Rovatunkban ezúttal Endreffy Zoltán, Wildmann János, Ruff Tibor és Schweitzer Gábor fejtik ki véleményüket.
A Magyar Köztársaság alkotmánya kimondja ugyan az állam világnézeti semlegességét, az állam azonban sokféleképpen támogatja a vallásfelekezeteket. A felekezetek, főképp az úgynevezett történelmi egyházak állami támogatását jobboldali politikusok és ideológusok részben Magyarország történelmi hagyományaival indokolják ("ezer éve keresztény ország Magyarország"), részben pedig azzal, hogy az egyházak becsületességre, segítőkészségre, önzetlenségre, általában erényességre nevelik híveiket. Elutasítják viszont az állami támogatást a nem hívők és azok a hívők is, akik féltik felekezetük önállóságát (mert ez esetben szerintük a felekezetek "kenyéradójukhoz", az államhoz lesznek hűségesek, ahelyett, hogy szükség esetén bátran bírálnának állami intézkedéseket az evangélium vagy a tóra szellemében).
Segítségünkre lehet e vitában, ha fontolóra vesszük a modern alkotmányos jogállam működésének néhány feltételét. Kétféle hozzájárulást igényel egy ilyen állam a polgáraitól: hogy cselekvően vegyenek részt a törvények meghozatalában (legalábbis úgy, hogy részt vesznek a törvényhozó testület megválasztásában) és tanúsítsanak jogkövető, törvénytisztelő magatartást mindennapi életükben. Politikai erényeken olyan beállítódásokat értünk, amelyek arra késztetik az egyént, hogy emelkedjék felül szűk, egyéni érdekein (anyagi jólét, biztonság, kényelem stb.) és vállaljon áldozatokat is a hazájáért, általánosságban a közügyekért. Egy állam, egy politikai közösség jó működéséhez nem elégséges az, hogy jó törvényei legyenek: szükség van ezen kívül arra is, hogy az államban legyenek szép számmal politikai erényekben gazdag, áldozatkész polgárok is. Ahogy Berzsenyi írta: "Nemzetek támasza s talpköve a tiszta erkölcs / Mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbed."
De ha a politikai erényekkel rendelkező egyének megléte vagy hiánya az egyik fő feltétele az állam, a politikai közösség működésének, akkor világossá válik, miért váltott ki oly nagy vitát Németországban Wolfgang Böckenförde alkotmányjogásznak (és egykori alkotmánybírónak) az a kérdése, hogy nem olyan előfeltételekből táplálkozik-e a szabadelvű, szekularizált állam, amelyeket ő maga nem tud garantálni.[1] Ellentétben a totalitárius államokkal, azok ugyanis kötelezően előírják alattvalóiknak, hogy miben kell hinniük (például Allahban), hogyan kell élniük (be kell tartaniuk például a sarija előírásait). A nyugati világban számunkra ma evidenciaszámba megy, hogy mindenkit megilletnek a modern szabadságjogok: mindenki abban hisz, amiben akar, és úgy él, ahogy jónak látja (amíg nem korlátozza a többiek szabadságát). És visszataszítónak tartjuk, hogy egyes iszlám országokban halálra ítélnek írókat (ha becsmérlik a Koránt, amint az illetékes papok szerint Salman Rushdie), vagy nőket, ha házasságon kívül teherbe esnek.
Nem akarunk semmiféle totalitarizmust védelmezni, Böckenförde kérdését mégis jogosnak kell elismernünk. Mert milyenek is azok az előfeltételek, amelyek bár szükséges feltételei a szabadelvű, szekularizált állam fennállásának és működésének, ő maga azonban mégsem tudja garantálni azokat? Erkölcsi természetűek: az állampolgároknak azok a gyakorlati beállítódásai, amelyek a "nemzetek támaszát s talpkövét" alkotják. Ezek erények általában, és szűk értelemben vett politikai erények is.
A politikai filozófia örökzöld kérdése, hogy milyen mértékben függ egy állam működése a kihirdetett és írásba foglalt törvényektől és milyen mértékben tagjai erkölcsösségétől. Itt nincs lehetőség akár csak felvázolni az ezzel kapcsolatos főbb elgondolásokat. Csupán egy dologra hívnám fel a figyelmet: a kapitalista piacgazdaság kialakulása óta veszedelmesen hódít egy erkölcsi téveszme, az, hogy önérdekből is lehetünk etikailag jók; hogy minden önfeláldozás és áldozathozatal nélkül, pusztán jól felfogott érdekből is cselekedhetünk morálisan.
