1989-ben a társadalom politikai berendezkedésének megváltozásával egyidejűleg a gazdasági életben is alapvető változások következtek be, ugyanis az Alkotmány 9. § (1) bekezdése deklarálta, hogy Magyarország gazdasága piacgazdaság. Ennek megfelelően egymás után jelentek meg azok a törvények, amelyek e deklaráción túl igyekeztek elősegíteni egyrészt a piacgazdaságra való áttérést, másrészt annak zökkenőmentes működését. E szabályok elkerülhetetlenné tették az 1978. évi IV. törvény XVII. fejezetében írt gazdasági bűncselekmények újragondolását és újraszabályozását annál is inkább, mivel a piacgazdaság hatékony működése elkerülhetetlen büntetőjogi védelem nélkül.
E folyamatban mérföldkőnek számított az 1992. évi XIII., az 1993. évi XVII. és az 1994. évi IX. törvény, amely a gazdasági bűncselekményeket részben hatályba léptette, részben pedig a megváltozott gazdasági körülményekhez igazította. A gazdasági bűncselekmények szabályozásánál azonban mindvégig vezérlő elv volt, hogy a büntetőjog eszközeivel csak a legvégső esetben szabad a gazdasági folyamatokba beavatkozni.
A megváltozott gazdasági viszonyok között óriási lendülettel megindult a privatizáció, a bankrendszer megreformálása és vállalkozások sokasága jött létre és kezdett működni, amelyek közül kétségtelen, hogy számos gazdálkodó nem felelt meg és alulmaradt a gazdasági küzdelemben. Ilyen körülmények között viszont a hitelezők büntetőjogi védelem nélkül maradtak, ezért az 1992. évi XIII. törvény 2. §-a ismét törvénybe iktatta a Csemegi-kódexben már jól bevált csalárd bukás néven ismertté vált bűncselekményt.
A csődbűntett történeti előzményeinek feltárása során rendkívül messzire visszanyúlhatunk vizsgálódásunk során, ugyanis a jogi szabályozás majdnem egy idős a hitelezők jogi védelmével. A fizetésképtelen helyzetbe került adóst a hitelezők védelme érdekében a jog szigorú büntetésekkel sújtotta abban az esetben, ha nem fizetett és ebben a felelőssége megállapítható volt.
Hazánkban az 1807. évi XII. tc.-ben találkozunk először a vagyon bukásával, amely azonban még nem tett különbséget a csalárd és vétkes magatartás között, ezért a hitelezők megkárosítása inkább hasonlított a csaláshoz, mint a jelenlegi csődbűntetthez.
A következő állomás az 1840. évi XXII. tc. volt, amely rendelkezett a "csődület"-ről és különbséget tett a 130. §-ában a hamisság, illetve vétkesség között. Hamis bukásként szabályozta azokat az eseteket, amikor az adós - vagyis a bukott - a csőd, vagy a per folyamata alatt elszökött, vagy ha a bíróság idézésére meg sem jelent, illetve ha vagyoni helyzetét, vagy bukásának okát nem tárta fel, ha a vagyonából valamit eltitkolt, illetve a csődeljárás után valamit eladott, adósságot színlelt, valótlan követeléseket elismert, illetve fizetésképességét, vagyis hitele fenntartását hamis iratok alapján igyekezett megőrizni, vagy pedig az eljárás alatt a vagyoni helyzetét bizonyító iratait, könyveit meghamisította.
A vétkes gondatlanságból eredő bukást a már idézett törvény 131. §-a szabályozta, amelynek értelmében megállapítható volt a vétkes bukás, ha a bejegyzett kereskedő könyveit nem megfelelően vezette, év végi mérleget nem készített, ha vagyonát szembetűnően elpazarolta, illetve egyik hitelezőjét a másik rovására kielégítette.
Jelentős előrelépés volt tehát a csalárd és a vétkes magatartás közötti megkülönböztetés, amelyen az 1874. évi XXII. tc. módosított némileg, amely módosítás egyébként rendkívül lényeges volt, hiszen kimondta, hogy a hamisság, illetve a vétkes magatartással párosult bukás tekintetében ezen túl már nem a csődbíróság, hanem a büntető bíróság fog határozni.
Ilyen előzmények után jutunk el az 1878. évi V. tc.-hez, amely a XXV. fejezetében szabályozta a csalárd és vétkes bukás eseteit.
A 414. § szerint a csalárd bukás bűntettét követte el az a vagyonbukott, aki abból a célból, hogy hitelezőit megkárosítsa: 1. vagyonához tartozó értéktárgyakat elrejt, félretesz, értéken alul elidegenít, elajándékoz, az őt megillető követelést elengedi, eltitkolja, vagy valótlan követelést kifizet, 2. olyan adósságot, vagy kötelezettséget ismer el valónak, amely egészben, vagy részben valótlan, 3. egy, vagy több hitelezőjét kielégíti, zálog- vagy meg-tartási-jognak engedélyezése, vagy valamely részének átengedése által kedvezményben részesíti, 4. a kereskedelmi könyveit törvényi előírás ellenére nem vezette, vagy azokat megsemmisítette, elrejtette, hamisan vezette, illetve úgy változtatta meg, hogy azokból valós anyagi helyzete nem deríthető ki.
A 416. § szerint a vétkes bukás vétségét követi el az a vagyonbukott, aki: 1. fizetési képtelenségbe pazarlása, gondatlan üzletvezetése, tőzsdejáték, vagy oly merész üzletek által jutott, melyek rendes üzletköréhez nem tartoznak, 2. a 414. § 4. pontjában megjelölt valamelyik cselekményt nem azon célból követte el, hogy ezáltal hitelezőit megkárosítsa, 3. kereskedelmi könyvek vezetésére kötelezve cselekvő és szenvedő vagyoni állapotáról évenként rendes mérleget nem készít, 4. miután fizetési képtelenségét tudta, vagy tudnia kellett új adósságokat csinált, vagy a csődkérvény beadásának elmulasztása által alkalmat szolgáltatott arra, hogy vagyonára egy, vagy több hitelezője zálog- vagy megtartási-jogot nyerjen.
A fenti törvényi szabályozásból kitűnően az 1878. évi V. tc. a célzatra helyezte a hangsúlyt és ennek alapján különböztetett a csalárd és vétkes bukás között, ugyanis a 414. §-ba tényállási elemként iktatta be a hitelezők megkárosításának célzatát, míg a 416. §-ban írt magatartást enélkül fogalmazta meg.
Ugyanakkor a fenti szabályozásból kitűnik az is, hogy a hitelezők érdekeit alapvetően sértő cselekmények csak akkor büntethetők, amennyiben a fizetésképtelenség megállapítható és a csődnyitásra is sor került.
A következő állomás a jogi szabályozás terén a hitelsértésről szóló 1932. évi IX. tc., amely az 1878. évi V.tc. XXV. fejezetében foglalt csalárd és vétkes bukásról szóló 414-417-ig terjedő paragrafusokat hatályon kívül helyezte és helyébe a hitelezőket károsító cselekmények címszóval beiktatta a törvény 1-13. §-ig terjedő büntető tényállásokat.
A hitelezők érdekeit védő hitelsértési büntető jogszabályok a tervgazdálkodásra való áttérés után is egy ideig éltek, majd a hitelrendszer büntetőjogi védelméről szóló 19/1952. (III. 13.) Mt. rendelet volt az utolsó, amely ilyen szinten szabályozta volna a felelőtlen eladósodást vagy a pazarló gazdálkodást.
A tervgazdálkodás megszűnése után a piacgazdaságra való áttérés szükségszerűen megkövetelte a csőd és a csődeljárás jogi szabályozását, amelyet természetszerűleg követett a korábbi hitelezői érdekeket védő büntető jogszabályok újraszabályozása is.
Az 1991. évi IL. tv. új formában szabályozta a csődtörvényt, amelyet követett a csődbűntett újrakodifikálása.
A bűncselekmény címét és szövegét az 1992. évi XIII. tv. 2. §-a iktatta be a Btk.-ba 1992. április hó 1. napjával. A bűncselekmény háttérnormája az 1992. január hó 1. napján hatálybalépett A csődeljárásról, felszámolási eljárásról és végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvény.
A csődbűntett újrakodifikálásának indoka lényegében az volt, hogy a piacgazdaság, amely immár alkotmányos megerősítést is nyert gyakorlatilag nem működhet hitelek igénybevétele nélkül, amely viszont törvényi szinten igényli a hitelezők büntetőjogi védelmét, ezért a gazdasági bűncselekmények teljes körét érintő újraszabályozás során a hitelnyújtás biztonságát érintő visszaélések számos formáját kell szankcionálni.
A csődbűntett a hitelezők érdekeit a csődbűntett tényállásának megfogalmazásával részben közvetlenül, részben közvetve védi. Közvetlenül védi a hitelezőket azáltal, hogy a vagyont, mint a hitelezői igények kielégítésének alapját az adós büntetőjogi következmények terhe mellett köteles megőrizni, illetve megóvni.
Közvetetten védi a hitelezők érdekeit viszont azáltal, hogy az adós, illetve a felszámoló a felszámolási eljárás során köteles közreműködni a felszámolás eredményességének érdekében.
A bűncselekmény jogi tárgya egyrészt a vagyon védelme, másrészt a csődeljárás és felszámolási eljárás eredményes lefolytatása révén a hitelezők érdekének védelme. A hitelezők alapvető érdeke, hogy a velük szerződő felek is maradéktalanul betartsák a szerződéseket és a kölcsönös bizalom mellett megfelelő vagyon is biztosítsa az adós kötelezettségeinek teljesítését. A bűncselekmény elkövetési tárgya viszont az igények kielégítésének fedezetéül szolgáló vagyon, amelyet a Cstv. 4. § (2) bekezdése fogalmaz meg.
A csődbűntett annyiban sajátos szerkezetű tényállás, hogy a bűncselekmény három alapesetét szabályozza annak megfelelően, hogy az egyes tényállási elemek időrendileg hogyan követik egymást.
A 290. § (1) bekezdése esetében az elkövető büntetőjogilag nem értékelhető magatartásától függetlenül a gazdálkodás menetében fizetésképtelenség következik be, majd az elkövető - illetve ekkor még adós - az (1) bekezdés a)-d) pontjaiban felsorolt magatartások valamelyikével igyekszik vagyonát kimenteni a hitelezői igények érvényesítése alól. Nyilvánvaló, hogy ez esetben a fizetésképtelenség a bűncselekmény megvalósulásának törvényi feltétele.
A (3) bekezdés esetében viszont az elkövető az ugyancsak (1) bekezdés a)-d) pontjaiban írt magatartások tanúsításával idézi elő saját fizetésképtelenségét, vagy kelti annak látszatát mégpedig azért, hogy a hitelezői igények kielégítését ezáltal meghiúsítsa. Ez esetben viszont a fizetésképtelenség az elkövetési magatartások következménye.
Végül az (5) bekezdés esetében a felszámolás eredményét hiúsítja meg, a törvényben előírt kötelezettségek szándékos elmulasztásával.
A (2) és (4) bekezdés egyetlen minősítő körülményt fogalmaz meg, amely azonban kizárólag az (1) és (3) bekezdésben szabályozott csődbűntettet rendeli súlyosabban büntetni, míg ugyanez a minősítő körülmény az (5) bekezdésben szabályozott ún. adminisztratív csődbűntettre nem vonatkozik.
A (6) bekezdés valamennyi esetre, de valójában csak az (1) és (3) bekezdésre vonatkozóan állapít meg objektív büntethetőséget kizáró okot.
