Marcus Tullius Cicerót méltathatjuk korának legműveltebb embereként, az ókor legnagyobb szónokaként, briliáns ügyvédként, nagy formátumú államférfiként, a filozófia és a retorikaelmélet kiemelkedő művelőjeként, a klasszikus latin próza elsőrangú stílusművészeként, ex asse jogtudósnak azonban valószínűleg nem nevezhetjük. Sőt Peter Stein cambridge-i professzor szigorú ítélete szerint Cicero jogi ismeretei "inkább felületesek, semmint alaposak" voltak.[1] Mindazonáltal paradox módon éppen azért, mert Cicero nem volt ex asse jogtudós, szolgálnak művei fölbecsülhetetlenül fontos forrásként az utókor jogászai számára. Sőt talán még azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy a római jogélet konkrét valóságáról Cicero műveiből többet tudhatunk meg, mint a római jogtudósok összes fennmaradt művéből együttvéve. Az utóbbiakban ugyanis az antik római élet, de még a korabeli jogélet realitásai is csak erősen korlátozott szegmentumokban és sporadikusan tükröződnek. Ezzel összefüggésben felidézhetjük Gottfried Wilhelm Leibniznek azt a megállapítását, miszerint a világon valaha élt legokosabb emberek a görög matematikusok voltak, utánuk pedig rögtön a római jogtudósok következnek,[2] és ebbe belegondolva rámutathatunk arra, hogy a római jogtudósok műveiben egy, a matematikához hasonlíthatóan absztrakt, steril világ jelenik meg,[3] amelynek mélyebb megértéséhez Cicero műveinek, különösen is retorikaelméleti műveinek ismerete aligha nélkülözhető.
A corpus Ciceronianum a római jogi kutatások számára egy másik szempontból is alapvető fontosságú, nevezetesen azért, mert Cicero a köztársaság utolsó évtizedeinek, és persze sok tekintetben korábbi évszázadainak jogállapotáról tudósít bennün-
- 227/228 -
ket, tehát olyan időkről, amelyekből viszonylag kevés más forrás áll a római jog kutatóinak rendelkezésére.
Nem kétséges, hogy Cicero életművén belül a szónoki beszédek mellett éppen a retorikaelméleti művek a legfontosabbak a jogi romanisták számára. Antonio da Govea (másként Goveanus) olasz humanista már a XVI. század derekán felfigyelt arra, hogy a Topica milyen gazdag tárháza a római jogi ismereteknek.[4] A XX. század egyik legnagyobb romanistája, Vincenzo Arangio-Ruiz, aki Cicero halálának bimillenniumára készülve végigolvasta az egész corpus Ciceronianumot, szintén a Topicát emelte ki, mint amelyben a leginkább mutatkozik meg Cicero jogászként.[5]
Cicero retorikaelméleti műveinek a római jogászok számára meglevő fontosságát talán érdemes számokkal is illusztrálni: Theodor Mommsen a Römisches Staatsrechtben 158 helyen hivatkozik e művekre (legtöbbször a Brutusra és a De oratoréra), ugyanez szám a Römisches Strafrechtben 98 (Mommsen itt a legtöbbször, 33 helyen a Brutust idézi). A római magánjog és perjog Mommsenje, Max Kaser néhai hamburgi professzor Römisches Privatrechtjében 64-szer, Römisches Zivilprozessrechtjében pedig 61-szer idézi Cicero retorikaelméleti műveit (az előbbi kézikönyvben a Topica, az utóbbiban pedig a De oratore idézettsége excellál).
Hosszú lenne felsorolni, hogy milyen római jogi ismereteket köszönhetünk kimondottan Cicero retorikaelméleti műveinek, ezért csak ízelítőül említek néhány példát.
