Római magánjog I-II.[1] címmel jelent meg Siklósi Iván római jogi monográfiája az ELTE Eötvös Kiadó gondozásában 2021-ben. Grosschmid Béni a jog megértéséről és elsajátításáról vallott felfogását az alábbiak szerint összegzi: "[...] jog nem mesterség, hanem műveltség dolga, a műveltség pedig egy és oszthatatlan, s téves gondolat azt hinni, hogy a jogot tanulva tanulhatjuk meg; a jogot csak művelődve tanulhatjuk meg. Ne jogot tanuljunk, hanem jogi műveltséget."[2] Siklósi Iván kétkötetes művét - akarva-akaratlan - ez a gondolat szövi át. Álláspontom szerint e felfogás elvi magja tetten érhető például abban, ahogy a szerző a római jognak - illetve a római jogi oktatásnak - a 21. században betöltött szerepéről vélekedik: "[m]eggyőződésünk [...], hogy [...] túl kell lépni azon a szemléleten, amely a római jogra mint [...] a tételes jogi oktatás megalapozására szolgáló tárgyként tekint. A római jog az oktatásban ezen messze túlmutató, önálló értéket kell, hogy képviseljen, illetve a tételes jog megalapozásától részben független »küldetést« kell, hogy betöltsön."[3] A szerző e véleményével nincs egyedül. Idézhetnénk például Vladár Gábort - kir. kúriai tanácselnököt, későbbi igazságügyi minisztert -, aki az 1936 decemberében megrendezett Országos Felsőoktatási Kongresszuson elmondott előadásában e bátor szavakkal állt ki a római jog oktatása mellett: "nyíltan, tartózkodás nélkül kell színt vallani: igenis tanítjuk a római jogot, nem valami mankóval alátámasztva, hanem a maga értékéért".[4]
Ha az olvasó elmerül a könyv - részletekbe menő - tanulmányozásában, akkor az az érzés keríti hatalmába, hogy a szerző ezen a mintegy kétezer oldalon mindent el szeretett volna mondani arról, hogy - a közel két évtizedes, különös szorgalommal végzett kutatómunkával szerzett széles körű jogi műveltsége alapján - miként látja a római jog teljes anyagát, miként is gondolkodik a római dogma- és jogtörténetről. (Ennek következményeként sok esetben - jó értelemben véve - személyes hangvétel tükröződik vissza a mű szövegében).
A művet alkotó két kötet műfaji meghatározása nem könnyű feladat. A szerző a Bevezetésben akként fogalmaz, hogy "[a]z eredeti célkitűzés egy [...] »valódi« tankönyv megírása volt".[5] E mondatból kiindulva az argumentum a contrario logikai elve alapján akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy a mű egy "nem valódi" (esetleg: "atipikus") tankönyv. Rá kell mutatni azonban arra, hogy a könyv egyszerre szól a jogi stúdiumokkal ismerkedő hallgatókhoz, a római jogi szakma művelőihez (például a birtoktan vagy a felelősségtan részletezésénél), valamint a magánjogtörténészek és a polgári jogászok köréhez. Megjegyzést érdemel az is, hogy a szerző mind a főszövegben, mind pedig a - közel 5000 (4779) - lábjegyzetben gazdagon hivatkozza a külföldi és a hazai szakirodalmat, illetőleg ismerteti a jogtudományi nézeteket. Mindent egybevetve tehát megállapítható, hogy a műben a tankönyvi jelleg elegyedik domináns kézikönyvi karakterrel, amely - egyes témakörök esetén - erősen kiegészül (kis)monografikus vonásokkal is. Minderre figyelemmel alappal nevezhető e kétkötetes munka a római jog világában az eligazodást segítő tudományos "bédekkernek".
