Romániában a szovjet típusú diktatúra idején, annak különböző fázisaiban, három - az 1948. évi, az 1952. évi és az 1965. évi - alkotmány létezett.
Az 1948. évi alkotmány a királyság megdöntése (I. Mihály király 1947. december 30-i kényszerű lemondása) után rövid időn belül született meg. 1948 márciusában megválasztották a Nagy Nemzetgyűlést (Marea Adunare Nationala), amelynek el kellett fogadnia az alkotmányt és utána rendes törvényhozásként kellett működnie.
A Román Munkáspárt által létrehozott és vezetett választási struktúra, a Népi Demokrácia Frontja (Frontul Democratiei Populare) (amelynek a Magyar Népi Szövetség is tagszervezete volt) a szavazatok 93,2%-át és a mandátumok 97,83%-át szerezte meg. Ez volt a második világháború után szervezett második választás, és egyben a rendszerváltásig az utolsó, amelyen a kommunista párt mellett más szervezetek is részt vettek.[1] Ennek a választási részvételnek azonban már nem volt valós jelentősége, csak a pluralizmus látszatát kívánták kelteni, illetve a Román Munkáspárt politikája mögött fennálló összhangot igazolni. Alig kezdte meg a munkálatait a Nagy Nemzetgyűlés (1948. április 6.), Petru Groza miniszterelnök benyújtotta az alkotmánytervezetet (április 8.), amelyet pár nap múlva egyhangúlag (április 13.) el is fogadtak.[2] Az 1948. évi alkotmány megszakította a történelmi román alkotmányfejlődést:[3] a népköztársaság és a proletárdiktatúra alkotmánya, a társadalom gyökeres átalakításának eszköze volt. A népköztársaság - az alkotmány szerint - a munkásosztály által a város és a falu dolgozóival szövetségben történő hatalomgyakorlásának a rendszere, a proletárdiktatúra pedig a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet államformája. A proletárdiktatúra "Marx által olykor, Lenin által gyakrabban használt kifejezés, amely a proletárforradalmat közvetlenül követő időszakra utal, amikor a munkásosztály az állam hatalmát a kapitalista osztály elnyomására és a szocialista gazdaság létrehozására használja fel".[4] A proletárdiktatúra ezen elmélet szerint átmenet a szocialista, majd a teljesen szabad, kommunista társadalom irányába (amely viszont a gyakorlatban megvalósíthatatlannak, utópiának bizonyult). Az 1948. évi alkotmány 10 címbe rendezett 105 cikkből állt. Csak négy évig, 1952-ig volt hatályban, de ebben az időszakban Romániát gyökeresen átalakították (államosítás, kollektivizálás, tervgazdaság bevezetése, a görögkatolikus egyház egyesítése az ortodox egyházzal, az oktatás államosítása stb.).
Az 1952. évi alkotmány a szovjet típusú diktatúra konszolidációját jelezte.[5] Gheorghe Gheorghiu Dej, a Román Munkáspárt főtitkára szerint "történelmi tény, hogy a népi demokratikus rendszer véglegesen megszilárdult. Természetes tehát, hogy az új alkotmány tükrözze ezt a tényt."[6] Az 1948. évi alkotmány nagyon rövid hatályára a magyarázat egyszerű: nagyon sok átmeneti jellegű, elsősorban az állami tulajdon megteremtését célzó rendelkezést tartalmazott (az államosítás jogi alapjainak megteremtése), amelyek 1952-re már meghaladottá, vagyis megvalósítottá váltak. Ezért fogadtak el új alkotmányt. Az 1952. évi alkotmány egy bevezető és még tíz fejezetet, illetve 102 cikket tartalmazott. A korabeli sajtó szerint Gheorghiu-Dej-nek az új alkotmánnyal kapcsolatos fontosabb bejelentéseit "viharos, szűnni nem akaró taps" kísérte, a beszéde végén pedig "mindenki feláll és lelkesen, hosszasan éltetik Joszif Visszárionovics Sztálint, a román nép legjobb barátját, a dolgozó emberiség vezérét, a Román Munkáspártot és Központi Bizottságát, Gh. Gheorghiu-Dejt, a román nép vezetőjét".[7]
Az 1965. évi alkotmány az utolsó szovjet típusú alkotmány Romániában. Az alaptörvény 9 címből és 116 cikkből állt (ez az utolsó
- 160/161 -
módosított változatában, 1986-ban 121 cikkre bővült). Ekkorra az államosítás és a kollektivizálás lezárult. Az alkotmány már nem szabályozta a magánkapitalista jellegű gazdasági szektort, sem a kistermelést. Komparatív szempontból az 1965. évi alkotmány a szovjet típusú a második alkotmányozási hullámhoz (ciklushoz) tartozott. Új alkotmány készült ekkor Jugoszláviában (1963, 1974), Romániában (1965), Bulgáriában (1971), Albániában (1971), Kubában (1976), a Szovjetunióban (1977), jelentősebb alkotmánymódosításra került sor több államban: Csehszlovákiában (1970), Magyarországon (1972), a Német Demokratikus Köztársaságban (1974), Lengyelországban (1976). Ezt az alkotmányozási és alkotmánymódosítási hullámot az váltotta ki, hogy megmagyarázzák, miért nem jött létre a kommunizmus. Ehelyett egy köztes állapot, a szocializmus elérését rögzítették, hogy a fejlődés látszatát keltsék és egyébként politikai fejlődéshiányos diktatórikus rendszerben és fenntartsák a cél elérésének elvi lehetőségét. Az állítás ideológiai jellegét egyértelműen alátámasztja, hogy a szovjet típusú diktatúrák valójában, kialakulásuk után, szinte semmilyen dinamizmust nem mutattak. Az alkotmányok ebből a szempontból is politikai, és nem jogi célt szolgáltak.
Romániában az államszervezet alapjaiban 1965-ben sem változott, vagyis az új alkotmány az 1952. évi alaptörvény állami szervezetrendszerét vette át. Az ország neve azonban megváltozik: a Román Népköztársaságból Románia Szocialista Köztársaság lesz, vagyis az állam elnevezése is tükrözi, hogy a kommunista társadalom kialakítása felé vezető úton fordulóponthoz érkezett az ország: (elvileg) elérte a szocializmus fejlődési szintjét. Egyébként a Román Munkáspárt is ekkor veszi fel újra a Román Kommunista Párt nevet (1965), ugyanennek az ideológiai üzenetnek a jegyében.
A szovjet típusú diktatúra új, önálló közjogi kategória. A diktatúra - ahogy jeleztem - statikus jellegű volt, mert - szemben az ideológia által hirdetett állásponttal, amely a proletárdiktatúra-szocializmus-kommunizmus evolúciót vallotta - a Szovjetunióban 70 éves, Romániában, így Erdélyben is 40 évig tartó működése alatt - nem zajlottak le olyan folyamatok, amelyek a fennálló rendszer gyökeres megváltoztatására utaltak volna.[8]
A szovjet típusú diktatúrák alkotmányainak és politikai rendszereinek általános jellemzői a következők:
Hatalomkoncentráció. A hatalommegosztás elvét ezek az alkotmányok megtagadták, a hatalom egységének elvéből indulnak ki. Állami funkciók és a funkciók ellátására rendelt szervek léteznek (így a törvényalkotó nemzetgyűlés, a kormány stb.), viszont ezek a szervek nem képezték egymás kölcsönös ellensúlyát és nem ellenőrizték egymást.