Amint arról már szó esett a piacgazdaság működéséhez nem csupán a hitelek igénybevétele tartozik hozzá, hanem szükségszerű velejárója, hogy a gazdálkodó szervezet fizetésképtelen helyzetbe kerülhet és bekövetkezik a csőd. Kétségtelen, hogy a csődnek már önmagában negatív kicsengése van, azonban határozottan le kell szögezni, hogy a csőd nem azonos a csődbűntettel. A gazdasági jogszabályok megteremtése eleve feltételezi a csődhelyzetbe került gazdasági résztvevők tisztességes eljárását a csődhelyzet esetére is, azonban a büntetőjogi felelősségre vonás kilátásba helyezése, mint végső eszköz elkerülhetetlen lehet.
A csődbűntett esetében is alapelv, hogy a büntetőjogi beavatkozás még soha nem oldotta meg a gazdasági életben bekövetkezett problémákat, zavarokat, ezért a büntető felelősségre vonás csak végső eszköz lehet és kizárólag azokban az esetekben, amikor a csőd azért válik bűncselekménnyé, mert az abban érintett adós bűnös magatartással igyekszik megakadályozni a hitelezői igények érvényesítését és kielégítését.
A Cstv. 1. § (2) bekezdésének meghatározása szerint a csődeljárás olyan eljárás, amely során az adós a csődegyezség megkötése érdekében fizetési haladékot kezdeményez, illetve csődegyezség megkötésére tesz kísérletet. A csődeljárás pejoratív hangzása ellenére gyakorlatilag nem más, mint egy olyan reorganizációs eljárás, amellyel egyrészről a még életképes és működőképes vállalkozások fizetési képessége helyreállítható, másrészről pedig a felszámolási eljárás ezáltal elkerülhető. Mivel a fizetőképesség helyreállítása az adós érdekeltségi körébe tartozó művelet, a Cstv. 7. § (1) bekezdésének szabályozása szerint a csődeljárás megindítását a gazdálkodó szervezet vezetője és a bírósághoz benyújtott kérelemmel kezdeményezheti.
A kérelemhez 1993. szeptember 2-a óta csatolni kell egy három hónapnál nem régebbi mérleget (egyszerűsített mérleget), továbbá egy részletes kimutatást a hitelezőiről, illetve a hitelezői követelések összegéről.
A bíróság az eljárást megszünteti, ha a) a csődeljárás iránti kérelmet nem az arra jogosult nyújtotta be, b) a hiánypótlásra visszaadott kérelmet a bejelentő nyolc napon belül nem egészítette ki vagy azt ismét hiányosan terjesztette elő, c) nincs meg a 8. § (1) bekezdésében felsorolt szervek előzetes egyetértése, d) a 7. § (2) bekezdése szerinti két éves határidő még nem telt el, e) ha az adós a fizetési haladék megadásához szükséges hitelezői egyetértést nem kapta meg vagy a tárgyalás eredményének bejelentésére előírt határidőn belül bejelentést nem tesz. A bíróság a csődeljárás megszüntetését végzésben rendeli el és ezen végzését a Cégközlönyben közzé is teszi.
A csődeljárás során a hitelezők kérelmére és költségére a bíróság vagyonfelügyelőt rendel ki, aki ellenőrzi a gazdálkodó szervezet vagyoni helyzetét, valamint felügyeletet gyakorol a gazdálkodó szervezet vagyona felett, sőt megtámadhatja a gazdálkodó szervezetnek a csőd bejelentését megelőző egy éven belül és az eljárás kezdetét követően megkötött szerződését, vagy jognyilatkozatát, ha annak tárgya az adós vagyonából történő ingyenes elidegenítés, illetőleg a vagyont terhelő ingyenes kötelezettségvállalás, vagy harmadik személy javára feltűnően nagy értékkülönbséggel megkötött visszterhes jogügylet.
A vagyonfelügyelő egyébként felhívja az adóst követeléseinek érvényesítésére és ellenőrzi annak végrehajtását. A vagyonfelügyelő csak olyan kifizetéseket hagyhat jóvá, amelyek az adós célszerű működéséhez szükségesek.
A fizetésképtelenség alapvetően nem büntetőjogi, hanem olyan közgazdasági kategória, amely szoros kapcsolatban áll a csődhelyzet kialakulásával, illetve a csődeljárás megindításával. Közgazdasági értelemben az adós fizetésképtelensége megállapítható, ha vagyona nem fedezi a kielégítésre váró tartozásait, illetve akkor is, ha nem tesz eleget fizetési kötelezettségeinek. Ennek megfelelően a fizetésképtelenség eseteit nem a büntetőjog, hanem a mindenkor hatályos csődjog szabályozta és szabályozza jelenleg is.
A fizetésképtelenség a Csemegi-kódexben, mint vagyoni bukás lett megfogalmazva. A vagyoni bukás alanyát a büntetőjog "vagyonbukottnak", míg az 1881. évi XVII. tc. A csődről "közadósnak" nevezte. A csalárd, vagy vétkes bukás megállapításának azonban nélkülözhetetlen feltétele volt, hogy a fizetésképtelenségbe jutott adóssal szemben a csődeljárást a bíróság jogerősen kimondja, illetve vele szemben a csődeljárást lefolytassa.
A fizetésképtelenség és a csődeljárás szoros összefüggése a hatályos jogi szabályozásban is megtalálható és a fizetésképtelenséget jelenleg is a csődtörvény határozza meg.
A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. tv. (továbbiakban: Cstv.) 1992. január 1-jén lépett hatályba és egyidejűleg hatályon kívül helyezte a felszámolási eljárásról szóló 1986. évi 11. törvényerejű rendeletet.
A Cstv. gyakorlatilag a fizetésképtelenség jogát kodifikálta, amelyet hatályba lépését követően már több ízben módosítottak és várhatóan a jövőben is fogják.
A fizetésképtelenség fogalmát a Cstv. eredetileg az I. fejezet 3. § f) pontjában fogalmazta meg, ám az ez idáig legjelentősebb módosítás az 1993. évi LXXXI. törvény (Cstvn.) ezt hatályon kívül helyezte és a fizetésképtelenséggel kapcsolatos jogi szabályozást a 27. § (2) bekezdésében helyezte el.
A 27. § (2) bekezdése szerint a bíróság az adós fizetésképtelenségét akkor állapítja meg, ha a) nem vitatott, vagy elismert tartozását az esedékességet követő hatvan napon belül nem egyenlítette ki, vagy b) a vele szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt, vagy c) a fizetési kötelezettségét a csődeljárásban kötött egyezség ellenére nem teljesítette.
A (3) bekezdés értelmében az adós fizetésképtelensége a (2) bekezdésben meghatározott esetekben sem állapítható meg, ha a bíróság által a tartozás kiegyenlítésére a 26. § (3) bekezdése alapján engedélyezett határidő még nem telt el. A (4) bekezdés szerint a bíróság az eljárást soron kívül megszünteti, ha az adós nem fizetésképtelen.
A csődjogi szabályozás számos problémát és jogértelmezési kérdést vet fel. Ilyen elsősorban az, hogy elegendő - e a fizetésképtelenség megállapításához önmagában a nem fizetés, vagyis a fizetési készség hiánya. A kérdés megválaszolásánál meghatározó lehet Apáthy Istvánnak az 1887-ben "A magyar csődjog rendszeréről" írt művében található meghatározás, amely szerint "az adós abban a helyzetben, amelyben minden kötelezettségének eleget nem tehet vagy azért jut, mert tartozásai tényleges vagyonát meghaladják, vagy azért, mert bizonyos időben minden hitelezőjét kielégíteni nem képes. Az adós ez állapotát csődnek nevezzük, melyet az első esetben vagyonhiányt, az utóbbiban pedig fizetési tehetetlenséget von maga után". Ugyanezen műben megfogalmazásra került, hogy "az elkésett teljesítés a nem teljesítéssel rendszerint egyenlő. Míg tehát a nem kereskedőknél a csődeljárás megindítása rendszerint a vagyon elégtelenségét tételezi fel, - a kereskedőnél az érintett okokból maga a fizetések megszüntetése jogilag elegendő arra, hogy a csőd megnyittassék". A hatályos fizetésképtelenségi jog megelégszik egyetlen hitelezői igény kielégítetlenségével is. Figyelembe véve, hogy a fizetésképtelenségnek nincs önálló büntetőjogi meghatározása a csődtörvény meghatározása és fogalomrendszere az irányadó. Egyértelműen kiderül ez a Btk.-hoz fűzött kommentárból, amikor rögzíti, hogy a Btk. 290. §-a kerettényállás és az azt megtöltő igazgatási norma a Cstv., tehát a törvényi tényállásban írt jogszabályon a csődtörvény rendelkezéseit is érteni kell.
A fentiekből önként adódik az a további kérdés, hogy melyik bíróság, a büntető vagy a gazdasági bíróság fogja a fizetésképtelenséget megállapítani. Az ugyanis kétségtelen tény, hogy ahhoz, hogy a büntető bíróság a csődbűntett vonatkozásában állást tudjon foglalni tényként kell megállapítania a fizetésképtelenséget, illetve annak hiányát. Abban az esetben, ha abból indulunk ki, hogy a Btk. 290. §-a kerettényállás, úgy egyértelműen következne, hogy a fizetésképtelenség tényének megállapítására kizárólag a csődeljárásra illetékes bíróság lenne jogosult. Ez következik a Cstv. 26. § (1) bekezdéséből, amely rögzíti, hogy a bíróság megvizsgálja az adós fizetésképtelenségét. A Cstv. azonban különbséget tesz a fizetésképtelenség vizsgálata és a fizetésképtelenség megállapítása között, ugyanis ez utóbbi esetre a Cstv. 27. § (1) bekezdésére figyelemmel kizárólag a felszámolási eljárás keretében van lehetőség.
Összeffoglalva tehát abban kell állást foglalni, hogy a fizetésképtelenség jogkérdés avagy ténykérdés. Ez utóbbi esetben ugyanis a büntető bíróság önállóan foglalhat állást a fizetésképtelenség kérdésében, amelyet adott esetben megfelelő szakértők bevonásával tisztázhat.
Ugyanakkor viszont komoly problémákat vethet fel, ha a büntető bíróság minden megkötés nélkül önállóan foglalhatna állást a fizetésképtelenség kérdésében, hiszen a fizetésképtelenségnek a felszámolási eljárásban történő megállapítása esetén még fellebbezésnek is lehet helye, a csődeljárás esetén pedig adott esetben a büntető bíróság befolyásolná az adós és hitelezői viszony alakulását, netán hátrányosan beavatkozna olyan gazdasági, pénzügyi kapcsolatokba, amelyek a fizetőképesség helyreállítását és ezáltal a hitelezői érdekek védelmét szolgálná.
A fizetésképtelenség megállapításán túlmenően komoly jelentősége van a fizetésképtelenség beállta időpontjának, ugyanis a Btk. 290. § (1) bekezdésének megfogalmazása szerint az a)-d) pontokig felsorolt magatartások csak és kizárólag a fizetésképtelenség bekövetkezte után valósíthatóak meg büntetőjogi relevanciával. Ebből következően nem elégséges a fizetésképtelenség ténykénti rögzítése, hanem feltétlenül meg kell állapítani a fizetésképtelenség beálltának időpontját is.
A gyakorlatban vitatott lehet a fizetésképtelenség mibenléte, vagyis az, hogy elegendő-e annak megállapítása, hogy az adós megfelelő összegű fizetőeszköz hiányában nem tud eleget tenni kötelezettségeinek. Elképzelhető ugyanis, hogy a pénzköveteléssel szemben az adós a teljesítés más módjával is kielégíthetné a hitelezési igényeket feltéve, hogy a hitelező ezt teljesítésnek elfogadja.
