A jogalkotó 2018. január 1-jével 3 000 000 forintra emelete a kizárólag fizetési meghagyás útján érvényesíthető követelések értékhatárát. A tanulmány ennek apropóján arra keresi a választ, hogy hazánkban mikor, milyen jelentősége volt az érvényesített követelés összegének az igénybe vehető jogérvényesítési út szempontjából, ezek alapján milyen szabályozási modellek írhatók le, az alkalmazott modellek pedig hogyan és miért változtak az idő múlásával összefüggésben. Ennek érdekében áttekintettem a fizetési meghagyásos eljárás - értékhatárral összefüggő - szabályainak változását. Azt találtam, hogy négy szabályozási modell különíthető el, a szabályrendszer változása pedig a fizetési meghagyás egyre szélesebb körben való alkalmazhatóságát biztosító modellek irányába mutat. Levonható tehát a következtetés, hogy a fizetési meghagyásos eljáráshoz kapcsolódó értékhatárok meghatározása ma egyértelműen a polgári eljárások adott irányba terelésének jogpolitika eszköze.
A tágabb értelemben vett, tehát időszakonként még a munkajogi követeléseket is magában foglaló polgári jogi igények állami eszközök igénybevételével való érvényesítésének több mint egy évszázad óta két fő útja van a hazai jogrendszerben: a fizetési meghagyás (a továbbiakban: FMH), illetőleg a per. Ez a kettős eszközrendszer az Európai Parlament és a Tanács európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról szóló 1896/2006/EK rendelete (2006. december 12.) alapján[1] a legutóbbi időben az un. európai FMH-val egészült ki[2].
A bírósági per fogalmát nem kell magyarázni, gyökerei legalább a római jogig nyúlnak vissza. A tanulmány szempontjából mindössze annyi emelendő ki, hogy a per a közvetlenség, a szóbeliség és a kontradiktórius jelleg - mint fő eljárási alapelvek - következtében általában viszonylag hosszabb, és mind az állam, mind a felek számára költségesebb út.
Ezzel szemben a fizetési meghagyásos eljárás a követelések érvényesítésére szolgáló írásbeli polgári nemperes eljárás, amelyben a jogosult egyoldalú kérelmére - bírósági tárgyalás és bizonyítási eljárás mellőzésével - kötelezik a kötelezettet a kérelemben foglalt követelés teljesítésére vagy az azzal szembeni ellentmondás előterjesztésére. Ez utóbbi hiányában az FMH jogerőre emelkedik és - a jogerős bírósági ítélethez hasonlóan - végrehajtható lesz, míg ellentmondás esetén perré alakul át. Az FMH tehát - a fizetési meghagyásokról szóló 1893. évi XIX. törvénycikk (a továbbiakban: Fmh. tc.) indokolásának rendkívül frappáns megfogalmazása szerint - "nem egyéb, mint anticipált makacssági ítélet". Jellemzően inkább a kisebb értékű, ugyanakkor okirattal bizonyítható követelések érvényesítésére szolgál, mert itt van nagyobb esély arra, hogy a kötelezett csekély állami kényszer hatására eleget tegyen a - jellemzően fizetési - kötelezettségének. Az FMH tehát a gyorsított és egyszerűsített polgári jogi jogvédelem legfontosabb és leginkább költségkímélő eszköze. Megjelenését és elterjedését a XIX. század végén annak köszönhette, hogy a közvetlenség és szóbeliség elvének a polgári peres eljárásokban való térhódítása következtében bizonyos típusú követelések érvényesítése - ahol a követelést okirat bizonyította és a felek között nem volt érdemi jogvita - nehézkesebbé vált[3].
A témát kimerítően bemutatja mások mellett Harsági Viktória[4] és Lugosi József[5], ezért annak részletes ismertetésétől eltekintek. A szabályozás változásait csak a téma szempontjából lényeges vonatkozásokra, azaz elsősorban a fizetési meghagyásos eljárás tekintetében releváns értékhatárokkal kapcsolatos rendelkezésekre szorítkozva ismertetem alaposabban. Bár a jogintézménynek középkori előképei[6] is vannak[7], sőt gyökerei a peres eljáráshoz hasonlóan a római jogig[8] nyúlnak vissza, továbbá Európa
- 433/434 -
számos országában ismert volt[9], de azt a maihoz hasonló formában ténylegesen - német minta alapján - csak az Fmh. tc. honosította meg[10] hazánkban azzal a deklarált céllal, hogy a "nem vitás követelések a bíróság közvetítésével, de a peres eljárás keretén kívül is érvényesíttessenek"[11]. A jogalkotó fő célkitűzése az volt, hogy "megrövidítse a jogérvényesítés folyamát"[12].