A rendszer egy szűk hatalmi elit (oligarchia vagy kifejezetten a szovjet típusú diktatúrákra alkalmazott kifejezéssel nómenklatúra) hatalomgyakorlását jelentette, amely totális, a társadalmi élet minden területét (állam, gazdaság, kultúra) irányító és ellenőrző rendszert épített ki, amelyben központi szerepet játszott a titkosrendőrség, a megfigyelés és besúgás, a fizikai erőszakkal való fenyegetés és a tényleges fizikai erőszak. A szovjet típusú diktatúra a rendszerrel szemben fellépő kritikus megnyilvánulásokat megtorolta, felszámolta a társadalom autonóm politikai mozgástereit. A rendszerellenes tevékenységet kriminalizálták és a diktatúrát büntetőjogi eszközökkel is megvédték. A titkosszolgálatot, Romániában a Securitatet, a párttal vagy az állami szervekkel szemben, ezek ellenőrzésére is felhasználták.
Ideológiai monizmus. A diktatúra által hirdetett eszmék kizárólagos jellegűek voltak, igazságtartalmukat nem szabadott megkérdőjelezni. Az ideológiát Marx és Lenin tanai szolgáltatták. Romániában ugyanakkor érdekes eszmetörténeti folyamat zajlott le. A marxizmus-leninizmus elvileg internacionalista elveket, a munkásosztályon belüli etnikumtól független egyenlőséget hirdető ideológia. Ennek ellenére Romániában sikerült a szélsőséges, etnicista nacionalizmus és a marxizmus-leninizmus között sajátos fúziót létrehozni, amelynek etnokrata jegyei folyamatosan kísérték a rendszert és a 20. század nyolcvanas éveiben csúcsosodtak. Az 1947. évi párizsi békeszerződés szerint "az 1940. évi augusztus hó 30-án kelt bécsi választottbírósági határozat rendel-
- 161/162 -
kezései semmiseknek és érvényteleneknek jelentetnek ki. Magyarország és Románia között az 1938. évi január hó 1-jén fennállott határ ezzel visszaállíttatik."[9] Az 1918-1920-as területi nyereségét Erdély vonatkozásában Románia így újra konszolidálta, és annak biztosítására, hogy ilyen területveszteség ne fordulhasson többet elő, az internacionalista elveket fokozatosan az etnikai homogenizáció politikai programja váltotta fel (a városok etnikai arányainak betelepítések útján történő megváltoztatása az erőltetett iparosítási program keretében, a kisebbségek asszimilációját célzó intézkedések, német és zsidó kisebbségek engedélyezett és szervezett kitelepülése). E program az 1980-as években érte el maximális szintjét.
A romániai rezsim konszolidációját jelezte, hogy 1958-ban Romániából a szovjet csapatokat kivonták, nem volt már szükség az orosz hadsereg állandó jelenlétére.
A szovjet típusú diktatúrában a pártvezetők személyi kultusza a kezdettől fogva jelen volt, viszont a 20. század hetvenes éveitől Nicolae Ceausescu kultusza elképesztő, leginkább az ázsiai hasonló diktatúrákra emlékeztető méreteket öltött.
Pártállam és állampárt. A szovjet típusú diktatúrákban egyetlen párt működhetett,[10] a kommunista párt (egypártrendszer). Mivel a párt terminológiailag is "részt" (pars) jelent, azaz feltételezi a pluralizmust, a kommunista pártot nem lehet valódi pártnak tekinteni. A kommunista párt tulajdonképpen militarista jellegű államigazgatási szerv,[11] a hatalomkoncentráció és a totális diktatúra biztosítékaként működő szervezet, amely az államszervezetet és a társadalom minden szféráját ellenőrzése és irányítása alatt tartotta.[12] Romániában megalakulásától 1948-ig ez a szervezet a Román Kommunista Párt elnevezést, 1948-1965 között a Román Munkáspárt elnevezést viselte, 1965-ben ismét a Román Kommunista Párt nevet vette fel. Mivel az államszervezet teljes egészében, egységesen a kommunista pártnak volt alárendelve, az állami és a pártszervezet egybefonódott. A hatalom egységes gyakorlása formálisan a különböző állami szerveken keresztül valósult meg, azonban a párt vezető szerepe valós döntési központtá alakította a pártszerveket. Ezért az állami és pártszervek közötti elkülönítés formális volt, az állami szervezetrendszer sok esetben a párt döntéseinek formalizálására szolgált. Az állam és a párt között létrejött informális, de igen erőteljes összekapcsolódást nevezzük pártállamnak, az ilyen szerepet játszó pártot pedig állampártnak. Az 1952. évi alkotmány kimondta a Román Munkáspárt vezető szerepét (86. cikk). Hasonló rendelkezést írt elő az 1965. évi alkotmány 3. cikke. Az állampártnak a diktatúra elképzelése szerint tömegpárt jelleget kellett magára öltenie, ellentétben a forradalmi elitpárt jelleggel, amellyel e szervezet a két világháború közötti időszakban rendelkezett. E felfogás szerint a párttagok óriási száma is a rendszer legitimitását igazolta. A valóságban a párttagságot sokan azért vállalták fel, mert ez a társadalmi érvényesülés feltétele volt. A párt kongresszusainak és a Központi Bizottságának a valós súlya nem volt jelentős, a párt vezetését a pártfőtitkár és szűk köre végezte. A Központi Bizottság létszáma 1945-ben 35-ről indult, és fokozatosan nőtt, 1989-ben már 466 tagja volt.[13]
Az állam és a párt közötti fúzió végül ideológiai problémákat is felvethetett Romániában, ugyanis 1982-ben a Román Kommunista Párt bővített központi bizottsági ülése foglalkozott a kérdéssel: ezen hangsúlyozták az állami szervek fontosságát a szocializmus építésében, de sikertelenül próbálták cáfolni a párt által ellenőrzött és irányított állam eszméjét.[14]
Az állam informális vezetője a pártfőtitkár (Gheorghe-Gheorghiu Dej, 1945-1954, 19551965, majd Nicolae Ceausescu, 1965-1989) volt, akkor is, ha a pártfőtitkár semmilyen hivatalos állami tisztséget nem viselt.
A szovjet típusú diktatúrákat a politikai akaratképzési rendszer hiánya is jellemzi: minden szerv (szakszervezet, ifjúsági szervezet, az 1968-ban alapított Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa stb.) csak a központi pártakaratot közvetítette át a társadalomra.
Centralizáció. A demokratikus centralizmus elnevezés alatt erőteljesen központosított, hierarchikusan felépülő államigazgatást alakítottak ki, ahol a gazdaság jelentős részét is az államigazgatásba integrálták.[15] Valójában a centralizáció eredménye a merev, a helyi sajátosságokat nem ismerő, az állampártnak alárendelt államigazgatási szervezet volt.
A rendeleti jog meghatározó jellege. A törvényhozás főszabály szerint a Nagy Nemzetgyűlés
- 162/163 -
feladata volt, de a jogalkotásban a meghatározó szerepet a rendeleti jogalkotás játszott. A jogrendszerben alapjait a Nagy Nemzetgyűlés, majd az Államtanács által elfogadott törvényerejű rendeletek képezték, amelyet a Minisztertanács által elfogadott határozatok sokasága hajtott végre, így a parlament szerepe jelképessé vált. A pártdöntéseket így lehetett problémamentesen és gyorsan átültetni a jogrendszerbe.