Ugyanakkor előfordulhat az is, hogy a hitelezői igény jelentkezik más formában. A fizetésképtelenséget mindig a hitelezői oldalról, a hitelezői érdekek szem előtt tartásával kell vizsgálni.
A fizetésképtelenség lehet végleges és lehet átmeneti, illetve időleges. Nyilvánvaló, hogy az időlegesen, átmenetileg bekövetkezett fizetésképtelenség, amely inkább nevezhető pénzügyi zavarnak, ugyanúgy alkalmas lehet a fizetésképtelenség megállapítására, ugyanis a fizetésképtelenség időtartamának nincs meghatározó jelentősége, hiszen ha a fizetésképtelenség a lejáratot követő hatvan napon belüli, vagy a hitelezői felszólítás utáni időre esik, egyértelműen megalapozza a fizetésképtelenség büntetőjogi megállapítását.
Más a helyzet akkor, ha az adós egyébként rendelkezik azokkal az anyagi eszközökkel, amelyekkel fizetési kötelezettségét teljesíteni tudná, de valamilyen oknál fogva ennek nem tesz eleget. Ebben az esetben, bár az adós objektíve fizetőképes meg kellene állapítani a fizetésképtelenség tényét, ugyanakkor viszont önmagában a nem fizetés bizonyos hitelezői igények vitatását is jelentheti.
Dr. Sinku Pál tanulmányában a fizetésképtelenség lényegét abban foglalta össze, hogy "az adós fizetőeszközök hiánya miatt képtelen az azonnal teljesítendő pénzkövetelésének megfizetésére".
Dr. Szollár Pál álláspontja szerint "a fizetésképtelenség megállapításának nem előfeltétele az illetékes bíróság döntése, ebben a kérdésben a büntető bíróság önállóan foglal állást". Ezzel megegyezik dr. Tóth Mihály álláspontja, aki tankönyvében bár a Cstv. 27. §-ban foglalt elemeket sorolja fel a fizetésképtelenség definíciójaként, végső soron megállapítja, hogy "a fizetésképtelenség nem jogkérdés, hanem ténykérdés és pontosan megállapítható egzakt körülmények alapozzák meg".
Dr. Molnár Gábor egyik tanulmányában elismeri, hogy "kétségtelen ugyanakkor, hogy a Cstv. rendelkezésében a fizetésképtelenség tényét a bíróság csak a felszámolási eljárás keretében állapíthatja meg", ugyanakkor leszögezi, hogy a fizetésképtelenség nem más, mint az adós átmeneti (vagy tartós) likviditási zavarai, "fizetőeszközök hiányában képtelen az azonnal (hatvan napon belül) teljesítendő" pénzkövetelések megfizetésére.
A likviditási ráta akár rohamos zuhanása önmagában még nem azonos a fizetésképtelenséggel, bár kétségkívül olyan figyelmeztető jel, amelyből az adósnak már következtetnie kell a fizetésképtelenség lehetséges bekövetkeztére.
A fenti vélemények kivonatos és igen rövid ismertetéséből egyértelműen kitűnik, hogy a fizetésképtelenség jogalkalmazási szempontból rendkívül bonyolult és ösz-szetett fogalom legalábbis addig, amíg az egységes értelmezés, illetve az egységes joggyakorlat nem alakul ki.
Az ismertetett álláspontoknak azonban van egy rendkívül lényeges közös pontjuk, mégpedig az, hogy a fizetésképtelenség definiálásakor a Cstv. rendelkezéseiből, annak taxatív felsorolásából kell kiindulni.
További kérdést vet fel a csődeljárás során adott fizetési haladék, illetve a felek által megkötött eredményes csődegyezség, amely gyakorlatilag a fizetésképtelenség hiányában a csődeljárás megszüntetését vonhatja maga után.
A kérdés megválaszolása azonban ismét visszavezet az alapproblémához, vagyis ahhoz, hogy ki és milyen eljárási szabályok mellett állapíthatja meg a fizetésképtelenséget.
Összefoglalva megállapítható, hogy a Btk. 290. §-nak keretjogszabályi jellegét sem a törvényhelyhez fűzött miniszteri indokolás, sem a Btk. magyarázata, sem pedig e témával foglalkozó elméleti és gyakorló jogászok nem vonták kétségbe. Ha pedig ez valóban így van, abban az esetben a Cstv. szabályainak alkalmazása egyben azt is jelentené, hogy a fizetésképtelenséget annak függvényében kell megítélni, hogy csődeljárásról vagy felszámolási eljárásról van-e szó.
A csődeljárás esetében a csődbíróság csupán vizsgálja, de nem állapítja meg a fizetésképtelenség tényét, így ennek megállapítása a büntető bíróságra tartozó eljárás. Ebben az esetben tehát a fizetésképtelenség ténykérdés.
Más a helyzet viszont a felszámolási eljárás keretében, mert akkor a fizetésképtelenség már jogkérdés, amelyet a Cstv. anyagi és eljárásjogi szabályai szerint kell megállapítani.
Amint arról már szó esett igen lényeges a fizetésképtelenség kezdő időpontjának a meghatározása, ugyanis a törvényhez fűzött indokolás szerint "a fizetésképtelenség beállta azt a legkorábbi időpontot jelenti, amelytől az elkövetési magatartás tanúsítható". Az idézett megállapítás nyilvánvalóan csak a Btk. 290. § (1) bekezdésére és természetesen a 291. §-ra vonatkozik, ugyanis a 290. § (3) bekezdése a fizetésképtelenséghez vezető magatartásokat rendeli büntetni abban az esetben, ha a hitelezői igények kielégítése részben, vagy egészben meghiúsult. Ebből következően látható, hogy a fizetésképtelenség az ún. hagyományos csődbüntett esetén feltétele a bűncselekmény elkövetésének, míg a (3) bekezdés esetében következménye az elkövetési magatartásoknak.
Amennyiben a fizetésképtelenség feltétele a bűncselekmény megvalósításának, úgy teljesen közömbös, hogy a fizetésképtelenségre milyen okból került sor, esetleg az adósnak tulajdonítható helytelen gazdasági döntések, vagy netán objektív gazdasági körülmények idézték volna elő. Nem hagyható figyelmen kívül azonban az az eset, ha az adósnak a 290. § (1) bekezdés a)-d) pontjában felsorolt magatartásai idézték elő a fizetésképtelenséget, mert ebben az esetben amennyiben a hitelezői igények kielégítése is részben, vagy egészben ezáltal hiúsul meg, úgy feltétlenül vizsgálandó a csődbűntett egyéb alapesetének megvalósulása. Az (1) bekezdés esetében az adós a fizetésképtelenség bekövetkeztében gyakorlatilag teljesen vétlen is lehet, a bűncselekmény megállapításának feltétele viszont, hogy ezt követően tanúsítsa a már említett elkövetési magatartásokat. Amint arról már szó esett a csőd, illetve felszámolási eljárás során az eljáró bíróság vizsgálja, illetve megállapítja az adós fizetésképtelenségét és annak időpontját. Ugyanakkor viszont az adós a bíróság által megállapított időpont előtt már korábban fizetésképtelen lehetett, amely időszak ugyancsak büntetőjogi elbírálást igényel, vagyis a büntetőjogi felelősség kezdete korábban kezdődhet, mint a bíróság által megállapított idő.
Rendkívül lényeges a Btk. 290. § (1) bekezdésének a megszövegezése, ugyanis a fizetésképtelenségnek egyértelműen az adós gazdasági tevékenységének körében kell bekövetkeznie. Ugyanis abban az esetben, ha a fizetésképtelenségét egyéb más, a gazdasági tevékenység körébe nem sorolható magatartás okozta, úgy a bűncselekmény megállapítására sem kerülhet sor.
Előfordulnak olyan esetek is, amikor a vállalkozás fenntartója már a gazdasági tevékenység megkezdésekor fizetésképtelen és ezt a vállalkozás fenntartása alatt mindvégig megőrzi olyan formában, hogy gazdasági tevékenységét hitelekre, kölcsönökre építi vagyon nélkül, amely már önmagában ésszerűtlen gazdálkodást feltételezne.
Ebben az esetben azonban változatlanul abból kell kiindulni, hogy a fizetésképtelenségnek a gazdasági tevékenység körében kell bekövetkeznie, ezért az előbb említett fizetésképtelenség e kritériumnak nem felel meg, hiszen már az induláskor fizetésképtelen volt az adós. Ebben az esetben azonban igen körültekintően kell vizsgálni, hogy esetleg más bűncselekmény, netán vállalkozás, illetve legális gazdasági tevékenység mögé bújtatott csalás megállapítható-e, vagy sem.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy a két bűncselekmény - a csalás és a csődbűntett - ilyen formában kizárja egymást, ugyanis a mások megtévesztését nem lehet gazdasági tevékenységnek tekinteni, ezért a csődbűntett megállapítására sem kerülhet sor. Ugyanakkor viszont a tényleges gazdasági tevékenység során történő megtévesztő magatartás, pl. színlelt ügyletkötés, a fizetésképtelenség látszatának keltése, stb. kizárja a csalás megállapítását, mivel ellenkező esetben a csalással a tényleges gazdasági tevékenység elismerése lenne megkérdőjelezve.
A Btk. 290. § (3) bekezdésének megfogalmazása szerint, aki a hitelezői kielégítését részben, vagy egészben azáltal hiúsítja meg, hogy fizetésképtelenné válását vagy annak látszatát az (1) bekezdés a)-d) pontjaiban írt magatartások valamelyikével idézi elő az is csődbűntettet követ el. Látható, hogy ebben az esetben a fizetésképtelenség az adós magatartása következtében áll elő, mégpedig az (1) bekezdés a)-d) pontjaiban felsorolt magatartások tanúsításában. E magatartást szokásos csalárd bukásnak is nevezni, amely természetesen nem azonos a Csemegi-kódex 414. §-ban szabályozott csalárd bukással, sőt a tényállási elemek vizsgálata révén inkább a 416. §-ban szabályozott vétkes bukáshoz hasonlatos, hiszen ez esetben a fizetési képtelenségbe pazarlása, gondatlan üzletvezetése, tőzsdejáték, vagy oly merész üzletek által jutott, mely rendes üzletköréhez nem tartozott.
Látható, hogy a 290. § (3) bekezdése esetében az elkövetői magatartás mindig megelőzi a fizetésképtelenség bekövetkeztét és az adós által kifejtett magatartás vagy fizetésképtelenséget, vagy fizetésképtelenség látszatát eredményezi. A törvényi megfogalmazásból következően ebben az esetben nem szükséges a vagyon tényleges csökkenése, illetve elvesztése, elegendő ennek látszatának keltése.
Figyelemmel arra, hogy a korábbiakban írtak szerint a csődbűntett egyértelműen kerettényállás, az alanyok körének meghatározásakor is a Cstv. rendelkezéseiből kell kiindulni.
A Cstv. 3. § (1) bekezdés a) pontja alapján gazdálkodó szervezet: az állami vállalat, a tröszt, az egyéb állami gazdálkodó szerv, a szövetkezet, a gazdasági társaság, a közhasznú társaság, az egyes jogi személyek vállalata, a leányvállalat, a vízközmű-társulat kivételével a vízgazdálkodási társulat, valamint az erdőbirtokossági társulat, továbbá az önkéntes kölcsönös biztosító pénztár. Ez a fogalom-meghatározás gyakorlatilag az adósi oldalról megközelítve határozza meg a Cstv. hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezet körét, amely nem azonos a Ptk. és más jogszabályokban felsorolt gazdálkodó szervezetekkel.