Ezt a vélekedést filozófusok is képviselték az értelmes önzés elméletének formájában. Valahogy így: megtartom az ígéreteimet, önérdekből, hogy én magam is számíthassak arra, amit nekem ígérnek mások. Segítséget nyújtok szorult helyzetbe kerülő embertársaimnak, önérdekből, mert bajba juthatok én is, és nekem is szükségem lehet mások segítségére. Igazat mondok mindig, őszinte vagyok, önérdekből, mert nekem is bíznom kell embertársaim szavaiban, mivel rá vagyok utalva az ő ismereteikre, és nem ellenőrizhetek mindent, amit közölnek velem.
Hogy egyének önző viselkedése hogyan szolgálhatja a közjót, azt legelőször Adam Smith mutatta meg a szabad piac és a munkamegosztás segítségével. Keressék bár önző módon csak a saját legnagyobb hasznukat, legyenek bár önzők a különféle árukat és szolgáltatásokat kínáló egyének, a szabad piacon kialakuló magasabb és alacsonyabb árak pontosan tájékoztatják majd őket arról, hogy mikor, mire és mekkora szüksége van a többi embernek, és ezért mindig azt fogják előállítani és piacra vinni - Smith szerint - az önző piaci szereplők, amit kell, tehát önzésből a közjót fogják szolgálni.
De kinek van akkor igaza? Azoknak-e, akik szerint ha jók a struktúrák (az intézmények, a törvények), akkor nem az egyének erkölcsi beállítódásán múlik a társadalom, az állam jó működése (olyannyira, hogy
- 53/54 -
még magánbűnök is létrehozhatnak közhasznokat -amint Mandeville brit filozófus hirdette a "private vices" és a "public benefits" kapcsolatáról)? Vagy azoknak, akik szerint legalább annyira fontosak a jó erkölcsök, mint a jó intézmények, és akik szerint az a jó államférfi (Szolón vagy Periklész), aki olyan törvények meghozatalán fáradozik, amelyek jobbá, erényesebbé tehetik a polgárokat (amint Arisztotelész kifejti a Nikomakhoszi etikában).
De lehet-e egyáltalán törvényekkel jobbá, erényesebbé tenni embereket? Ismerünk példákat a történelemből arra is, hogy jó törvények jó alkalmazása hosszú évszázadokon keresztül produkált derék embereket (Mucius Scaevolákat, Catókat, Cicerókat: római jellemeket; vagy Dávidokat, Júdás Makkabeusokat, Jeremiásokat: istenfélő igazakat), és arra is, hogy inhumánus államok (például fasiszta vagy kommunista diktatúrák) nehezen orvosolható pusztításokat vittek végbe embertömegeknek mind fizikai, mind erkölcsi szubsztanciájában évtizedeken keresztül. Modern alkotmányos jogállamokban fel sem vetődik az az ötlet, hogy kellene vagy szabadna egy bizonyos erkölcsre nevelni az állampolgárokat a törvény eszközeivel. De ha most nem is megyünk bele az önzést elégségesnek tartó és az állampolgárok erényességét kívánó társadalomfilozófusok régóta folyó vitájába, Böckenförde kérdésének indokoltságát azért könnyen beláthatjuk - például az ökológiai válság segítségével.
A "közlegelő tragédiáját" vizsgálva Garrett Hardin azt mutatta meg a Science című folyóiratban még az 1960-as években megjelent híres cikkében, hogy miképp vezet a közlegelő pusztulásához a legelő használóinak egyéni szempontból racionális, értelmesen önző viselkedése. Hardin példájából levonhatunk tanulságokat a jog és az erkölcs viszonyára nézve. Egyrészt nem lehet törvényeket, rendeleteket előírni a társadalmi élet valamennyi vonatkozásának szabályozására. Másrészt nem lehet minden cselekvő személy mellé rendőrt állítani. Harmadrészt, még ha lehetne is, akkor sem lehetnénk eleve meggyőződve arról, hogy valóban törvénytisztelő módon intézkednek-e majd a rendőrök. Mivel a cselekedetek jogi szabályozása mindig csak külsődleges lehet a cselekvő személyhez képest és elvileg mindig együtt járhat e hiányosságokkal, ezért látszik ebből a szempontból ígéretesebbnek a vallás, amely belülről, szívéből-lelkéből vezérli az ember cselekedeteit. (Természetesen csak akkor, ha jó vallásokról van szó, például a judaizmus, az iszlám, a kereszténység, a buddhizmus vagy a hinduizmus kifinomult formáiról és nem tébolyult, fanatikus szektákról - de a "jó" és "rossz" vallások kritériumainak problémájába itt nem mehetünk bele.)
Ha tudatában vagyunk annak, hogy a modern alkotmányos jogállam nem kívánja és nem is tudja erkölcsi nevelésben részesíteni állampolgárait és hogy polgárainak jó erkölcse, erényessége viszont feltétele az állam jó működésének, akkor ráébredhetünk arra, hogy a világnézeti semlegességen úgy kell őrködnie a szekularizált alkotmányos jogállamnak, hogy közben támogatja is azokat a szervezeteket és civil képződményeket, amelyek nemesítik az állampolgárok erkölcseit, erényesebbé teszik őket.
