Mint az ismeretes, az 1839/40. évi országgyűlés "a büntető törvénykönyvvel vállalhatatlan kapcsolatban lévő büntető- s javító rendszer behozása iránt kimerítő vélemény-adás végett" országos választmány kiküldéséről határozott.[1] A törvénycikk arról is rendelkezett, hogy a kodifikációra rendelt bizottmány "a büntetések törvényes céljának elérése végett" nyilatkozzon, az 1825/27. évi országgyűlésből kiküldött deputáció büntető-törvénykönyv javaslatának "tökéletesítésére mik kívántatnak"? Lényegében tehát amellett, hogy a modern börtönrendszer "behozatala" iránt kellett plánumot előterjesztenie a bizottságnak, ezzel összefüggésben a szankciórendszer átformálását is feladatává tette a diéta. A szabadságvesztés büntetés intézményesítése magától értetődően alapjaiban érintette a büntetések rendszerét, tisztázni kellett viszonyát a halálbüntetéssel, valamint a testi-és becsületbüntetésekkel is. A fő kérdés a "fogházaknak hol, mennyi számban s mi módon felállítása - azoknak felállítására, belső igazgatására, s fenntartására megkívántató költségeknek a lehetőségig közelítő kiszámítása" volt,[2] de a börtönrendszer(ek) intézményesítése megváltoztatta a többi büntetés arányait és jelentőségét is. Így jutott el a választmány a halálbüntetés kérdéséhez, s az egyik legfrissebb büntetésfilozófiai álláspontot magáévá téve[3] javaslatot tett a halálbüntetés teljes eltörlésére[4]
Az 1840:V. törvénycikk a választmány kötelességévé tette, hogy tájékozódjon "a külföld jelesebb büntető s javító börtöneinek elrendezéséről" és ennek alapján nyújtsa be javaslatát az országgyűlésnek. Carl Joseph Anton Mittermaier német jogtudósnak a ma-
- 103/104 -
gyar büntetőjogi szakirodalomban sokszor idézett véleménye a magyar büntető törvénykönyvi javallatról[5], elismerően szólt a magyar kodifikátorok és az országgyűlés elkötelezettségéről "a 'külföld haladása, nevezetesen a' törvényhozási intézkedések iránt".[6] Ennek köszönhető szerinte, hogy az országos választmánynak az országgyűlés asztalára letett tervezetei megfelelnek "a' legújabb büntetőjogi nézeteknek". A törvénytervezetek a professzor szerint azt az ismeretanyagot tükrözik, melyet a magyar szakemberek és politikusok "a' külföld törvényes munkáival, [...] a' büntetőjogi tudományos vizsgálatokkal" megismerkedve elsajátítottak.[7] Az nyugat-európai szakmai-tudományos fejlődés (ami ez idő tájt minden kétséget kizáróan a felvilágosodás és a liberalizmus hatása alatt az új büntetőjog alapintézményeit fejlesztette ki, az anyagi, az eljárási és a végrehajtást illetően egyaránt), meghatározó jelentőségű volt a szaktudományos, a politikai és közgondolkodásra is. Többek között a büntetésekről szóló hatalmas polémia is, melynek részét képezte a halálbüntetés visszaszorításának, esetleges eltörlésének kérdése is.
A Magyar Tudományos Akadémia alapszabálya ("Alaprajza") Az intézet egyik fő céljaként határozta meg, hogy előmozdítja "a' nemzet mostani állapotjához alkalmaztatott kérdések" megfogalmazását és az ezekre adandó válaszok szorgalmazását, különösen "a' tudományok és művészségek honnosítását."[8] E tevékenysége keretében került sor az Akadémia X. nagygyűlése által megfogalmazott törvénytudományi jutalomkérdés meghirdetésére 1839-ben. Eszerint "Határoztassék meg a' büntetés értelme és célja; adassanak elő annak biztos elvei, 's ezekhez alkalmazható nemei; fejtessék meg, találhat-e köztük helyet a' halálbüntetés, és mely esetekben, miképpen, és mily sikerrel gyakoroltatott ez a' régi és új abb népeknél, különösen hazánkban?"