Ugyanezen paragrafus b) pontja szerint adós az a gazdálkodó szervezet, amely tartozását (tartozásait) az esedékességkor nem tudta, vagy előreláthatóan nem tudja kiegyenlíteni, míg hitelező: a csődeljárásban és a felszámolási eljárásban a felszámolás kezdő időpontjáig - az, akinek az adóssal szemben jogerős és végrehajtható bírósági, hatósági határozaton (végrehajtható okiraton) alapuló, vagy az adós által nem vitatott, vagy elismert lejárt pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van, továbbá a csődeljárásban az is, akinek a csődeljárás kezdő időpontjában még le nem járt, de az adós által elismert pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van. A végelszámolási eljárásban hitelező mindenki, akinek a gazdálkodó szervezettel szemben pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van. A felszámolás kezdő időpontja után hitelező mindenki, akinek az adóssal szemben pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van és azt a felszámoló nyilvántartásba vette.
A bűncselekmény alanyaival kapcsolatosan a Btk. 291/A. § tartalmaz értelmező rendelkezést. Az (1) bekezdés szerint a 290. és 291. §-ban meghatározott bűncselekményt tettesként az követi el, aki a gazdálkodó szervezet (adós) vagyonával vagy annak egy részével rendelkezni jogosult akkor is, ha a fizetésképtelenség, a vagyon csökkenése a gazdálkodó szervezet (adós) vonatkozásában áll fenn és a tettes a gazdálkodó szervezet (adós) hitelezőjének kielégítését hiúsítja meg.
A gazdálkodó szervezet vagyonával általában a gazdálkodó szerv vezetője vagy vezető tisztségviselője rendelkezhet.
A Cstv. 3. § d) pontja szerint a gazdálkodó szerv vezetője: állami vállalatnál, trösztnél, tröszti vállalatnál, egyéb állami gazdálkodó szervnél, egyes jogi személyek vállalatánál, leányvállalatnál, illetve vízgazdálkodási társulatnál az igazgató (vállalati biztos), szövetkezetnél az igazgatóság (ügyvezető igazgató), vagy az ügyvezető elnök, közkereseti és betéti társaságnál az üzletvezetésre képviseletre jogosult tag(ok), egyesülésnél, közös vállalatnál az igazgató, korlátolt felelősségű társaságnál az ügyvezető(k), részvénytársaságnál az igazgatóság vagy az alapszabályban az ügyvezetésre feljogosított szemé-ly(ek), önkéntes kölcsönös biztosító pénztárnál az ügyvezető (ha a pénztár ügyvezetőt nem alkalmaz az igazgatótanács), a magánnyugdíjpénztárnál az ügyvezető.
A gazdálkodó szervezet vagyonával való rendelkezési jogosultságot jogszabályok határozzák meg és ez a jogosultság (főszabályként) nem ruházható át. Jogszabályok írják elő azt is, hogy kivételesen milyen esetben, milyen terjedelemben lehet a rendelkezési jogosultságot átruházni. Ha olyan személy rendelkezik a vagyonnal, akinek erre nincs jogosultsága és jogellenesen csökkenti a vagyont, úgy a Btk.-ban szabályozott valamely vagyon elleni bűncselekmény elkövetése jöhet szóba.
A Cstv. rendelkezései szerint jogosult a gazdálkodó szervezet vagyonával rendelkezni a vagyonfelügyelő, a felszámoló és a végelszámoló.
Az adós gazdálkodó szervezet vezetői a hatáskörüket csak a vagyonfelügyelő részére biztosított jogok megsértése nélkül gyakorolhatják.
A vagyonfelügyelő a hitelezői érdekek védelmének szem előtt tartásával figyelemmel kíséri az adós gazdasági tevékenységét, amelynek során a) áttekinti az adós vagyoni helyzetét, betekinthet az adós könyveibe, pénztárát, értékpapír- és áruállományát, szerződéseit, bankszámláit megvizsgálhatja, gazdálkodó szervezet vezetőitől felvilágosítást kérhet és erről a hitelezőket az 5. §-ban foglaltaknak megfelelően tájékoztatja, b) [hatályon kívül helyezte az 1997. évi XXVII. tv. 34. § (3) bekezdése], c) a 12. § (1) bekezdésében foglaltak kivételével jóváhagyja az adósnak a csődeljárás kezdő időpontját követően keletkező vagyoni jellegű kötelezettségvállalásait, ha azok a fizetési haladékkal egyetértő hitelezők által meghatározott összeget meghaladják, d) felhívja az adóst követeléseinek teljesítésére és ellenőrzi annak végrehajtását, e) keresettel megtámadhatja az adósnak a csődeljárás kezdő napját megelőző egy éven belül és az eljárás kezdetét követően megkötött szerződését vagy jognyilatkozatát, ha annak tárgya az adós vagyonából történő ingyenes elidegenítés, illetőleg a vagyont terhelő ingyenes kötelezettségvállalás vagy harmadik személy javára feltűnően nagy értékkülönbséggel megkötött visszterhes jogügylet.
A vagyonfelügyelő csak olyan kifizetéseket hagyhat jóvá, amelyek az adós célszerű működéséhez szükségesek [14. § (2)-(4) bekezdés].
A felszámolás kezdő időpontjától a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet.
A felszámoló a felszámolási eljárás alatt köteles gondoskodni az adós vagyonának megóvásáról, megőrzéséről.
A felszámoló az adós vagyontárgyait nyilvánosan értékesíti a forgalomban elérhető legnagyobb áron. A felszámoló az értékesítést pályázat vagy árverés keretében végzi [49. § (1) bekezdés].
A végelszámoló a végelszámolási eljárás alatt köteles gondoskodni a gazdálkodó szervezet vagyonának megóvásáról, megőrzéséről, különösen a mezőgazdaságilag művelhető földek termőképességének fenntartásáról, továbbá a környezetvédelmi, természetvédelmi és műemlékvédelmi követelmények betartásáról a végelszámolás kezdő időpontját megelőző időszakból eredő, bizonyított környezeti károsodások, környezeti terhek olyan rendezéséről, amely az eljárás során a környezeti károsodások, illetve a vagyontárgyaknak a környezeti terhekkel történő értékesítését is jelenti.
Ha a vagyonnal rendelkezni jogosult személy megbízás alapján jogellenesen csökkenti a gazdálkodó szervezet vagyonát, de a vagyonnal történő rendelkezés átruházása érvénytelen, az értelmező rendelkezés (2) bekezdése alapján csődbűntettnek, illetve a hitelezők megkárosítása vétségének tettesévé válik.
A (2) bekezdés alapján tettesként vonható felelősségre az a vagyonnal ténylegesen rendelkezni jogosult személy is, aki a vagyonnal történő rendelkezés jogát jogellenesen ruházza át másra.
Az adminisztratív csődbűntett esetében problémát okoz a Cstv. 34. § (2) bekezdésének értelmezése, amely szerint a felszámolás elrendelését követően csak a felszámoló tehet a vagyonnal kapcsolatosan érvényes jognyilatkozatot. Ebből gyakorlatilag az következne, hogy az (5) bekezdésben szabályozott csődbűntett elkövetője kizárólag a felszámoló lehetne, mivel az adós rendelkezési jogosultsága megszűnt. Kétségtelen, hogy mindez az (5) bekezdés alkalmazása tekintetében speciális alanyokat fogalmaz meg. A bűncselekmény alanyának értelmezésére a Btk. 291/A. §-a szolgál, amely szerint e bűncselekmény elkövetője nemcsak a Cstv. 31. §-ának (1) bekezdésében megjelölt gazdálkodó szervezet vezetője, illetve tisztségviselője lehet, hanem az is, aki az adós gazdálkodó szervezet vagyonával vagy annak egy részével rendelkezni jogosult. Abban az esetben tehát, ha az ügyvezető terhelt a felszámolási eljárás megindítását követően többszöri felszólításra sem vette fel a kapcsolatot a felszámolóval szándékosan elmulasztotta az együttműködési kötelezettségét és ezáltal a felszámolási eljárás lefolytatását jelentősen késleltette (BH 1999/102.).
Kétségtelen, hogy a 291/A. § (1) bekezdésének rendelkezése ellentétben áll a 290. § (5) bekezdésében írt elkövetési magatartással, ugyanis a 291/A. § (1) bekezdése nem differenciál a csődbűntett különböző alapesetei között, amikor az elkövetői kört a vagyoni rendelkezéssel határozza meg. A 290. § (5) bekezdésében pusztán adminisztrációs mulasztással valósul meg a bűncselekmény. A bírói gyakorlat azonban a Legfelsőbb Bíróság fentebb idézett határozatát követi, így a gyakorlaton esetleges jogszabályi módosítások változtathatnak.
Az elkövetési magatartások elemzése előtt feltétlenül tisztázni kell, hogy mi a bűncselekmény elkövetési tárgya.
A tárgy meghatározása során abból kell kiindulni, hogy a csődbűntett valamennyi fordulata azt a vagyontömeget védi, amely a hitelezői igények kielégítését szolgálja. A bűncselekmény elkövetési tárgya tehát a fedezetül szolgáló vagyon.
A Cstv. 3. § (1) bekezdés e) pontja szerint vagyon mindaz, amit a számvitelről szóló törvény befektetett eszköznek vagy forgóeszköznek minősít. A Cstv. 4. § (2) bekezdése szerint a gazdálkodó szervezet vagyona a tulajdonában (kezelésében) lévő vagyon. A gazdálkodó szervezet vagyonaként kell figyelembe venni a leányvállalata vagyonát, tröszt esetében a tröszti vállalatok vagyonát, ha a tröszt létesítő határozatát az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. tv. 49. §-a alapján adták ki.
A csődeljárás és a felszámolási eljárás, valamint a végelszámolás körébe tartozik a gazdálkodó szervezet minden vagyona, amellyel a csőd, vagy a felszámolási eljárás, illetve a végelszámolás kezdő időpontjában rendelkezik, továbbá az a vagyon, amelyet ezt követően, de az eljárás tartama alatt szerzett. A vagyon lehet ingó és ingatlan feltéve, hogy végrehajtás alá vonható, továbbá forgalomképes jogok, követelések és mindaz, amelyekkel kapcsolatosan az adós tulajdonosi jogosítványokkal rendelkezik. Nem hagyhatók figyelmen kívül a vagyon meghatározásánál a Cstv. 4. § (3) bekezdés a)-d) pontjaiban írt kivételek, amelyek nem képezhetik az adós vagyonát, ezért a hitelezői igények kielégítését sem szolgálhatják. A fentieknek megfelelően nem tartozik az adós vagyonába az általa kezelt állami vagyon, az állami tulajdonban levő erdő, természetvédelmi területek, műemlékek, vízgazdálkodási társulatok kezelésében lévő vizek és vízi létesítmények, a kárpótlási célra elkülönített termőföld, illetve földalap, továbbá a gazdálkodó szervezet vagyonából az az ingatlan, amely a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. tv. 7. § (1) bekezdésében foglaltak alapján a kormány által jóváhagyott jegyzékben szerepel.
A csődeljárás és felszámolási eljárás, valamint a végelszámolás során nem minősül az adós vagyonának a más tulajdonát képező, de szerződésen vagy egyéb jogcímen az adós birtokában, illetve kezelésében lévő vagyontárgy.
A) A vagyon elrejtése, megrongálása, megsemmisítése, használhatatlanná tétele: A vagyon elrejtése azt jelenti, hogy az adós a végrehajtás alá vonható vagyonát a hitelezői számára hozzáférhetetlenné teszi. Ez történhet akár úgy, hogy a szóban levő vagyontárgyakat fizikai értelemben máshol helyezi el, átcímkézi, átcsomagolja, illetve úgy is, hogy a vagyonleltárban, mérlegben, vagyis a vagyon-nyilvántartásban nem szerepelteti.