Az Fmh. tc. 1. §-a kimondta, hogy fizetési meghagyás útján érvényesíthetők azok a követelések, amelyek járulékok nélkül 1000 koronát meg nem haladó pénzösszeg fizetésére vagy 1000 korona értéket meg nem haladó határozott mennyiségű helyettesíthető dolgok, avagy értékpapírok szolgáltatására irányulnak, amennyiben per esetére az 1893. évi XVIII. tc. értelmében sommás eljárás alá tartoznak, vagy az 1877. évi XXII. tc. értelmében községi bíróság elé vannak utalva. Ennek megfelelően a 2. § alapján a fizetési meghagyás kibocsátása kizárólag a királyi járásbíróságok hatáskörébe tartozott. Értékhatárral kapcsolatos egyéb rendelkezés nem volt.
A jogalkotó azonban rövidesen módosította a szabályozást és az FMH-ra vonatkozó rendelkezéseket a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikkbe[13] (a továbbiakban: régi Pp.), annak XVIII. címébe (588-605. §-ok) emelte, de a jogintézmény megőrizte alapvető jellemzőit[14]. Az 588. § kimondta, hogy a fizetési meghagyás útján érvényesíthetők azok a követelések, amelyek készpénzfizetésre vagy helyettesíthető dolgok, avagy értékpapírosok szolgáltatására irányulnak, ha per esetére a járásbíróság hatáskörébe tartoznak. Az 1. § (1) bekezdése értelmében pedig a járásbíróság hatáskörébe tartoztak azok a vagyonjogi perek, amelyek tárgyának értéke 2500 koronát nem haladta meg, amennyiben - tekintet nélkül az értékre - nem voltak a törvényszék hatáskörébe utasítva.
Az I. világháború alatt a korona gyorsuló értékvesztése szükségessé tette a különféle jogszabályokban koronában nominált értékek egyre gyakoribb módosítását. Ennek érdekében a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről hozott 1912. évi LXIIL törvénycikk 16. és az e törvénycikk, valamint a hadiszolgáltatásokról szóló 1912. évi LXVIII. törvénycikk kiegészítéséről szóló 1914. évi L. törvénycikk 14. §-ában kapott felhatalmazás alapján[15] a régi Pp.-ben megállapított értékhatárok felemeléséről szóló 1917. évi 4.050. M. E. számú rendelet 1. §-a kimondta, hogy a régi Pp.-ben "a járásbíróság hatásköre ... tekintetében értékhatárul megállapított összegek kétszeresükre emeltetnek fel". Ehhez képest az új hatásköri értékhatár - és ezzel az FMH kibocsáthatóságának határa - a rendelet 3. §-a szerint 1917. november 1-jétől 5000 korona lett.
A törvényi felhatalmazás birtokában járásbíróság hatáskörére irányadó értékhatár felemeléséről szóló 1920. évi 2.730. M. E. számú rendelet 1. §-a a régi Pp. 1. §-ában megszabott és a fentiek szerint módosított járásbírósági értékhatárt - a rendelet 2. §-a alapján 1920. április 1-jétől - 50 000 koronában határozta meg. A polgári peres és nem peres eljárás egyes szabályainak ideiglenes módosításáról szóló 1920. évi 3.329. M. E. számú rendelet 7. §-ának (2) bekezdése a fenti rendeletet ugyan kevéssel annak hatálybalépése után hatályon kívül helyezte, de 1. §-a a régi Pp. 1. §-át egyidejűleg módosítva a járásbíróság hatáskörének felső határát - a 7. § (1) bekezdése szerinti 1920. május 1-i hatálybalépést követően is - változatlanul 50 000 koronában rögzítette,
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