Ezzel a döntésével az Akadémia lényegében honosította a halálbüntetés-vitát, s függetlenül a kodifikációs folyamatoktól, sőt némiképpen megelőzve azt, a közbeszéd tárgyává is tette az abolicionista gondolatokat.
Az 1841. március 21-ében megszabott határidőre beérkezett 12 pályamunkát Stettner György, Szalay László és Szlemenics Pál bírálta, aminek eredményeképpen Szemere Bertalan munkáját a XII. nagygyűlésen a legjobbnak és koszorúzott pályamunkának nyilvánították, melyet Schedel Ferenc titoknok 1841. december 27-én kelt előszavával a tudós társaság nyomtatásra és közzétételre méltónak találta.[9] A második helyre rangsorolt pályamű "tiszteletdíj melletti nyomtatásra érdemesíttetett."[10] Szemere kötete abban a hónapban jelent meg, amikor a választmány megkezdte tárgyalásait a halálbüntetésről. Feltehetően nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy Szemere munkája jelentős forrásul szolgált a magyar nyelven tájékozódni próbálóknak. Amúgy a választmány majdani jelentésében
- 104/105 -
és az országgyűlési argumentációkban nem kevés szerepet játszott az amúgy abolicionista elveket magáénak valló Szemere Bertalan.
A napnyugaton lefolyt viták érvrendszere,[11] de legalábbis a legfontosabb szerzők gondolatmenete korszakunkra Magyarországon is ismeretté vált. A külföldjárásnak köszönhetően a politikai elit megismerkedett az aktuális tudományos eredményekkel, a közpolitikai fejleményekkel, a magyar könyvtárakban is felbukkantak a jelentősebb szerzők művei. Témánk szempontjából lényeges, hogy magyar nyelven is elérhetővé vált Beccaria klasszikus munkája, mely 1834-ben látott napvilágot.[12] Jeremy Bentham Etienne Dumont szerkesztésében kiadott munkáit pedig Récsi Emil tette át magyarra.[13] A Bölöni Farkas Sándor művével[14] szárnyat bontott fogházjavító mozgalom a büntetések ügyét a politikai harcok frontvonalába emelte, s így aligha véletlen, hogy az Akadémia is pályázatot hirdetett e témakörben. Az ennek nyomán megjelent munkák többnyire Montesquieure, Voltaire-re, Beccariara, Benthamra, Filangierire, Sonnenfelsre és Lucasra támaszkodva igazították el az olvasót a büntetési célok érvényesítésének filozófiájában és gyakorlatában.[15]
A törvény rendelése folytán 1841-ik évi november hónap 28-ra összehívott országos választmány érdemi tanácskozásait 1841. december 1-én kezdte meg. Már a tárgyalások kezdetén tapasztalható volt Deák Ferenc határozott koncepciózus állásfoglalása a feladatok ügyében. Világos és gyakorlati iránymutatásai keretezték a választmányi munkát. Az első ülésen ő kezdte meg az ügyrendi polémiát és az érdemi tárgyalások kezdetén ő tett javaslatot a tárgyalások alapjául szolgáló elvlajstrom kidolgozására is.[16] A Választmány ezért döntött második ülésén az alválasztmányok létrehozásáról, majd határozott az alválasztmányok által követendő egységes alapelvek megalkotásáról.[17] A kiküldöttség feladata lett, hogy "a' tárgyalás hamaritása végett [...] az egész munkálatban előfordulható elveket minden véleményadás nélkül írja öszve, és azokat a' Választmány elé terjessze". A kiküldöttség tagjai gróf Teleky József elnöklete alatt gr. Dessewffy Aurél, báró Eötvös
- 105/106 -