A vagyon elrejtésének tipikus módja, amikor az adós olyan új vállalkozást, vagy vállalkozásokat hoz létre, amelyekbe a tartozás fedezetéül szolgáló vagyont átruházza. Az esetek többségében a vagyon útja és a vállalkozások további sorsa egy idő után már nem is követhető nyomon és előbb-utóbb a vagyon a vállalkozással együtt eltűnik.
A vagyon eltitkolása mindössze annyiban különbözik az elrejtéstől, hogy a hitelező ez esetben nem is szerez tudomást a vagyon létezéséről, ezért azt gyakorlatilag már elrejteni sem kell, mindössze nem kell mások tudomására hozni. Ez esetben a vagyon gyakorlatilag nem is kerül be az adós nyilvántartásába. Mind az elrejtés, mind az eltitkolás lényegéhez tartozik, hogy a vagyon ténylegesen meg van, létezik és abban változás sem következik be.
A megrongálás a fentiekkel szemben már a vagyontárgy állagának olyan megkárosítását jelenti, amelynek következtében a dolog korlátozottan alkalmas eredeti funkciójára, ezért rendeltetésszerű használatra gyakorlatilag alkalmatlan, amelynek következtében értéke is csökken.
A megsemmisítés a vagyontárgy állagának olyan végleges megszüntetése, hogy az eredeti állapotába már nem állítható vissza, vagy olyan súlyos fokú károsítás, amelynek következtében rendeltetésszerű használatra alkalmatlanná válik.
A használhatatlanná tétel nem feltétlenül a vagyontárgy megrongálását jelenti, sőt az esetek többségében olyan állagkárosodás nélkül járó beavatkozás, amely akár átmenetileg, akár véglegesen alkalmatlanná teszi a dolog, illetve a vagyon rendeltetésszerű használatát. Az elkövetési magatartás megítélése szempontjából közömbös az is, hogy adott esetben a vagyon ismét eredeti állapotában helyreállítható és rendeltetésszerű használatra is alkalmassá válik.
B) A színlelt ügyletek a felek valóságos akaratát elpalástolják, amelynek révén az adós rendszerint tulajdonátruházási ügylet révén kívánja a hitelezői igények kielégítésének alapjául szolgáló vagyont egyrészt a végrehajtás alól kivonni, másrészt saját magának megtartani. A színlelt ügylet a Ptk. 207. § (4) bekezdése szerint semmis, ha pedig az más szerződést leplez, a szerződést a leplezett szerződés alapján kell megítélni.
A Ptk. 234. § (1) bekezdése szerint a semmis szerződés érvénytelenségére - ha a törvény kivételt nem tesz - bárki határidő nélkül hivatkozhat és a semmisség megállapításához külön eljárásra sincs szükség. A csődbűntettet elbíráló bíróság az eljárás felfüggesztése nélkül önállóan dönt a színlelt szerződés érvénytelenségéről, vagyis nincs szükség külön eljárás lefolytatására.
Kétes követelés elismerése esetén az adós olyan követelést ismer el, amelynek ténybeli alapja, vagy jogi indokoltsága vitatható és vitatja, ám ennek ellenére egyoldalú jognyilatkozatával a fedezet hiányában behajthatatlan követelést a hitelezők listájába foglalja, amely már önmagában vagyoncsökkenést eredményez. Ebben az esetben a követelés érvényes jogcímen alapul.
C) A veszteséges üzletbe kezdés, illetve veszteséges üzlet folytatása csak akkor tényállás-szerű, ha azt ésszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétesen fejtik ki.
Az ésszerű gazdálkodás meghatározása rendkívül nehéz és bonyolult kérdés, ugyanis a gazdálkodás már önmagában tartalmaz valamelyik fél oldalán bizonyos kockázati elemeket. A nagyobb kockázatvállalás nagyobb eredményt produkálhat és látványosan sikeresebb lehet, mint a kevesebbet kockáztató, de szolidabb nyereséget elkönyvelő vállalkozás. Az ésszerűséget gyakorlatilag a kockázatvállalás mértéke és gazdasági indokoltsága, illetve ezek egymáshoz viszonyított aránya határozza meg.
A kockázatvállalás az előre látható hátrány és a várható előny bekövetkeztének egymáshoz viszonyított arányát jelenti. Az ésszerű kockázatvállalás esetén a gazdasági eredmény elérésére gazdaságilag megalapozottabb és nagyobb arányban lehet számítani, ahol a véletlenszerű tényezők csak csekély mértékben játszhatnak szerepet. Az ésszerű gazdálkodással ellentétesen más módon csökkenti a vagyonát az, aki például olyan üzletbe kezd, amelynél eredendően tudatos veszteséggel számol, de abban reménykedik, hogy végül a szokásosnál lényegesen nagyobb nyereségre fog szert tenni. E körbe vonható a szerencsejátékok és a fogadások esete, illetve áruk, értékpapírok nagyösszegű hitelben történő felvásárlása, illetve áron aluli eladása.
Az üzletbe kezdés annyit jelent, hogy az elkövető a lehetséges hátrányos következményekkel számolva kezdi meg üzleti tevékenységét, míg a veszteséges üzlet folytatására akkor kerül sor, amikor a gazdasági tevékenység folyamatában észleli az ésszerűtlen kockázatvállalás káros következményeit, ám a tevékenység folytatásával nem hagy fel.
A veszteséges üzlet megkezdése, illetve a veszteséges üzlet folytatása már önmagában ellentétes az ésszerű gazdálkodás követelményeivel feltéve, hogy az adós átlátja tevékenységének jellegét.
A megengedett kockázatvállalás azonban kizárja a cselekmény jogellenességét.
D) A vagyon tényleges, vagy színlelt csökkentése az ésszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétes. A vagyon tényleges csökkentése értelemszerűen azt jelenti, hogy a vagyonban mérhető aktívumcsökkenés következik be. A vagyon tényleges csökkentése nem az adós gazdálkodásával van közvetlen összefüggésben, hanem a vállalkozás keretein kívüli tevékenységgel van kapcsolatban. Aki színleg csökkenti a vagyonát az csak a vagyoncsökkenés látszatát kelti, a vagyon gyakorlatilag érintetlen marad.
A Btk. 290. § (1) bekezdésének megfogalmazása szerint a bűncselekményt az követi el, aki fizetésképtelensége esetén az a)-d) pontokig felsorolt magatartásokat tanúsítja "s ezzel a hitelezői kielégítését részben, vagy egészben meghiúsítja".
A (3) bekezdés viszont már úgy fogalmaz, hogy "aki a hitelezői kielégítését részben, vagy egészben azáltal hiúsítja meg, hogy a fizetésképtelenné válást, vagy annak látszatát az (1) bekezdésben írt magatartások valamelyikével idézi elő" bűntettet követ el.
Végül az (5) bekezdés megfogalmazása szerint az ún. adminisztratív csődbűntettet az követi el, aki a felszámolás elrendelését követően jogszabályi kötelezettségeinek nem tesz eleget "és ezzel a felszámolás eredményét részben, vagy egészben meghiúsítja".
A fentiekből kitűnően a Btk. 290. §-ban írt csődbűntett valamennyi fordulata eltérő tartalommal ugyan, de materiális bűncselekményt fogalmaz meg. A bűncselekmény eredménye tehát az (1) és (3) bekezdés esetében az elkövetési magatartásoktól függetlenül a hitelezői igények kielégítésének teljes, vagy részleges meghiúsítása. Kétségtelen, hogy a tényállás valamennyi esetben az adós "hitelezőiről" tesz említést, a bűncselekmény azonban akár egyetlen hitelezői igény részbeni kielégítetlen-sége esetén is befejezett bűncselekmény megállapítását eredményezi, illetve eredményezheti.
Eltérő álláspontot képvisel ettől dr. Szollár Pál, amikor tanulmányában kifejti, hogy mivel a törvény a hitelezők kielégítéséről beszél, tehát többes számot használ, befejezett csődbűntett csak akkor valósul meg, ha a Btk. 290. §-ának (1) bekezdésében írt valamely magatartás legalább két hitelező igényének kielégítését gátolja meg. A szerző szerint ha az elkövető csak egy követelést veszélyeztet, ezen bűncselekmény nem állapítható meg.
Ugyanakkor viszont dr. Molnár Gábor a csődbűntettről írt cikkében egyértelműen leszögezte, hogy "már egy hitelező kielégítésének részbeni meghiúsításával befejeződik a bűncselekmény".
Részbeni meghiúsításról van szó akkor is, ha a hitelezői kör egy részének az igénye is kielégítetlenül marad.
Az elkövetési magatartások és az eredmény bekövetkezte között szigorú okozati összefüggésnek kell lennie, hiszen abban az esetben, ha a hitelezők kielégítése nem az adós magatartásának következtében hiúsul meg, úgy bűncselekmény megállapítására sem kerülhet sor. Ebbe a körbe tartozhat az az eset, amikor a tartozás fedezetéül szolgáló vagyon elvész, megsemmisül vagy az adósnak fel nem róható magatartás következtében alkalmatlanná válik a hitelezői igények kielégítésére. A fentiekből következően mindaddig, amíg az eredmény nem következik be, addig a bűncselekménynek kizárólag kísérleti szakasza állapítható meg.
Figyelemmel arra, hogy a csődbűntett tényállása alapvetően a hitelezők érdekeinek védelmét szolgálja és ezért rendeli büntetni a kielégítésre szolgáló vagyonnal kapcsolatos és az a)-d) pontban felsorolt magatartásokat, feltétlenül tisztázni kell, hogy kiket tekinthetünk az adós hitelezőinek.
E tekintetben a Cstv. 3. § (1) bekezdés c) pontjából kell kiindulnunk, amely szerint hitelező a csődeljárásban és a felszámolási eljárásban a felszámolás kezdő időpontjáig az, - akinek az adóssal szemben jogerős és végrehajtható bírósági, hatósági határozaton (végrehajtható okiraton) alapuló, vagy az adós által nem vitatott, vagy elismert, lejárt pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van, továbbá a csődeljárásban az is, akinek a csődeljárás kezdő időpontjában még le nem járt, de az adós által elismert pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van. A végelszámolási eljárásban hitelező mindenki, akinek a gazdálkodó szervezettel szemben pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van. A felszámolás kezdő időpontja után hitelező mindenki, akinek az adóssal szemben pénzvagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van és azt a felszámoló nyilvántartásba vette.
A fenti szabályozásból kitűnően változik a hitelezői minőség attól függően, hogy csődeljárásról, felszámolási eljárásról vagy végelszámolásról rendelkezik a jogszabály. A hitelezői kört legutóbb az 1997. évi XXVII. tv. módosította. Abban az esetben viszont, ha az adós más forrásból - akár saját vagyonából, más vállalkozásból - a hitelezői igényeket kielégíti, úgy eredmény hiányában értelemszerűen befejezett bűncselekmény sem állapítható meg.
A hitelezői igények kielégítése kapcsán felvetődik a csődegyezség kérdése, ugyanis az eredményes csődegyezség meghatározó jelentőségű lehet az adós gazdálkodó szervezet további tevékenységére, illetve a hitelezői igények egyéb módon történő kielégítésére. A fizetési moratórium ugyanis egyértelműen a fizetőképesség megtartását vagy megteremtését célozza, amelynek eredményeként a hitelező igénye végül is kielégítést nyerhet, vagyis a csődhelyzet kialakulásához vezetett okok végül is felszámolhatók.