A választások fiktív jellege. Noha a szovjet típusú rendszerek ("népi") demokráciaként határozták meg önmagukat, valójában nem voltak demokratikusak. Az egypártrendszerrel szoros összefüggésben a jelöltek kiválasztásával és a jelöltállítás monopolizálásával lebonyolított választások kizárták a pluralizmust. A szovjet típusú diktatúra lényege ugyanis, hogy kizár bármilyen politikai alternatívát. Ezért a fiktív választások, ahol csak az állampárt jelöltjeire lehetett szavazni, a demokratizmus látszatát kívánták kelteni, ennyiben látszatlegitimációs szerepük volt. A pluralizmus teljes hiányát végül az alkotmány is tételesen kimondta, amikor az 1952. és az 1965. évi alkotmányok a kommunista pártot a társadalom vezető erejeként határozták meg.
Az alapvető jogok deklaratív jellege. A kommunista alkotmányok mindegyike tartalmazott az alapvető emberi jogokra vonatkozó nagyvonalú szabályokat, viszont azokat a gyakorlatban nem tartották be, a normatív tartalmuk gyenge volt, azaz a rendszer érdekében vagy nevében elkövetett jogsértésekhez nem fűződött szankció, így végső soron megszűnt a jogállam.[16] Például szerepelt az alkotmányokban, hogy az állampolgárok személye sérthetetlen, és senki sem tartóztatható le 48 óránál hosszabb időre bírósági határozat vagy ügyészi jóváhagyás nélkül,[17] csak éppen a politikai indíttatású ügyekben ezt nem tartották tiszteletben.
Például az 1965. évi alkotmány előírta a szólásszabadságot és a sajtószabadságot, de azt is megszabta, hogy ezekkel nem lehet a politikai berendezkedéssel és a dolgozók érdekeivel ellentétesen élni. A párt monopolizálta a tömegtájékoztatási eszközöket, a hírt és az információt.
Az alkotmányosság hiánya. Az 1948-1989 közötti periódusban alkotmányokról beszélhetünk, de alkotmányosságról nem, ugyanis az alkotmányosság olyan követelmények és vívmányok tényleges érvényesülését feltételezi, amelyek e diktatúrákban nem valósulhattak meg: az állami hatalom korlátozása és az alapvető jogok tényleges érvényesülése. A szocialista típusú diktatúrákat a totalitárius rendszerek közé soroljuk, mert a kommunista ideológia kizárólagosságára épültek, az államszervezet egészét ennek az ideológiának a szolgálatába állították, a társadalom felett teljes ellenőrzést gyakoroltak, bármilyen ellenzéki tevékenységet fizikai erőszakkal tiportak el. A szovjet típusú diktatúra totális rendszer, mert állami tulajdonon alapuló, állam által működtetett társadalmat feltételez, amelyben az életnek politikai, gazdasági, kulturális, magánéleti vonatkozásait is áthatja a hivatalos ideológia.[18] Az alkotmány szerepe a totalitárius államban nem centrális: elsődleges funkciója a hatalom legitimálása és a visszaélések elfedése, illetve igazolása, nem pedig a hatalom korlátozása és az alapjogok valódi garantálása A megsértett alapjogokat a diktatórikus állami hatalommal szemben nem lehetett érvényesíteni.
Az 1948. évi alkotmány szerint a Nagy Nemzetgyűlés (Marea Adunare Nationala) volt az államhatalom legfőbb szerve, amelyet négy évre választottak, és az egyetlen törvényhozó szerv volt. A Nagy Nemzetgyűlés speciális közjogi szerepe a hatalommegosztás elvének tagadásából következett. A szovjet típusú államelmélet szerint a hatalom alanya a nép, a nép akaratát viszont nem lehet korlátozni. Ezért nem fogadható el a hatalommegosztás. A nép a hatalmát a visszahívható képviselőkből álló népképviseleti szerv - azaz a Nagy Nemzetgyűlés - közvetítésével gyakorolja. A Nagy Nemzetgyűlés így az összes dolgozó akaratát valósítja meg. Az elmélet és a gyakorlat közötti alapvető eltérést, vagyis az alkotmányok normatív jellegének az alacsony szintjét jelzi, hogy a hatalomgyakorlás mechanizmusában a Nagy Nemzetgyűlés valós szerepe nem jelentős. Nemzetgyűlési képviselőnek eleve csak egyetlen párt gondosan megszűrt jelöltjeit lehetett megválasztani, vagyis e szerv nélkülözte a valós politikai képviseleti jelleget.[19] Ugyanakkor az alapvető döntéseket a szovjet
- 163/164 -
típusú diktatúrákban a pártszervek hozták meg, a Nagy Nemzetgyűlésnek e döntések formalizálásában volt szerepe. A parlamentek alapvető funkciója a szovjet típusú diktatúrában "formálissá vált: párthatározatokat állami törvényekké emeltek, üléseik ceremoniális összejövetelekké degradálódtak... Miután egy ülése általában két vagy három napig tartott, s minden ellenszavazat nélkül mindent elfogadtak, a parlamenti ülésszakok csupán az egységet voltak hivatottak demonstrálni."[20] A Nagy Nemzetgyűlés létének a rendszer (hiányzó) demokratikus jellegét kellett hangsúlyoznia, ennek hiányát palástolnia.
Az 1952. évi alkotmányban azt, hogy a rendszer valójában nem demokratikus, a jelöltállítás alkotmányos szabályozásával próbálták leplezni: eszerint jelölteket állítani a Román Munkáspárt szervezeteinek, a szakszervezeteknek, a szövetkezeteknek, az ifjúsági és más tömegszervezeteknek, valamint a kulturális szervezeteknek volt joga (100. cikk). Valójában ezek a szervezetek szintúgy a hivatalos ideológia jegyében, szoros kontroll alatt működhettek, tehát létük és jelöltállítási joguk semmiféle pluralizmust nem jelentett. A korszak ideológiáját jól szemlélteti a következő idézet: "az államhatalom legfelsőbb fórumának következetesen demokratikus jellegét kifejezésre juttatja társadalmi összetétele, amely gyökeresen különbözik a burzsoá-földesúri Románia parlamentjének összetételétől. 1932-ben például a burzsoá-földesúri parlament 235 földbirtokosból, bankárból és nagytőkésből, valamint 145 - a tőkések és földbirtokosok szolgálatában álló - "szabad foglalkozású" egyénből (kétes hírű politikusból) tevődött össze. Hasonló összetételű volt a szenátus is. A mi Nagy Nemzetgyűlésünkben nincs egyetlen kizsákmányoló sem; a dolgozók képviselőiből tevődik össze. A legutóbb megválasztott 465 nagynemzetgyűlési képviselő közül 335 (72,04%) munkás és dolgozó paraszt, 130 (27,96%) értelmiségi. A képviselők között a legfőbb iparágak legöntudatosabb munkásai, kollektivista parasztok az ország minden tartományából, tudósok és művészek - köztük 24 akadémikus - mérnökök, technikusok, tanárok, jogászok, orvosok, újságírók, katonák foglalnak helyet, olyan emberek, akik munkaképességüket, tehetségüket és tudásukat odaadóan a nép szolgálatába állítják. A képviselők csaknem fele (226) közvetlenül az üzemekben, bányákban, építőtelepeken, a szállításban, az ország szántóföldjein, laboratóriumokban, kórházakban, iskolákban és művészeti intézményekben dolgozik. A képviselők közül 77 nő, 82 pedig 23-30 év közötti ifjú. A Nagy Nemzetgyűlés összetétele ugyanakkor tükrözi a román nép és az együttélő nemzeti kisebbségek megbonthatatlan egységét és barátságát: a képviselők közül 61 magyar, német, zsidó, ukrán, szerb és más nemzetiségű."[21]
1972-ben a Nagy Nemzetgyűlés képviselőinek mandátumát 4-ről 5 évre növelték. 19481989 között kilenc alkalommal tartottak nemzetgyűlési választásokat.
