A magyar politika a rendszerváltás óta eltelt tizenöt év alatt még nem találta meg a megfelelő módját annak, hogyan fejezhetné ki a határon túl élő magyarok iránt érzett összetartozás-tudatot. Erre szolgálna az Alkotmány "nemzeti felelősség klauzulája" és a státustörvény. Bizonytalanság elsősorban az utóbbinál mutatkozik: a törvény körüli polémiákból jól kivehető, hogy a magyar politika meglehetősen megosztott abban a kérdésben, a nemzet milyen felfogásából vezesse le ezt az összetartozás-tudatot. A Halász Iván, Majtényi Balázs, Szarka László és Pap András László alkotta kutatócsoport újabb kötete azt próbálja feltárni, milyen elméleti kérdéseket kell tisztázni, hogy más államokban milyen megoldások születtek a határon túliakkal való összetartozás-tudat kifejezésére, illetve nálunk hogyan sikerült ezt a státustörvényen keresztül megvalósítani.
Majtényi Balázs a kötet első tanulmányában a kisebbségi kérdések kezelésének két módját különbözteti meg: az egyiket biztonságpolitikai szemléletmódnak nevezi, a másikat pedig emberi jogi megközelítésnek. Az előbbi csak akkor foglalkozik a kisebbségi problémával, ha az a nemzetközi biztonságot veszélyezteti, s erre hivatkozva részesítenek különleges védelemben bizonyos kisebbségeket. Az emberi jogi szemléletmód viszont a hátrányos megkülönböztetés tilalmából vezeti le a többséggel szembeni különleges védelmet. A kisebbségi különjogok célja a valódi esélyegyenlőség elérése. A biztonságpolitikai szemléletmód fő ellenérve a státustörvényekkel szemben, hogy azok sértik a másik állam szuverenitását. Majtényi szerint azonban pusztán az a tény, hogy egy jogszabály címzettjei külföldi állampolgárok, akik az állampolgárságuk szerinti állam területén tartózkodnak, nem feltétlenül jelenti a szuverenitás sérelmét (lásd a kettős állampolgárságot biztosító jogszabályok). Ebben talán igaza van, de van egy nagyon fontos feltétel, amelyet nem vesz figyelembe: a szuverenitást egyoldalú döntéssel, kívülről korlátozni nem lehet. Akkor nem jelenti a szuverenitás sérelmét egy olyan jogszabály, melynek címzettjei külföldi állampolgárok, ha az az állam, amelynek a címzettek az állampolgárai, önként lemond arról, mondjuk egy államközi egyezmény keretében, hogy a saját joghatósága alá tartozó ügyekben rendelkezzék. Ha ez az önkéntes lemondás nem történik meg, akkor joggal beszélhetünk biztonságpolitikai kockázatról.
Halász Iván tanulmánya a politikai nemzet és a kulturális nemzet fogalmának különbségei mentén próbálja bemutatni az egyes országok gyakorlatai közötti eltéréseket. A politikai nemzet koncepciója a nemzetben egy olyan politikai társulást lát, amely független a származástól, a tradíciótól és más "organikus" jellegű meghatározásoktól, etnikai identitástól. A kultúrnemzet-koncepció pedig a nemzetet szerves történeti organizmusnak tekinti, amely az etnikai identitáshoz szeretne egy államkeretet illeszteni. A politikai nemzet fogalmát inkább a hosszabb alkotmányos hagyományokkal rendelkező nyugat-európai országokban fogadják el, mint Franciaország és Svájc, míg a Halász által vizsgált kelet-európai alkotmányok a kultúrnemzet-koncepcióhoz állnak közelebb. "A kelet- és közép-európai alkotmányok nemzeti felelősségi klauzulái és az azok alapján megszületett kedvezménytörvények ugyanakkor valóban új elemet képeznek a jogban, amelyek döntően a térségben domináns nemzetfelfogásból és az 1989 után rohamosan változó nemzetközi körülményekből erednek. Megjelenésük ezen kívül a globalizáció által elindított folyamatok egyik következménye. A nemzeti felelősség klauzulák és a kedvezménytörvények paradox módon nemcsak az 1989 után bekövetkezett nacionalizáció, a kelet- és közép-európai nemzeti reneszánsz következményei, hanem egyidejűleg a globalizáció és a nyitottabb nemzetközi környezet termékei is."