A csődeljárás megindítására értelemszerűen az adós fizetési képességének hiányában kerül sor, majd a csődegyezség az adós fizetési képességét igyekszik helyreállítani. A csődeljárásban az adós fizetésképtelenségét az eljáró bíróság nem állapította meg, ugyanakkor viszont az adós azt a csődegyezségben elismerte. Alapvetően tehát a csődegyezség a fizetésképtelenséget érintheti, ugyanis a hitelezői igények a Cstv.-ben megszabott határidőben és eljárás keretében nem nyertek kielégítést. Ilyen körülmények között tehát az utólagos csődegyezség a bűncselekmény elkövetését nem érinti.
A bűncselekmény kísérlete annak függvényében állapítható meg, hogy melyik alapesetről van szó.
Az (1) bekezdés esetében szükséges annak ismételt megemlítése, hogy a fizetésképtelenség önmagában nem büntetendő cselekmény még akkor sem, ha annak bekövetkeztében az adós magatartása is szerepet játszott. A kísérlet tehát kizárólag a fizetésképtelenség bekövetkezte után, de még a hitelezői igények kielégítésének akár részbeni meghiúsítása előtt állapítható meg, vagyis az (1) bekezdés a)-d) pontokig felsorolt elkövetői magatartások megkezdése, de be nem fejezése között.
A (3) bekezdés esetében ugyanezen elkövetői magatartások idézik elő a fizetésképtelenséget és a hitelezők kielégítésének akár részbeni meghiúsítását. Ebben az esetben az elkövetési magatartások befejezése után is megállapítható a kísérlet feltéve, hogy a hitelezői igények még nem sérültek.
Más a helyzet az (5) bekezdésben szabályozott ún. adminisztrációs csődbűntett esetében, ugyanis a törvény megfogalmazása szerint az eredmény ez esetben nem a hitelezők kielégítésének, hanem a felszámolás eredményének részben vagy egészben történő meghiúsítása.
Az eredmény meghatározása előtt tehát arra a kérdésre kell választ keresni, hogy mit tekinthetünk a felszámolás eredményének.
A kérdés megválaszolásánál abból kell kiindulni, hogy a Cstv. 1. § (3) bekezdésének meghatározása szerint a felszámolási eljárás olyan eljárás, amelynek célja, hogy a fizetésképtelen adós jogutód nélküli megszüntetése során a hitelezők a törvényben meghatározott módon kielégítést nyerjenek. E törvényi megfogalmazásból kitűnően a felszámolási eljárásnak kettős célja van, egyrészt az adós jogutód nélküli megszüntetése, másrészt a hitelezők maradéktalan és teljes körű kielégítése. Amint arról a korábbiakban már szó volt, a bíróság abban az esetben, ha az adminisztrációs kötelességeket felhívás ellenére nem teljesítik elrendeli az egyszerűsített felszámolást.
A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében kifejtette, hogy az (5) bekezdésben szabályozott bűncselekmény akkor válik befejezetté, azaz a felszámolás eredménye akkor tekinthető meghiúsultnak, ha a bíróság az ún. egyszerűsített felszámolást elrendeli (BH 1995. 555.; 1997. 471.).
Nyilvánvalónak tűnik, hogy e bűncselekmény kísérlete akkor állapítható meg, ha az adóshoz a felszámoló kérelme megérkezik ugyan, de az abban foglaltaknak a vele szemben alkalmazott intézkedések ellenére nem tesz eleget, de még a felszámolási eljárás megkezdésére nem került sor.
A 290. § (5) bekezdésében írt csődbűntett azáltal valósul meg, hogy az elkövető a felszámolás elrendelését követően a jogszabályban előírt beszámolási, leltárkészítési vagy egyéb tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget és ezzel a magatartásával a felszámolás eredményét részben vagy egészben meghiúsítja. Az (5) bekezdésben írt csődbűntett harmadik alapesetét gyakorlatilag adminisztratív csődbűntettnek szokás nevezni, amely találóan jelzi, hogy ebben az esetben másról van szó, mint az (1) és (3) bekezdés esetében, hiszen az elkövetési magatartás nem a vagyonnal és nem is a gazdasági tevékenységgel, hanem az adatszolgáltatási kötelezettség nem teljesítésével, vagyis adminisztratív tevékenységgel van összefüggésben. A törvényszövegben szereplő "jogszabály" a többször módosított 1991. évi IL. törvényt jelenti (BH 1996. 187.) A csődtörvény a felszámolási eljárás során beszámolási, leltárkészítési és egyéb tájékoztatási kötelezettséget ír elő, így pl. a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vezetője, vagy a felszámoló részére. Az (5) bekezdés ezeknek az előírásoknak a megszegését vagy nem teljesítését rendeli büntetni. A felszámolási eljárás olyan eljárás, amelynek célja, hogy a fizetésképtelen adós jogutód nélküli megszüntetése során a hitelezők a törvényben meghatározott módon kielégítést nyerjenek. A felszámolási eljárás az adós fizetésképtelensége esetén az adós, a hitelező vagy a végelszámoló kérelmére, vagy a cégbíróság értesítése alapján folytatható le (Cstv. 22. §).
A fizetésképtelenség tényét a bíróság vizsgálja meg. Amennyiben az adós a bíróság értesítésére nem válaszol, úgy azt vélelmezni kell. Amennyiben a bíróság a fizetésképtelenséget megállapítja, úgy végzésben elrendeli a felszámolást. A fizetésképtelenséget a bíróság a Cstv. 27. § (2) bekezdésében írt esetekben állapítja meg. Amennyiben az adós nem fizetésképtelen, az eljárást a bíróság megszünteti.
A felszámolás kezdő időpontjában a gazdálkodó szervezet valamennyi tartozása lejárttá (esedékessé) válik.
A felszámoló felméri a gazdálkodó szervezet vagyoni helyzetét és a vele szemben támasztott követeléseket. A felszámoló nyitó felszámolási mérleget készít, megtervezi a felszámolás végrehajtásához szükséges költségeket és ütemtervet készít, ideértve a gazdasági tevékenység ésszerű befejezéséhez, valamint az állagmegóváshoz szükséges feladatokat és pénzügyi feltételeket különös tekintettel a felesleges munkaerő leépítésére. A felszámoló az ütemtervet köteles a hitelezői választmánynak vagy bármely hitelezőnek - kérésre - bemutatni, aki az ellen a bíróságnál kifogással élhet [Cstv. 46. § (1)-(2), Cstv. 51. §]. Ha a vagyon a várható felszámolási költségek fedezetére sem elegendő, vagy a nyilvántartások, illetve a könyvvezetés hiányosságai miatt az eljárás technikailag lebonyolíthatatlan, a bíróság a felszámoló kérelmére és írásbeli előkészítése alapján - a kérelem beérkezését követő 15 napon belül - végzésben elrendeli az adós vagyonának, illetve be nem hajtott követeléseinek a hitelezők közötti felosztását az 57. § (1) bekezdése alapján, valamint az adós megszüntetését. A bíróság elrendeli a jogerős végzésnek a Cégközlönyben való közzétételét és azt megküldi a 29. §-ban foglalt szerveknek [Cstv. 60. §, 63/A. § (1)].
A végelszámoló a végelszámolási eljárás alatt köteles gondoskodni a gazdálkodó szervezet vagyonának megóvásáról, megőrzéséről.
Az (5) bekezdés ugyanúgy eredmény bűncselekmény, mint az (1), vagy a (3) bekezdésben írt alapeset azzal a különbséggel, hogy itt az eredmény a felszámolás eredményének részben vagy egészben történő meghiúsítása. A törvény ennek megfelelően áttételesen és közvetett módon védi a hitelezők érdekeit, ugyanis a felszámolási eljárásban eljáró bíróság működésének eredményességétől függhet a hitelezői igények kielégítése.
A felszámolás eredményének meghiúsításával járó csődbűntett törvényi tényállása nem közvetlenül a hitelezők kielégítésére szolgáló vagyonnak, hanem a felszámolás bírósági eljárásának a védelmét biztosítja, közvetetten azonban a hitelezők érdekeit is védi azáltal, hogy az adóst olyan magatartások tanúsítására kötelezi, amelyek jogi eszközökkel is kikényszeríthetők.
Mind az (1), mind a (3) bekezdés közvetlenül az adós hitelezői kielégítésének részben vagy egészben történő meghiúsítását bünteti. Ezzel szemben az (5) bekezdésben a felszámolás eredményének részben vagy teljes egészben meghiúsítása szerepel és a hitelezői igényekre még csak utalás sincs. Ebből következően az eredmény az eljárás sikeres lefolytatása, vagy a felszámolás eredményének részben vagy egészben való meghiúsítása az eljárás teljes vagy részleges, átmeneti vagy végleges megakadályozása.
Van olyan nézet, amely szerint a felszámolási eljárás eredménye a hitelezői igények kielégítése. Ennek ellentmondani látszik a törvényhez fűzött miniszteri indokolás, amely szerint a csődtörvény által a gazdálkodó szervezet vezetője részére előírt kötelezettségek - leltárkészítés, beszámolás, tájékoztatás - megszegését vagy nem teljesítését bünteti az (5) bekezdés és ezáltal a felszámolás eredményének a részben vagy egészben meghiúsítását.
A felszámolás eredményének meghiúsítása tehát olyan objektív helyzet, amikor az adós mint kötelezett mulasztása folytán nem állnak rendelkezésre a bíróságnak azok az információk, amelyek alapján a gazdálkodó szervezet vagyonát, illetve vagyoni helyzetét pontosan tisztázhatná.
Csődbűntettet követ el a felszámolás alatt álló gazdasági társaság üzletvezetője, aki a jogszabályban előírt adatszolgáltatási kötelezettségét határidőn belül nem teljesíti és emiatt egyszerűsített felszámolási eljárás elrendelésére kerül sor (BH 1996. 516.). A felszámolás eredményének meghiúsításával járó csődbűntett az egyszerűsített felszámolás elrendelésével válik befejezetté (BH 1995. 555.). Ennek megfelelően befejezett bűncselekmény esetén sincs kizárva a hitelezők sikeres kielégítése pl. abban az esetben, ha az adós vagy felszámoló mulasztását a bíróság akár szakértők bevonásával pótolni tudja és az eljárást is lefolytatja. Ebben az esetben azonban csupán a csődbűntett kísérlete állapítható meg, mivel az eljárás meghiúsítására nem került sor, az eredmény nem következett be. Ezt az álláspontot támasztja alá egyébként a bűncselekmény büntetési tétele is, ugyanis ha a felszámolási eljárás meghiúsítása tartalmilag egyet jelentene a hitelezők kielégítésének meghiúsításával, úgy semmi nem indokolná, hogy az (1) és a (3) bekezdéséhez képest az öt éves fenyegetettség miért csökkenne 3 éves büntetésre.
A (2) és (4) bekezdés szabályozása szerint az (1) és (3) bekezdésben írt elkövetés súlyosabban minősül és kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, ha a cselekmény a gazdasági életben súlyos következményekkel jár.
