A téma - polgári eljárásjog határok nélkül - aktualitását és összetettségét, melynek megvitatására a Nemzetközi Eljárásjogi Egyesület hívott meg, felesleges lenne kihangsúlyozni. A polgári eljárásjog szabályainak egységesítése, de legalább közelítése nyilvánvalónak tűnik a nemzetközi közösség, különösen a regionális közösségek, mint pl. az EU vagy a Mercosur számára, lévén ez a piac megfelelő működésének lényeges eleme egy olyan korban, amelyet joggal neveznek a globalizáció korának. Elég a kereskedelmi cserekapcsolatok intenzitására, a pénzpiac világméretűvé válására, ezek szeszélyes mivoltának globális visszhangjára és ezen műveletek jogi szabályozása és az ebből eredő jogvédelem közötti szoros összefüggésre gondolni. Könnyű belátni, hogy valamilyen jogharmonizáció a büntető- és a polgári eljárásjog esetében is szükségszerű. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez a követelmény nem érinti szükségszerűen ezen jogterületek valameny-nyi aspektusát, csak azokat, amelyeket a piac, a regionális közösségek esetében a célok meghatározása, és a szervezeti formák befolyásolnak.
Első említésre méltó megjegyzés: elvileg biztosan különbséget lehet tenni egységesítés és harmonizáció között, mivel két olyan fogalomról van szó, amelyek számos alkalommal szerepeltek nemzetközi vitákban és publikációkban. (A szerző utal itt a STORME bizottság által készített irányelv-tervezet bevezetőjében található megjegyzésekre.)
Az általánosan elfogadott véleményt a következőképpen lehet összefoglalni: az eljárásjog egységesítésének feltétele egy közös szabály-kódex összeállítása, melyet egyformán követnének minden érintett államban; míg a harmonizáció, vagy közelítés lényege abban áll, hogy közös célokat, ill. elveket fogalmazunk meg, meghagyva azonban ez egyes jogtechnikai megoldások kiválasztásának lehetőségét az egyes nemzeti jogrendszereknek, hogy azok így megfeleljenek a meghatározott céloknak és elveknek.
Egy Modell-Kódex (Code modele), "modell jog" kidolgozásának alapvető célja az eljárásjog egészének egységesítése lenne: ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy e "modellt" teljesen vagy részlegesen lehetne elfogadni, melynek következtében teljes, vagy részleges egységesítés jönne létre. Másrészt az EU szervei által meghatározott irányelvek is egy harmonizációs folyamatba illeszkednének be. Vannak még azonban jelentős elméleti különbségek. Néha a harmonizáció fogalmának meghatározásakor annak tartalmára hivatkoznak, fenntartva azt, " hogy a harmonizáció magában foglalja az alapelvi jogalkotás (des legislations sur essentiels) közelítését is, amennyiben az csak az eljárásjog általános elveire vonatkozik. Ez az egységesítés egy szakaszát jelentené. Hasonló álláspontra helyezkedtek a Latin Amerikából jött előadók is.
Egy másik nézőpontból " a két fogalom közötti megkülönböztetés lényegében mennyiségi jellegű, lévén a harmonizáció félig megtett út az egységesítés felé ", s így megkülönböztettek egy elméleti és egy gyakorlati megközelítést.
Az eljárásjog közelítését (rapprochement; approximation) úgy is meghatározták, mint egy, a harmonizációnál intenzívebb folyamatot, s a felhasználható eszközök tekintetében, főként az EU-ban megkülönböztettek egy vertikális harmonizációt, melyet az egyes közösségi szervek végeznek, és egy horizontális harmonizációt, mely során a tagállamokra bízzák a kezdeményezést, mégpedig a Maastricht-i Egyezményben foglalt szubszidiaritás elvének megfelelően. Munkánk szempontjából választanunk kell kizárólag műveleti szempontból ezen értékes megjegyzések közül.