József, Zarka János ítélőmester, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, és Pulszky Ferenc országos követek lettek. Egy hétre rá, 1841. december 10-én tartotta az országos választmány harmadik ülését Pesten, ahol is beadatott "a' börtönrendszer és a' fenyítő törvénykönyv kidolgozásában előforduló fő elvek összeírásával megbízott alválasztmány jelentése."[18] A kiküldöttség Szalay feljegyzései szerint 23 fő elvre tett javaslatot,[19] Fayer László az Anyaggyűjtemény IV. kötetében közölte az alválasztmány által előkészített elvlajstromot, mely azután irányt szabott az országos választmány tárgyalásainak. Az alválasztmány nem tételes elvekre tett javaslatot, hanem elvek rögzítésével kapcsolatos kérdéseket terjesztett az országos Választmány elé.[20] Ezzel megkezdődött az alapelvek tárgyalása.[21]
1841. december 21-én tért át az országos választmány arra a napirendre, melyet előleges kérdésként olyképpen fogalmazott meg az alválasztmány: "mik legyenek a' büntetés nemei, jelesen megtartassék-e a halálbüntetés?"[22] A téma első pillantásra is olyan időbeli terjedelmet igényelt, hogy annak tárgyalását elhalasztották a következő napra.
A halálbüntetésről a büntető törvénykönyv tervezetének előkészítése során, részben a választmányban, részben a diétán egy nemzetközi mércével mérve is színvonalas vita zajlott le. A polémiában úgy a külhoni tudományos színtereken, mint a politikai szférában addig felhozott érvek elhangzottak, némi "hazai" kiegészítéssel és a honi viszonyokhoz igazított hangsúlyváltoztatásokkal. Az országos választmány vitáját nem lehet azzal leírni, hogy az előhozott érvekre ki hogyan riposztolt, hiszen hitéhez és elkötelezettségéhez képest mindenki mondta a magáét. Ebben a kérdésben amúgy sincsenek és nem is voltak a másikat meggyőző érvek, csak gyökeres vélemények és érzelmek, valamint ezekhez gyűjtött és ezeket alátámasztani látszó hivatkozások. Az országos választmány hivatalos jegyzőkönyvének szerkesztője sem a vita sorrendjében haladt feljegyzéseivel, hanem szisztematikusan gyűjtötte össze az érveket és ellenérveket, melyek a vitában elhangzottak, a résztvevők megnevezése nélkül. Ezzel szemben Szalay László feljegyzései tartalmazzák a hozzászólók nevét is, azonosítani lehet tehát az álláspontok képviselőit.
A jegyzőkönyv előbb a halálbüntetést pártolók argumentumait gyűjtötte csokorba, hangsúlyozva, hogy azok nagy részben nem elméleti-filozófiai indokokon alapulnak, hanem gyakorlati követelményekből fakadnak. Ahogyan Nádasdy Lipót gróf fogalmazott, "in tehoria óhajtaná a halálos büntetés eltörlését, de in praxi azt nem pártolhatja".[23] Ebben a kérdésben nem szabad a szívünkre hallgatunk - mondta Szerencsy István személynök - mert akkor senki sem fogja megszavazni a halálbüntetést. Mérlegeléskor "az ész és tapasztalat javallatát" kell figyelembe venni. Zsedényi Eduárd, Szepesvármegye követe meglehetősen egyértelműnek látta a helyzetet: "jelenleg 36 megyében van statárium." Ebből következtethető, hogy a halálos büntetés eltörlése még nem javasolható.[24]
A támogatók szerint a halálbüntetés célszerű, mert hatékony; megtartása a büntető rendszerben nem elvi, hanem gyakorlati kérdés. Kételkedés nélkül vallották, hogy az élet
- 106/107 -
elvételének erős megelőző hatása van. A halálos büntetés ugyanis sokakat elrettent a vétektől.[25] Az ezt felülírni próbáló abolicionisták felé csodálkozva fordult gróf Apponyi György "Hogyne rettentene el a szégyennel egybekötött halálos büntetés?" - kérdezte.[26]