A magyar tankönyvirodalomból - az alma materi (azaz Földi András és Hamza Gábor professzorok által írt) klasszikus tankönyvön túl[6] - megtermékenyítő hatással volt a szerzőre Bessenyő András pécsi romanista tudományos igénnyel és egyedi rendszerezéssel megírt tankönyve.[7] Ezenfelül jellegét, tartalmát és célját tekintve
- 456/457 -
párhuzam vonható a jelen mű és Személyi Kálmán 1932-ben kiadott kétkötetes tankönyve[8] között, amely utóbbit Pólay Elemér még évtizedekkel később is - nem sokkal 1988-ban bekövetkezett halála előtt - a Jogtudományi Közlöny hasábjain ekként méltatott: "ha Marton Géza római jogi tankönyve a hazánkban a tankönyv volt, úgy elmondhatjuk, hogy Személyi [...] Római jog-a a kézikönyv a magyar romanisták számára".[9]
Tipográfiailag a műben három szint különíthető el: a főszövegrész, az ún. "kisbetűs" rész és a lábjegyzetek. A szerző a főszövegben rögzíti a lényegi gondolatokat, a "kisbetűs" részben a főszöveg tartalmához illeszkedő exkurzusok, történeti-dogmatikai megjegyzések és kiegészítő magyarázatok olvashatók, míg a lábjegyzetek - további kisegítő magyarázatok mellett - sok esetben szakirodalmi és forráshivatkozásokat tartalmaznak. Az olvasó esetleges további kutatómunkáját segítik a fejezetek végén elhelyezett válogatott szakirodalmi jegyzékek, és a kötetek használatát könnyíti a második kötet végén elhelyezett ún. "Kivonatos tárgymutató".
Vessünk egy pillantást a kötetek tartalmi felépítésére. A mű szerkezete alapjaiban - a történeti résztől (I. fejezet) eltekintve - a klasszikus institúciórendszert követi,[10] és ezen belül a római magánjog ismeretanyaga hat fejezetben kerül bemutatásra. Az első kötet tartalmazza a historikus részt, az eljárásjogi, személyi és családi jogi, valamint a dologi jogi anyagrészeket, a második kötet tárgya pedig a kötelmi és az öröklési jog. Az első fejezet (43-200.) a Szemelvények a római jog külső történetéből, legalapvetőbb fogalmaiból és a római jog továbbéléséből címet viseli. A szerző - helyes didaktikai megfontolások alapján - elsőként a magánjogi joganyag rendszerezésének főbb kérdéseit tekinti át, majd a római jogtörténet korszakolási lehetőségeit ismerteti (e részbe beágyazva a kodifikációtörténetet is). Ezt követően részletesen - jogelméleti perspektívát is érintően - értekezik a jog (ius) fogalmáról és annak "tagozódási kategóriáiról" (így ius civile - ius gentium; ius publicum - ius privatum; ius universale - ius particulare), majd erre a bevezető részre rétegezi rá a jogforrástani részt, amelyen belül - indokolt módon - részletgazdagon tárgyalja a római jogtudomány (iurisprudentia) történetét.
A történeti részt - a római jog keresetjogi gondolkodásmódjának logikájához illeszkedően - az eljárásjogi ismeretanyag követi a második fejezetben (ennek címe: A "polgári eljárásjog" vázlata [201-356.]). Ebben a részben a szerző áttekinti a római alaki jog általános szabályait, illetőleg az egyes eljárási rezsimekre - civiljogi, praetori, császári perrend - irányadó rendelkezéseket, majd a fejezetet - az igényérvényesítés időbeli logikáját követve - a végrehajtási eljárásokkal zárja. A III. fejezet (357-564.) alapvetően két nagy magánjogi részterületet ölel fel: a személyek jogát és a római családi jogot. A római jogban különös szerepe van a családi jogi szabályozásnak, ugyanis ennek ismerete nélkül sok esetben a vagyonjogi szabályok - különösen az öröklésre vonatkozó szabálytömeg - nem lennének érthetők.
Az első kötet legkomplexebb részét a IV. fejezet, azaz a dologi jogi rész (565-985.) alkotja. Ebben a részben a szerző a római jogi szabályok ismertetésén túl sok esetben kitér az adott szabályozás továbbélésére, illetőleg egyes jogintézmények dogmatörténetére. E rész tanulmányozása során a magyar jogi romanisztika irodalmából - mint párhuzam - (ismét) Személyi Kálmán munkája juthat eszébe az olvasónak, aki maga is következetesen alkalmazta kétkötetes tankönyvében azt a metódust, hogy az egyes római jogi jogintézmények ismertetését követően röviden utalt azok hatályos magyar, német, osztrák, olasz és francia magánjogi szabályozására is. E rész az alapkategóriák ismertetését követően három klasszikus panelből épül fel: a birtoktan, tulajdonjog (ius in re sua) és az idegen dologbeli jogok (iura in re aliena).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
