"Még abban az esetben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket deklarál, ezek saját korának szóló értelmét fedi fel"[1]
A rovatba, Sólyom Lászlóra is emlékezve arról vártunk írásokat, hogy vajon mennyire voltak reálisak a Sólyom-bíróság és általában a rendszerváltó értelmiség elvárásai a liberáldemokratikus alkotmányos fordulattal kapcsolatban. Komoly alkotmányos hagyományok hiányában el lehetett-e várni a polgároktól, hogy megértsék és kövessék a többségi felfogást gyakran elvető alkotmánybírósági döntéseket (pl. a halálbüntetés eltörléséről, a visszamenőleges igazságszolgáltatás tilalmáról, a személyes adatok vagy a szólásszabadság szigorú védelméről). Mennyiben könnyítette meg a 2010-es autokratikus populista fordulatot az, hogy egy elitistának gondolt alkotmányos felfogás nem vált a jogi kultúra széles rétegek által elfogadott részévé. Mit tehetett volna az Alkotmánybíróság és a liberál-demokratikus elit az alkotmányos kultúra megerősítése érdekében?
... amire válaszolnom kellene, szerintem így szól: az első alkotmánybíróság radikális és elitista alapjogvédelmi működése helyett volt-e indok és lehetőség a mérsékletre? További kérdés: lehetséges-e, hogy a radikális jogvédelem befogadására nem felkészült közösségre tekintettel kialakított, alacsonyabb szintű alkotmánybírósági jogvédelem a szabad és demokratikus Magyarország ügyét hatékonyabban képviselhette volna?[2]
A válaszom mindkét kérdésre nemleges. Ami az elsőt illeti, emlékeim szerint eszünkbe nem jutott (nem véletlenül használok többesszám egyest, hiszen ott voltam), nem akartunk mérsékletet, hiszen nem gondoltuk magunkat vadaknak, hanem közösségi kihívásként azonosítottuk a feladatokat. Ami a másodikat illeti, azt később igyekszem indokolni: azért nemleges a válasz, mert az alkotmányjogi aktivizmus nézetem szerint nem megágyazója, hanem akadálya a zsarnokságnak, továbbá az alkotmánybíráskodás senki kegyeit nem keresheti. Ugyanakkor van helye a kérdésnek. A válaszban azonban sok mindenre, így az Alkotmánybíróság olyan döntéseire, amelyek aktivisták is voltak, politikai következményekkel is jártak, éles politikai vitákat is generáltak - mint amilyen az elnök hadseregfőparancsnoki és kinevezési jogaira vonatkozó döntés volt, sőt, még talán a Bokros-csomag némely korlátozásai is ide sorolhatóak -, nem térek ki, mert ezek az alkotmánybírósági aktivizmus körében értelmezhetők ugyan, és a politikai osztály egyes részeit kétségkívül az Alkotmánybíróság ellen hangolták, mégsem az alapjogi aktivizmus tartományában születtek.
Mindannyian az éppen megélt pillanat foglyai vagyunk. 1990-től egy ideig magasan jártunk a történelmi hullámvasúton, majd szinte zuhanni kezdtünk. Ha a körkérdés alapján határozzuk meg a helyzetünket, akkor most az Első Magyar Alkotmánybíróság és a mostani űrt követően létrejövő, majdani Második Magyar Alkotmánybíróság közötti alapjogi és közjogi barbárság idején élünk. Volt és lesz ennél jobb. A kérdésnek tehát az éleslátást korlátozó társadalomlélektani dimenziója van: kiindulópontunk lehet Erős Ferenc diagnózisa, amely úgy szólt, hogy leépülő - sőt, mára már leépült (M. L.) - demokráciában élni érzelmileg sokkal rosszabb, mint leépülő diktatúrában.[3] Hiszen a 80-as években a közérzetünket meghatározó hullám egészében véve reményt keltő volt. Akkoriban a szabadság évről-évre valamit bővült; sőt, szigetei, kis körei már egyre inkább kapcsolódtak egymáshoz, és a demokrácia reménye valósággá is lett. Azután a jogállam kiépülése néhányunkban szinte eufórikus élményeket váltott ki. 2010-től Orbán egyszemélyes hatalmának kiépítésével párhuzamosan a szabadság intézményeit viszont egy részben tervszerűen, más részben - "Jé, hát még ezt is megtehetjük!" - ötletszerűen számolták fel, a szabad sajtót és gondolatot egymástól is elválasztott gettókba zárták, és persze a korábban elért jogosultságszintek torzultak, csonkolódtak. Ám ezeket a jogokat eddig gyökeresen kitépni mégsem lehetett; részben a megszerzett jogokhoz való közösségi és egyéni ragaszkodásunk, illetve pár bátor hazai bíró joghoz való hűsége miatt. Másrészt az Európai Unió és az Európa Tanács - noha az au-
- 57/58 -
tokráciával amúgy pillanatnyi érdekek alapján elvtelen kompromisszumokat fogadtak el (lásd például Thorbjørn Jaglandnak, az Európa Tanács 2009-2019 közötti főtitkárának a magyar kormánnyal kötött szégyenteli, a zsarnokságnak, a sajtószabadság felszámolásának utat nyitó megegyezését[4]) - puszta létükkel is enyhítették a rombolás következményeit. Eddig. Folytatva a hullámvasút-hasonlatot, amikor magasan jártunk, akkor a történelmileg indokoltnál optimistább volt a helyzetértékelésünk, a mostani mélyrepülés idején viszont, talán ugyancsak nem reálisan, pesszimistább. Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy az omladozó pártállam idején helyzetünk objektív mércével mérve mégiscsak rosszabb volt, mint a mára lebomlott szabadság másnapján, ebben az immár nemjogállamban, mert a szabadságjogok csonkjai között is jobb és szabadabb a szellemi élet és a mozgás, mint a '89 előtti rendőrállam szűk világában. Itt elsősorban a sokunknak fontos szellemi elemről, a középosztálybelieket, illetve főleg az értelmiséget érintő közszabadságokról beszélek, mert attól tartok, hogy a romatelepek népe, valamint az elprivatizált földek közé szorult tiszaháti falvak szegény gádzsói is okkal mondhatják, hogy Kádár idején jobb (pontosabban kevésbé rossz) sors volt osztályrészük.