Az 1948. évi alkotmány nem szabályozta az önálló államfői tisztséget. A Nagy Nemzetgyűlés Elnökségét (Prezidiul Marii Adunari Nationale) a Nagy Nemzetgyűlés a saját tagjai közül választotta meg, és e szerv igen széles jogkörrel rendelkezett, mert például a Nagy Nemzetgyűlést helyettesítve, ennek ülésszakai között törvényerejű rendeleteket bocsáthatott ki. Mivel a képviseleti szerv ülései rövid ideig tartottak, az Elnökség igen fontos szerepet játszott, súlya gyakorlatilag nagyobb volt, mint magának a Nemzetgyűlésnek. A Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége egy elnökből, három alelnökből, egy titkárból és 14 tagból állt. Tagjait a Nagy Nemzetgyűlés bármikor visszahívhatta, és az Elnökség tevékenységéért felelt a képviseleti szervnek. Az Elnökség a törvényerejű rendeletek kibocsátásának joga mellett törvényértelmezési joggal is rendelkezett, illetve államfői jogköröket is gyakorolt: állami kitüntetéseket adományozhatott, képviselte a Román Népköztársaságot a nemzetközi viszonyokban, a kormány javaslatára kinevezte és visszahívta az állam diplomáciai képviselőit, a Nagy Nemzetgyűlés ülései közötti időszakokban a Minisztertanács elnökének javaslatára kinevezte és leváltotta a minisztereket stb. A Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége valójában törvényhozó és végrehajtó hatalmat koncentráló szerv volt.
- 164/165 -
Az 1952. évi alkotmány 1961-es módosítása a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségét Államtanáccsá (Consiliul de Stat) nevezte át.
A diktatúra jellegében és ennek következményeként az államszervezetben is az 1970-es években következett be alapvető fordulat, Ceausescu pártfőtitkár észak-koreai és kínai látogatása után. Legalább részben ennek az útnak a hatására a diktatúra utolsó másfél évtizedében Ceausescu személyi kultusza elképesztő méreteket öltött. Ennek közjogi megnyilvánulásaként az 1974. évi 1. törvény módosította az alkotmányt és létrehozta az államelnöki tisztséget.
Az államfői tisztség megjelenése Romániában a diktatúra egyre hangsúlyozódó torzulását jelezte, ugyanis az államfői tisztséget kifejezetten Nicolae Ceausescu számára hozták létre.[22] Az 1974. évi 1. törvény új alfejezettel (8 cikkel) egészítette ki az alkotmányt, és az egyéb alkotmányos rendelkezéseket is összhangba hozta az új tisztségre vonatkozó alfejezettel. Nicolae Ceausescu "alkotmányjogi státusa" a következőkben foglalható össze:
a) Románia Szocialista Köztársaság (RSZK) Elnöke az államfő, aki az államhatalmat a belső és külső kapcsolatokban egyaránt képviselte;
b) az Elnököt a Nagy Nemzetgyűlés választotta meg;
c) az államfő a hadsereg legfőbb parancsnoka és az RSZK Védelmi Tanácsának az elnöke volt;
d) az Elnök vezette az Államtanácsot (amely továbbra sem szűnt meg, de hatásköre csökkent), és ha szükségesnek találta, ő vezette a Minisztertanács üléseit;
e) kinevezte és visszahívta, a miniszterelnök javaslatára, a miniszterelnök-helyetteseket, a minisztereket, a központi államigazgatás más tisztviselőit, ugyancsak ő nevezte ki és hívta vissza a Legfelső Törvényszék tagjait (sőt, a főügyészt és a Legfelső Törvényszék elnökét is, amennyiben a Nagy Nemzetgyűlés nem ülésezett);
f) az RSZK elnöke a Nagy Nemzetgyűlésnek volt felelős, és ezért időszakos beszámolót kellett tartania a tevékenységéről.
Az alkotmányi - formális - előírásokból is levezethető a koncentrált személyi hatalom: Nicolae Ceausescu a pártfőtitkári tisztség mellett a vezető állami funkciók sorát is betöltötte. A Ceausescu-korszak liberalizációval indult, de a diktatúra az 1970-es években alakult át neosztálinista jellegűvé, és egyre erőteljesebben jelentkezett a személyi kultusz, hogy a nyolcvanas években érje el csúcspontját. E folyamatnak az államfői tisztség létrehozása oka, de még inkább következménye volt. A Ceausescu-diktatúra 1974 utáni szakasza a második román köztársaság időszakának fogható fel.
Az 1948. évi alkotmány szerint a kormány vagy Minisztertanács (Consiliul de Ministri) a Román Népköztársaság végrehajtó és közigazgatási csúcsszerve volt, a minisztériumok pedig szakágak szerint szervezett végrehajtó szervként működtek. A Minisztertanácsot a Nagy Nemzetgyűlés nevezte ki, viszont a Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége is leválthatott és kinevezhetett minisztereket, ha a Nagy Nemzetgyűlés nem ülésezett. Ezekben az esetekben a Nagy Nemzetgyűlés utólagos jóváhagyását kellett kérni. Az 1952. évi alkotmány is ezt a berendezkedést tartotta fenn. Felsorolta a minisztériumokat (50. cikk), viszont a kormány struktúrájának alkotmányban történő rögzítése túl merevnek bizonyult, és erről a megoldásról hamarosan le is mondtak.
Az 1965. évi alkotmány rendszerében az Államtanács is kinevezhette a Minisztertanácsot, amennyiben a Nagy Nemzetgyűlést valamely rendkívüli okok végett nem lehetett összehívni. Az egyes miniszterek kinevezésének a joga, a miniszterelnök javaslatára, 1974-től az államfőt illette meg.[23]
Az 1948. évi alkotmány 1950. évi módosítása bevezette a szovjet típusú igazgatási rendszert: a megyék és járások helyébe a tartományt és a rajont hozta létre. Ezt a rendszer tartotta fenn az 1952. évi alkotmány és az 1965. évi alkotmány első változata. Az 1968. évi 1. (alkotmánymódosító) törvény megszüntette a régi közigazgatási beosztást és bevezette a megyét mint közigazgatási egységet.
- 165/166 -
A II. világháborút követően a bíróságok szervezetére vonatkozóan átmeneti rendszert alakítottak ki, amely eltörölte a fasiszta rezsim ideje alatt elfogadott jogi normákat és az 1944. évi 640. törvény rendelkezései révén újra hatályba léptette a bíróságok szervezetéről szóló 1924. évi törvényt.
A Kommunista Párt kezdeményezésére elfogadott 1944. évi 1849. rendelet egyetlen paragrafusa előírta, hogy "külön törvény fogja szabályozni azon személyek üldözésének és szankcionálásának feltételeit, akik bármilyen formában hozzájárultak az Ország összeomlásához". Így születtek meg az 1945. évi 50. és 51. törvények, amelyek alapján külön bíróságot hoztak volna létre a háborús bűnösök, illetve az ország összeomlásáért felelős személyek büntető ügyeinek elbírálása céljából, azonban az említett törvények nem léphettek hatályba a "történelmi" politikai pártok ellenállása miatt.
