1. Johann Wolfgang Goethe híres metaforája szerint a római jog egy kacsához hasonlít: olykor, nagy jelentőségre tévén szert, a víz felszínén úszik, máskor pedig lemerül a vízbe, rejtve maradván a tekintetek elől. A római jogi forrásszövegek - miként arra Peter Stein találóan utal, a római jog szerepét Európa jogtörténetében bemutató, hallatlanul izgalmas és olvasmányos, immár magyar nyelven is hozzáférhető művében -"egyfajta jogi szupermarketként" szolgáltak.[2] "Sosem hagyhatjuk el a rómaiakat", írta már Montesquieu is 1747-ben megjelent klasszikus művében (De Vesprit des lois).[3] Lényegében ez a gondolat tekinthető az európai magánjog fejlődését a római hagyományok alapján bemutató művek sarokkövének.
Nincs ez másként a közelmúltban napvilágot látott, a magyarországi jogirodalmat tekintve a maga nemében páratlannak mondható monográfia esetében sem.
2005-ben jelent meg Hamza Gábor akadémikus, az ELTE Állam-és Jogtudományi Kar Római Jogi Tanszékének tanszékvezető professzora tollából egy, az európai magánjog fejlődését a római jogi tradíció alapján bemutató francia nyelvű könyv. A mű előzményeként utalunk a szerző 2002-ben megjelent, "Az európai magánjog fejlődése" című monográfiájára[4] - amely a téma hazai[5] és nemzetközi viszonylatban[6] egyaránt párját ritkító feldolgozása -, valamint német nyelven publikált, a témát a magyar nyelvű műhöz képest részben eltérő igénnyel feldolgozó "kisebbik testvérére".[7]
A monográfia a korábbi művekhez képest eltérő szerkezetben, helyenként kibővült tartalommal, a régebbi és az újabb irodalomra történő utalásokat egyaránt bőségesen tartalmazó jegyzetapparátusra támaszkodva tárja a francia nyelven olvasó szakemberek, diákok, illetve általában a téma iránt érdeklődők elé a római jogi hagyományok alapján az európai magánjog és - tegyük hozzá: jogtudomány (hiszen a mű legterjedelmesebb, a korábbi könyvekhez képest szerkezetileg nóvumnak számító része a jogtudomány fejlődését mutatja be a római jogi hagyományok alapján) - fejlődésének legfontosabb lépcsőit.
A mű tehát elsősorban - a neves polihisztor, Gottfried Wilhelm Leibniz terminológiája[8] nyomán - külső történeti szemléletben, helyenként dogmatikai példákkal illusztrálva mutatja be az európai magánjog fejlődését, a római jogi tradíciónak a modern magánjog
- 294/295 -
fejlődésében játszott szerepét. A mű első része az európai magánjog kezdeteit mutatja be; a második rész a római jog európai továbbélésének legfontosabb kérdéseit tárgyalja; a harmadik rész a római jogi hagyományokon alapuló európai jogtudomány egyes területeit, legjelentősebb képviselőinek munkásságát tekinti át számos, olykor kevéssé ismert, ám annál érdekesebb részletet felvillantva; a mű negyedik része pedig a magyar nyelvű műhöz hasonlóan a római jog hatását néhány Európán kívüli ország vonatkozásában vizsgálja.
Hamza professzor már a Bevezetésben (Introduction), a premisszák között leszögezi, hogy a római jogot a jelenkori jogrendszerek alapjaként kívánja bemutatni. Megállapítja azt a kétségtelen tényt, hogy a magánjog terrénumában a római jog az integráció egyik alapvető eszköze, és ez a megállapítás azon területekre nézve is igaz, ahol a római jog recepciójára in globo nem került sor. A római jog komoly szerepet játszik a modern ius commune Europaeum létrehozásában.[9] Az európai magánjog harmonizációjára és unifikációjára való tekintettel a szerző komoly jelentőséget tulajdonít művében a közép- és keleteurópai magánjogfejlődés bemutatásának is.