Sajátossága a halálbüntetés pártján állók okfejtésének, hogy egyfajta magától értetődőség tükröződik vissza benne. Évezredek óta alkalmazott szankciónem, világszerte befogadott büntetőjogi intézmény. Néhány történeti példa utal csak az eltörlési kísérletekre, miért kellene hát változtatni rajta? "Európa minden státusai megtartották a lehetőséget." [27] Egy "ország sincs, melyben egészen el lenne törölve", s ebből Mednyánszky Alajos szerint az következik, hogy "a nélkül a társaság el nem lehet".[28] Ha más nemzetek törvényhozása sem lépte meg az eltörlést, miért mi legyünk az úttörők, hol a népműveltség ráadásul amúgy is alacsony szinten áll? Kodifikációs szempontból pedig ellenezték a kapkodást, helyette a fontolva haladást javasolták, megkímélve a törvényhozást attól, hogy a sebes eltörlést gyors visszaállításnak kelljen követnie.[29]
A halálbüntetés fenntartása mellett voksolók általában kerülték a filozófiai - jogbölcseleti érvelést, de alkalmanként nem hagyhatták válasz nélkül az abolicionisták okfejtéseit. (A polémiát amúgy többnyire a halálbüntetés-ellenesek tematizálták). Általánosságban elfogadott volt a választmányi vitában Majláth György országbíró által megfogalmazott tézis, hogy ti. "a státusnak jussa van mindazon eszközhöz, mely céljainak eléréséhez szükséges; a halálos büntetéshez is."[30] Ha "a' halálos büntetés a' büntettek, például a' gyilkolások meggátlására a' leghathatósabb, nem szenved kétséget, hogy az az emberiséggel sem ellenkezik, mert kettő között lévén a választás, az igazság érzete hozza magával, hogy inkább a' vétkes szenvedjen halált büntetéskép, mintsem az ártatlanok gyilkoltassanak."[31]
Az élet megvonásával eszközölt szankcionálás hívei "nem a' jog, vagy emberiség általános szempontjaiból, hanem azon gyakorlati tekintetből látták felteendőnek, valljon azon célok, melyek elérésére a' halálos büntetés használatik, a' büntetésnek más nemei által nem szinte úgy elérhetők-e?"[32] Ezért a polémia egyik fókuszpontja a helyettesíthetőség lett. Evidenciaként fogalmazták a következtetést: ha bebizonyosodik, hogy bizonyos bűnökkel szemben csak a halálbüntetés a célravezető eszköz, nem lehet lemondani róla. S persze rögvest leszögezték, hogy az örökös elzárástól az elrettentő hatás jóval kevésbé várható, mint a látható és megragadható nyilvános kivégzéstől. (Nitzky János királyi táblai bíró)[33] A személynök nem tiltakozott egy olyan büntető törvénykönyv ellen, melyből hiányzik a halálbüntetés, de elvárta, hogy megelőzőleg bizonyítsák be az azt felváltó büntetés hatékonyságát.[34] S mert a lehetséges arzenálból csak a bevezetendő ma-
- 107/108 -
gányrendszerű szabadságvesztés-büntetés lehetett szurrogátum, megjegyzése a vita folyását is erre terelte. Gróf Apponyi György nyomban leszögezte, hogy "a magán rendszerben tapasztalás nélkül nem találhat annyi biztosítást, mely a halálos büntetés eltörlésére bírhatná".[35] Nem lehet kérdés, hogy a halálbüntetés elrettentőbb, mert az élet-halál kérdés mindenki számára evidencia, a börtönben elzártak szenvedése viszont nem közismert, annak elterjesztésére legalább egy nemzedéknyi időre van szükség. (Arról nem is beszélve, hogy a börtönből ki lehet szabadulni, és nincsen semmi garancia a bűnelkövető javulására.)[36]