Az 1945. március 6-án megalakult Groza-kormány lépéseket tett az igazságszolgáltatás demokratizálása érdekében. Elfogadták az ország összeomlásáért felelős személyek és a háborús bűnösök üldözéséről és szankcionálásáról szóló 1945. évi 312. törvényt, amely alapján létrehozták a Bukaresti Népi Törvényszéket (népbíróságot) (Tribunalul Poporului din Bucuresti), majd az 1945. évi 526. törvény alapján létrehozták a Kolozsvári Népi Törvényszéket (népbíróságot) (Tribunalul Poporului din Cluj). Az említett két törvényszék ítélte el az Antonescu-diktatúra vezetőit és a legfőbb háborús bűnösöket, de ugyanakkor a kiépülő szovjet típusú diktatúra céljait is szolgálta. Később a háborús bűnösök és az emberiesség elleni bűncselekményeket elkövető személyek üldözéséről és szankcionálásáról szóló 1947. évi 291. törvény átruházta a háborús és az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények elbírálásának hatáskörét a Bukaresti és Kolozsvári Ítélőtáblák Büntető Kollégiumaira.
Az 1948. évi alkotmányban az igazságszolgáltatás szervezetrendszerét a Legfőbb Szék (Curtea Suprema), a székek, a törvényszékek és a népbíróságok alkották. Hatalommegosztás hiányában a bíróságok függetlenségének elve nem érvényesült, a bíróságok sok esetben (a politikailag releváns esetekben) a pártakarat végrehajtóivá váltak, illetve maguk a jogszabályok is a pártakarat (hivatalosan a nép akaratának) jogi formái voltak. Így jött létre a "népi törvényesség", amelyben nagy szerepet kaptak a népi ülnökök, a bírák mellé delegált aktivisták. Az 1948. évi alkotmány nem szabályozta a közigazgatási bíráskodást, ez a jogintézmény gyakorlatilag megszűnt. Az 1948. évi alkotmány olyan, a bíróságok szervezetéről szóló törvény elfogadását vonta maga után, amely a szovjet eszméket érvényesítette. Az alkotmány létrehozta a Román Népköztársaság Legfőbb Ügyészének (Procurorul General al Republicii Populare Romane) intézményét, akit a Nagy Nemzetgyűlés nevezett ki, ugyanakkor, az alkotmány rendelkezései alapján elfogadták az ügyészség szervezetéről szóló 1948. április 22-i törvényt. A bíróságok szervezetéről az 1949. évi. 132. rendelet szólt. A rendes bíróságok mellett különleges bíróságok is működtek. Ilyenek voltak a katonai bíróságok: bírói tanácsok (consilii de judecata), katonai törvényszékek (tribunale militare) és a Katonai Ítélő- és Semmítőszék (Curtea Militara de Casatie si Justitie), illetve a vasúti törvényszékek (tribunale feroviare), valamint a tengeri és folyami törvényszékek (tribunale maritime si fluviale). A jogszabály előírta, hogy a Legfőbb Szék kivételével az összes bíróság népi ülnökökből álló tanácsokban jár el. A népi bíróságok lehettek városiak, falusiak vagy vegyesek. Azokon a településeken, ahol telekkönyvi nyilvántartások voltak, a népi bíróságok egy telekkönyvi ügyosztállyal (serviciu de carte funciara) is rendelkeztek. Kivételes esetben a népi bíróságok hatáskörébe tartozó bűncselekményeket az elkövetés helye szerinti községekben is el lehetett bírálni. A népi bíróságok és a törvényszékek egy bíróból vagy segédbíróból és két népi ülnökből álló tanácsban jártak el. Az ítélőtáblák két tanácsosból és három népi ülnökből álló tanácsban jártak el. A Legfelső Széken belül egy polgári és egy büntető kollégium működött, és a bíróság öt bírából álló tanácsban járt el.
Az 1952. évi alkotmány átszervezte az igazságszolgátatást: a Román Népköztársaság Legfelső Törvényszéke (Tribunalul Suprem al Republicii Populare Romàne), a tartományi törvényszékek (tribunale regionale) és a népi
- 166/167 -
törvényszékek (tribunale populare) alkották az igazságszolgáltatás szervezetrendszerét. A részletes szabályokat az 1952. évi 5. törvény tartalmazta. Az említett rendes bíróságok mellett különleges bíróságok is működtek: katonai törvényszékek (tribunale militare), vasúti népi törvényszékek (tribunale populare feroviare), illetve tengeri és folyami népi törvényszékek (tribunale populare maritime si fluviale). 1956-ban az utóbbi két különleges törvényszéket megszüntették, és csak a katonai törvényszékek működtek tovább. A városi és rajoni népi törvényszékek és, a jogszabályban előírt esetekben, a tartományi törvényszékek, illetve a Fővárosi Törvényszék elsőfokon egy bíróból és két népi ülnökből álló tanácsban jártak el. A tartományi törvényszékek, a Fővárosi Törvényszék és a Legfelső Törvényszék a felfolyamodásokat, illetve a Legfelső Törvényszék a kiigazítási kérelmeket (cerere de îndreptare) három bírából álló tanácsban bírálta el, míg az iránymutató jogegyesítési döntések (decizii de îndrumare) esetén a Legfelső Törvényszék teljes testülete (plen) járt el. Az 1952. évi 6. törvény létrehozta a Román Népköztársaság Ügyészségének (Procuratura Republicii Populare Romane) intézményét.
Az 1965. évi alkotmány érdekessége, hogy újra megteremti a közigazgatási bíráskodás elvi lehetőségét. Az igazságszolgáltatás szervei a Legfelső Törvényszék (Tribunalul Suprem), a megyei törvényszékek, a bíróságok és a katonai törvényszékek voltak. A Legfelső Törvényszék tagjait a Nagy Nemzetgyűlés választotta meg, a Nagy Nemzetgyűlés mandátumával egyenlő időtartamra. Ez a kinevezési mód a bírákat kiszolgáltatta a rendszernek, a leváltás lehetősége pedig a rendszerrel való együttműködésre késztette őket.
Az 1965. évi alkotmány rendszerében a bíróságok szervezetét az 1968. évi 58. törvény szabályozta. Az említett jogszabály értelmében a bírák és a népi ülnökök függetlenek voltak és kizárólag a törvényekben foglalt rendelkezéseknek kellett magukat alávetniük. A bíróságok elsőfokon, illetve első- és végsőfokon (prima si ultima instanta) két bírából álló tanácsban jártak el, viszont a munkavédelem területén elkövetett bűncselekményeket és a munkaügyi vitákat egy bíróból és két népi ülnökből álló tanács bírálta el. A törvényszékek elsőfokon két bírából álló tanácsban, felfolyamodási bíróságként és rendkívüli felfolyamodási (recurs extraordinar) bíróságként három bírából álló tanácsban jártak el. A halálbüntetéssel büntetendő bűncselekmények, illetve az emberölés, minősített emberölés és halált okozó ütlegelés vagy bántalmazás esetén a törvényszék elsőfokon két bírából és három népi ülnökből álló tanácsban járt el.
