1. Pólay Elemér a következőképpen ír a nem jogászi irodalomnak a római jog kutatásában betöltött jelentőségéről: "a történetírók (Polybius, Caesar, Sallustius, Dionysius Halicarnassus, Livius, Tacitus, Suetonius stb.), az enciklopédisták és a grammatikusok (Varro, Gellius, Festus), az írók és költők (Plautus, Vergilius), a rhétorok (Cicero, Quintilianus) igen sok értékes adatot szolgáltatnak írásműveikben a római jogfejlődés megismeréséhez".[1] Technikus értelemben véve napjainkban a nem jogászi irodalom a római jog ún. "megismerési forrásának" (Erkenntnisquelle) minősül, tehát olyan forrás, amelyből a római jogra, ill. a mindennapi jogéletre vonatkozóan közvetlen ismereteket meríthetünk.[2]
Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy nem csak a nem jogászi irodalom kutatása segíti a római jogi ismeretanyagunk bővülését. Ugyanis a római jog modern tudománya hozzájárulhat ahhoz, hogy az ókori auktorok egyes szövegeit tartalmilag helyesen értelmezhessük, így ez a viszony kölcsönösnek tekinthető.
A jelen tanulmány célja két nem jogászi forráshely jogtudományi módszerek alkalmazásával is történő technikus értelmezése. Mindkét tárgyalásra kerülő forrásszöveg C. Suetonius Tranquillus történetíró Caesarok élete (De vita Caesarum) c. művének Tiberius császár életrajzát bemutató részéből származik (Suet. Tib. 15; 50), és közös bennük, hogy mindkettőben előfordul a peculium kifejezés technikus értelmű említése. A szövegelemzés során alapvetően a klasszikus forrásexegézis vizsgálati módszerét alkalmazom, valamint kísérletet teszek a fent nevezett források történeti és gazdaságtörténeti kontextusban történő tárgyalására is.
2. A hatalomalatti személy[3] részére engedett különvagyon (peculium) az antik Róma sajátos személyi jogi szabályaiból fakadó különös vagyonjogi intézmény.
- 73/74 -
Napjainkhoz hasonlóan a római társadalom legkisebb társas egysége (építőköve) is a család volt. A római felfogás értelmében a család (familia) egész szerkezete egyetlen ember, a családfő hatalmán nyugszik.[4] E szerkezeti sajátosságra vezethető vissza az az éles distinkció, hogy egyes személyek személyállapotuk szerint önjogúak, mások pedig más hatalmának vannak alávetve.[5] Önjogú személynek (persona sui iuris) számított az a római polgár, aki nem állt családfői hatalom alatt, s mivel a római társadalmat erős patriarchális szemléletmód hatotta át,[6] hatalomfő csak önjogú férfi lehetett (pater familias).
Tehát a római (agnát) familia élén a pater familias állt, és a család valamennyi tagja az ő hatalmának volt alávetve.[7] Gaius tankönyvében a pater familiast megillető hatalmat három csoportba sorolja (Gai. 1, 49): potestas, manus és mancipium.[8] A potestas kifejezés két hatalmi helyzetet fogott át; egyrészt a hatalomfőt dominica potestas illette meg a rabszolgái felett (Gai. 1, 52), másrészt pedig patria potestas a gyermekei vonatkozásában (Gai. 1, 55). Gaius (Gai. 1, 55) úgy jellemzi a patria potestas intézményét, hogy az a római polgárok saját joga (ius proprium civium Romanorum), és a római polgárokat leszámítva nincs más olyan személy, aki ilyen jellegű (jogi) hatalommal (potestas) rendelkezne gyermekei felett.[9]
Gaius a patria potestas vagyonjogi tartalmát a következőképpen foglalja össze (Gai. 2, 87): "Mindaz, amit azon gyermekeink, akiketpotestasunk alatt tartunk (...) traditio folytán szereznek vagy amit stipulálnak, vagy amit bármiféle jogcímen szereznek, azt nekünk szerzik. Annak ugyanis, aki a potestasunk alatt áll, semmi sajátja sem lehet. És ezért, ha örökössé nevezték, csak a mi parancsunkra fogadhatja el az örökséget. És ha a parancsunkra elfogadó nyilatkozatot tett, az örökséget ugyanúgy nekünk szerzi meg, mintha minket magunkat neveztek volna ki örökössé".[10] Gaius egyértelműen megfogalmazza, hogy a hatalomalatti családgyermek vagyonjogi jogképességgel nem rendelkezik ("qui inpotestate nostra est, nihil suum habere potest"); az (agnát) családon belül így kizárólag a pater familias bír ius commerciivel.[11]