Az etnikai identitás sajátos és új, nemzetállamokon túlívelő formája a diaszpóraidentitás. Pap András László szerint az, hogy ki tartozik egy diaszpóraközösségbe, nem könnyen tisztázható kérdés, az mindenesetre világos, hogy nem minden, az anyaországgal kapcsolatba hozható személy lesz a diaszpóra tagja - a csoport elhagyására mindig van lehetőség. Amíg az állampolgárság alapvetően automatikusan, születési vagy leszármazásai alapon jön létre, a diaszpóraközösséghez tartozás esetében fontos fogalmi elem a tudatos döntés, a közösségi kötődés aktív felvállalása is. A diaszpóra tehát olyan, az anyaország határain kívül, elszórtan élő népcsoport, amely az anyaországgal a nemzethatárokon átívelő közösségi kapcsolatban él. Ebből a definíciókísérletből is látszik, hogy a kisebbség és a diaszpóra között nincs sok tartalmi különbség. Pap András László szerint ezért is nehezen tarthatók a magyar szabályozás azon megkülönböztetései, amelyek alapján egy kisebbségi közösséget
- 169/170 -
több jogosultság illet meg, mint egy diaszpóraközösséget. A jogalkotó elkötelezheti magát amellett, hogy különbséget tesz "a történelem viharai által önhibájukon kívül megkínzott és a többség beolvasztó politikája által történelmileg meggyötört nemzeti kisebbségek identitásából fakadó igényjogosultságok és a kisebbségi létet önkéntesen vállaló migránsok identitásának alkotmányos értékelhetősége között. Válaszolnia kell ugyanakkor azokra a felvetésekre, hogy a bevándorlók (vagy menekültek) sem önszántukból érkeztek, hanem gazdasági, politikai stb. nyomás hatására, és leszármazottaik nemzeti-etnikai (vallási, faji stb.) identitása, sót strukturálisan hátrányos helyzete nem kevésbé méltányolandó alkotmányos vagy jogpolitikai érdek."
A kötet a magyar szabályozás sajátosságait is megpróbálja feltárni. Majtényi Balázs és Halász Iván például kísérletet tett az Alkotmány "nemzeti felelősségi klauzulájának" értelmezésére. A klauzula értelmezésével kapcsolatos problémák jól mutatják azokat az alapvető elméleti nehézségeket, amelyek már a kisebbségekhez való viszonyban is megmutatkoztak. Hiszen az sem teljesen tisztázott, hogy ki tekinthető "határon kívül élő magyarnak". Vajon a magyar állampolgársággal (is) rendelkezők beletartoznak-e? További probléma, hogy milyen nemzetfogalom mentén értelmezzük a klauzulát, mert amennyiben a politikai nemzet fogalma alapján próbálunk értelmet adni neki, akkor a határon túli magyarok körébe a Magyarországon élő kisebbségek honfitársait is bele kellene érteni, amit a mai gyakorlat nem tesz meg. A klauzula értelmezését inkább a kulturális nemzet fogalmából vezetik le, és ezt a nemzetfelfogást erősítette meg a státustörvény is, amit lehet a magyar politikai tradícióval magyarázni, de vajon ez következik-e az alkotmányos demokrácia intézményrendszeréből? Az, hogy a magyar politikai rendszerben melyik nemzetfogalom válik uralkodóvá, még nyitott kérdés.
Jó példaként szolgálhat erre a dilemmára a német szabályozás. Gyertyánfy András tanulmányából kiderül, hogy Németország, melynek határaitól keletre ma körülbelül kétmillió német él, nem az etnikai elvre hivatkozva próbál "az elmúlt sötét évszázadban" hazájukat elvesztett németek sorsáról gondoskodni. Ahogy Gyertyánfy írja: "Az etnikai elvet náluk »fedezi« az állampolgársági elv." Talán az etnikailag privilegizált bevándorlási politika az egyetlen terület, ahol az etnikai elv érvényesül, de ez is éles viták tárgya. Összességében elmondható, hogy a német jog, ha konfliktusoktól terhelten is, a nyugati alkotmányos hagyományokhoz illeszkedő politikai nemzet fogalma mentén szabályozza a határon túli németekre vonatkozó rendelkezéseit. El lehet tehát szakadni a rossz politikai tradícióktól - vajon képes lesz-e erre a magyar politika?
