Magyarországon az Országos Igazságszolgáltatási Tanács 2006. június. 7-ei ülésén határozott arról, hogy a közvetítői tevékenység bírósági eljárásban történő alkalmazását kísérleti jelleggel elindítja azokon a bíróságokon, akik együttműködnének a mediáció igazságszolgáltatásba történő bevezetésében. A program szerint az Országos Mediációs Egyesület Mediációs Munkacsoportja felkészíti a bírákat az alkalmas ügytípusok, ügyek kiválasztására, a tájékoztatásra, s az egyéb teendőkre. A kísérleti program időtartama 2 hónap lenne. A programhoz nem csatlakozott minden megyei bíróság, különböző okok miatt. Vegyük talán az egyik legegyszerűbb magyarázatot, nevezetesen, hogy nagyon kevés információval rendelkezünk arról, milyen előnyökkel járhat a közvetítői eljárás beillesztése a peres eljárásba.
A nemzetközi bírósági gyakorlatban a mediáció szükségességét a gazdasági, kereskedelmi, munkaügyi és családi jogviták bonyolultsága, elnehezülése és a bírósági eljárásjogi keretek közötti megoldatlansága, ill. megoldhatatlansága hívta életre. Az a felismerés, hogy sok esetben, a bírósági határozatban foglaltak nem megoldják, hanem megsokszorozzák a felek között fennálló konfliktusokat. E felismerést követően az egyes országok belső jogai törvényalkotási szinten szabályozták a mediáció alkalmazását mind a polgári, mind a büntetőjog területén, mint a konfliktus kezelés alternatív intézményét.
Európa-szerte jellemző volt, hogy a jogalkalmazónak kellett ennek szervezeti és működési formáit kitalálnia. Igazából nem is beszélhetünk múlt időről, hiszen az új lehetőségek minél hatékonyabb kiaknázásáról a mai napig zajlik a vita elméleti és gyakorlati jogászok részvételével.1 Az elmúlt 10 évben, egyes országokban kialakult a gyakorlata annak, hogy a beérkező ügyeket szétválogatják abból a szempontból, hogy a jogvita természete alkalmas-e a konfliktus békés, emberi, kompromisszumos megoldásra. Ezt követően egy speciális idéző végzésben tájékoztatják a feleket a mediáció lehetőségéről, s felhívják őket nyilatkozattételre. Ha a felek hajlandóságot mutatnak a jogvita békés rendezésére, kifejezetten egy mediációs tárgyaláson, egy egyesbíró és mediátorok részvétele mellett a feleket tájékoztatják arról, hogy esetükben mi lesz a mediáció menete, miért ez a legalkalmasabb forma a vitájuk rendezésére. A felek beleegyezését követően a bíró hoz egy határozatot, amelyben a mediátor személyét is kijelöli.
A gyakorlat vetette fel azt a kérdést, hogy dönthet-e a jogvitában az a bíró, aki a mediációs eljárásban részt vett, feltérképezte a felek akaratát, megismerte mögöttes szándékait.
Ennek megválaszolásához nem árt tisztázni, hogy milyen definíciós különbségeket látnak a mediáció és a békítés között azok a szakemberek, akik e szisztémák meghonosításán fáradoznak. A békítés, mint technika természetével mi is tisztában vagyunk, hiszen eljárásjogunk ismeri általánosságban is azt, hogy az eljárás bármely szakaszában elő kell segítenünk a jogvita békés úton történő megoldását, a megegyezés létrehozását a felek között. Ismerjük ennek speciális változatát is a családjogban, a bontóperi békítést. Eljárási szabályaink precízek a megegyezés írásba foglalásával és bírói jóváhagyásával kapcsolatban is, amely garantálja a végrehajthatóságot és a jogorvoslati lehetőséget. (Nem minden jogrendszerben ilyen egyértelmű a helyzet, különösen azokban nem, ahol a felek személyes megjelenése, a meghallgatási kötelezettség nem eljárásjogi alapelv).2 Ennek a lehetőségnek a kiaknázása azonban még nem lép túl a szigorúan vett jogi kereteken, azon belül maradva a felek által körvonalazott jogvita megoldására koncentrál. A mediáció ehhez képest - mondhatjuk - több és más. Átlépve a jogvita kereteit, a felek közötti viszony restaurálására, a párbeszéd helyreállítására törekszik, amely - ha úgy tetszik - elengedhetetlen feltétele egy későbbi, békés megegyezésnek. A mediáció nem feltétlenül csak abban az esetben sikeres, ha a megegyezés is megszületik a felek között, akkor is sikert könyvelhetünk el, ha ennek a lehetősége megteremtődik a mediátor eredményes fellépésével. A békítés azonban kudarcot vall, ha nem születik egyezség, mert a jogvita eldöntése a bíróra hárul.