Ez átvezetett az óvatos reformirányok megfogalmazásához. Abban egyetértés látszott kialakulni, hogy nemzetközi (nevesítetten angol) mintára jelentősen mérsékelni kívánják a halálbüntetés-pártiak is a kivégzéssel fenyegetett bűncselekmények számát. A halálbüntetéshez ragaszkodók fokozatos átmenetet indítványoztak: a szankciónem fenntartása mellett annak korlátozását tartották elfogadhatónak. Mednyánszky Alajos például "némely ritka esetekre megtartandónak tekinti",[37] Pázmándy Dénes csupán azon esetre akarta fennmaradását, "ha különös esetekben haramia banda fenyegetné a társaságot", Bezerédy István háború esetére tervezte volna, mint különös intézkedést fenntartani.[38] Zsedényi az alkalmazás korlátozását követően hatástanulmányt várt volna el, különös tekintettel a bevezetendő javító börtönrendszer helyettesítő funkciójának vizsgálatára.[39] Az alternatív büntetési lehetőségeket mérlegelve, egyedi érveléssel, a humánumra hivatkozva tört lándzsát a halálbüntetés fenntartása mellett Desewffy Aurél gróf. Úgy vélte, "a halálbüntetés emberibb, mint némely más büntetés".[40] Mednyányszky Alajos báró csatlakozott hozzá: a kivégzés helyébe kínált életfogytiglani szabadságvesztés szerinte is "iszonyatosabb a halálbüntetésnél"[41]
A halálbüntetés ellenzői szívesen terelték a vitát jogi és morális térre. Ennek folytán a halálos büntetés jogszerűségét is "kétségbe hozták" és megkérdőjelezték az állam jogát a halálos ítéletekre. A polgári társadalomnak nem érdeke a halálbüntetés, de joga sincs rá - hangsúlyozta Andrássy József.[42] Deák kissé keserűen jegyezte meg, hogy fölöslegesnek látja feszegetni az állam jogosultságának kérdését, hiszen "akár van, akár nincs, a státusok azt csakugyan gyakorolják".[43] Akik közülük elfogadták az államcélok realizálásához alkalmanként szükséges "hivatalos" ölést, azok sem adták fel állításukat, miszerint a halálbüntetés nem célszerű (mert a belőle származó rossz többnyire nagyobb a cselekmény által okozottnál).
A felvilágosodás teóriájából táplálkozó mozgalom követői a büntetési célok meghatározását állították büntetésfilozófiájuk középpontjába és ebből vezették le a büntetések szükségességét, voltaképpen a büntetési rendszer egészének magyarázatát. Így jutottak el
- 108/109 -
a halálbüntetés tagadásáig, mondván, hogy az a büntetés céljaival nem összeegyeztethető.[44] A megelőzés (melyet többek között az elrettentéssel azonosítottak) feltétlenül akceptálandó célja a büntetésnek, ám álláspontjuk szerint a nyilvános kivégzések ezt egyáltalán nem szolgálják. A halálos büntetés "nem rettent el a vétkektől" - nyomatékosította Bezerédy István.[45] Sőt, a kivégzések valójában közreműködnek az erőszak terjedésében és a véres látványhoz szokott nép kegyetlenségének elmélyítésében.[46] Ha ugyanis "a büntető hatalom altissimo nomine regio embert öl, nem irtózik a nép sem az emberi öléstől".[47] Ráadásul mivel "a halálbüntetés sikeresítése ünnepileg történvén: az emberöléssel barátkozik meg a nézők közül sok".[48] Deák Ferenc tovább ment az argumentálásban, ő úgy vélte, hogy "a halálos büntetés, ha gyakran hajtatik végre, néminemű enthusiasmust [mámort] szül".[49] Teleky László gróf rettenetes élményéről számolt be egy bécsi kivégzés kapcsán. A vesztőhelyen az utolsó pillanatra halasztott kegyelemhirdetés "az egybegyűlt néző sokaságra kedvetlen hatást tett".[50] Ez bizony a nyilvános végrehajtásoknál komoly probléma lehetett: a halálos cirkuszi játékokra állatias örömmel összesereglett, véres színjátékra készülő nép csalódása, a brutális élmény elmaradása nem ritkán adott okot karhatalmi beavatkozásra. Éppen ezért vallotta Bezerédy, hogy "a halálos büntetés eltörlése szelídítené a nép erkölcsét".[51]
