) a humanizmus és a reneszánsz hatására kialakul az ún. elegáns jogtudomány. E jogtudományi irányzat a justiniánusi- római joggal foglalkozik behatóbban, másfelől a justiniánusi alapokat értelmező glosszátorok doktrínája, mely a római jogi alapokon keresztül értelmezés útján kívánnak eljutni a tételes joghoz. A humanisták ezen túlmenően a forrásokat nemcsak jogi, hanem alapos történelmi és nyelvtudományi alapokon végeznek kutatásokat. A glosszátorok és a kommentátorok által mellőzött görög nyelvi forrásokat is kutatják, mindenekelőtt a Novellákat. Ők állapítják meg, hogy a justiniánusi kodifikáció tulajdonképpen kompiláció, tehát nem egységes törvényalkotásról van szó, hanem olyan jogi szövegek gyűjteményéről, mely különböző korszakokban jön létre. A humanisták módszere a logikus, szigorúan ésszerű érvelési mód, továbbá kísérlet az autoritárius elv tagadása, kritikája. Ezért a humanisták a Glosszákkal keveset foglalkoznak. Ezek helyett elemzik a justiniánusi jogforrásokat, mindenek előtt jogtörténeti és nyelvi szempontból.[9] A korszak német doktrínájában két jelentős irányzat alakul ki. Az első az Usus modernus pandectarum irányvonala, mely túlhaladja a római jogot és a római jogot a germán joggal fűzi össze, abból a célból, hogy a jogot az akkori jelenkor követelményeivel és jogviszonyaival összehangolja. A második a természetjogi iskola, mely szorosan fűződik az észjoghoz (Vernunftrecht). Az észjog az irodalomban mint történelmi természetjog nyer említést, azaz mint szekularizált természetjog. A 18. sz. végén fejlődik ki a történeti iskola (historische Rechtsschule), amely elvezet a pandektista iskolához. Utóbbi a római jog forrásaiból indul ki, de gyakorlatorientált. Céljuk Iustinianus Pandektáinak a korabeli társadalom követelményei szerinti alkalmazása (Böhmer, Wesenbeck, Heineke, Pufendorf, stb.).[10] A természetjogi iskola alapítója Christian Thomasius (1655-1728), aki egyúttal alapítója a hallei porosz egyetemnek (1694). Megkísérli a római jog intézményeit "összhangba hozni" a ternészetjoggal. Notae című (1773) művében kutatja a Corpus iuris civilis alkalmazhatóságát a német bírói gyakorlatban. Christian Wolffnak (1679-1754) köszönhetően a XVIII. században a római jogot számos német egyetemen, mint természetjogot tanítják. Wolff Halléban tanít, legismertebb műve Ius naturae methodo scientifica pertractatum.[11] A történeti iskola és a pandektisztika egyik alapozója Gustav Hugo (1764-1844), aki fő művében (Grundriss eines Systems des gemeinen Civilrechts zum Behuf von Pandecten - Vorlesungen, 1807.) megalapozza a modern pandektarendszert és ezáltal a német BGB (1896) rendszerét, mely később öt könyvben jön létre. Friedrich Carl von Savigny legjelentősebb nyolc kötetes könyve - System des heutigen römischen Rechtes (1840-1849) megalapozza a jogviszonyelmélet és a modern nemzetközi magánjog alapjait. Rendkívül jelentős legutolsó munkája: Obligationsrecht als Teil des heutigen römischen Rechtes (1851-1853, Bd. I.-II.), melyben a hatályos kötelmi jog római jogi kapcsolatait, forrásait és túlhaladását elemzi.[12] Anton Friedrich Justus Thibaut (1772-1840) Kielben, Jénában és Heidelbergben volt professzor, kétkötetes főműve, System des Pandecten-Rechts,1803. nyolc kiadást ért meg, jelentősen eltér a pandekta rendszeről. Savigny és Thibaut vitája említésre érdemes. Thibaut 1814-ben publikált munkájában "Über die Notwendigkeit eines allgemeinen bürgerlichen Rechts für Deutschland" fejti ki álláspontját az egész polgári jog kodifikációjának szükségéről, ami alatt ő akkoriban a büntetőjogot és az eljárásjogot érti. Ezzel szemben, ugyanebben az évben publikált munkájában, vitairatában (Vom Beruf unsrer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft, 1814.) Savigny elutasítja a kodifikáció eszméjét, szükségét, mert ez szerinte megakadályozza a jog szerves