Ha világunk elromlásának felelőseit keressük, mivel a múlt nem felesel, bárkiben, bármiben meg is találhatjuk. A helyes eljárás, ennyiben a kérdésfeltevés biztosan indokolt, ha saját személyes felelősségünket, illetve annak a csoportnak a felelősségét is, amelyhez tartozunk, számba vesszük.
Csak a Sólyom-bíróságról szólhatok, a témához kapcsolódóan más nem volt, a történelem már csak ilyen, emlékeim is odakötnek. Beszélhetek a falai között uralkodó szellemről. Emlékszem például arra a délutánra, amikor az éppen megalakult, újdonatúj Alkotmánybíróságon dolgozó Halmai Gábor barátom azzal hívott, hogy Sólyom Lászlóval, aki még csak helyettes elnök volt, arról beszéltek, hogy együtt megkérdeznék, volna-e kedvem az Alkotmánybíróságon dolgozni. Nemhogy volt, máris repestem a boldogságtól. Két rövid hangulatfestő jelenet felidézésével is felidézem ezeket az éveket. A korábbi XIII. kerületi pártház széles folyosóinak militarista-tan-kos, szocreál festményekkel díszes helyszínén dolgoztunk, ahol sok minden megesett. Volt például barátságtalan bombariadó is, amit komolyan illett venni. E hír vételekor fegyelmezetten elhagytuk az épületet, és az épület előtt a szocialista rend nagyságát hirdető fémemberek kovácsolta hatalmas hajómotor-szoborcsoport kőpárkányán a riadó lefújását várva üldögéltünk. Visszajövet, a félig nyitott irodaajtón át látom, hogy Gábor az ablaknak fordított íróasztalánál, a külvilágról tudomást sem véve, püföli a klaviatúrát.
- Egyedül te maradtál az épületben, miért nem jöttél velünk ki a bombariadóra? - érdeklődtem.
- Nem volt erre most időm. Hát látod, az indoklás tervezetét fogalmazom, benne voltam a szövegben, nem akartam abbahagyni - így a bombariadót negligáló Halmai kolléga.
Ez magában sem mindennapi. Nem pazarlom a karaktert, nem anekdotázok, de idetartozónak tartom a mai napig érzett meghatódásokat. Például, ahogy a menzai sertéspörkölt felett az alkotmányos tesztek helyes értelmezését vitattuk. A bíróság alagsori tágas helyiségében volt az Alkotmánybíróság könyvtára. Egyszer, miközben ott matattam, furcsa zajt hallottam. A szuterénablakhoz lehajolva, egy idős hölgy kocogtatta az üveget. Amikor kinyitottam az ablakot, a populáris akció gyakorlata ritka pillanatának részesévé váltam. Az asszony boríték nélküli, összehajtott papírlapot dugott át az ablakrács résén keresztül. Cselekedete indoklásául azt mondta, hogy a kapuban álló egyenruháshoz nem mer odamenni, mert biztosan elküldené.
- De ez a kérésem alkotmányossági vizsgálatra az Alkotmánybírósághoz.
- Ráírta becses nevét és címét? - kérdeztem.
- Igen - válaszolta.
- Akkor rendben! - mondtam, és elvittem a beadványt az irodára iktatni.
Emlékeim szerint tehát ezek jelentették az alkotmányos aktivizmus számomra felemelő mindennapos közegét. A jogállami forradalomról nem csak beszéltünk, őszintén hittünk is benne. A hitet pedig a mindennapi tapasztalat igazolta vissza. A polgárok minden jel szerint üdvözölték és használták a szabadság új intézményeit. Sólyom alappal állíthatta, hogy "Egy évvel megalakulása után már mindenki tudta Magyarországon, hogy mi is az alkotmánybíróság, népszerű lett (olyan népszerűtlen ítéletek ellenére, mint a halálbüntetés eltörlése)."[5]
- 58/59 -
Személyes élettörténetem alapján és az intézményi funkciókat tekintve is mondom, hogy hasonló volt a helyzet a jogállam kiépítésének utolsó fejezetével, az ombudsman-intézménnyel is. Ha az alapjogi aktivizmus esetlegesen káros mivoltját vizsgáljuk, annak leágazása az ombudsmankodásban sem érdektelen.