Szembetűnő, hogy a viszonylag bonyolult és összetett tényállású bűncselekménynek mindössze egyetlen minősítő körülménye van, mégpedig a gazdasági életben bekövetkező súlyos következmény. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy a bűncselekmény valamennyi fordulata közvetve, vagy közvetlenül a hitelezői igények kielégítését védi és ez az érdekvédelem nem igen köthető a hitelezők számához, vagy egyes hitelezők esetében a vagyoni érdeksérelem nagyságához. Ugyanakkor kétségtelen, hogy történtek bizonyos kísérletek a csődbűntett súlyosabban minősülő alakzatának kidolgozására. A Csemegi-kódex 415. §-a enyhébben bűntette a csődbűntettet, ha az okozott kár a 4000 pengőt nem haladta meg. A törvényhez fűzött magyarázat szerint a kár alatt nem a passzívák összege, hanem az illető cselekvés (pl. elrejtés) által okozott valóságos kár összege értendő. Egy másik kúriai döntés szerint "a kár meghatározásánál nem a cselekvő és szenvedő vagyoni állapot közt mutatkozó nemleges különbözet összege, sem a bejelentett követeléseknek az értékesített csődvagyonból ki nem elégített része, hanem az a vagyoni érdekveszteség a mértékadó, amely a bukás csalárdságát megállapító cselekmények következtében hárul a hitelezőkre".
A csődbűntett hatálybalépése óta folyamatosnak mondható az a törekvés, hogy a gazdaságban bekövetkezett súlyos hátrány fogalmát megvilágítsa és a gyakorlat számára eligazítást adjon.
Dr. Tóth Mihály tankönyvében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a súlyos hátrány megítélésénél figyelembe kell venni a hitelezők számát, a nemzetgazdaságban betöltött szerepüket, a tőlük elvont összeg nagyságát és a bűncselekmény várható gazdasági következményeit. A szerző, arra az álláspontra helyezkedett, hogy a súlyos hátrány összegszerű megközelítése netán a GDP %-ban történő meghatározása nem igen vezetne eredményre és célszerűbb adott esetben a gazdasági kamarák szaktanácsadói véleményének a beszerzése.
Kétségtelen, hogy némi ellentmondás fedezhető fel abban, hogy a törvényi tényállás a hitelezői igények kielégítésének részben, vagy egészben történő meghiúsítását bünteti, amely a hitelezői érdekek egyértelmű védelmét jelenti, ugyanakkor viszont a minősítést megalapozó súlyos hátránynak nem a hitelezői érdekkörben, hanem azon kívül a gazdasági életben kell bekövetkeznie. A törvényi tényállás szerkezetéből következően tehát a hitelezők az elkövetői magatartás és a minősítő körülmény között mintegy közvetítői szerepet töltenek be, amely által a hitelezői érdeksérelem nem közvetlenül, hanem indirekt módon érezteti hatását a gazdasági életben.
A gazdasági élet alatt kizárólag a nemzetgazdaság egészét kell érteni és nem a hitelezőknek a nemzetgazdaságban betöltött szerepét, bár kétségtelen, hogy az esetek többségében ez utóbbiak a minősítés szempontjából már önmagukban meghatározó jelentőségűek lehetnek. A gazdasági élet azonban rendkívül összetett fogalom, amely magába foglalja a termelés és elosztás teljes volumenét, a gazdasági életben résztvevők szorosan egymásra és egymás mellé épülő rendszerét.
A törvény megfogalmazása szerint a gazdasági életben súlyos következménynek kell bekövetkezni, ugyanakkor viszont sem a Btk., sem a Cstv. nem határozza meg, hogy mit kell, vagy mit lehet a súlyos következmények alatt érteni. A törvény szóhasználatából következően a súlyos hátrány nem feltétlenül azonos az egyes hitelezőknek, vagy hitelezők összességének okozott kár összegével, illetve a megkárosítás nagyságával. Kétségtelen viszont, hogy a vagyon elvonása következtében a hitelezőknek a gazdasági életben betöltött szerepük hátrányos megváltozásának meghatározó jelentősége lehet a minősítő körülmény megállapításánál, ugyanis bizonyos stratégiai ágazatokban szerepet játszó hitelezők, megváltozott gazdasági helyzetük a gazdasági életben már érzékelhető működési zavarokat okozhat. Ebből következően míg a hitelezők megkárosítása összegszerűen mindig meghatározható és kimutatható, a gazdasági életben bekövetkezett súlyos következmény már nem.
Dr. Molnár Gábor dolgozatában úgy fogalmazott, hogy a "minősített eset akkor állapítható meg, ha az elkövető tevékenysége nagyszámú hitelező súlyos megkárosítását vonja maga után, vagy egy hitelezőnél olyan jelentős összegű elvonást eredményez, amely alapvetően megrendíti a hitelező gazdasági helyzetét és ezzel emberek (alkalmazottak) sokaságának egzisztenciáját veszélyezteti".
Dr. Tóth Mihály tankönyvében hasonló álláspontot foglalt el, amikor leírta, hogy "megállapítható a minősített eset akkor is, ha a vagyonelvonás mértéke alapvetően megrendítette, vagy lehetetlenné tette jelentős számú alkalmazottat foglalkoztató hitelező további gazdasági tevékenységét, hiszen a közvetett módon áttételesen jelentkező hátrány is lehet súlyos".
Dr. Szollár Pál egy tanulmányában kategorikusan állapította meg, hogy "a súlyosabb eredmény megállapításánál az érdeksérelem nagysága az irányadó", majd folytatva felveti, hogy "szóbajöhet a minősített eset akkor is, ha a csődbűntett jelentős számú követelés kielégítését hiúsítja meg és ennek következtében maguk a hitelezők is fizetésképtelenné válnak".
A törvény megfogalmazását alapul véve a súlyos hátrány definiálásánál abból kell kiindulni, hogy annak a gazdasági életben kell bekövetkeznie, tehát az egyes hitelezői érdeksérelem, illetve annak nagysága nem lehet kiindulási alap még akkor sem, ha a cselekmény következtében maga a hitelező is fizetésképtelen helyzetbe kerül és netán működéséhez szükséges vagyoni fedezetét is elveszíti.
A súlyos hátrány megközelítésénél felmerül a kérdés, hogy az adós vagyonvesztése, amely nem feltétlenül azonos a kielégítetlenül maradt hitelezői igényekkel mennyire vehető figyelembe e minősítő körülmény megállapításánál, ugyanis a csődbejutott gazdálkodó szerv saját helyzetével is súlyos károkat okozhat a gazdasági életben. A kérdés megválaszolása annak függvénye, hogy a csődbűntett melyik alapesetéről van szó.
Az (1) bekezdésben írt alapeset kapcsán a fizetésképtelenség bekövetkezte az adósnak nem felróható, de legalábbis büntetőjogilag nem értékelhető magatartása következtében állt elő. Nyilvánvaló tehát, hogy az adós csődhelyzetének a nemzetgazdaságra gyakorolt negatív hatása e minősítő körülmény megállapításakor nem vehető figyelembe és ez esetben az adósnak a fizetésképtelenség bekövetkezte után tanúsított elkövetési magatartásai alapozhatják meg e súlyosabb minősítést.
Más a helyzet a (3) bekezdés esetében, amikor az adós neki felróható szándékos magatartása következtében válik fizetésképtelenné. Ebben az esetben a szándékos csőd következményei és a hitelezők megkárosításának összegszerűségei összetevődnek és a nemzetgazdaság szintjén már egységesen jelentkeznek, mint a gazdasági életben bekövetkezett súlyos hátrány elemei.
Összességében tehát a gazdasági életben bekövetkezett súlyos következmény, mint minősítő körülmény akkor állapítható meg, ha az adós magatartása a hitelezői igények kielégítésének meghiúsításával akár közvetlenül, akár közvetve a gazdasági életben olyan súlyos működési zavarokat okoz, amelyek akár kormányzati, akár költségvetési intézkedést igényelhetnek, vagy ezek hiányában a működési zavarok már szemmel érzékelhető formában jelentkezhetnek.
Figyelemre méltó, hogy az (5) bekezdésben megfogalmazott ún. adminisztratív csődbűntettnek nincs minősített esete, mivel a gazdasági életben okozott súlyos következmény, csak az (1) és (3) bekezdésben írt csődbűntettre vonatkozik.
Ennek az a magyarázata, hogy az (5) bekezdésben írt csődbűntett esetében az elkövető a tartozás fedezetéül szolgáló vagyont sem színleg, sem ténylegesen nem csökkenti, mindössze beszámolási, leltárkészítési vagy egyéb tájékoztatási kötelezettségét szegi meg. Az adós ezen magatartása ugyanakkor nem feltétlenül és nem minden esetben akadályozza meg magát a felszámolási eljárás lefolytatását, ugyanis a Cstv. 63/A. §-a lehetőséget biztosít az adminisztrációs hiányosságok esetén az egyszerűsített felszámolás elrendelésére, másrészt az adós passzivitása a felszámoló magatartásával, iratok felkutatásával, illetve szakértő bevonásával pótolható.
A bűncselekmény valamennyi fordulata csak szándékosan követhető el, amely azt jelenti, hogy mind az egyenes, mind az eshetőleges szándék elegendő a bűnösség megállapításához.
A szándékosság az (1) bekezdésben írt elkövetési magatartás esetén azt jelenti, hogy az elkövető tisztában van azzal, hogy fizetésképtelenné vált, hogy tartozása van, vagyis csődbe ment. Ennek tudatában fejti ki az (1) bekezdés a)-d) pontjaiban felsorolt magatartások egyikétmásikát, vagy egyidejűleg esetleg többet is. Az elkövető szándéka legalább eshetőleges formában kiterjed arra, hogy ezzel a magatartásával a hitelezői igények kielégítését részben, vagy egészben meghiúsítja.
A (3) bekezdésben szabályozott alapeset során a bűnösség eldöntésénél is alapvetően abból kell kiindulni, hogy a fizetésképtelenség nem eredménye, hanem következménye az elkövetési magatartásnak. A bűncselekmény eredménye ugyanis mindkét alapesetnél a hitelezők kielégítésének a meghiúsítása. Az elkövető tisztában van azzal, hogy az (1) bekezdés a)-d) pontjaiban felsorolt magatartások tanúsításával fizetésképtelenné válik, vagy nem válik azzá, de annak látszatát kelti. Mindezt azért teszi, hogy a hitelezői igények kielégítését részben, vagy egészben meghiúsítsa.
Mindkét alapesetnél tehát úgy tűnik, hogy az elkövető nem csupán szándékosan, hanem célzatosan cselekszik, hiszen a fizetésképtelenség előidézése, de különösképpen annak látszatának keltése azt a célt szolgálja, hogy az adós mentesüljön a hitelezői követelések elől, vagy a még megmaradt vagyonát különböző manipulációkkal a hitelezők elől elvonja. Különösen szembetűnő ez az áttételes megfogalmazás a (3) bekezdésben írt alapesetnél.
Dr. Molnár Gábor erről szóló tanulmányában úgy fogalmaz, hogy "az okozatosság megfordításának azonban az a nyilvánvaló következménye, hogy az elkövető rendszerint kifejezetten célzatosan idézi elő a fizetésképtelenné válását, vagy annak látszatát, ezért az eshetőleges szándékkal történő elkövetés a gyakorlatban aligha fordulhat elő".
Dr. Tóth Mihály könyvében ugyancsak a célzatosságra utal, amikor azt írja, hogy "a (3) bekezdés esetében az elkövető tisztában van vele, hogy az (1) bekezdésben felsorolt magatartások (valamelyike) okozta fizetésképtelenségét, vagy annak látszatát, sőt - mindezt kifejezetten a hitelezői igények legalább részbeni meghiúsítása céljából tette".
A fenti körülményekre figyelemmel aligha vonható kétségbe, hogy a (3) bekezdésben szabályozott csődbűntett célzatosságot fogalmaz meg, ezért kizárólag egyenes szándékkal követhető el. Az (1) bekezdés a)-d) pontjában írt elkövetési magatartások behatóbb vizsgálata révén még egyértelműbbé válik a célzatos elkövetés, hiszen az elkövetési magatartások egyértelműen és jól felismerhetően olyan megtévesztő magatartásokat fogalmaznak meg többségében, amelyek a hitelezői igények kielégítésének meghiúsítását célozzák.