Platón és Arisztotelész óta tudhatjuk, hogy rossz jellemű felnőtt embereket aligha lehet rábeszéléssel, erkölcsi prédikációkkal megjavítani, és hogy a gyermekek és fiatalok erkölcsi nevelését csak kiváló jellemű emberek végezhetik. Mégpedig úgy, hogy szoktatják őket az erényekre, szép tettek végzésére, és meg is magyarázzák nekik, hogy különböző élethelyzetekben melyek a szép és jó (erények szerinti) tettek, és hogy miért azok. Ahogy egy szépen és jól működő görög polisz a paideia, a nevelés színhelye volt, úgy az egyházak, vallási közösségek, gyülekezetek szintén annak a közegnek, társadalmi térnek tekintették és tekintik magukat, ahol a hívek megigazulása, megszentelődése végbemehet. És ahogy az erény szerinti élet anyagát, szubsztanciáját a polisz nemzedékeken át bevált hagyománya alkotta (ahogyan azt költők, történészek, filozófusok meg is fogalmazták), hasonlóképpen szolgáltatta és szolgáltatja a megszentelődésre, megigazulásra vezető tanítást az egyházaknak, illetve vallási közösségeknek a teológusok, szentek, vallási vezetők által megformált, őrzött és továbbadott hagyománya.
Hogy a vallások az első helyen állnak ezek között az "erkölcsnemesítő" civil szervezetek között, arra az utóbbi időben többször is felhívta a figyelmet a klerikális gondolkodással egyáltalán nem vádolható Jürgen Habermas.[2] Habermas úgy látja, hogy ami az etikát, a sikerült, jó élettel, illetve az emberi sikertelenséggel, boldogtalansággal kapcsolatos elgondolásokat illeti, "rendkívül tartózkodó a mai posztmetafizikai filozófia". Ezzel az óvatos, finom kifejezéssel voltaképpen arra utal, hogy semmit sem mond a mai filozófia az élet nagy kérdéseiről ("Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek?" - ahogy ezeket Kant megfogalmazta), mert "nem ismeri a jó és példaszerű élet semmilyen, egyetemesen kötelező érvényű fogalmát". Habermas szerint a filozófia ezen a ponton nagyon eltér a vallásoktól: "A szent írásokban, valamint a vallási hagyományokban megfogalmaztak a bűnre és a megváltásra, továbbá a kárhozatosnak tapasztalt élethelyzetekből való megmenekülésre vonatkozólag olyan intuíciókat, amelyeket évezredeken át kifinomultan magyaráztak és a hermeneutika eszközeivel elevenen is tartottak."
- 54/55 -
Az elmúlt háromszáz évben, a modern tudomány kialakulása óta a nyugati kultúra majd minden figyelmét és energiáját az úgynevezett uralmi tudás, Max Scheler kifejezésével a "Herrschaftswissen" megszerzésének szentelte, és a természet feletti uralom korábban elképzelhetetlennek tartott technikáinak miriádját ki is alakították a nyugati társadalmak. Közben háttérbe szorultak és elcsökevényesedtek viszont azok a tudásfajták, amelyek ilyen kérdésekre adnak választ: milyen a szép és jó egyéni és közösségi élet, mi az élet értelme, mi az ember rendeltetése, helye a mindenségben, van-e Isten, van-e élet a halál után stb. Elcsökevényesedett - Scheler kifejezésével - a "Bildungswissen" és az "Erlösungswissen", ami megnyilvánul abban, hogy nagyon sok mindent meg tudnak ugyan tenni a nyugati emberek, reménytelenül elbizonytalanodtak viszont afelől, hogy az ötleteiket érdemes-e, helyes-e, kívánatos-e meg is valósítaniuk. Vagy abban, hogy a legfejlettebb nyugati társadalmakban népbetegséggé vált és egyre inkább azzá válik a depresszió.
Habermas szerint azért tölthetnek be a vallások a modern szekuláris társadalmakban létfontosságú "erkölcsnemesítő" szerepet, mert - ismét idézem - "a szent írásokban, valamint a vallási hagyományokban megfogalmaztak olyan intuíciókat a bűnre és a megváltásra, továbbá a kárhozatosnak tapasztalt élethelyzetekből való megmenekülésre vonatkozólag, amelyeket évezredeken át kifinomultan magyaráztak és a hermeneutika eszközeivel elevenen is tartottak". A vallások tehát Habermas szerint olyan tudáskincsnek vannak birtokában, amelyre rászorul a modern szekularizált állam. Azért szorul rá, mert "másutt már veszendőbe ment [e tudás], és nem is állítható többé helyre kizárólag szakértők professzionális tudása révén". E tudás fő komponenseit Habermas szerint "az elhibázott élet, a társadalmi patológiák, a félresikerült egyéni élettervek és a megcsonkított életösszefüggések deformációjának kellőképpen kifinomult kifejezési lehetőségei, valamint a rájuk való fogékonyság" alkotják.