Andrássy József egy klasszikus ellenérvet fogalmazott meg a halálbüntetés ellenében, mely szerinte a visszatartó erő hiányát bizonyította: a kivégzések tömeges közösségi (olykor erősen vásári) eseménnyé válása okot és lehetőséget adott a kiskriminálisoknak a tolvajlásra, zsebmetszésre. Tudott, hogy "magokkal az ily alkalmakkal sok vétek szokott elkövettetni".[52]
Nem kevésbé szólt a nyilvános végrehajtás ellen az a tapasztalat, hogy az elítélt (kivégzett) az összesereglett népek szemében hőssé válva, legendák mesei tárgya lett, miként az is előfordult, hogy a jelenlévőknek a szenvedése miatt esett meg szívük a szegény bűnösön. Deák keserűen jegyezte meg, hogy "nálunk a kivégzettek neve, tette többnyire a nép poesisába megyen által".[53] Ami egyeseknél elrettentő erővel hat, másoknál egyenesen "heroismusra emelkedést okoz." (Klauzál Gábor)[54] Deák úgy vélte, ennek prózai cáfolata lenne ha a vétkes egyszerűen eltűnne a nép látóköréből és "10-15 évre magánosan záratna el."[55]
Aligha lehetett vita tárgya az sem, hogy a halálos büntetés elégtételt nem nyújt, csupán a bosszúigényeket szolgálja ki. Hasonlóképpen lényegét tekintve kizárt a javítás.
- 109/110 -
A halálbüntetés abban a pillanatban fölöslegessé és indokolhatatlanná válik - mondták az abolicionisták, amint egy őt valóban felváltani képes büntetés jelenik meg a büntetési rendszerben. Olyan surrogatumot kellene keresni, "mely elrettentőbb és sikeresebb lehet" summázta Andrássy József. [56] Ezt a választmány többsége a magányrendszerben vélte megtalálni.[57] Dolgozzuk ki a javító rendszert, s akkor lecserélhető és eltörölhető - szólította fel a választmányt Vay Miklós báró.[58]
Nem maradhatott el az argumentálásból az abolicionisták fő érve, a bírói tévedés helyrehozhatatlanságának megemlítése sem.[59] Klauzál Gábort az erősítette meg vélekedéseiben és elkötelezettségében, hogy ha "ártatlan végeztetik ki - a mi mégis csak megtörténhetik, annak életét többé visszaadni nem lehet". Palóczy László mondta ki a végszót: "Ha csak egy ártatlanul kivégzendő életet mentsünk is meg, töröljük el a halálos büntetést".[60]
A vita végeredményeképpen "a' nagy többség a' halálos büntetés megszüntetése mellett nyilatkozott."[61] Az eltörlés mellett voksolók elegendő biztosítékot láttak az új börtönrendszerben illetve a büntető rendszer újjáalakításában. Ezzel a vita egyelőre lekerült a napirendről: továbbiakban a törvényjavaslat nem tartalmazta a halálbüntetést. Ez azonban nem akadályozta meg a követeket abban, hogy a törvényjavaslat országgyűlési tárgyalásai során, a börtönrendszer fölötti vitákban ne elevenítsék fel ismét pro és kontra az érvelést a halálbüntetés kérdésében, s azok is hozzászóljanak a kérdéshez, akiknek a kodifikációs előkészítő munka során arra nem volt lehetőségük. De hiába az elkötelezett kiállás, a főrendek az udvar által is támogatott ellenállásán végül is megbukott a plánum.