A csődbűntett minősített eseteiben a Btk. 15. §-ra figyelemmel elegendő, ha az elkövető gondatlansága kiterjed a gazdasági életben bekövetkező súlyos hátrány előidézésére.
Sajátos helyet foglal el az (5) bekezdésben szabályozott ún. adminisztratív csődbűntett, amely gyakorlatilag a csődbűntett harmadik alapesetét képezi. E bűncselekmény mind elkövetési formájában, mind eredményében különbözik a hitelező kielégítésének meghiúsításával elkövetett csődbűntettől. Az (5) bekezdés szándékos tiszta mulasztásos bűncselekményt fogalmazott meg, amely gyakorlatilag a számviteli kötelezettségek nem teljesítéséből áll. Az elkövető tisztában van azzal, hogy a felszámolását elrendelték és tisztában van azzal is, hogy beszámolási, leltárkészítési vagy egyéb tájékoztatási kötelezettség terheli. Ugyancsak tisztában van azzal, hogy ezek nem teljesítésével, illetve szándékos elmulasztásával a felszámolás eredményét részben vagy egészben meghiúsítja. A törvényi megfogalmazásból kitűnően e fordulat mind egyenes, mind eshetőleges szándékkal elkövethető. Lényeges eleme a bűncselekménynek, hogy a felszámolás eredményének a meghiúsítása és az elkövető magatartása között a szoros okozati összefüggés megállapítható legyen, ugyanis ellenkező esetben pl. a felszámoló nem szakszerű eljárása vagy objektív körülmények közrehatása kizárhatja a bűncselekmény megállapítását.
A (6) bekezdés értelmében az (1)-(5) bekezdésben meghatározott cselekmény akkor büntethető, ha a csődeljárást vagy a felszámolási eljárást megindították, illetve a felszámolási eljárás a kötelező kérés elmulasztása miatt maradt el. E megfogalmazásból kitűnően a (6) bekezdés egy objektív büntethetőségi feltételt szabályoz, amely gyakorlatilag azonban az (5) bekezdés esetében okafogyott, hiszen az ott írt bűncselekmény egyértelműen kizárólag a felszámolás elrendelését követően valósítható meg, ezért ez esetben a büntethetőség megkérdőjelezése fel sem merülhet.
Lényeges e tekintetben annak hangsúlyozása, hogy a törvényben felsorolt elkövetési magatartások a csődeljárás vagy felszámolási eljárás megindítása előtt már tanúsíthatók különös tekintettel a (3) bekezdésben írtakra, amikor az elkövető magatartása vezet a fizetésképtelenséghez, illetve annak látszatához. Az elkövetési magatartás és a csődeljárás, illetve felszámolási eljárás egymást nem kizáró feltételek, sőt az (5) bekezdés kivételével egymástól függetlenül is megvalósulhatnak. Lényeges a büntethetőség szempontjából azonban egyrészt az elkövetés pontos időpontjának megállapítása, másrészt ennek függvényében a csődeljárás, illetve felszámolási eljárás megindítása időpontjának meghatározása annál is inkább, mivel a csődeljárás kezdő időpontjához számos olyan jogkövetkezmény fűződhet, amelyek a büntethetőségre is kiterjedhetnek. A Cstv. 8. § (3) bekezdése szerint a csődeljárás kezdő időpontja az a nap, amelyen az adós kérelme a bírósághoz érkezett. A (4) bekezdés szerint ha a csődeljárás kezdő időpontjával egyidejűleg, vagy azt követően az adós ellen felszámolási eljárás megindítására irányuló kérelem érkezik, a bíróság a kérelem elbírálását a csődeljárás jogerős befejezéséig felfüggeszti.
Némileg bonyolultabb a helyzet a felszámolási eljárást illetően, ugyanis a Cstv. ez esetben már nem ad ilyen egyértelmű eligazítást, azonban a hatályos jogi szabályozás szerint a felszámolási eljárás megindítása gyakorlatilag megegyezik a felszámolás iránti kérelemnek a bírósághoz érkezésének napjával. Szembetűnő, hogy a felszámolási eljárás esetében a Cstv. megkülönböztet a felszámolási eljárás elrendelése és megindítása között, amiből kitűnően a felszámolási eljárás elrendelése még nem feltétlenül azonos a (6) bekezdésben írt megindítással. A (6) bekezdés eredeti szövege szerint az (1)-(5) bekezdésben meghatározott cselekmény akkor volt büntethető, ha a csődeljárás azért nem volt megindítható, mert az adós a csőd kötelező bejelentését elmulasztotta, vagy a felszámolási eljárás a kötelező kérés elmulasztása miatt maradt el. A csődtörvény módosításai során azonban a csőd kötelező bejelentését, illetve a felszámolás kötelező kérését gyakorlatilag kiiktatták a törvényből, viszont a Cstv. 72. § (2) bekezdése szerint a végelszámoló köteles a felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelmet előterjeszteni mégpedig akkor, ha a gazdálkodó szervezet vagyona az ismert hitelezők követelésének fedezetére sem elegendő. Ennek megfelelően az l996. évi LII. tv. 38. §-a a (6) bekezdést módosította és a büntethetőség feltételeként kizárólag a felszámolási eljárás kötelező kérésének elmulasztását határozta meg, amely már természetszerűleg nem kötődik az adós személyéhez, így gyakorlatilag a (6) bekezdés utolsó mondata aligha kerülhet alkalmazásra.
Amint arról már többhelyütt szó esett a csődbűntett meglehetősen összetett és bonyolult szerkezetű diszpozíció, amely magába foglal olyan elemeket is, amelyek adott esetben tényállási elemei lehetnek a hitelező jogtalan előnyben részesítésének, illetve a számviteli fegyelem megsértésének vagy akár a csalás bűntettének.
Szembetűnő a hasonlóság a csődbűntett és a Btk. 291. § (1) bekezdésében szabályozott hitelező jogtalan előnyben részesítése között.
Szembetűnő mindkét bűncselekmény törvényi tényállásának vizsgálatakor, hogy úgy a csődbűntett, mint a hitelező jogtalan előnyben részesítése egyaránt hitelezői érdekeket véd, amikor a gazdasági tevékenységből eredő tartozás fedezetéül szolgáló anyagi javak elvonását, illetve valamelyik hitelezőnek a többiek hátrányára történő előnyben részesítését büntetni rendeli. Ugyanilyen szembetűnő viszont az is, hogy a hitelező jogtalan előnyben részesítésekor az adós csalárd vagy fondorlatos módon nem csökkenti a tartozás fedezetéül szolgáló vagyont, míg a csődbűntett esetében ez valamilyen formában megtörténik. Az elhatárolás alapja az adós magatartásában keresendő, ugyanis amennyiben az adós bármely hitelezőjét a másik hátrányára jogtalan előnyben részesíti, azzal gyakorlatilag a hitelezői igények kielégítésére szolgáló vagyonrészt csökkenti. A hátrányt szenvedő hitelező szempontjából viszont teljesen közömbös, hogy az adós az ő igényeit mi okból nem elégíti ki. A Btk. 291. §-ban szabályozott bűncselekmény egyébként teljes egészében beleillene a Btk. 290. § (1) bekezdésében írt alapeset törvényi tényállásába. A két bűncselekmény között az elhatároló elem a hitelező jogtalan előnyben részesítése és ez az, amely megkülönbözteti a csődbűntettől.
A csődbűntett a Btk. 297. §-ban írt tartozás fedezetének elvonásával a specialitás viszonyában áll, mivel ez utóbbi esetben egy meghatározott hitelező tartozására konkrétan lekötött vagyon elvonásáról van szó.
A Legfelsőbb Bíróság egy határozatában kifejtette, hogy "a tartozás fedezetéül szolgáló vagyont elvonásával elkövetett csődbűntettet hitelező jogtalan előnyben részesítésének vétségétől az különbözteti meg, hogy a csődbűntett elkövetője a hitelezők elől a vagyont elvonja, eltitkolja stb. és ezzel meghiúsítja a hitelezők kielégítését; a hitelező jogtalan előnyben részesítésének vétsége esetén pedig az elkövető az igények kielégítésének módjára vonatkozó rendelkezéseket szegi meg, anélkül azonban, hogy a kielégítés vagyoni alapja csökkenne (BH 1997. 471. II.).
Ugyanez a helyzet a Btk. 330. §-ban írt hitelsértés esetében, ugyanis mindkét esetben az alaki halmazat csupán látszólagos és kizárólag a csődbűntett megállapítására kerülhet sor.
A csődbűntett és azzal bűnhalmazatban a számviteli fegyelem megsértésének vétsége valósul meg, ha a cégjegyzésre jogosult képviselő a felszámolási eljárásában a bíróság kötelező határozata ellenére nem tesz eleget adatszolgáltatási, tájékoztatási kötelezettségének (BH 1995/621.). A számviteli fegyelem megsértése esetében azonban az elkövetői magatartások térben és időben egybeeshetnek, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy a felszámolási eljárás után elkövetett adminisztratív szabálytalanságok kizárólag csődbűntettként, mégpedig adminisztratív csődbűntettként értékelhetők.
A rendbeliség vizsgálatánál abból kell kiindulni, hogy a törvény a csődbűntettnek egymástól élesen elkülöníthető alapeseteit szabályozza. Az (1) és (3) bekezdés sajátos viszonyban áll egymással, ugyanis az adós vagy már fizetésképtelen és akkor ismételten ezt nem idézheti elő, vagy nem fizetésképtelen ugyan, de ő maga idézi elő, majd ezt követően az (1) bekezdés a)-d) pontjaiban írt magatartásokkal a hitelezői igények kielégítését meghiúsítja. Ebben az esetben a magatartás következménye a további magatartás feltételévé válik, így a (3) bekezdés megelőzi az (1) bekezdés szerinti értékelést.
Más a helyzet az (5) bekezdés esetében, mivel ez a fordulat, illetve alapeset az (1) és akár a (3) bekezdésben írt cselekményhez is kapcsolódhat, de büntetőjogilag értékelhető cselekmény nélkül önállóan is megvalósítható. Abban az esetben viszont, ha az (1) bekezdés, vagy a (3) bekezdésben írt csődbűntett elkövetője az (5) bekezdésben írt adatközlési kötelezettségét sem teljesíti, kizárólag a súlyosabb büntetéssel fenyegetett csődbűntett megállapítására kerülhet sor. ■
IRODALOMJEGYZÉK
Dr. Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve, 1929. Dr. Dárday Sándor: Igazságügyi Törvénytár, 1900. Dr. Edvi Illés Károly: A büntető törvénykönyv magyarázata, 1894.
Dr. Isaák Gyula: A büntető törvénykönyvről, 1930.
Dr. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve, 1914.
Dr. Tóth Mihály: Gazdasági bűncselekmények az alakuló joggyakorlatban, 1996.
Dr. Tóth Mihály: Újabb szempontok a gazdasági bűncselekmények értelmezéséhez, 1998.
Dr. Kiss-dr. Dobrocsy: A csődtörvényről, 1997.
A Btk. kommentárja HVG-ORAC
A Btk. kommentárja KERSZÖV Computer Kft.
Dr. Molnár Gábor: Gazdaság és büntetőjog, 1993.
Dr. Molnár Gábor: A csődbűntett, 1994.
Dr. Sinku Pál: A gazdasági bűncselekményekről, 1995.
Dr. Szollár Pál: A csődbűntett, 1994.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Varga Zoltán, a Fővárosi Bíróság tanácselnöke
Visszaugrás