Ma már közhelynek számít, hogy a cselekvést egyre kevésbé hangolják össze közös gondolkodással kialakított, konszenzuális értékek és normák, hogy az élet mind több területéről kiszorul a társadalmi szolidaritás, helyére pedig a piacok és a közigazgatás személytelen mechanizmusai lépnek. Ezért áll Habermas szerint "az alkotmányos államnak saját érdekében, hogy kíméletesen bánjon minden olyan kulturális forrással, amelyekből a polgárok normatudata és szolidaritása táplálkozik". Annál inkább, mivel az a szolidaritás, amelyre a szabadelvű állam berendezkedései is rá vannak utalva, Habermas szerint "teljes egészében elapadhatnak a társadalom parttalan szekularizációja miatt".
JEGYZETEK
[1] Ernst-Wolfgang Böckenförde: Die Entstehung des Staates als Vorgang der Säkularisation (1967), in E.-W. B.: Recht, Staat, Freiheit, Frankfurt/Main, 1991.
[2] Vorpolitische moralische Grundlagen eines freiheitlichen Staates. Gesprächsabend mit Jürgen Habermas und Joseph Kardinal Ratzinger, Rheinischer Merkur, Januar 22 2004.
Az éppen negyven évvel ezelőtt ülésező II. vatikáni zsinaton a katolikus egyház többször és különböző értelemben foglalkozott az autonómia kérdésével.[1] A kifejezés alatt mindenekelőtt azt értette, hogy a földi dolgok önértékkel és saját méltósággal rendelkeznek, hogy "az élet és család javai, a kultúra, a gazdaság, a művészet, a foglalkozási ágak, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi kapcsolatok és más effélék ... nem csupán eszközök az ember végső céljának elérésére, hanem ezen felül saját értékük is van" (AA 7).[2] A lelkipásztori konstitúcióban pedig ezt olvassuk: "Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, amelyeket az embernek lépésről lépésre felismernie, alkalmaznia és alakítania kell, akkor az autonómia megkövetelése teljesen jogos; korunk embere igényli, sőt a Teremtő akaratának is megfelel." A zsinat ezért egyrészt "elismeri a tudományok és művészetek saját módszereit", másrészt kifejezi meggyőződését, hogy "ha valóban tudományosan és az erkölcsi elvek szemmel tartásával folyik a módszeres kutatás, akkor ez egyetlen ismeretágban sem kerül soha igazi ellentétbe a hittel, hiszen a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek". Ez a felismerés a megelőző évszázadok egyházi gyámkodása után korántsem volt magától értetődő. Ennek a zsinat püspökei is tudatában voltak, mert kifejezték mély sajnálkozásukat "bizonyos szellemi magatartás fölött, amely néha megnyilvánult éppen a keresztények között is, akik nem mindig látták eléggé tisztán a természettudományok jogos autonómiáját. Ez a magatartás nézeteltérésekre vezetett, szenvedélyes vitákat váltott ki és sokakkal elhitette, hogy a hit és a tudomány szemben állnak egymással" (GS 36).
A egyház ugyanakkor visszautasítja az autonómia "hamis" értelmezését, mely szerint "a teremtett dolgok nem függenek az Istentől, és hogy az ember a Teremtőre való tekintet nélkül rendelkezhetik velük [...] A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül a sem-
- 55/56 -
mibe zuhan [...] ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik" (GS 36). Egyesek az ilyen és hasonló megfogalmazásokat úgy értékelik, hogy az egyház "rászánta magát arra, hogy véglegesen föladja azt a középkori törekvését, miszerint a világot egy egységes rendbe kényszeríti. A világ a maga sajátosságaival együtt szabaddá válik."[3] Mások szerint ha a konstitúció az emberi tevékenység értékét és rendjét Istenre vezeti vissza, akkor csak újabb ideológiai kényszerzubbonyt húz a világra.[4] A kritikusok manapság ez irányú félelmüket látják igazolva a Szentszék azon törekvése láttán, hogy az EU alkotmányába kerüljön bele a kereszténységre való utalás. A zsinat viszont hangsúlyozza, hogy a világi dolgok önértékét és méltóságát nem az egyház, hanem több helyen az államhatalom veszélyezteti. Ezért arra inti az állami szerveket, hogy tartsák tiszteletben a jogos öntörvényűséget. A házasság és a család esetében például a kormányzat "vessen számot a családok szükségleteivel a lakás, a gyermeknevelés, a munkakörülmények, a társadalombiztosítás és az adózás kérdéseiben" vagy "áttelepítés esetén" mindig "biztosítsák a családi együttélést" (AA 11). A kultúra autonómiája pedig akkor jogos, ha arra irányul, hogy "a teljes emberi személyiséget harmonikusan kiművelje és támogassa az embereket" az "egyetlen nagy emberi család testvéries" egységének kialakításában (GS 56). A művészi szabadság sem abszolút, erre is vonatkozik az erkölcsi rend elsőbbsége, "mert egyedül ez múlja felül és rendezi el az emberi élet minden egyéb, bármilyen magas rendű megnyilvánulását" (IM 6).