In 1839/40, the Parliament decided to send a national electorate to modernise and codify the Hungarian penal system. The law also provided the board to declare its opinion on goals to be adopted to achieve the aim of punishment, that is, it had to submit a plan for the introduction of a modern prison system. In this context, the Diet also made it its task to substantially reform the system of penalties. It goes without saying that the introduction of imprisonment as a punishment had a fundamental impact on the system of punishments; its relationship with capital, corporal and honour-related punishments had to be
- 110/111 -
clarified. The main question was 'where, how many and how to establish detention facilities'[62] but the new prison system(s) also changed the proportion and importance of other punishments. Thus, the board came to the question of capital punishment and, by adopting one of the most recent philosophical view on punishments, proposed the complete abolition of it. During the debate on the Criminal Code, the lower house of Parliament also supported the abolition of execution from the penal system, but the plan was defeated upon the opposition of the peerage backed by the court. ■
JEGYZETEK
[1] 1840. évi V. törvénycikk: a büntető- s javitó-rendszer kidolgozására országos választmány küldetik ki.
[2] 1840. évi V. tc. 1.§.
[3] XIII-ik ülés december 22-ik napján 1841-ik esztendőben. In: Az 1840. évi V. törvénycikkely által a büntető törvénykönyvvel vállalhatatlan kapcsolatban lévő büntető s javító rendszer behozása iránt kimerítő véleményadás végett kiküldött országos választmány Jelentése Buda, 1843. (továbbiakban Jelentés) A m. kir. Egyetem betűivel. D./ 1840-ik évi V. törvénycikkely által a' büntető törvénykönyvvel vállalhatatlan kapcsolatban lévő büntető s javító rendszer behozása iránt kimerítő véleményadás végett kiküldött országos Választmány üléseinek Jegyzőkönyve (továbbiakban: Jegyzőkönyv). 34.
[4] Jelentés A./ I. Rész A bűntettekről és büntetésekről. A. Általános rendeletek. II. Fejezet. A' büntetések nemeiről, azok alkalmazásáról és átváltoztatásáról. 8. §.
[5] Mittermaier: A magyar büntetőtörvénykönyvi javaslatról. Heckenast Gusztáv. Pest, 1843.
[6] Mittermaier 1843, 1. p.
[7] Mittermaier 1843, 3. p.
[8] A Magyar Tudós Társaság Alaprajza. 4. Jutalomkérdések. In: Kónya Sándor (szerk.): " ...Magyar Tudományos Akadémia állíttassék fel"... Akadémiai törvények, alapszabályok, ügyrendek 1827-1990. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára. Budapest, 1994. 65. p.
[9] Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről. A' Magyar Kir Egyetem betűivel. Budán, 1841. (Törvénytudományi pályamunkák 1.).
[10] Sárváry Jakab: A ' büntetésről, 's különösebben a' halál büntetésről. Eggenberger. Pest, 1844. (Törvénytudományi pályamunkák 2.).
[11] Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés filozófiája és kortárs jogelméleti kérdései. Rejtjel Kiadó. Budapest, 200891. skk.
[12] Beccaria, Cesare: A bűnökről és a büntetésekről. (ford. Császár Ferenc) Suppan Ny.Zágráb, 1834.
[13] Bentham Jeremias munkái. Polgári s büntető törvényhozási értekezések. 1-2.; (ford. Récsi Emil) Tilsch János. Kolozsvár, 1842.1844. pp.
[14] Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak-Amerikában. Ifiabb Tilsch János tulajdona. Kolosvártt, 1834.
[15] Erről részletesen Mezey Barna: A börtönügy a 17-19. században. A börtön európai útja. Gondolat kiadó. Budapest, 2018. 455. skk.
[16] [1841-diki] 2-ik ülés december 2-án. In: Az országos bizottság jegyzőkönyvei (az un. Szalay László féle feljegyzések. Továbbiakban Feljegyzések). Közli Fayer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. [Továbbiakban: Anyaggyűjtemény1843] A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából. IV. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. Budapest, 1902. 193. p.