Az utóbbi idők leghevesebb közéleti vitái a státusjogok körül forogtak, anélkül persze, hogy a vitában részt vevők többsége tisztában lett volna azzal, mik is azok a státusjogok. Amikor azonban a státusjogok centrumát alkotó állampolgárságáról vitatkoznak, s erre vonatkoztatva próbálnak szabályozási koncepciót kialakítani, tudva-tudatlanul az egész státusjogi rendszert mozgásba hozzák. Ebből következik, hogy a nemzeti állampolgárságnak nincs egy mindenki által elfogadott, kész konstrukciója. Tóth Judit könyvének célja, hogy a jogállást konstruáló szabályozás sajátosságait megvizsgálva feltárja, milyen állandó és változó elemei lehetnek a nemzeti állampolgárság konstrukciójának. Megkísérli egységes logikai rendszerbe foglalni a státusjogok középponti elemének számító állampolgárság és a többi státus egymáshoz való viszonyát. Először áttekinti a magyar állampolgársági jogra vonatkozó szabályozást, majd aprólékosan feltárja, hogy a különböző státusokhoz milyen jogok társulnak; megismerkedhetünk az olyan, kevesebb joggal járó státusokkal is, mint a külföldieké, a vándormunkásoké, a menekülteké, a hontalanoké, és végül az olyan át-/kialakuló státusokról esik szó, mint amilyen az uniós polgárok, a letelepedettek, a diaszpóratagok és a tolerált külföldiek jogállása.
A szerző három dimenzióját különbözteti meg a nemzetállamhoz tartozásnak: 1. az egyén olyan jogállása, mely biztosítékot nyújt meghatározatlan polgári, politikai és szociális jogokhoz, 2. az egyén politikai státusa, mely szorosan kötődik az előzőhöz, 3. a hovatartozást meghatározó belső, szubjektív érzés, a nemzeti identitásban való osztozás. Ha ez a három szempont egybecsúszik, jegyzi meg Tóth Judit, az ellehetetleníti az elemzést.
Az egyének legáltalánosabb közjogi jogállását konstruáló szabályozásnál egyaránt tekintetbe kell venni a nemzeti (belső), a nemzetközi és az európai közösségi normákat. E három jogréteg egyidejű figyelembevétele magával hozza, hogy nem beszélhetünk állandó, időtálló státusokról; mind az európai közösségi jogban, mind a belső jogban gyors változások tapasztalhatók. "A nemzeti közjogba behatoló integ-
- 170/171 -
rációs és nemzetközi együttműködési törekvések olyan erőteljesek ma, hogy középkorinak nevezik, ha valaki előre meglévő jogállásból, a bölcsőtől a sírig tartó státusból indul ki."
Az állampolgárság olyan jogintézmény, amely az embernek az államhoz, a hazához való tartozását testesiti meg, státus és jogviszony kifejezi, hogy az egyén az államalkotó népesség tagja, akit megilletnek az állampolgári jogok és terhelnek az állampolgári kötelezettségek. Amikor az állampolgárság fenti fogalmát használjuk, akkor (nemzet)állampolgár-ságként gondolunk rá - ehhez képest jelent döntő változást az uniós (állam)polgárság intézménye. Az unió célja ugyanis, hogy a most még elsősorban gazdasági szereplókként fellépő polgárok fokozatosan politikai szereplőkké váljanak. Az persze még fejtörést okozhat, hogy az unió (még) nem állam, hanem egy szupranacionálisan tervezett kormányközi közösség, és ezért nem is lehet állampolgára. De ennek az állampolgársághoz hasonló státusnak mégis megvan az az újdonsága, hogy nem egyetlen államhoz köti az egyént, hanem egy egész közösséghez, ezzel a polgár lojalitását is megkettőzve (relativizálva), amiben az a perspektíva is benne rejlik, hogy az uniós polgárság, túlnőve jelenlegi járulékos jellegén, uralkodóvá válik.