Témánk szempontjából különösen érdekes, amit a zsinat az állam és egyház viszonyáról mond: "Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez [...] A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van." Ez azonban nem zárja ki, hogy "ápolják az együttműködést, a helyek és korok körülményei szerint" (GS 76/2). Az együttműködés azonban sem szolidaritást, sem azonosulást nem jelent a politikai hatalommal, mint ahogyan azt sem, hogy lemond igehirdetési és következésképp azon kötelességéről, hogy a világi hatalmakról ítéletet mondjon. Az egyház "ahhoz nyújt segédkezet, hogy jobban érvényesüljön az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között". Mindig és mindenütt megilleti a jog, "hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, és hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is". Feladatuk végzésében a püspökök és munkatársaik "Isten hatalmára támaszkodnak; Isten pedig az evangélium erejét igen gyakran épp a tanúságtevők erőtlenségében nyilvánítja meg". Ezért "mindazoknak, akik az isteni ige szolgálatára szentelik magukat, az evangélium sajátos módszereire és eszközeire kell hagyatkozniuk; ezek pedig sokban különböznek a földi állam eszközeitől. Igaz ugyan, hogy ... az egyház maga is felhasználja az evilági dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélyektől felajánlott kiváltságokba. Sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható: őszinte-e tanúságtétele, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek" (GS 76/3-5). A püspökök ugyanis fölismerték, jegyzi meg kommentárjában Oswald von Nell-Breuning, hogy a trón és oltár szövetsége ártott az egyház hitelének. Ez a felismerés sajnos "túl későn" jött, "miután az egyház már elvesztette a munkásság nagy részét".[5] A konstitúció azonban minden opciót nyitva hagyott az állam és egyház együttműködése előtt, a konkordátumok és megállapodások révén rögzített együttműködéstől kezdve egészen az állam és egyház következetes elválasztásáig. Érdekes epizód, hogy Klepacz ódzi püspök az egész lengyel püspöki kar nevében arra az álláspontra helyezkedett, hogy az állam és egyház kapcsolatát nem konkordátumokkal, hanem az állam és egyház következetes elválasztásával kell szabályozni.[6]
A zsinat óta eltelt negyven év Klepacz és püspöktársai meglátásait látszik igazolni. A keresztény egyházaknak Nyugat-Európában, ahol részben jelentős intézményes és adózási privilégiumokkal rendelkeznek, rohamosan csökken a befolyása. Milliók fordulnak el tőlük és százezrek hivatalosan is kilépnek belőlük. "Minden adat és minden felmérés azt bizonyítja, hogy egy mély és egyre inkább gyökeret verő ateizmus keríti hatalmába az emberek többségét", írta a közelmúltban a tekintélyes német katolikus folyóirat, a Christ in der Gegenwart. "Igaz, néhány országban még jobb a helyzet, mint nálunk. A vallás eróziója és a keresztény hit fölhígulása nyilvánvalóan különböző sebességgel történik. Az irány azonban megfordítatlannak tűnik még az olyan országokban is, mint Lengyelország, Horvátország vagy Írország. Lehet, hogy az USA-ban mások a viszonyok, de a szekularizáció jegyei ott is szembeötlők."[7] Mégis alapvető különbség van Európa és Amerika szekularizációja között.