Az adatvédelem a korlátlan államhatalomnak és a piaci célú magánélet-korlátozásnak a legfontosabb korlátja.
A XX. századi információs szabadságok tömör megfogalmazású maximája annyi, hogy az alkotmányos állam információs filozófiája az "átláthatatlan polgár - átlátható állam" követelményét érvényesíti, a zsarnokságot meg önmagában is pontosan leírhatjuk az "áttetsző állampolgár - átláthatatlan és titokba burkolt állam" nyugtalanító képével. A Német Szövetségi Alkotmánybíróság az 1983. évi népszámlálási törvényről hozott 1983. december 15-i határozata óta evidens, hogy akit elzárnak attól, hogy a róla szóló információkról tájékozódhasson, illetve rendelkezhessen, az elveszítheti önmagát, individualitását.[6] A polgárnak pedig joga van, így korlátozva az állami túlhatalmat, az adójából fenntartott állam működését folyamatosan ellenőrizni. A magyar adatvédelmi jog alapelveit az Alkotmánybíróságnak a kérdésben is említett, 1991-es személyi szám határozata[7] fektette le. Ennek lényege, hogy a hatalommegosztás elvét ki kell terjeszteni az információs hatalomra, azaz az egységes, univerzális személyazonosító rendszerek alkalmazása alkotmányellenes, az állami nyilvántartások esetében csakis az osztott információs rendszerek alkotmányosak. Az állam működése legyen átlátható. A NER mai hegemón állama persze, természetének megfelelően, totális információs hatalomra törekszik.
1995 és 1997 között az Adatvédelmi Biztos Hivatalában eleinte évente duplázódott az ügyek száma. Ahogy az Alkotmánybíróságnak, nekünk sem jutott eszünkbe, hogy alkotmányos elitizmussal zaklatnánk az országot. Ellenkezőleg, mintha az akkori és a mai látszat nem ugyanarról az országra vonatkozna, mintha nem is lenne azonos. Akkoriban azt láttuk, hogy a jogvédelem intézményeit az állampolgárok és szervezeteik elégedetten belakják. Egy 1998-as magyarországi közvéleménykutatás szerint az ombudsmani hivatal 63%-os bizalmi indexel a negyedik legnépszerűbb magyar intézmény volt egy 18-as listán (megelőzve például a szakszervezeteket, az egyházakat és az Országgyűlést); csak a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság és a válaszadónak legrokonszenvesebb párt előzte meg.[8]
Az információs jogok radikális felfogása nem csak azért érdekes, mert szerepel a kérdésben, hanem azért, mert itt a védelmi szint meghatározásában az Alkotmánybíróságnak és a jogvédelem egyéb szereplőinek széles körű mérlegelési szabadsága van. Az Alkotmánybíróság a személyi szám határozattal,[9] akár egy kocsmai verekedő, szabályosan rárúgta az ajtót nem is csak a volt államszocializmusra, hanem a skandináv szocializmusért rajongó, gondoskodó államra is. Ráadásul a határozat technikai következményeit illetően, a rendszer összeomlását vizionálva, az egyik rémületből a másikba esett a teljes magyar közigazgatás is. Ehhez képest, noha a NER törvények, rendeletek és nyílt jogsértések sorával számolná fel a Sólyom-bíróság által kiépített védelmi szintet, ez közel sem az etatista diadalmenet példája. Csak a nemzeti együttműködés tizennegyedik évében, 2024. július 1-én lépett hatályba az immár XII.(!) alaptörvénymódosítás, amely a technikai fejlődésre hivatkozva számolja fel az osztott információs rendszereket, azaz információs hatalom megosztásának a Sólyom-bíróság által megkövetelt, az állammal szembeni legfontosabb garanciáját.[10]
Az indoklás pedig, még az önkéntességre utaló fekete humort alkalmazva, mintha félne valamitől, még ködösít is: "Az Alaptörvény kiegészítése mögött az a felismerés áll, hogy az információs és kommunikációs technológiák fejlődése életünk gyökeres átalakulását hozza magával [...] az ügyek digitális intézéséhez az állam mindenki számára egy egyedi, tartós azonosítót biztosít, amely általánosan használható, és mindenki önként döntheti el, hogy használja-e. Ezen felül maga az Alaptörvény ad [!] a digitális ügyintézéssel összefüggő adatkezelésre vonatkozó kormányrendeleti felhatalmazást."
Gondolhatnánk, hogy a NER 14. évében az információszabadság is régen halott, de ehhez képest, az autokrácia minden mesterkedése ellenére, ha például e sorok írásakor ötletszerűen belenézek a még létező független híroldalak közleményeibe, látom, hogy a mai napig a bíróságok rendszeresen adnak helyt a közérdekű adatok igénylése ügyében beadott kereseteknek.[11]
Mindezt aligha lehet másnak tekinteni, mint a korábbi radikális jogkiterjesztés nem eredménytelen utóvédharcának.