2. A könyv első része "Les origines du droit privé européen" cím alatt az európai magánjog kezdeteit vizsgálja. Elsőként a római jog fejlődését és (a humanista jogtudósok szóhasználatával élve) a leges Romanae - leges barbarorum kérdéskörét tekinti át Nyugat-Európában a iustinianusi kodifikációig bezárólag. A Personalitätsprinzip talaján a gót származású alattvalókra vonatkozó Edictum Theodorici (más, ugyancsak bevett elnevezéssel: Theoderici) keletkezését Nagy Theodorik keleti gót király uralkodásának idejére teszi (ekként vélekedik pl. Alvaro d'Ors, Ernst Levy, Antonio Guarino). Röviden utal ugyanakkor a Giulio Vismara olasz jogtörténész nézete kapcsán kibontakozott, évtizedek óta tartó és máig le nem zárt, a joghistória művelőit a mai napig megosztó szakirodalmi vitára; számos tekintélyes szerző (pl. Wolfgang Kunkel, Hans Schlosser) ugyanis úgy véli, hogy az ediktumot II. Theodorik nyugati gót király parancsára adták ki. Hamza ebben a tekintetben óvatosan csak annyit állapít meg, hogy "a kérdés még viták tárgyát képezi".[10]
A szerző ebben a részben csupán néhány megállapítás keretében, összefoglaló jelleggel foglalkozik a iustinianusi kodifikációval, még jelzésszerűen sem érintve a iustinianusi kodifikációval kapcsolatos elméleteket, így pl. a Bluhme német filológus nevéhez köthető, Honoré és Rodger angol romanisták által tovább finomított, mintegy 84 százalékban helytálló Massentheorie-t, valamint a Peters nevéhez köthető, számos olasz kutató által követett Praedigesta-elméletet.[11]
Ugyancsak a mű első részében foglalkozik a szerző a római jog továbbélésével a görög területeken, valamint a jogtudomány fejlődésével Itáliában, érintve a glosszátorok működését, az orléans-i iskola képviselőinek, valamint a kommentátorok iskolájának tevékenységét. Szerkezetileg némiképp vitatható módon (hiszen a magánjog fejlődésével az egyes országok tekintetében a mű második része foglalkozik) szintén az első részben foglalkozik a szerző az olasz polgári jog kodifikációjávai is, az 1865. évi Codice civilét felváltó, sok tekintetben a svájci jogi hagyományokat követő, 1942. évi olasz polgári törvénykönyv hatályba lépéséig.[12] Röviden érinti továbbá - rámutatván arra, hogy a kommentátorok munkásságában a iustinianusi római jog a lombard feudális joggal és kánonjogi elemekkel keveredik - a ius commune kérdéskörét és ennek a római joggal egyenrangú összetevőjeként a részben a római jog alapján fejlődött kánonjog fogalmát, forrásait is, utalván arra, hogy a német jogtudomány kifejezetten römisch-kanonisches ius communéről beszél.
3. A római jog európai továbbélésének kérdéseit tárgyaló második rész ("La survivance du droit romain en Europe") egyes országokra lebontva vizsgálja a római jog hatását Európa területén. Elsőként - dióhéjban - a francia jog fejlődését mutatja be, elemezvén a francia jogrendszernek egészen a Code civil 1804-es hatályba lépéséig fennálló kettéosztottságát (pays de droit écrit - pays de droit coutumier), utalván arra, hogy a Code civil részben a droit commun français, részben pedig a római jog anyagán alapul, szokásjogi elemeket éppúgy tartalmaz, mint római jogi elemeket. Utalunk
- 295/296 -
arra a lényeges körülményre, hogy a Code civil nem tartalmazza a polgári eljárásjog anyagát, ezt külön törvénykönyv, az 1806-ban keletkezett Code de la procédure civile szabályozza. A napóleoni kodifikáció öt kódexe (les cinq codes) képezte az új francia jogrend magját, miként arra pl. Brauneder szemléletesen rámutat.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