Ennek ismeretében a fenti kérdésre a helyes választ elsőként Kanadában próbálták megadni, az új bírósági békéltetési szisztéma kidolgozásával. Ennek lényege, hogy a kidolgozásnál figyelembe vették, hogy az eljárásjogi rendszerek nem elég rugalmasak a társadalmi fejlődés gyors követésére, a társadalmi elvárásokhoz való igazodásra. A bírósági eljárás során nincs mód az igazi szándékok kinyilvánítására, a felek részére megnyugvást nem hozó döntés pedig, végrehajtási problémákat vethet fel, és később újabb perekhez vezethet. Figyelembe vették azt is, hogy a felek sokszor idegenkedtek attól (s ez nemegyszer a mediációk számát is csökkentette), hogy egyes országokban a bíró, aki egyben az ügy gazdája is, végez mediációt az erre a tevékenységre vonatkozó előírások betartásával és technika alkalmazásával, de ha az nem vezet eredményre, ő maga dönt a jogvitában is. Főként azért, mert esetleg olyan információk birtokába jutott, ami előnytelen a felek perbeli pozícióira nézve.
Ezért kidolgozták és javasolták azt, hogy a mediáció sikertelensége esetén a békéltető vagy más néven békebíró az ügyet egy másik bírónak adja át elbírálásra. Ez a szisztéma garantálja a bizalmas információ-kezelést, de megköveteli, hogy erre specializált bírók végezzék a mediációt. Ők csak arra koncentrálnak munkájuk során, hogy a felek az érdekeiknek, akaratuknak legmegfelelőbb egyezséget kössék meg, és teljesen átveszik a mediátor szerepet, kibújva a bírói szerepből. Svájcban, Belgiumban teljesen elkülönül e két szereplő, s például Svájcban nagyon komolyan veszik, hogy ezek a bírák speciális képzésen vegyenek részt.
Az új rendszer bevezetésének egyetlen korlátja, ha egyazon bíróságon belül a bírák többsége nem támogatja ezt a gyakorlatot.
Az Európa Tanács is állást foglalt már abban, hogy bátorítani kívánja a tagállamokat és javasolja a mediáció alkalmazását a bírósági eljárásokban, de hierarchiát nem állít fel, tehát nem helyezi előtérbe e technika alkalmazását a "bírósági megoldások" helyett. Az Amszterdami Szerződés alapján viszont a határokon átnyúló családi viták megoldása egyik legjobb eszközének tekintik a mediációt rugalmas jellege miatt.
A mediációs metódus bírói alkalmazását választó tagállamok bírái szerint a mediáció egy nagyszerű alkalom a találkozásra, a meghallgatásra, a párbeszédre, ahol a bíró nem döntőbíróként van jelen, hanem azért, hogy megkönnyítse a probléma megol-dását.3
Ugyanakkor a mediáció alkalmazása a bírósági eljárásban nagyon eltérő képet mutat országonként. A gyakorlat sokszínű, a nemzeti jog specialitásaitól is függő. Ez arra indított egy francia és belga bírót, Béatrice Blohorn-Brenneur-t és Eric Battistoni-t, hogy létrehozzanak egy nemzetközi szervezetet 2003-ban, mely tömöríti azokat a bírókat, akik mediálnak vagy egyszerűen érdeklődnek e szisztéma iránt. A csoport neve GEMME (European Group of Magistrates for Mediation). 2003. december 18-án tartották első közgyűlésüket Guy Canivet, a Párizsi Semmítőszék Első Elnökének az elnökletével. A csoport célja, hogy fejlessze a békéltetés és a közvetítés metódusát Európában, s egységesítse ennek gyakorlatát. Kevesebb, mint egy év alatt 250 európai bíró csatlakozott a szervezethez, s már 10 európai ország képviselteti magát. A csoport évente egyszer konferenciát tart a tapasztalatok cseréje, a legjobb gyakorlati alkalmazások megismertetése céljából.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