- 59/60 -
Ha már az említett Sólyom-idézet szóba hozza a halálbüntetés eltörlését, érdemes megjegyeznem, hogy a kérdésben is említett alkotmánybírósági döntések - a halálbüntetés eltörlése és a visszamenőleges igazságszolgáltatás tilalma - lehetnek a többségi felfogástól eltérőek, de az alkotmánybíráskodásban az ilyesmi nem oly nagy ritkaság, mert az alkotmánybíróságok döntéseiket nem a közvéleményhez, de nem is politikai osztály óhajaihoz igazítják. Jó esetben, amennyiben morálisan, alkotmánypolitikai tekintetben ezek indokoltak, akkor a népszerűtlen határozatok nem bedöntik a rendszert, nem a zsarnokság szálláscsinálói, hanem a társadalmi edukáció szolgálatában állnak. Ráadásul a két idézett esetben igen-nem döntésekről van szó, amelyben az Alkotmánybíróságnak aligha volt sok esélye, lehetősége a mérsékletre, hiszen sem a halálbüntetést, sem a visszamenőleges igazságszolgáltatást nem lehet kissé alkotmányellenesnek mondani. Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság nézetem szerint is helyesen döntött; olyan jogállami értékeket állapított meg, amelyeket a NER politikusai rendszeresen kétségbe vonnak. Sőt, Orbánék képesek arról fantáziálni, hogy "az a kormány terve, hogy olyan európai közvéleményt szeretnének kialakítani, amely eléri, hogy a halálbüntetésről minden nemzetállam önmaga dönthessen."[12] Ám az említett elveket a NER jogrendje máig nem meri, részben nem is tudja, transzparensen visszavonni. Úgy látom tehát, hogy ezek tartósságát nem utolsósorban az első alkotmánybíróságnak köszönhetjük. (Ha külföldi példák alapján arról gondolkodunk, valamely nép mire érett és mire nem, az is eszünkbe juthat, hogy az Orosz Föderációban, amely nem az alkotmányos jogtudat mintaállama, és ahol a társadalom jelentős része - így vagy úgy, talán csak kényszerből, de - tudomásul veszi, hogy a diktátor bárkit, a látszatra nem adva - kilincsre, alsónadrágra kent méreggel, ablakból, lépcsőházból, jacht fedélzetéről leejtve, lelőve, stb. -, következmények nélkül megölethet, viszont eközben az általa irányított államnak deklaráltan tilos gyilkolni, Oroszhonban halálbüntetés ma sem szabható ki. Azaz aligha van összefüggés a demokrácia hiánya és a halálbüntetés tilalma között.) Persze a külhoni példák használhatósága korlátos, a társadalmi hátterek különbözőek, igyekszem a továbbiakban a hazai valóság talaján maradni.
A válasz bizonyítása azért sem egyszerű, mert a kérdésfeltevés ukronikus. Nincs tényszerű bizonyítékunk arra, hogy mi lett volna, ha... Bibó nyomán mondhatjuk, hogy amíg az utópiák nem létező helyekről és történetekről szóló, képzelt híradások, addig az ukróniák valóságos helyszíneken tényleg lezajlott történetek valamely elemének megváltoztatásán alapuló, nem létező idősorok megelevenítései,[13] amelyekben a valóság ezáltal a megélthez képest módosul valamilyen tekintetben. Azaz, esetünkben annak elképzeléséről van szó, hogy hogyan alakult volna a jelenkori magyar történelem akkor, ha kevesebbet mondó, kevésbé aktív, halkabb alkotmánybíráskodás honosodik meg. Míg tehát az utópia esetén nincs lehetőség a történet realitásának ellenőrzésére, az ukróniában ez nem kizárt.
A történelmet kényszerű külső és belső feltételek és véletlenek, lehetőségek és lehetetlenségek között élő személyek formálják.
Az alábbiakban, igazodva a kérdés implikációihoz, a következőt vizsgálom: mi minden történhetett volna, ha különböznek egyes személyi és tárgyi elemek? Például a törvényszöveg és a bírák. Legyünk realisták, nézzünk utána, volt-e ennek valószínűsége, azaz eredjünk a történelmi véletlenek nyomába! Itt az ukrónia eseteinek számbavételét követően példákat keresek a magyar alkotmánybíráskodásnak és a köztörténetnek a kérdés szempontjából lényeges eseményei köréből.
Ha a legfontosabb tényezőket: a törvény testét és a bíróság filozófiáját, a bírák karakterét vesszük alapul, akkor elgondolhatjuk, mert a kérdés tágabb implikációjához mindez szerintem hozzátartozik: hogy milyen lett volna a megvalósult (elnöke által dworkinistának is nevezett) alapjogi aktivistával szemben az alkotmány betűihez ragaszkodó pozitivista, a pártállami és a tisztán etatista, valamint a parlamenti szuverenitásnak alárendelt alkotmánybíráskodás.
