A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló, Genfben 1961. április 21-én kelt Európai Egyezmény ("Egyezmény") idén ünnepli nemzetközi és hazai hatálybalépésének 60. születésnapját. Hat évtized nemcsak az ember, hanem egy jogforrás "életében" sem elhanyagolható idő. Ennek ellenére az Egyezmény gyakorlatilag 60 éve "tetszhalott" állapotban van mind a hazai joggyakorlat, mind a jogtudomány képviselői számára. Az Egyezmény itthoni "Csipkerózsika-álmának" számos oka között az egyik bizonyára az, hogy - szemben a nyugat-európai jogirodalommal, melyet az utóbbi évtizedben is élénken foglalkoztatott a jogforrás - itthon mindeddig nem igazán keltette fel a szakírók érdeklődését.[1] Ugyanakkor az Egyezmény nemcsak amiatt jelentős, mert tanúbizonyságot tesz a nemzetközi választottbíráskodás internacionalista felfogása mellett, hanem mert bizonyos kérdésekben máig releváns szabályozást tartalmaz. A jelen írás célja, hogy az Egyezmény vázlatos bemutatásán keresztül felhívja a figyelmet a jogforrás azon rendelkezéseire, melyek a kortárs hazai joggyakorlat számára fontosak, akár azért, mert olyan "örökzöld" problémák megoldásában segíthetnek, mint a patologikus választottbírósági kikötések, akár azért, mert a közelmúltban a választottbírósági megállapodásra irányadó jog, illetve a választottbírósági határozatok érvénytelenítése kapcsán itthon elfogadott törvényi szabályozásra tekintettel a jövőben felmerülő problémákra adhatnak választ. A jelen írás az Egyezmény születésének, jogi környezetének és hatályának bemutatását követően (1. fejezet) a választottbírósági vitarendezés három nagy témaköre - a választottbírósági megállapodások (2. fejezet), a választottbírósági eljárások (3. fejezet) és a választottbírósági határozatok (4. fejezet) - köré csoportosítva mutatja be a jogforrás rendelkezéseit és gyakorlatát, majd összegzi az Egyezmény mai jelentőségét (5. fejezet).
A választottbíráskodás több ezer éves múltra tekint vissza, kialakulása megelőzi az intézményes állami jogvédelem megjelenését.[2] Ennek ellenére a jogintézmény hosszú ideig csak unilaterális - azaz egy államon belüli - szabályozás tárgyát képezte, s a nemzetközi kereskedelem érdekei csak a XX. századra tudták életre hívni a kereskedelmi választottbíráskodás multilaterális rendezését. A többoldalú szabályozás első lépéseire a Népszövetség keretében az 1923. évi Genfi Jegyzőkönyvben és az 1927. évi Genfi Egyezményben került sor.[3] E jogforrások azonban továbbra is magukon viselték az unilaterális szabályozásból szükségképpen fakadó territoriális megközelítést, mely központi jelentőséget tulajdonít a választottbíráskodás helye szerinti állam jogrendszerének.[4] Ennek ékes példája az a szabályozás, mely szerint annak érdekében, hogy a választottbírósági határozat külföldön joghatásokat válthasson ki, elengedhetetlen, hogy a származás helyének országában lévő állami bíróságok azt előzetesen "validálják" (ún. kettős exequatur).[5]
A II. világháborút követően világossá vált, hogy a fenti jogszabályi keretek nem kedvezőek a nemzetközi választottbíráskodás fejlődése szempontjából. Emiatt az ICC Választottbírósági Bizottsága és az ECOSOC között 1953-tól tárgyalások kezdődtek egy új multilaterális választottbíráskodási egyezmény létrehozásáról, melyek az 1958. május 20. és június 10. közötti ENSZ-konferenciához és azon a New York-i Választottbírósági Egyezmény elfogadásához vezettek. A New York-i Egyezmény már jelentős elmozdulást jelent a választottbíráskodás territoriális megközelítésétől: a jogforrás eltörölte a kettős exequatur követelményét, és számos rendelkezése a választottbíráskodás helyének jogával szemben a felek akaratát részesítette előnyben. Ezzel párhuzamosan az ENSZ Gazdasági és Szociális
- 9/10 -
Tanácsa a második világháborút követő európai gazdasági integráció és együttműködés érdekében regionális szervezetként 1947-ben létrehozta az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságát (ENSZ-EGB), mely a hidegháború alatt a keleti-nyugati blokk országai közötti párbeszédben híd szerepet töltött be. Fréderic Eisemann, az ICC főtitkára már az '50-es évek elején javasolta, hogy az ENSZ-EGB keretein belül kezdődjön meg egy olyan nemzetközi jogforrás kidolgozása, mely a keleti és nyugati blokk országai közötti vitákban semleges vitarendezi mechanizmusként lefekteti a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás alapjait.[6] Az ENSZ-EGB keretén belül megvalósuló diplomáciai egyeztetések eredményeként végül 1961. április 21. napján Genfben elfogadták a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló Európai Egyezményt.[7] Az Európai Egyezmény a választottbíráskodás internacionalista felfogása irányába való további elmozdulást jelent, tovább függetlenítve a nemzetközi választottbíráskodást a választottbíráskodás helye szerint állam jogától és ezzel egyidejűleg erősítve a felek autonómiáját.[8]
Az Európai Egyezményt eredetileg 16 (tizenhat) ország írta alá, köztük a keleti blokk szinte valamennyi országa, illetve a nyugati blokk meghatározó gazdaságai. Az Egyezmény rendelkezéseinek többsége 1964. január 7. napján lépett hatályba.[9] A jogforrás jelenleg 32 (harminckettő) tagországot számlál, a részes államok mindegyike egyúttal szerződő fele a New York-i Választottbírósági Egyezménynek is.[10] Az Egyezmény szabályai egyrészt egységes nemzetközi anyagi jogi szabályok (loi uniforme), melyek kiszorítják a nemzeti jog alkalmazását, más rendelkezései kollíziós szabályok, melyek a nemzeti jogra utalnak. Az Egyezmény a New York-i Egyezményhez hasonlóan a nemzetközi közjog részét képezi, mely kapcsán az egyes részes államok - monista, illetve dualista - nemzetközi jogi koncepciója határozza meg, hogy az miként válik a belső jogrend részévé.[11] Az Európai Egyezmény a New York-i Egyezménnyel túlnyomórészt komplementer viszonyban áll.[12] Ez a viszony kifejeződik az Egyezmény Preambulumában is, hiszen az kifejezetten utal a három évvel korábban elfogadott New York-i Egyezményre. Az Európai Egyezmény általában a New York-i Egyezmény által kifejezetten nem szabályozott kérdéskörökre tartalmaz szabályozást.[13] Az Európai Egyezmény X. cikk (7) bekezdése akként rendelkezik, hogy nem érinti más választottbírósági tárgyú nemzetközi egyezmények hatályát. Az Egyezmény szűk körben összeütközésbe is kerülhet a New York-i Egyezménnyel, mely esetben a nemzetközi szerződések értelmezésének elvei alapján - így többek között a lex posterior derogat priori, a lex specialis derogat generali, illetve a legnagyobb hatékonyság elve (la régle de l'efficacité maximale) - kell feloldani a konfliktust.[14] Két olyan kérdéskör van, ahol a két egyezmény közötti kollízió felmerülhet, ezekre a későbbiekben külön kitérünk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
