Amennyiben egy választottbíráskodással foglalkozó gyakorló jogásznak húsz évvel ezelőtt feltették a kérdést, hogy egy EU-tagállamban hozott választottbírósági ítélet másik tagországban történő elismerését vagy végrehajtását befolyásolhatja-e az Európai Unió joga, akkor nagy valószínűséggel nemmel válaszolt, és erre legalább két jó oka volt. Egyrészt azért, mert a külföldi választottbírósági határozatok elismerését és végrehajtását az 1958. évi New York-i Egyezmény[1] szabályozza, másrészt azért, mert az EU-n belül a joghatóságot és a tagállami bírósági határozatok elismerését és végrehajtását szabályozó - a gyakorló jogászok által sokszor csak 'Brüsszeli Rezsim'-ként aposztrofált - joganyag nem vonatkozik a választottbíráskodásra. A ma már 'boldog békeidőknek' is nevezhető helyzet azonban a 2000-es évek derekától gyökeresen megváltozott. A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás területét először az EU Bíróság 2009. évi West Tankers-ügyben[2] hozott ítélete rengette meg, mellyel a luxembourgi testület a Brüsszeli Rezsim hatályát - bizonytalan körben - kiterjesztette. Az államok és a külföldi magán-, illetve jogi személy befektetők közötti vitarendezés területén még nagyobb változásokat hozott a 2018. évi Achmea-ügyben hozott ítélettel kezdődő, majd a Komstroy- és PL Holdings-ügyekben 2021. évben hozott döntésekkel[3] folytatódó szélvihar, mely az EU-n belül eddig ismert formájában gyakorlatilag elsöpörte a befektetési választottbíráskodás jogintézményét. A jelen tanulmány keretében az első problémakörrel foglalkozunk, tehát a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás és a Brüsszeli Rezsim közötti viszonnyal, ezen belül pedig különösen azzal, hogy az utóbbi mennyiben befolyásolhatja egy más tagállamban, kereskedelmi jogvitában hozott választottbírósági ítélet tagállami elismerését, illetve végrehajtását. A tanulmány első részében röviden kitérünk arra, hogy a választottbírósági határozatok elismerésének és végrehajtásának kérdése miért alapvető fontosságú kérdés, majd ezt követően ismertetjük a külföldi választottbírósági határozatok elismerését és végrehajtását szabályozó nemzetközi egyezmények releváns rendelkezéseit. A tanulmány második része ismerteti a tagállami bírósági határozatok elismerését és végrehajtását szabályozó EU-joganyag idevágó részét, valamint a választottbíráskodásra vonatkozó kivétellel kapcsolatos EU Bíróság joggyakorlatát. A tanulmány harmadik részében kerül ismertetésre az EU Bíróság Gazprom-ügyben[4] hozott ítéletének ismertetése és a döntés kritikája. A tanulmány záró részében pedig arra a kérdésre keressük a választ, hogy a Gazprom-ítélettel lezártnak tekinthető-e a problémakör, avagy maradtak-e még nyitott kérdések.
A külföldi választottbírósági határozatok elismerése és végrehajtása egy olyan problémakör, mely mind a nemzetközi választottbíráskodás gyakorlata, mind pedig annak elmélete szempontjából kulcsfontosságú. Ami a gyakorlati fontosságot illeti, aligha vonható kétségbe, hogy a felek abból a célból döntenek választottbíráskodás mellett, hogy jogvita esetén az állami bíróságok előtti pereskedésnél gyorsabb vitarendezési eljárás eredményeképp egy olyan választottbírói döntéssel rendelkezzenek, mely hatékonyabban hajtható végre más országokban, mint egy hagyományos bírói ítélet. A választottbírói ítélet elismerésére irányuló 'exequatur' eljárás az egész választottbíráskodási folyamat végső szakasza, ahol a felek által választott alternatív vitarendezési mód valójában megmérettetésre kerül az egyes állami bíróságok mércéje szerint. Valójában ebben a szakaszban dől el, hogy az állam felruházza-e a más államban hozott választottbírói döntést azzal az erővel, hogy az tényleges joghatások kiváltására legyen alkalmas az elismerés államában, akár egy állami bírósági ítélet.
Ami az elméleti oldalt illeti, érdemes felidézni a nemzetközi választottbíráskodással kapcsolatos kortárs felfogásokat, melyeket Emanuelle Gaillard professzor nyomán szokásos három nagyobb csoportra osztani.[5] A monolokális felfogás a választottbíráskodást a választottbírósági eljárás helye szerinti nemzeti jogból eredezteti, annak részeként ábrázolja és a választottbírót az állami bíróhoz hasonlítja. Ezzel szemben a nemzetközi választottbíráskodás multilokális felfogása - melyet Gaillard professzor találóan 'vesztfáliai modell'-nek is nevez - a jogintézmény lényegét a választottbírósági ítélettel kapcsolatba kerülő és azt elismerő, illetve végrehajtó nemzeti jogrendszerek sokaságában ragadja meg. Végül a transznacionális felfogás szerint a
- 1/2 -
nemzetközi választottbíráskodás egy önálló, autonóm jogrendet képez, mely független a nemzeti jogrendszerektől.
Azt, hogy a külföldi választottbírósági határozatok más államban történő elismerése és végrehajtása a nemzetközi választottbíráskodás egyik elméleti kulcskérdése, jól mutatja, hogy arra a kérdésre, hogy a választottbíráskodás helye szerinti államban érvénytelenített választottbírói határozatok mennyiben elismerhetők, illetve végrehajthatók más államokban, a fenti három felfogás eltérő indokok alapján eltérő válaszokat ad. Míg a monolokális felfogás alapján a választottbíráskodás helye szerinti államban érvénytelenített választottbírói ítélet egyetlen más államban sem ismerhető el, illetve hajtható végre, addig a multilokális felfogás és a transznacionális felfogás - eltérő indokok alapján - ezzel ellentétes következtetésre jut. A vesztfáliai modellben minden állam maga dönti el, hogy a más államban hozott választottbírói ítéletet elismeri-e vagy sem. A transznacionális felfogás alapján pedig - figyelemmel arra, hogy nemzetközi választottbírósági ítélet eleve nem integrálódik egy adott nemzeti jogrendszerbe, hanem egy nemzetközi igazságszolgáltatási döntésnek minősül - az elismerés, illetve végrehajtás szempontjából irreleváns, hogy azt a választottbíráskodás helye szerint államban érvénytelenítették-e vagy sem.[6]
Fentiek alapján megállapítható, hogy a külföldi választottbírósági határozatok végrehajtása a nemzetközi választottbíráskodás egyik alapvető kérdésének minősül, így nem véletlen, hogy e jogterületet az államok már XX. század első felében is nemzetközi szinten szabályozták. Az európai országok első jogegységesítési kísérlete e körben a külföldi választottbírósági határozatok végrehajtásáról szóló 1927. szeptember 26-án aláírt Genfi Egyezmény volt.[7] A második világháborút követően nyilvánvalóvá vált, hogy a Genfi Egyezmény egyes szabályai gátolják a nemzetközi választottbíráskodás további fejlődését, emiatt egy új nemzetközi egyezmény kidolgozása kezdődött meg az '50-es években, mely folyamat végül az 1958. évi New York-i Egyezmény megkötéséhez vezetett.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