A pártállam és az ellenzék hullámzó erőviszonyain múlott, erről Sólyom mellett Tölgyessy Péter is értekezett, hogy az Alkotmánybíróság nem az Országgyűlés tanácsadójaként, valamilyen kibővített hatáskörű Alkotmányjogi Tanácsként jött létre.[14] Ami a tárgyi ukróniát illeti, az alkotmánybíróság keletkezéstörténetéről ezt írja Sólyom, hogy "A tervezett al-
- 60/61 -
kotmánybíróság tipikusan szocialista jegyeket viselt.[15] Előkészítése során az Igazságügyi Minisztérium minden létező külföldi törvényt lefordíttatott, s minden létező hatáskört belezsúfolt a tervezetbe - kivéve a legfontosabbat, ami az alkotmánybíróságot alkotmánybírósággá teszi: ez az alkotmánybíróság nem semmisíthetett volna meg törvényt.[16] Ha egy törvényt alkotmányellenesnek tartott volna is, az országgyűlés mondta volna ki a végső szót."
Ha tehát 1990. január elsejétől olyan alkotmánybíróság kezdi meg a munkáját, amely az alkotmányellenes jogszabályokat nem semmisítheti meg, akkor bizonyosan más irányba fordult volna országunk közjogi története; de, noha elég élénk a fantáziám, nem látom, hogy miért, miként akadályozta volna ez meg a 2010-ben kezdődő egyeduralom-történetet. Hacsak nem azzal, de ez fantáziálás, hogy az alkotmányosság megteremtésére esetleg elindulhatott volna egy MDF-SzDSz alkotmányozás... Ám sokkal inkább, itt nem részletezett, negatív forgatókönyveket tudok elképzelni.
"Az Ellenzéki Kerekasztal gyanakvása nem volt alaptalan. A bírák jelölésében szerepet kapott volna az MTA és a Jogászszövetség. Mindkettőt az MSZMP tartotta kézben. Az elnökét nem a bírók, hanem a parlament választotta volna."[17] - írja ugyancsak Sólyom. Tudjuk, nem Sólyom László volt az egyetlen jelölt. Többek neve (például Kulcsár Kálmáné) komolyan felmerült. A '89. novemberi választáson így is egyetlen szavazaton múlt, hogy nem Kilényi Géza, hanem Sólyom lett - akkor még - alelnök, majd később elnök. Hajszálon múlt;[18] erről Kilényi, csalódottságát nem titkolva, beszélt is. Aligha kétséges: másmilyen, nyilván kevésbé alapjogvédő, inkább etatista alkotmánybíráskodás honosodott volna meg Kilényi Géza elnökségével. (Teszem hozzá, noha erről szóló forrásokat nem találok, köztudott, hogy az első évben Sólyom elnöksége ellen lezajlott egy majdnem sikeres palotaforradalom is.)
Ukróniánk bizonyossága, hogy ha nem Sólyom az elnök, akkor biztosan nincs "láthatatlan alkotmány", és sok más mellett ugyancsak nincs személyi szám határozat sem. Akkor talán nem az Alkotmánybíróság feladata kifejteni az alkotmányszöveg - akár textus mögötti - jelentését sem. Ha például a szöveg bűvöletében élő rokonszenves tanárom, Schmidt Péter befolyása nagyobb, akkor az Alkotmány szigorúan pozitivista felfogása alapján a halálbüntetés sem minősül alkotmányellenesnek.
Lehet tovább spekulálni... én nem teszem, mindenesetre nem látom bizonyosságát annak, hogy a mérsékeltebb jogvédelem bármiképp akadályozta volna az autokrácia térnyerését. Viszont, mivel ez nem része a kérdésnek, már nem térek ki arra, hogy az Alkotmánybíróság kevésbé radikálisan jogvédő határozatai (például a szexuális kisebbségek tagjainak vagy a pártállam által megfigyeltek, üldözöttek jogait illetőek)[19] - ezt is végig lehet gondolni - az autokrácia által könnyebben kijátszhatóak-e, mint a radikális alapjogvédő döntések.
Ha a sok hazai és nemzetközi vétkes között mindenáron az Alkotmánybíróság felelősségét keressük az alapjogvédelem összeomlásáért, véleményem szerint elsősorban nem a Sólyom-bíróság tevékenységében fogjuk megtalálni, hanem a Németh János és Bihari Mihály időszakában megjelenő színvonalromlásban, majd a Paczolay Péter elnöksége idején kezdődő, később gátlástalanná váló belesimulásban a NER autokrata világába.
A történelem a számos lehetőség közül mindig egyetlennek a megvalósulása. Nem lehet fogalmunk sem arról, hogy mi történt volna, ha 1990-ben a Legfelsőbb Bíróság kezd el alkotmánybíráskodni - erről nem is írok -, vagy ha a Kulcsár Kálmán-bíróság. Azt sem tudjuk, hogy mi lett volna, ha Kilényi hatékony ellenpólust szervezhetett volna. Vagy ha Sólyom maga kompromisszumképesebb. Nincs bizonyítékunk, hogy ettől lett volna szerencsésebb a végkifejlet, ami így borzalmas lett. A magam részéről a NER-őrjöngést lehetséges szcenáriónak ugyan, de történelmi balszerencsének látom. Az alkotmányosság jobb korszakaiban is elmondtam - igaz, akkor pusztán a szabadságjogok és nem elsődlegesen az alkotmányosság kontextusában -, hogy "vékony jégen járunk".[20] Éppenséggel arra a felismerésre is juthatunk, hogy az Alkotmánybíróság azokban a tárgyakban ért el akár máig is ható, viszonylag tartós eredményeket, ahol a legradikálisabb volt, és azokban a kérdésekben pusztított szabadabban az Orbán-rendszer, amelyeket illetően megértőbb volt az Alkotmánybíróság a radikális jogvédelem befogadására még fel nem készült tömeggel.