Megjegyzendő azonban, hogy az a családi vagyonjogi elv, miszerint a családgyermek mindent a hatalomfőnek szerez, "nem zárja ki azt, hogy az ő kezelésében ne lehetnének bizonyos javak".[12] Rómában már a korai köztársaság időszakában kialakult az a szokás, hogy a hatalomfő a saját vagyonán belül
- 74/75 -
elkülönített egy bizonyos részt, és azt szabad kezelésre átengedte a hatalomalatti gyermekének (vagy rabszolgájának).[13] Az így átengedett vagyonrész jogilag továbbra is a pater familias tulajdonában marad,[14] azonban - a rendelkezésre bocsátott különvagyon mértékétől függően - bizonyos fokú pénzügyi és társadalmi önállóságot biztosít a családgyermek számára.[15] Ezt az elkülönített különvagyont nevezik a források peculiumnak.
Az ókeresztény író, Isidorus - római jogi források alapján - a következőképpen határozta meg apeculium definícióját (Isid. orig. 5, 25, 5): "Nam peculium est quod pater vel dominus filium suum vel servum pro suo tractare patitur". Eszerint peculium az (a vagyon), amelynek vonatkozásában a pater familias vagy a dominus megengedte, hogy azt a fia vagy a rabszolgája a saját maga javára kezelje. E definíció alapján egyértelműen megállapítható - mint azt fentebb már említettem -, hogy mind a családgyermek, mind pedig a rabszolga rendelkezett peculiumképességgel, és ennek megfelelően beszélhetünk családgyermeki peculiumról (peculium filii) és a rabszolga peculiumáról (peculium servi). Érdemes megjegyezni, hogy a források általában a családgyermeket megillető peculium megjelölésére a peculium filii megnevezést használják, azonban peculiumképesség szempontjából nem volt különbség a nemek szempontjából, tehát nem csak a filius, hanem a filia is rendelkezhetett peculiummal.[16]
Brósz Róbert kutatásai vetettek fényt arra, hogy a rabszolgáknak juttatott különvagyon időben valószínűleg korábban fejlődött ki,[17] ill. a rabszolgák nagy száma miatt a mindennapi gazdasági életben nagyobb jelentőséggel bírt, mint a családgyermek különvagyona.[18] Talán e két körülménnyel magyarázható az a tény, hogy a jogtudósok a peculiumhoz kapcsolódó forráshelyek döntő többségében kizárólag a rabszolga különvagyonáról tesznek említést.[19]
A peculium kifejezés etimológiailag a pecus főnévből eredeztethető,[20] amelynek jelentése: barom, apró barom. E megnevezésből arra következtethetünk, hogy kezdetben csak egyes csekélyebb értékű ingó dolgok lehettek a peculium tárgyai. Ezt a feltételezést erősíti meg Ulpianus egyik közlése is (D. 15, 1, 5, 3), amelyben így fogalmaz: "Peculium dictum est quasi pusilla pecunia sive patrimonium pusillum", tehát a peculiumot csekély pénzösszegnek (pusilla pecunia) vagy parányi atyai vagyonnak (patrimonium pusillum) nevezték (dictum est). A dictum est perfectum igealakkal Ulpianus feltehetően azt fejezi ki, hogy a múltban, azaz a peculium
- 75/76 -
kialakulásának korai időszakában nevezték a hatalomalatti különvagyonát patrimonium pusillumnak. A későbbi időszakban azonban a peculium már nem csak csekély értékű ingóságokat tartalmazhatott. Aubert - a források alapján - az alábbiak szerint csoportosítja a peculium tárgyait: 1) ingóságok; 2) városi vagy mezei telki ingatlanok; 3) élő dolgok (mint rabszolgák és állatok); 4) és követelések.[21]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