Cicero műveiből tudjuk, hogy legkésőbb az ő korában már ismert volt a ius publicum-ius privatum kategóriapár. Nem utolsó sorban Cicero Partitiones oratoriae c. műve (c. 130) alapján következtet számos kutató arra, hogy a rómaiak ius publicumnak - legalábbis a kései köztársaság korában - a leges publicae, tehát a népgyűléseken elfogadott törvényekben foglalt teljes normaanyagot nevezték, amelyhez képest a ius privatumot a leges privatae, így különösen a szerződések kikötései alkották. Minthogy azonban a ius privatum Cicero korában föltehetően még neologizmus volt, és mindenesetre jelentése nem volt egyértelmű, úgy tűnik, hogy e kifejezést Cicero olykor szükségesnek látta a civile jelző hozzáadásával megerősíteni: "non publicum ius, non privatum et civile cognoverat" (Brut. 59, 214).[6]
Elsősorban a De oratoréból tudjuk (pl. 1, 46, 201) hogy legkésőbb Cicero korában indult meg az a tendencia, hogy a ius publicum-ius privatum fogalompár fölvegye a modern értelemben vett közjog-magánjog jelentést. Cicero ugyanis szembeállítja a ius publicumot a ius civilével abban az értelemben, hogy a közügyekkel foglalkozó szónoknak járatosnak kell lennie a ius publicum terén, a magánjogi ügyekkel (rerum privatarum causae) foglalkozó szónoknak pedig a ius civile körében.[7]
- 228/229 -
Cicero műveiben nyomon követhető az aequitas fogalmának fejlődése. A De inventionében (2, 68) Cicero a fogalom eredeti ‘(jog)egyenlőség' jelentéséből indul ki, a Topicában (2, 9) azonban az aequitas szó a később kialakult ‘méltányosság' jelentésben szerepel, sőt Pólay Elemér értékelése szerint Cicero itt fellazítja a ius civile és az aequitas határait.[8]
A válás formáját kutató romanisták számára igen fontos forrás a De oratorénak az a passzusa (1, 40, 183), amelynek tanúsága szerint egy római polgár, aki terhes feleségét Hispaniában hagyta, visszatért Rómába, ott elvett egy másik nőt, ám első feleségét erről a lépéséről nem értesítette. A római kapcsolatból is született egy gyermeke. A férfi váratlan halála után (nota bene, végrendelet hátrahagyása nélkül halt meg) vita tárgyává vált a második házasság érvényessége, tekintettel arra, hogy az első házasságot formálisan nem bontották fel. A modern szakirodalom (pl. Astolfi padovai professzor) a szóbanforgó Cicero-helyre is figyelemmel azt feltételezi, hogy az ilyen vitákban a formátlan válás elismerése felé billent a mérleg nyelve már a Cicero előtti évszázadokban is.[9]
Cicerótól tudjuk (De oratore, 1, 39, 176), hogy az ő korában még érvényesült a XII táblás törvénynek az az ősi szabálya, miszerint közelebbi agnát rokonok hiányában az örökséget a gentiles, vagyis a nemzetség tagjai szerezték meg. A rómaiak gentilesen azokat az egészen távoli rokonokat értették, akiknél a rokonság fokát már nem lehetett kimutatni. A praetori edictum korszerűbb szabályai a gentiles helyett a kognát rokonokat, azok hiányában pedig a túlélő házastársat igyekeztek örökléshez juttatni, de a De oratore idézett passzusának fényében úgy tűnik, hogy ez a modernebb szabályozás, ha Cicero korában már ki is alakult, áttörni még nem tudott.
Cicero a De oratorében (1, 36, 167) ír az ősi római peres eljárásnak azokról a merev szabályairól, amelyek értelmében az őt megilletőnél többet követelő hitelező nem kevesebbet, hanem semmit sem kap, mert a pluris petitio miatt elveszíti a pert, ugyanúgy, mint az a hitelező, aki tévedésből az esedékesség napját megelőzően indítja meg a pert az adós ellen (1, 37, 168). Figyelemre méltó, hogy e tekintetben Cicero nem annyira a ius civile merevségét, hanem az ügyetlen szónokot kárhoztatja, aki okszerűtlen eljárásával megbízójának kárt okoz (eod. 169).[10]
Cicero értékes információkkal szolgál arról is, hogy az ő korában hogyan differenciálódott a római jogtudósok tevékenysége. A hazai szakirodalomban Pólay Elemér néhai szegedi professzor mutatott rá arra, hogy a De oratore egyik passzusából (1, 48, 212) kitűnőleg a római iuris consultusok a respondere, az agere és a cavere szavakkal jelzett területeken fejtették ki tevékenységüket.[11] A respondere jogi szakvélemény adását jelentette konkrét jogviták kapcsán, az agere pedig a peres eljá-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