A szekularizáció ugyanis három különböző dolgot jelenthet. Először is a világi dolgok emancipációját a vallási intézményektől és normáktól, mindenekelőtt az egyház és állam elválasztását. Másodszor a vallásos meggyőződés és magatartásformák hanyatlását. Harmadszor pedig a vallás visszaszorulását a magánszférába. Míg Európában a szekularizáció mindhármat ma-
- 56/57 -
gában foglalja, addig az USA-ban alapvetően csak az elsőt. A világi és vallási szféra különválása a modern kor "legfontosabb azonosító jegye": az államegyházi modell és minden politikai és vallási összefonódás ugyanis összeegyeztethetetlen a modern, differenciálódott társadalmakkal.[8] Az állam és egyház intézményes elválasztása azonban nem szükségszerűen jelenti a vallásos meggyőződés és magatartás hanyatlását. Ha a kettő Európában mégis összekapcsolódik, annak oka az állam és egyház sajátos viszonytörténetében keresendő. Semmi sem ártott ugyanis annyit az intézményes egyházaknak, mint a trón és oltár évszázados szövetsége. Ezt bizonyítják azok a szembeötlő különbségek is, amelyek egyrészt a katolikus Írország és Lengyelország - ahol nem volt államegyház -, másrészt az állam és egyház összefonódása mintapéldájának nevezhető, ugyancsak katolikus Franciaország és Spanyolország között fennállnak. Éppen az "rombolta le szinte teljesen Európa egyházait, hogy megpróbálták a kereszténységet a nemzetállam intézményei által megőrizni, illetve az állam és egyház modern elválasztását állami segítséggel megakadályozni. Röviden: minél erősebben védekeznek a vallások a modern differenciálódás folyamata (azaz az első értelemben vett szekularizáció) ellen, annál inkább fogják saját bőrükön megtapasztalni a hit hanyatlását is (azaz a második értelemben vett szekularizációt)".[9] Míg történelmileg az állam és egyház szétválasztása Európában a katolikus egyház erős politikai befolyásának visszaszorítása érdekében történt, addig Amerikában épp ellenkezőleg: az Európából érkező telepesek az erős angol államegyház elől is menekültek. Az állam és egyház elválasztása itt nem az erős állam, hanem az erős vallás, vagyis a vallás önállóságának megőrzése érdekében történt: az új világ új lakói éppen szomorú európai tapasztalataik alapján jutottak arra a meggyőződésre, hogy a kettőnek sohasem szabad többé összefonódnia. Egyébként Európára is igaz, hogy az államilag nem támogatott egyházak és szekták sokkal sikeresebbek voltak a szekuláris tendenciák ellen, mint a politikai befolyással bíró egyházak.[10] Ami pedig a szekularizáció harmadik jelentését - a vallás magánszférába történő visszaszorulását, esetleg ideológiai visszaszorítását - illeti, az előbbiek miatt szintén Európára jellemző. A laicista gondolkodás ugyanis az egyházat nemcsak az államtól és a politikai befolyástól, hanem a közélettől is le akarja választani (lásd a francia törvényt a vallási jelképek tanulók általi viselésének tilalmáról az állami iskolákban). Márpedig az állam és egyház elválasztásából ebben az összefüggésben csak annyi következik, hogy az állam nem avatkozik bele a vallások ügyeibe, a vallások nem akarnak gyámkodni az állam és a politika felett, és mindkettő tiszteli a lelkiismereti szabadságot.
Mint láttuk, a katolikus egyház a II. vatikáni zsinaton elfogadta az első értelemben vett szekularizációt, mert felismerte: ez a feltétele annak, hogy visszanyerje hitelét. Természetesen ha a zsinati tanítást maradéktalanul sikerülne is átültetni a gyakorlatba, az egyházra nehezedő történelmi tehertétel miatt gyors változás akkor sem várható, sőt a közeljövőben a vallásosság további csökkenésével kell számolni. Kulcskérdés azonban, hogy az egyes országok egyházai helyesen tudják-e értelmezni az elválasztást és az autonómiát. Nem az a probléma, hogy az állam és egyház viszonyának Európában különböző változatai vannak, kezdve a szigorú elválasztástól (Franciaország) az összekapcsolódás elemeit is magában foglaló együttműködésen keresztül (német nyelvterület) a formális (az állam szekuláris jellegét elfogadó) államegyházig (Anglia). Veszélyt valójában a politikai ideológiák, valamint az egyházak politikai kötődései jelentenek. A politikai ideológiák egyike a laicizmus, másika pedig a konzervatív instrumentalizmus. Az első manapság nem fenyegeti sem a nyugat- sem a kelet-európai országok egyházait (Magyarországon az SZDSZ "enyhe" liberalizmusa távol van ettől), de jobbról történő instrumentalizálásuk igen, annál is inkább, mert ehhez gyakran maguk az egyházak is örömmel nyújtanak segédkezet. Úgy tűnik azonban, hogy az egyházak Nyugat-Európában egyre inkább rádöbbennek arra, hogy politikai kötődéseik csak rontják hitelüket, ezért igyekeznek föloldani ezeket.[11]