[17] II-dik ülés december 2-ik napján 1841-ik esztendőben Az 1840. évi V. törvényczikkely által a' büntető törvénykönyvvel vállalhatatlan kapcsolatban lévő büntető 's javító rendszer behozása iránt kimerítő véleményadás végett kiküldött országos Választmány jelentése. Buda, 1843. A Magyar Királyi Egyetem betűivel D. Az 1840-ik évi V. törvényczikkely által a' büntető törvénykönyvvel vállalhatatlan kapcsolatban lévő büntető 's javitó rendszer behozása iránt kimeritő véleményadás végett kiküldött országos Választmány üléseinek jegyzőkönyve (továbbiakban Jegyzőkönyv). 5. Továbbá Szalay László: Előszó. In: Mittermaier a magyar büntetőtörvénykönyvi javaslatról. Heckenast Gusztáv. Pest, 1843.V.-VI. Az előszót hiányosan közli Fayer László: Anyaggyűjtemény1843 II. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. Budapest 1898. 521-522. pp.
[18] III-dik ülés december 10-ik napján 1841-ik esztendőben. Jegyzőkönyv 5.
[19] Anyaggyűjtemény 1843. I. VII.-IX.
[20] Kérdések sorozata. (továbbiakban: Elvlajstrom 1843) In: Anyaggyűjtemény1843 IV. 417. p.
[21] III-ik ülés december 10-ik napján 1841-ik esztendőben Jegyzőkönyv 6.
[22] XII-ik ülés december 21-dik napján 1841-ik esztendőben Jegyzőkönyv 28.
[23] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 247. p.
[24] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 246.p.
[25] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 248. p.
[26] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 248. p.
[27] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 247. p.
[28] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 244. p.
[29] XIII-ik ülés december 22-iki napján 1841-ik esztendőben Jegyzőkönyv 30.
[30] [1841-diki] 13-dik ülés deczember 22-én. Feljegyzések 1843. 248. p.
[31] XIII-ik ülés december 22-iki napján 1841-ik esztendőben Jegyzőkönyv 28.
[32] XIII-ik ülés december 22-iki napján 1841-ik esztendőben Jegyzőkönyv 28.
[33] [1841-diki] 13-dik ülés deczember 22-én. Feljegyzések 1843. 248. p.
[34] [1841-diki] 13-dik ülés deczember 22-én. Feljegyzések 1843. 247. p.
[35] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 248. p.
[36] XIII-ik ülés december 22-iki napján 1841-ik esztendőben Jegyzőkönyv 30.
[37] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 244. p.
[38] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 245. p.
[39] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 246. p.
[40] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 245. p.
[41] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 244. p.
[42] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 244. p.
[43] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 245. p.
[44] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 244. p.
[45] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 245. p.
[46] XIII-ik ülés december 22-iki napján 1841-ik esztendőben Jegyzőkönyv 30.
[47] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 245. p.
[48] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 244. p.
[49] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 245. p.
[50] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 246. p.
[51] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 245. p.
[52] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 244. p.
[53] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 245. p.
[54] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 247. p.
[55] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 245. p.
[56] [1841-diki] 12-dik ülés december 21-én. Feljegyzések 1843. 244. p.
[57] XIII-ik ülés december 22-iki napján 1841-ik esztendőben Jegyzőkönyv 31.
[58] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 246. p.
[59] XIII-ik ülés december 22-iki napján 1841-ik esztendőben Jegyzőkönyv 32.
[60] [1841-diki] 13-dik ülés december 22-én. Feljegyzések 1843. 247. p.
[61] XIII-ik ülés december 22-iki napján 1841-ik esztendőben Jegyzőkönyv 32.
[62] Act V of 1840, § 1.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, ELTE Állam-és Jogtudományi Kar, Magyar Állam-és Jogtörténeti Tanszék, Széchenyi István Egyetem Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