Alkalmazható-e erőszak - és ha igen, milyen feltételekkel - emberéletek tízezreit követelő atrocitások elfojtása céljából? Ez a kérdés áll Sulyok Gábor kötetének középpontjában. A kötet két nagy fejezetben mutatja be a humanitárius intervenció múltját és jelenét. Az első rész az elméleti fejtegetéseket, a vonatkozó nemzetközi háttér általános vizsgálatát tartalmazza. Ennek az elemzésnek a szerző szerint kettős célja van: egyrészt megrajzolja a humanitárius intervenció egykori és jelenlegi nemzetközi jogi környezetét, másfelől értékelési, minősítési alapot szolgáltat a gyakorlattal foglalkozó második fejezet számára. Az elméleti megalapozás tulajdonképpen a definiálással összefüggő nehézségeket taglalja. A szerző egyfajta analitikus módszert követve, a jogi fogalmak elemzésén keresztül próbál a humanitárius intervenció lényegi sajátosságaihoz közelebb férkőzni, s teszi ezt bámulatos szakirodalmi apparátussal és kiváló elemzőkészséggel. Arról persze lehetne értelmesen vitatkozni, hogy az elmélet és a gyakorlat ilyen markáns szétválasztása megfelel-e a jog alapvetően gyakorlati természetének.
A kötet rendkívül izgalmas elemzéseiből kedvcsinálóként csak egy problémát emelnék ki, mégpedig a humanitárius intervenció alapjának emberi jogi vetületét. A humanitárius intervenció a legalapvetőbb emberi jogok és a nem nemzetközi fegyveres összeütközésekre alkalmazandó humanitárius jogi garanciák fegyveres erővel való érvényre juttatása. Adódik tehát a kérdés, melyek a legalapvetőbb az emberi jogok. A legalapvetőbb, első generációs, nem politikai emberi jogok egyik leglényegesebb ismérve, hogy univerzálisan elfogadott értékeket védenek. E jogok hátterében olyan alapvető eszmények állnak, amelyek minden kultúrában azonos vagy hasonló súlyúak, s azokat a világon mindenhol alapvető értékként ismerik el. Ezeknek az értékeknek nem az állam, hanem az emberiség az igazi hordozója. Az a tény, hogy az államok különböző egyezményekben nemzetközi szinten is kötelezettséget vállalnak az emberi jogok tiszteletben tartására, nem statuálja, hanem inkább jogi formába önti, s egyes esetekben ténylegesen is kikényszeríthetővé teszi ezeket az értékeket. A jogi szabályozás léte kiváló bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az e jogokkal védelmezett értékek egyetemes szinten is léteznek, s oltalomra tartanak igényt. Az emberi jogok az emberi természetből fakadnak, márpedig ami az emberi természetből, egyenlő és veleszületett módon, elidegeníthetetlenül és megkülönböztetés nélkül ered, az kizárólag univerzális lehet.
Ezt az univerzalitást vitatják a kulturális relativizmus hívei, akik szerint az emberi jogok legalább annyira a közösség, a társadalom "termékei", mint amennyire a természeté. A kultúra, amelyben az egyén természete kialakult, nem hagyható figyelmen kívül az ó emberi jogainak érvényesítése során. A kérdés, hogy ezeket a kulturális különbségeket milyen mértékben kell figyelembe venni. Azonban a különböző regionális egyezményekben megjelenő kulturális relativizmus és az univerzalizmus akár erősíthetik is egymást, ugyanis ezek az egyezmények nem érintik a beavatkozás által megoltalmazni kívánt egyetemes értékeket. Sulyok Gábor szerint "még ha elfogadjuk azt a korántsem alaptalan vélekedést, miszerint az egyén emberi jogai - ellentétben az egyes nemzetközi dokumentumokban foglaltakkal - nemcsak az ó emberi mivoltából, emberi természetéből fakadnak, hanem részben az ót körülvevő és alakító társadalmi, kulturális közeg sajátos eredményeiként is jelentkeznek, a humanitárius intervenció kapcsán tett kijelentés akkor is fennáll. Meggyőződésem ugyanis, hogy léteznek olyan értékeket tartalmazó emberi jogok, amelyek nem »rela-
- 171/172 -
tivizálhatók«: ezek a legalapvetőbb, első generációs, nem politikai jellegű emberi jogok, amelyek valóban a kulturális környezet specifikumaitól függetlenül illetik meg az egyént."