Összefoglalva, szerintem a radikális alapjogvédelem hatékonyabb, a körülményekre sandítva óvatoskodó pedig esendőbb.
- 61/62 -
Hogy volt régen? Talán érdemes az időben távolabbra is tekintenünk. A modern alkotmányosság hazai iskoláját a reformkor és a dualizmus jelenti.
A reformkor és a dualizmus legfőbb dilemmája a modern Magyarország megalkotásának mikéntje, a polgári alkotmányosság megteremtése, a közel ezeréves, mozdíthatatlannak tűnő rendiség felszámolása. E küzdelem értelmezhető a jogkiterjesztő aktivizmus és az olykor múltba húzó, óvatos tojástánc-politika váltakozásaként. Azaz témánkba vág.
Persze alkotmányjogi szövegekben az ilyen párhuzam talán szokatlan. Viszont maga a kérdés sem alkotmányjogi, hanem, mondjuk így, alkotmánypolitikai. A párhuzam értelme: vitathatatlan, hogy az áprilisi törvények megalkotása átfogó alkotmányozás volt. Alkotmánybíráskodás hiányában az alkotmánytörvények meghozatalának dilemmái szerintem jó okkal párhuzamba állíthatóak az alkotmánybíráskodással. A párhuzam triviális, mert - igaz, némi szimplifikáció szintjén - az az alkotmány, amit az alkotmányozó, illetve Alkotmánybíróság annak mond. Az alkotmánybíráskodás és az alkotmányozás attitűdje párhozamba állítható.
A liberális nemesség vezetői - Eötvös József, Kemény Zsigmond, Deák, alapvetően; olykor, hőkölve, Széchenyi és Kossuth is; nem beszélve a plebejus Táncsicsról - akarták a zsidók egyenjogúsítását, de a már márciusban bekövetkező utcai antiszemita kilengésektől a döntési helyzetben lévők megijedtek. Az emancipáció ügyében nagy mérsékletet kezdtek tanúsítani, sajnos.
Amikor azt nézem, hogy mennyi minden modern alkotmányos gondolat érlelődött a reformkorban, gondolok arra is, hogy Kossuth - aki minden tudását ekkor, a reformkorban szerezte - a már emigrációban írt alkotmánytervezetében komoly hangsúllyal szerepeltetett egy meglepően modern elgondolást az előzetes normakontrollt gyakorló, elmozdíthatatlan tagokból álló és a hatalmi ágaktól függetlenül működő alkotmánybíróság-szervről (Alkotmány Őr szék). Csak az elgondolás radikalizmusát érzékeltetésére idézem: "az egyének, családok, községek és megyék önkormányzati alapjogai [!]" tekintetében "Alkotmány Őr szék leszen felállítandó; - melly a törvények kihirdetése előtt azokat alkotmányos szempontból átnézi, - s kijelenti, alkotmányosak e vagy sem? Semmi törvény nem hirdettethetik ki a nélkül, hogy ezen magas bírói hatóság kijelentené, hogy semmi sincs benne a mi az alkotmánnyal ellenkezik."[21]
Szóval, elgondolkodtató, hogy az áprilisi törvények megfogalmazói a feudalizmus lebontása ügyében, mondhatni, szélsőradikálok voltak - kovácspöröllyel verték szét az egész úrbéri, földesúri kilencedes, egyházi tizedes rendszert, a jobbágyok földtulajdont kaptak, aminek az általános célja ugyancsak a jogegyenlőség volt -, de a vallási jogegyenlőség megteremtése ügyében csak az unitáriusokig merészkedtek lépésekre. Érdemes megállapítani, hogy a reformkor és a dualizmus nagy nemzedéke a feudalizmus lebontását és a felekezeti egyenjogúságot egyaránt zászlajára tűzte, de nem egyenlő elszántsággal. A történet első fejezete Kemény Zsigmond szavaival jellemezhető: "Az alkotmányozás gőzerővel folyt. A nádor nem mert ellenszegülni. A mágnások hallgattak, a főpapság meghajolt. Az arisztokrácia épületének boltívei szétrepedtek. A feudalizmus és rendi alkotmány felforgattatik. A demokrácia - bár a többi állami erők által mérsékelve - uralkodásra jut. Minden múlt odavan!"[22] Tehát a feudalizmus elleni volt a bátran végig vitt, a társadalmat felforgató forradalmi tett, amely legalább nyolcszáz éves feudális sikertörténetet törölt el, viszont az emancipációnál elfogyott a bátorság, noha az az elsőhöz képest majdhogynem bagatell ügy volt.