A Legfelső Törvényszék kollégiumai főszabályként három bíróból álló tanácsban jártak el, viszont a Legfelső Törvényszék által hozott határozatok ellen benyújtott felfolyamodást és rendkívüli felfolyamodást hét bírából álló tanácsban bírálta el, míg az iránymutató jogegységesítő döntések (decizii de îndrumare) esetén a Legfelső Törvényszék teljes testülete (plen) járt el.
Románia háborúból való kiugrását (1944. augusztus 23) a Szovjetunió Észak-Erdély visszaadásával jutalmazta.[24] Az 1944 októberében kivonuló magyar közigazgatás helyét elfoglaló román közigazgatás megtűrte a Maniu parasztpártjának terrorkülönítményei által végrehajtott nacionalista bosszúhadjáratot (Tenke, Gyanta, Szárazajta, Csíkszentdomokos, Egeres stb.), amelynek ürügyén a szovjetek a román közigazgatást Észak-Erdélyből 1944. november 11-én kiutasították. E kérdést a belpolitikai folyamatok befolyásolására használták fel a szovjetek. A román közigazgatás csak 1945 tavaszán térhetett vissza Észak-Erdélybe.
A kommunista ideológia hivatalos álláspontja az együttélő nemzetiségek közötti egyenlőség, az osztályalapú egyetértés, a román és a nemzetiségi munkásság, parasztság és haladó értelmiség közötti együttműködés volt. A romániai realitásokban azonban a fenntartani kívánt látszat és a valóság között jelentős eltérések jelentkeztek.[25] A viszonylag pozitívnak értékelhető, a Szovjetunió támogatása mellett megvalósuló kezdetet követően, amelyet az 1945. évi 86. törvény, a Nemzetiségi Statútum elfogadása és a Bolyai Egyetem 1945-
- 167/168 -
ös megalapítása jelez - nem lineáris, hanem hullámzó folyamatok eredményeként - a kisebbségek nyílt elnyomása a romániai szovjet típusú diktatúra felvállalt politikájává vált. A pozitív kezdet visszaigazolta azoknak a baloldali értelmiségieknek az elvárásait, amelyek a szovjet típusú rendszer kiépülésétől az erdélyi magyarság helyzetének rendezését várták. Ez az őszinte illúzió azonban nagyon rövid ideig tarthatott: a baloldali magyar elitnek 1949-ben kezdődő meghurcolása, az 1956-os magyar szabadságharccal egyértelműen és nyíltan szimpatizáló erdélyi magyarságot sújtó megtorláshullám hatására az illúzió csalódássá torzult. 1956 előtt a rendszer működtetésében - akárcsak az elnyomó szervek irányításában - a magyarok szerepvállalása viszonylag jelentősnek nevezhető. Az 1956-ot követő tisztogatások után ez a magyar jelenlét csökkent, ellenben a diktatúra vezető köreiben - ha nem is meghatározó, de azért nem is teljesen elhanyagolható befolyással - jelen voltak magyarok, például Mogyorós Sándor (1911-1969), Gere Mihály (1919-1997) vagy Fazekas János (1926-2004). Fazekas János több esetben megpróbálta a kisebbségi magyar érdekeket is képviselni és érvényesíteni.[26]
Általános értékelésként helyesen állapították meg, hogy "a román nemzetiségpolitika nem egy izolált belpolitikai ügy, hanem a külpolitika széljárásától függ. A nemzetiségekkel szemben tett engedmények rendszerint valamilyen külpolitikai spekuláció szüleményei. Látszatvoltukat az a lényegbeli különbség szemlélteti a legjobban, mely Románia nemzetközi fórumokon tanúsított magatartása és a belső, titkos szálakon futó nemzetiségpolitika valódi arca között tátong."[27]
A Nemzetiségi Statútum (1945) elismerte minden román állampolgár kizárólagos és egyéni jogát anyanyelvének vagy nemzetiségének megállapítására. Ilyen értelemben a hatóságok beavatkozása tilos volt, közegeik pedig kötelesek voltak az illető állampolgár nyilatkozatát elfogadni (5. §). A jogszabály kinyilvánította, hogy a román állam hivatalos nyelve a román nyelv, mégis elismerte, hogy a magántermészetű kapcsolatokban, az ipari és kereskedelmi életben, a vallási életben és a sajtóban, valamint bármilyen természetű kiadványokban és közleményekben, továbbá a nyilvános gyűléseken a román állampolgárok szabadon és minden megszorítás nélkül használhatnak bármely nyelvet. Sőt, a Nemzetiségi Statútum elismerte - 30%-os kisebbségi küszöböt bevezetve - az anyanyelvhasználat jogát az igazságszolgáltatásban (8-9. §) és a közigazgatásban (10. §). Az igazságszolgáltatásban a törvényszékek és a járásbíróságok kötelesek voltak anyanyelven kiállított és benyújtott bármilyen beadványt elfogadni anélkül, hogy ezekről román nyelvű fordítást követelhetnének; a beadványok felett ugyanazon nyelven határozni; a felet saját anyanyelvén meghallgatni; a bíráknak ismerniük kellett az illető nemzetiség nyelvét. Az anyakönyvekben és a családi állapotokra vonatkozó okmányokban az állampolgárok családi neve csak az illető állampolgár személyi irataival igazolt alakban és eredeti helyesírással volt írható. A Nemzetiségi Statútum teljes körű alkalmazására valójában soha nem került sor, jóllehet e törvényt mindmáig nem helyezték formálisan hatályon kívül, azonban a 20. század hatvanas éveitől az alkalmazása fokozatosan megszűnt.
1945-ben alapították meg Kolozsváron a Bolyai Egyetemet (1945. évi 407. törvényrendelet), az erdélyi magyarság állami egyetemét. Ezt a felsőoktatási intézményt azonban 1959-ben pártutasításra összevonták a kolozsvári Victor Babes Egyetemmel, és kezdetét vette a magyar oktatási vonalnak a rendszerváltásig tartó leépítése.
A pozitív eredmények között kell megemlíteni azt a területi autonómiát, amelyet a szovjet típusú diktatúra időlegesen a magyar kisebbségnek biztosított. A Magyar Autonóm Tartományt (MAT, Regiunea Autonoma Maghiara) az 1952. évi alkotmány hozta létre. A MAT szovjet kisebbségpolitikai modell átvétele.[28] Az 1952. évi alkotmány preambuluma szerint "a Román Népköztársaság nemzeti kisebbségei a román néppel teljes jogegyenlőségnek örvendenek. A Román Népköztársaságban igazga-
- 168/169 -
tási-területi autonómiát biztosítanak a székely rajonok magyar népességének, ahol összefüggő tömeget alkotnak." A 19. cikk tartalmazta az alkotmányos szintű szabályokat. A MAT központja Marosvásárhely volt, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Marosvásárhely, Maroshévíz, Szászrégen, Erdőszentgyörgy, Székelykeresztúr, Udvarhely, Csík, Gyergyószentmiklós rajonok (járások) tartoztak hozzá.
Le kell szögeznünk, hogy a szakirodalomban megfogalmazott vélemény, amely szerint Románia a MAT létrehozásával elvesztette volna egységes állami jellegét,[29] nem állja meg a helyét, ugyanis a MAT a gyakorlatban - a nyelvhasználati jogokon kívül - a többi tartományhoz képest különleges státust nem élvezett, sajátos hatáskört nem gyakorolhatott, vagyis nem alakítottak ki valós területi alapú hatalommegosztást. Ugyanez mondható el a Szovjetunióról: "a Szovjetunió föderális szerkezete is csupán tényleges tartalom nélküli formális államjogi keret volt".[30] A román jogtörténetírás szerint a MAT az egységes román államban létrehozott "közigazgatási enklávé".[31] A MAT autonóm jellegét biztosító statútumot soha nem fogadták el.