A különböző univerzális és regionális emberi jogi dokumentumokban található, eltérést nem engedő emberi jogok körének összevetéséből leszűrhető, hogy gyakorlatilag a világ minden táján központi és meghatározó jelentőséget tulajdonítanak az élethez való jognak (pontosabban az élet önkényes elvétele tilalmának), a kínzás, az embertelen, lealacsonyító vagy megalázó bánásmódok vagy büntetések tilalmának, a rabszolgaság, a rabszolga-kereskedelem és a szolgaság valamennyi formája tilalmának, valamint egyes elengedhetetlennek vélt igazságszolgáltatási elveknek és garanciáknak, nevezetesen a nullum crimen sine lege, a nullum poena sine lege, továbbá a ne bis in dem princípiumának. Ezek a jogok vitathatatlanul részét képezik az emberi jogok "kemény magjának", következésképp megsértésük humanitárius intervenció alapjául szolgálhat. De még az ilyen alappal fellépő beavatkozásoknak is jogszerűnek kell lenniük. A jogszerűség problémája további nagyon izgalmas kérdésekhez vezet el - aki ezekre is kíváncsi, vegye kezébe a könyvet, és okuljon belőle.
Földesi Tamás ötvenéves oktatói munkája előtt tiszteleg ez a kötet. Földesi pályafutása során elsősorban a jog és az erkölcs problémáival, igazságosságelméleti kérdésekkel, a politikai felelősséggel, a jogok és kötelességek viszonyával, illetve az emberi jogok elméleti problémáival foglalkozott. E szerteágazó érdeklődési kör mentén szerveződik ez a kötet is.
Az ünnepi kiadványoknak ellentmondásos sorsuk van - már a megfelelő kéziratok beszerzése is problémát okozhat, változatos anyagok szoktak előkerülni az asztalfiókokból, éppen ezért gyakran az a sorsuk, hogy felvágatlanul a könyvespolc mélyére kerülnek. Pedig ezekben a kötetekben ingadozó színvonaluk ellenére sokszor találhatunk gyöngyszemekre. Ebben a kötetben az alapos és jól megírt műhelytanulmányok mellett ilyen gyöngyszem Tamás Gáspár Miklós lejegyzetelt előadása, Bevezetés a társadalomfilozófiába címmel. Ez a szöveg a 1994/95-ös tanév tavaszi szemeszterében tartott előadássorozat első előadása, az államot mint autoritatív intézmények rendszerét elemzi. A TGM sajátos és gördülékeny stílusában megszólaló előadásszöveg kifejezetten élvezetes olvasmány, bár az a fogalmi nyelv, amelyet használ, azóta talán már letisztultabbá vált. Kár, hogy nem válhatott kötelező olvasmánnyá. A kötet másik "unikális" darabja Kukorelli Istvánhoz kapcsolódik, aki a 5/2004. (III. 2.) AB határozathoz írt, valóban tanulságos különvéleményét léptette elő tanulmánnyá, amivel talán nem fog szokást teremteni.
A kötetből a különböző bölcseleti és jogelméleti írások mellett tanulságos lehet elolvasni Krokovay Zsolt Egyszerű igazságtalanságok című tanulmányát, Kardos Gábor írását Vannak-e jogai a terroristáknak? címmel, Majtényi Lászlóét Emberi jogok a gyakorlatban címmel, melyben összefoglalja adatvédelmi biztosi tevékenységének legfontosabb szakmai tapasztalatait, valamint Halmai Gábor írását, melyben a gyűlöletbeszéd visszaszorítása két jogi eszközének, a büntető- és a polgári jognak az előnyeit és hátrányait mérlegeli a szerző. ■
Visszaugrás