Deák és Andrássy 67-ben - noha radikálisan, utólag, már későn - mentette a menthetőt.[23] Erre jött aztán, csak tizenöt év múlva, a vérvád.
Idevágnak Deák Ferencnek a mai korban is jelentős alkotmányos kérdésekhez fűzött megoldási javaslatai. Az egyik ilyen kérdés az egyházak vezetőinek főrendi házi tagsága volt. Deák azt az elvet képviselte, hogy a felekezeti egyenjogúságot biztosítani kell. Nagyon határozottan érvelt amellett, hogy a protestáns, illetve zsidó felekezetek hiánya a főrendi házban alkotmányos hiba, az egyházak egyenjogúságának sérelme. Messzire látó megoldást javasolt, amikor azt mondta, hogy ezt a hibát nem úgy kell orvosolni, hogy a főrendi házba a katolikus és az ortodox egyházak vezetői mellé fogadják be a protestáns és zsidó felekezetek vezetőit is. Hanem az alkotmányos cél az, hogy ennek a szövedéknek, azaz az egyház és az állam összekapcsolásának korszakát zár-
- 62/63 -
juk le. Az egyházak közjogi képviseleti formáját, ha nem is azonnal, szüntessék meg! Fényes logikával bizonyította be, hogy az nem járható út, hogy az egyházi házasság állami elismerése legyen a polgári házasság jogi intézménye. Hanem az állam előtt kössék meg a felek a házasságukat, és utána óhajuk szerint ballagjanak el a papjukhoz, és hitük szerint erősítsék meg a házasságot előtte.[24]
A feudalizmus, miközben a fő- és köznemesi előnevek és rangok tüntető használatával, valamint a nagybirtokok (üzemi méretük piacképességétől és a hitbizományi minősítésüktől függő) fennmaradásával a Horthy-rendszer bukásáig tovább élt, az áprilisi törvényekkel be nem gyógyuló, halálos sebet kapott.
Az itt felvázolt párhuzamos történet a liberális elit által a reformkorban, a forradalom és a dualizmus idején tanúsított magatartása; eszményeinek olykor pillanatnyi tömegigényektől, politikai érdekektől befolyásolt, felemás képviselete is mutatja, hogy az alkotmányos szabadságok intranzigens képviselete hatékonyabb a félszívvel felvállaltnál. Nézetem szerint, noha a siker soha nem garantált, a szabadság melletti harcos kiállást a társadalom jobb eséllyel fogadja be, mint az óvatoskodót. ■
JEGYZETEK
[1] 23/1990. (X. 31.) AB határozat a halálbüntetésről.
[2] A Fundamentum szerkesztőségének a reménybeli szerzőkhöz írott felkérő levele ekként fogalmazta meg a megválaszolni várt kérdéseket: "A Fundamentum egyik következő száma Sólyom Lászlóra emlékezve arról vár írásokat, hogy vajon mennyire voltak reálisak a Sólyom-bíróság és általában a rendszerváltó értelmiség elvárásai a liberál-demokratikus alkotmányos fordulattal kapcsolatban. Komoly alkotmányos hagyományok hiányában el lehetett-e várni a polgároktól, hogy megértsék és kövessék a többségi felfogást gyakran elvető alkotmánybírósági döntéseket (pl. a halálbüntetés eltörléséről, a visszamenőleges igazságszolgáltatás tilalmáról, a személyes adatok vagy a szólásszabadság szigorú védelméről). Mennyiben könnyítette meg a 2010-es autokratikus populista fordulatot az, hogy egy elitistának gondolt alkotmányos felfogás nem vált a jogi kultúra széles rétegek által elfogadott részévé. Mit tehetett volna az Alkotmánybíróság és a liberál-demokratikus elit az alkotmányos kultúra megerősítése érdekében?" (A szerk.)
[3] Rádai Eszter: "Leépülő demokráciában rosszabb élni, mint leépülő diktatúrában" - Beszélgetés Erős Ferenccel, Mozgó Világ, 2012/2, 3-14, https://epa.oszk.hu/01300/01326/00136/MV_EPA01326_2012_02_01.htm.
[4] MTI: Médiatörvény: Orbánék megnyugtatták Strasbourgot, HVG.hu, 2013, január 29, https://hvg.hu/itt-hon/20130129_Mediatorveny_Orbanek_megnyugtattak_Brussz.
[5] Sólyom László: Az alkotmány őrei, in Mindentudás Egyeteme, Hatodik kötet, szerk. Hitseker Mária - Szilágyi, Zsuzsa, Budapest, Kossuth Kiadó, 2006, 319-335, https://real-eod.mtak.hu/993/1/16%20S%C3%B3lyom%20319-336.pdf.
[6] BVerfGE 209, 269, 362, 420, 440, 484 (1983).
[7] 15/1991. (IV. 13.) AB határozat.
[8] Az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa megbízásából a Szonda Ipsos 2008. február 15. és 21. között személyes megkérdezésen alapuló kérdőíves közvélemény-kutatást végzett 1000 magyarországi állandó lakhelyű felnőtt személy körében.
[9] 15/1991 (IV.13.) AB határozat.