Más a helyzet Kelet-Európában, ahol az egyházak puszta létükkel a kommunista elnyomás elleni szembenállás szimbólumai lettek, szinte függetlenül attól, hogy csak a vallásos hagyományokat (Magyarország) vagy általában a vallásszabadságot mint emberi jogot (Lengyelország, Ukrajna, Kelet-Németország, Csehszlovákia) védték.[12] Bizonyára ezen szerepüknek volt köszönhető, hogy a rendszerváltás után a legtöbb országban vallási újjáéledés köszöntött be. Az egyházak azonban csak lassan ocsúdtak a negyvenévi elnyomás kábulatából, és bizonytalanságukban sok helyütt visszatértek ahhoz a vallásossághoz, amelytől évtizedekkel korábban kényszerűen megváltak. Mivel a baloldallal a megelőző negyven év egyházüldözése miatt, a liberális erőkkel pedig antiklerikalizmusuk (de nem egyházellenességük) miatt elképzelhetetlen volt az együttműködés, csakis a jobboldaltól reméltek segítséget. Az egyébként csak helyeselhető együttműködésből azonban gyakran több lett: a jobboldalnak szüksége volt a történelmi egyházak legitimációjára, ha maguk mögött akarták tudni a vallásos szavazók táborát, az egyházak pedig szereptévesztésükben azonosultak bizonyos nemzeti-politikai ideológiákkal. Talán észre sem vették, hogy ezáltal épp azt a lépést tették meg, amelytől a zsinat igyekezet - na-
- 57/58 -
gyon helyesen - megóvni a katolikus egyházat: nemcsak szolidaritást, de azonosulást is vállaltak politikai erőkkel. Ezen túlmenően a szekularizációs folyamatok tökéletes félreértését jelentette, hogy azt hitték, mindenekelőtt ők biztosíthatják az ország politikai és morális integritását. Egy egyházi vezető szerint "még a zsidók sem, csak a katolikus egyház".[13] "A nacionalista mozgalmakkal kéz a kézben megjelent a kollektív vallásos identitás néha kifejezetten agresszív változata, amely ... a kommunista időszakban eltűnt vagy el volt nyomva. Valószínűleg ez a legelterjedtebb vallásos újjáéledés" Kelet-Európában.[14] Ami azonban rövid távon hasznos bizonyos politikai erőknek, az hosszú távon biztosan káros az egyházaknak.[15] Erről szól a föntebb tárgyalt szekularizáció.
Az egyházak akkor őrizhetik meg autonómiájukat, ha teljes egészében elfogadják az első értelemben vett szekularizációt, vagyis nem csupán az állam és egyház jogi elválasztását, hanem lemondanak a politikai szövetségekről, politikai erők legitimációjáról és a politikai közélet direkt befolyásolásról. Az egyházak csak akkor lehetnek hitelesek, ha helyüket nem a politikai ideológiák mentén, hanem a civil társadalomban keresik. Jézus szavai, miszerint az ő országa nem e világból való (Jn 18,36), már utalnak a világi és vallási hatalom különbségére. "Isten egyházának elválasztása a világi hatalmaktól magát a vallást szabadítja föl arra, hogy önmaga lehessen; fölszabadítja a kinyilatkoztatást a hatalommal, az uralkodó szokásokkal és pénzzel való szövetségtől". A katolikus egyháznak a II. Vatikáni zsinaton megfogalmazott radikális autonómiája "logikus következménye az emberi hatalom és az isteni kinyilatkoztatás szétválasztásának". Az egyház "politikai instrumentalizálása árt a vallás belső igazságának".[16] Ezért káros, ha az egyház politikai szövetségest keresve erőlteti a kereszténység nevesítését az EU-alkotmányban, ha aktív politikusokat egyházi kitüntetésben részesít, ha hívőket politikai célok érdekében mozgósít, ha államilag pozitív diszkrimációban részesül, ha az országos nadrágszorító intézkedések közepette nem mond le törvényesen szerzett előjogai egy részéről, ha önkormányzati iskolákat azért minősítenek egyházivá, mert azok több támogatást kapnak stb. "A zsinat kiállított egy váltót", mondja Oswald von Nell-Breuning, "amelyet be kell váltani!"[17]
JEGYZETEK
[1] Írásom alapvetően a katolikus egyházat tartja szem előtt, de nem hit- és felekezeti kérdésekről lévén szó, más egyházakra is vonatkozhat. Ezért aztán hol egyes, hol többes számban használom az egyház kifejezést.
[2] Az idézett zsinati dokumentumok rövidítései: AA - Apostolicam Actuositatem (Határozat a világi hívek apostolkodásáról); GS - Gaudium et spes (Lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról); IM - Inter mirifica (Határozat a tájékoztató eszközökről). Forrás: A II. vatikáni zsinat tanítása. A zsinati döntések magyarázata és okmányai, szerk. Cserháti József, Fábián Árpád, Budapest, Szent István Társulat, 1975.
[3] Alfons Auer: Einleitung und Kommentar zum dritten Kapitel des ersten Teils von Gaudium et spes, in Lexikon für Theologie und Kirche, 14, Hrsg. Heinrich Suso Brechter, Freiburg, 1986 (a továbbiakban LThK 14), 386.