A valós autonómia egyébként a szovjet típusú rendszer logikájával, a demokratikus centralizmus elvével összeférhetetlen, mert az autonómia a meghatározott kérdésekben jogilag biztosított döntési önállóságot és a központi kontroll legalább részleges hiányát jelenti. Egyébként az 1952. évi alkotmány szövege is egységes államként határozta meg Romániát (17. cikk), vagyis az alkotmányozás során nem találtak ellentmondást az egységes állami jelleg és az "autonóm" tartomány létrehozása között.
A Magyar Autonóm Tartomány területén egyébként a romániai magyarság egyharmada élt, a tartományon kívüli élőknek pedig a nyelvhasználati jogai egyre korlátozottabban érvényesülhettek. Ahogy helyesen állapították meg: "A román kormánynak az volt az érdeke, hogy a lehető legkisebbre méretezze az autonóm tartomány területét, mely amúgy is legtávolabbra esett a magyar határtól. A kívül rekedtek viszont, mint másodrendű állampolgárok, annál hátrányosabb helyzetbe jutottak. Ugyanígy lehetett volna a magyar-román határ menti kompakt magyar területeken is egy másik autonóm tartományt létesíteni."[32]
1960-ban a Magyar Autonóm Tartományt átalakították: két magyar többségű rajont (Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely) lecsatoltak, és két (román többségű) rajont csatoltak a tartományhoz (Ludas és Sármás), amely új nevet is kapott: Maros-Magyar Autonóm Tartomány (Regiunea Mures-Autonoma Maghiara). A magyar lakosság aránya így 77,3%-ról 62,2%-ra csökkent, ezzel is jelezve, hogy a tartományt ebben a formában nem kívánják fenntartani. A tartományt az 1968-as megyésítéskor szüntették meg, területét Kovászna, Hargita és Maros megyék között osztották fel.
A magyar kisebbségnek tett kezdeti "engedményeket" (Nemzetiségi Statútum, Bolyai Egyetem, Magyar Autonóm Tartomány, magyar nyelvű agrárképzés Kolozsváron) a szovjet típusú diktatúra fokozatosan felszámolta. A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi egyetem keretében 1962-ben megalakították a román nyelvű részleget, amelynek fokozatos fejlesztésével az intézmény irányítását román ellenőrzés alá vonták, és a magyar nyelvű képzés másodlagossá, részlegessé vált. 1976-től hasonló folyamat játszódott le az (1954-ig Kolozsváron működő) Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben Marosvásárhelyen, az 1980-as évek közepén pedig teljesen megszűnt a Gh. Dima Zeneakadémián és a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben a magyar nyelvű oktatás.
A nyugdíjazott magyar nyelvű egyetemi oktatók helyett nem alkalmaztak új oktatókat, a Babes-Bolyai Tudományegyetemen is folyt a magyar nyelvű oktatás erőteljes korlátozása és leépítése. Az állami munkahelyelosztás rendszerében a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek a kihelyezése román lakosságú területekre történt (például 1988-ban a 951 magyar nyelvű frissen diplomázott személy közül 689-et Erdélyen kívülre, az Ókirályság területére neveztek ki).
Az 1980-as években a nacionalizmus a román állam meghatározó jellegzetességévé vált, etnokrata államról beszélhetünk. A szovjet tí-
- 169/170 -
pusú diktatúra homogén nemzetállam kialakítását tűzte ki célul, nyílt asszimilációs politikát folytatott, az erőltetett iparosítás keretében vagy kifejezetten a románosítás célkitűzésével végrehajtott betelepítésekkel megváltoztatta a városok etnikai összetételét, megtiltotta a településnevek magyar változatának nyilvános használatát, korlátozta a kisebbségi nyelvű oktatást (a magyar oktatási nyelvű intézményekben román oktatási nyelvű osztályokat indítottak, az iskolák teljes elrománosításának közvetlen céljával), a kisebbségi sajtóorgánumok egy részét megszüntették, mások esetében csak a példányszámot csökkentették drasztikusan, a későbbi felszámolás céljával, 1985-től pedig megszűnt a magyar nyelvű televízióadás.[33] Az egyre inkább lezárt országból kijuttatott beszámolók részletesen elemezték a helyzetet: "a beolvadás gondolata, legalábbis az ország három legnépesebb kisebbsége számára (magyarok, németek, zsidók) elfogadhatatlannak bizonyult. A zsidók és németek jelentős tömegei, szorongatottságukban, anyanemzetük államának hathatós segítségével kisebbik rosszként az expatriálás útját választották. A kétmilliónyi magyarság számára ez az út nem járható. Ez a kisebbség ma Romániában minden intézményétől megfosztott, mindenféle szervezeti formát nélkülöző amorf tömegként egzisztál. Egyetlen formailag intakt intézményként egyházai, a hatalom gyanakvó felügyelete és korrumpáló hatása alatt senyvednek... A jelek szerint a nyolcvanas évek eleje korszakzáró, tehát új korszakot nyitó határkőnek számított. Erről tanúskodik egyebek között az uzuális terminológiában bekövetkezett változás, az ugyanis, hogy ekkorra kikopik a hivatalos használatból az "együttélő nemzetiség" 1945 óta használatos terminusa. Marad az "egységes román szocialista nemzet" kifejezés egy olyan keret jelölésére, amely - ezt ismételten szövegszerűen is megfogalmazzák - az ország egész lakosságát magába foglalja" (Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből II. 1989).
Az asszimilációs politikát a rendszerváltásnak (1989) köszönhetően nem sikerült kiteljesíteni, de hatásai így is jelentősek, sok szempontból véglegesek, a mesterségesen elindított asszimilációs folyamatok jelenleg is spontán módon folytatódnak, elsősorban a szórványvidéken.
A lakosságtelepítési politika, az asszimiláció és a kivándorlás hatásait szemlélteti a következő táblázat:
| 1948 | 1966 | 1992 | 2002 | 2011 | |
| Magyarok részaránya Erdélyben | 25% | 23,8% | 20,8% | 19,6% | 19,0% |
| Magyarok részaránya a városi lakosságban Erdélyben | 39,7% | 26,8% | 20,3% | 18,3% | 17,4% |
Kifejezetten Kolozsvár vonatkozásában pedig a következők az adatok:
| Év | Román nemzetiségűek aránya | Magyar nemzetiségűek aránya |
| 1850 | 21% | 62,8% |
| 1880 | 17,7% | 74,5% |
| 1920 | 34,7% | 49,3% |
| 1930 | 35,7% | 46,5% |
| 1941 | 9,8% | 85,7% |
| 1956 | 47,8% | 47,9% |
| 1966 | 56.5% | 41,4% |
| 1977 | 65,8% | 32,8% |
| 1992 | 75,6% | 22,8% |
| 2002 | 79,4% | 19,0% |
| 2011 | 81,5% | 16,4% |
A centralizáció, a nyolcvanas évek agresszív nacionalizmusának maradványai ma is meghatározó jelentőségűek a román politikai gondolkodásban, az államközpontúság és a túlzó nacionalizmus kártékony ideológiája szervesen beépült a román közjogi és politikai gondolkodásba. Ez kiemelkedő akadálya annak, hogy az erdélyi román-magyar együttélés fenntartható kereteit, kompromisszumos megoldásait el lehessen fogadni. A rendszerváltás után eltelt három évtized alatt csak részben sikerült a korábban létező, legalább részben pozitív politikai kultúrát és demokratikus intézményeket visszaállítani. ■
JEGYZETEK
[1] loan Scurtu, Gheorghe Buzatu: Istoria romanilor în secolul XX. Paideia, Bukarest 1999. 552. o.