[10] Az Alaptörvény tizenkettedik módosításának 2. cikke az alábbiak szerint módosította a korábban hatályos szöveget: "XXVI. cikk (1) Az állam - a működésének hatékonysága, a közszolgáltatások színvonalának emelése, a közügyek jobb átláthatósága és az esélyegyenlőség előmozdítása érdekében - törekszik az új műszaki megoldásoknak és a tudomány eredményeinek az alkalmazására. (2) Magyarországon - az (1) bekezdésben meghatározott célok érvényesítése érdekében - az ügyek digitális intézése elsőbbséget élvez, amelyhez az állam törvényben meghatározottak szerint mindenki számára egy egyedi digitális azonosítót biztosít. Az állam - a Kormány rendeletében meghatározott módon és körben - kezeli azokat az adatokat, amelyek az ügyek digitális intézéséhez szükségesek!"
[11] Aradi Hanga Zsófia: Hiába nyert pert, továbbra is csak kitakart MVM-iratokat kap a minisztériumtól Tóth Bertalan, végrehajtást indít, Telex, 2024. március 14., https://telex.hu/belfold/2024/03/14/matrai-eromu-adatigenyles-energiaugyi-miniszterium-toth-bertalan-buntetofeljelentes; Pál Tamás: Első fokon pert nyert a TASZ az Alkotmányvédelmi Hivatal ellen a Pegasus-ügyben, Telex, 2024. március 11., https://telex.hu/belfold/2024/03/11/tarsasag-a-szabadsagjogokert-tasz-elso-fokon-pert-nyert-pegasus-ugy-alkotmanyvedel-mi-hivatal-adrien-beauduin.
[12] Orbán Viktor: Vissza akarjuk kapni a jogot a halálbüntetés bevezetésére, HVG.hu, 2015. május 8., https://hvg.hu/itthon/20150508_Orban_Viktor.
[13] Bibó István: Ha zsinati mozgalom a 15. században győzött volna... Bibó István címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László bíboros érsekkel a római katolikus egyház újkori történetéről, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia (1968), in B.I.: Válogatott tanulmányok, https://mek.oszk.hu/02000/02043/html/540.html.
[14] 1984. évi I. törvény az Alkotmányjogi Tanácsról.
- 63/64 -
[15] Sólyom (5. vj.); Ugyanerről Tölgyessy Péter: Politika mindenekelőtt. Jog és hatalom Magyarországon, in A magyar jogrendszer állapota, szerk. Jakab András -Gajduschek György, Budapest, MTA TK JTI, 2016, 17-42., https://jog.tk.hu/uploads/files/01_Tolgyessy_Peter.pdf.
[16] Ezt modellt Sólyom Péter Kilényi-Kulcsár koncepciónak nevezi: Sólyom Péter: Kelsen köpönyegéből. A magyar alkotmánybíráskodás keletkezéstörténetéhez, Közjogi Szemle, 2021/2, 2.
[17] Sólyom (5. vj.).
[18] Sereg András: A hülyeség nem alkotmányellenes, Index.hu, 2021. december 14., https://index.hu/belfold/2021/12/14/a-hulyeseg-nem-alkotmanyellenes/.
[19] A szexuális kisebbségek családi jogállásáról szóló 14/1995. (III. 13.) AB határozat még óvatosan jogkiterjesztő, a 154/2008. (XII. 17.) már nem az. A lusztrációról és a megfigyeltek jogairól lásd: Ügynökök és akták - Nemzetközi konferencia az átvilágításról és az állambiztonsági iratok sorsáról, szerk. Halmai Gábor, Budapest, Soros Alapítvány, 2003.
[20] Lásd: https://www.parlament.hu/naplo98/211/n211_012.htm.
[21]"Ezen Alkotmány Őrszék tagjai a Senatus által neveztetnek - a törvényhozás tagjai nem lehetnek - elmozdíthatatlanok - és még lemondás esetében is soha nem viselhetnek a kormány kinevezéstől függő hivatalt. " - idézi: Rónay Zoltán: Alkotmány őr szék - Kossuth alkotmánytervének továbbélése a magyar Alkotmánybíróságra vonatkozó szabályozásban, Jogtörténeti Szemle, 2015/2, 42, https://epa.oszk.hu/04100/04139/00057/pdf/EPA04139_jogtorteneti_szemle_2015_02_41-49.pdf.
[22] Kemény Zsigmond: Forradalom után [1850], in K. Zs.: Változatok a történelemre, szerk. Tóth Gyula, https://mek.oszk.hu/08800/08888/08888.htm.
[23] 1867. évi XVII. törvénycikk.
[24] Deák Ferenc: Képviselőházi beszéd az állam és egyház viszonyáról, Pest, 1873. június 28., https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Deak-deak-ferenc-munkai-8751/deak-ferenc-valogatott-politikai-irasok-es-beszedek-6973/ii-kotet-18501873-7510/xi-fejezet-a-dualizmus-evei-1869-1873-81B6/kepviselohazi-beszed-az-allam-es-egyhaz-viszonyarol-pest-1873-junius-28-82BA/.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, Eötvös Károly Intézet.
Visszaugrás