Ebben a szellemben most nem vizsgáljuk a horizontális harmonizációt, meghagyva azt az államok szuverén kezdeményezésének. Szkeptikus vagyok ezen modell (mármint a horizontális harmonizáció) spontán alkalmazhatóságával szemben, ugyanis a 90-es évek eljárásjogi történetét az eljárásjogi kódexek megreformálásának túlbuzgósága jellemzi, melyekre - legalábbis Európában - az Unió más államainak eljárásjogával is összevetve, semmilyen befolyás nem hatott.
Ez az ún. horizontális harmonizáció ugyanis csak a nemzetközi egyezmények eszközeként bizonyult lehetségesnek (pl. okiratok külföldre történő kézbesítése; vagy a II. Brüsszeli egyezmény a házassági perekre vonatkozó joghatósági, hatásköri szabályokról).
Másrészről ebbe a vitába nem tartozik bele azon elméleti megközelítés sem, melynek célja a legjobb eljárási rendszer kidolgozása. Ez versenyszellemet és prioritásokra való törekvéseket idézne elő, melyek kedvezőtlenek lennének az elérendő eredmény szempontjából.
A fentiek alapján az egységesítés és harmonizáció, vagy a gyakorlati és vertikális megközelítés fogalmával kell foglalkoznunk. A fogalmak szintjén úgy tűnik, egyet lehet érteni a megkülönböztetés fontosságával.
Az egységesítés (teljes vagy részleges) a normák alkalmazásának, értelmezésének és megalkotásának egységes rendszerét tételezi fel, valamint kompetens szervek meglétét, melyek felügyelik ezek alkalmazását.
A harmonizációnak ellenben az a célja, hogy az érintett államok számára a jogi eszközök arzenáljának egyenértékűségét biztosítsa, ami a jogvédelem hatékonyságát garantálja a nemzeti jogalkotás sajátosságainak figyelembevételével.
Az egységesítés és a harmonizáció fogalmainak meghatározása után felmerül az a kérdés, hogy lehetséges-e az eljárásjog világméretű egységesítése az eljárásjog egészének szabályozása, vagy az egyes különleges eljárások és perek szempontjából. Több előadó kifejtette az eljárásjog teljes egységesítésének irrealitását, még a közös kulturális alapon szerveződött nemzetek felett álló közösségek esetében is, ill. kihangsúlyozták azon folyamat fokozatosságának szükségszerűségét, ami a kooperációtól a harmonizációig vezet, s az egységesítésben teljesül ki. Még azok is kiemelték ennek a törekvésnek akár világméretű, akár szűkebb politikai közösségben történő megvalósulásának tisztán ideális karakterét (caractere purement idéale de cette aspiration), akik nem zárták ki az általános egységesítés perspektíváját.
Nem felejthetjük el, hogy az eljárásjog egy politikai szervezet kiszolgálója, és csak egy egységes gazdasági és politikai rendszerben gyakorolható annak alkotóelemeként. Ráadásul az egységesítés igen nehéz olyan intézményi kereteken kívül, amely annak kényszerítő jellegét biztosítja. Ez persze nehéz, de nem lehetetlen, mivel nem kizárható, hogy egy modell vis persuasiva jellege azt elfogadhatóvá tegye más szuverén államokban, mint ahogy ez néhány latin-amerikai országban előfordult, az Uruguayban megalkotott Codigo modelo procesual civil esetében. Itt azonban asszimiláció útján történő törvényi egységesítésről van szó, ami nem zárja ki az érintett államok eltérő jogfejlődését. Amennyiben ideálisan csak Európát vesszük figyelembe, akkor sem álmodhatunk valamiféle új Recepcióról, ahogy az a XV. század végén Németországban a római joggal kapcsolatban megvalósult, az eljárásjog tekintetében pedig a múlt, s jelen században más államokban, mint 1890-ben Japán és Németország viszonylatában, valamint 1925-ben Törökországnak éppen Svájc Neuchatel kantonjának polgári eljárásjogi kódexével kapcsolatban. Napjainkban elképzelhetetlen az eljárásjog teljes vagy részleges egységesítése, akár a legelismertebb európai és Európán kívüli államokban jelentős befolyással bíró Törvénykönyvek, mint a Napóleon által kihirdetett Code de procedure civil, vagy a német Zivilprozessordnung átvétele útján.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