[2] Demeter János, Kiss Géza, Kohn Hillel (szerk.): Alkotmányunk hiteles román és magyar nyelvű szövege. 1949
[3] Mihai T. Oroveanu: Istoria dreptului romanesc si evolutia institutiilor constitutionale. Cerma, Bukarest 1995. 295. o.
- 170/171 -
[4] Politikai filozófiák enciklopédiája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1995. 390. o.
[5] Takács Lajos, Demeter János, Román Dezső (szerk.): A Román Népköztársaság alkotmánya. Összeállította a Bolyai Tudományegyetem jogi karának munkaközössége, Kolozsvár 1957
[6] Idézi Beér János: A Román Népköztársaság új alkotmánya (I.). Jogtudományi Közlöny 1953. 4. sz. 138. o.
[7] Lásd Szabad Nép 1952. szeptember 25. 3. o.
[8] Részletekről lásd Horváth Attila: A szovjet típusú diktatúra korszakának jogtörténeti kérdései. Jogtörténeti Szemle 2016. 3. sz. 23-28. o.
[9] Lásd még az 1945. évi V. törvénnyel becikkelyezett fegyverszüneti egyezmény, 19. pont, 526/1945. (III. 17.) ME rendelet, 1. §. A fegyverszüneti egyezményben Magyarország kötelezte magát, hogy Románia általa megszállt területeiről visszavonja az összes magyar csapatot és hivatalnokot, Magyarország 1937. december 31-én fennállott határai mögé, továbbá hatályon kívül helyez minden olyan törvényhozási és közigazgatási szabályt, amely az annekszióra vagy pedig román területek Magyarországhoz csatolására vonatkozik.
[10] Ugyan voltak olyan szovjet típusú diktatúrák (Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország), ahol formálisan működtek ún. szatelitpártok, de ezeknek nem volt érdemi befolyása a hatalomgyakorlásra.
[11] Bihari Mihály: Magyar politika. A magyar politikai rendszer történetének főbb szakaszai a második világháború után, 1945-1995. Korona, Budapest 1996. 63. o.
[12] Horváth Attila: A szovjet típusú diktatúra korszakának jogtörténeti kérdései. Jogtörténeti Szemle 2016. 3. sz. 27. o.
[13] Vö. Membrii C.C. al P.C.R. 1945-1989. Dictionar. Editura Enciclopedica, Bukarest 2004. 21. A kötet a Központi Bizottság magyar tagjait/póttagjait is felsorolja.
[14] Lásd Nicolae Ceauçescu: Expunere cu privire la stadiul actual al edificarii socialismului în tara noastra, la problemele teoretice, ideologice si activitatea politica, educativa a partidului, prezentata la plenara largita a Comitetului Central al Partidului Comunist Roman 1-2 iunie 1982. Cuvîntare la încheierea lucrarilor plenarei. Bukarest 1982. Az állam és a kommunista párt viszonyáról lásd még Lupán Ernő: Szocialista államunk fejlődésének távlatai. Korunk 1969. 12. sz. 1759-1764 o.; Ilie Iovanas: Dreptul administrativ §i elemente ale stiintei administratiei. Editura Didactica si Pedagogica, Bukarest 1977. 43-47. o.
[15] A szovjet típusú diktatúrák gazdasági céljaik jelentős részét is közjogi eszközökkel érték el (államosítás, kollektivizálás stb.). Mivel ezek a korábban fennálló magánjogi rendet alakították át radikálisan, e kérdéskör egy külön tanulmány tárgyát képezi.
[16] Lásd Bíró Gáspár: A jog helyzete a totalitarizmusban. Előadás (Brassó, 1985. november 3). In uő.: Transzcendens remény. A Limes-kör dokumentumai 1985-1989. Pallas-Akadémia. Csíkszereda 2004. 74-102. o.
[17] 1948. évi alkotmány, 28. cikk.
[18] Vö. Berend T. Iván: Terelőúton. Közép- és Kelet-Európa 1944-1990. Vince Kiadó, Budapest 1999. 83. o.
[19] A Nagy Nemzetgyűlés szociológiai reprezentációt valósított meg olyan értelemben, hogy a parlament összetétele leképezte a társadalom összetételét. Pont erre hivatkozva állították, hogy ez a "valódi" képviselet.
[20] Berend T. Iván: Terelőúton. Közép- és Kelet-Európa 1944-1990. Vince Kiadó, Budapest 1999. 81. o.
[21] Tóth Zs. Sándor: A pártvezetés - a demokratikus centralizmus alkalmazásának legfőbb biztosítéka államépítésünkben. Korunk 1961. 5. sz. 534. o.
[22] Ceausescu uralma liberális jellegű nyitással kezdődött, és ezt az időszakot hatalmi pozíciói kiépítésére és megerősítésére használta fel. A 70-es évek elejétől azonban a diktatúra neosztálinista jegyeket kezd ölteni.
[23] Részletekről lásd Ilie Iovanas: Dreptul administrativ si elemente ale stiintei administratiei. Editura Didactica si Pedagogica, Bukarest 1977. 126-135. o.
[24] Illyés Elemér: Erdély változása. Mítosz és valóság. Második, bővített kiadás. Aurora, München 1976. 112.
[25] A romániai magyarság 1944-1989 közötti helyzetéről lásd Vincze Gábor: Illúziók és csalódások - fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből. Státus, Csíkszereda 1999.
[26] Részletekről lásd Novák Csaba Zoltán (szerk.): Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro Print, Csíkszereda 2010.
[27] Illyés Elemér: Erdély változása. Mítosz és valóság. Második, bővített kiadás. Aurora, München 1976. 137. o.
[28] Részletekről lásd Stefano Bottoni: Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952-1960). Pro Print, Csíkszereda 2008; Demeter János: Románia közigazgatási-területi beosztásának változásai. Jogtudományi Közlöny 1987. 1. sz. 16-19. o.
[29] Eleodor Focseneanu: Istoria constitutionala a Romaniei. 1859-1991. Humanitas, Bukarest 1998. 119. o.
[30] Lásd Szente Zoltán: Európai alkotmány- és parlamentarizmustörténet 1945-2005. Osiris, Budapest 2006. 145. o.
[31] Angela Banciu: Istoria constitutionala a Romaniei. Deziderate nationale si realitati sociale. Lumina Lex, Bukarest 2001. 334. o.
[32] Illyés Elemér: Erdély változása. Mítosz és valóság. Második, bővített kiadás. Aurora, München 1976. 112. o.
[33] A román állam asszimilációs politikájáról lásd Comisia Prezidentiala pentru Analiza Dicaturii Comuniste din Romania. Raport final. Humanitas, Bukarest 2007. 332-354; Illyés Elemér: Erdély változása. Mítosz és valóság. Második, bővített kiadás. Aurora, München 1976; Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből II. In Magyar Füzetek. 1989.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Sapientia EMTE JTI, Kolozsvár.
Visszaugrás