[4] Uo., 385.
[5] Oswald von Nell-Breuning: Kommentar zum dritten Kapitel des zweiten Teils von Gaudium et spes, in LThK 14, 532.
[6] La Valle: Das Leben der politischen Gemeinschaft, in Die Kirche in der Welt von Heute. Kommentar zur Pastoralkonstitution "Gaudium et spes", Hrsg. Guilherme Baraúna, Salzburg, Müller, 1967, 387.
[7] Plate, M., Misstöne, Klarstellungen. Gedanken zu den Auseinandersetzung über den ökumenischen Kirchentag, in: CiG 32/2003, 267-268.
[8] José Casanova: Chancen und Gefahren öffentlicher Religion. Ost- und Westeuropa im Vergleich, in Das Europa der Religionen, Hrsg. Otto Kallscheuer, Frankfurt/M., Fischer, 1996 (a továbbiakban Kallscheuer), 182-185.
[9] Uo., 185-186.
[10] Trutz Rendtorff: Kirche und Staat. Die gespaltene europäische Christenheit, in Kallscheuer, 147-148.
[11] Az osztrák katolikus egyház az 1952-es mariazelli kiáltványban tett hitet a "szabad egyház a szabad társadalomban" modell mellett. "Egy szabad egyház azt jelenti, hogy megáll a saját lábán, tehát önálló. Minden történeti korszaknak megvolt a saját szükséglete és lehetősége. Manapság azonban az egyház mögött nem áll sem császár, sem kormányzat, sem párt, sem osztály, sem ágyú, de még tőke sem. [...] Egy szabad egyház a következőket jelenti:
- Nem térünk vissza az elmúlt évszázad államegyházi státusához, amely a vallást az állampolgári felfogás egyfajta ideológiai felépítményévé degradálta, és amely a papok generációit inaktív államhivatalnokokká nevelte.
- Nem térünk vissza a trón és az oltár szövetségéhez, amely a hívők lelkiismeretét elaltatta és amely vakká tette őket a mélyben meglapuló veszéllyel szemben.
- Nem térünk vissza egy pártnak az egyház felett gyakorolt védnökségéhez, amely talán a maga idejében szükséges volt, de tízezreket idegenített el az egyháztól.
- Nem térünk vissza azokhoz az erőszakos próbálkozásokhoz, amelyek tisztán szervezeti és államjogi alapon keresztényi irányelveket akartak megvalósítani.
- Egy szabad egyház nem jelenti a sekrestye vagy a katolikus gettó egyházát sem, hanem egy szabad, önmagá-
- 58/59 -
ban is megálló egyház a világra nyitott ajtók és a kitárt karok egyházát jelenti, amely kész az együttműködésre mindenkivel.
- Együttműködés az állammal minden kérdésben, amely a közös érdekeket érinti, tehát a házasságban, családban, nevelésben.
- Együttműködés minden társadalmi renddel, osztállyal és irányzattal a közös jólét megteremtése érdekében
- Együttműködés minden felekezettel az élő Istenben való közös hit alapján, együttműködés minden szellemi irányzattal is, minden emberrel, akik mindig mindenhol készen állnak, és az a szándékuk, hogy az egyházzal együtt küzdjenek a valóságos humanizmusért, az »emberi szabadságért és méltóságért«. Egy szabad egyház csak egy szabad társadalomban tud élni, amely biztosítja emberi méltóságot. Éppen ezért a mariazelli tudományos ülés ugyanolyan nyomatékkal hangsúlyozta a szabad egyházat, mint a szabad társadalmat." A mariazelli kiáltvány (1952), Egyházfórum, 2002/3, 24-25.
[12] "Már a vallásos élettér puszta védelme is pozitív szerepet játszott, még akkor is, ha az egyház csak a hagyományos hierokrata privilégiumok védelmére szorítkozott, sőt akkor is, ha ez a védelem az állam cesaropapizmusához való alkalmazkodás formáját öltötte, de mégse olvadt teljesen bele a hivatalos ideológiába vagy nem sikerült tökéletesen a rendszer intézményeihez való asszimiláció. Egyes egyházaknak - legjobb példa erre a lengyel katolikus egyház - még az is sikerült, hogy privát és nyilvános-intézményes területeket őrizzen meg és vonjon ki az abszolutista állam ellenőrzése alól. A vallásos és nemzeti identitás történelmi összeolvadása az egész térségben oda vezetett, hogy sikerült megakadályozni egy olyan szovjetbirodalom létrejöttét, amelyet csak »szovjetemberek« alkottak volna" Casanova: I. m., 198.
[13] Ez nem soviniszta kijelentés, hanem realitás. Ha a mohamedánok jönnek, akkor kiirtják ezeket, lefejezik azokat... Egyik sem európai kultúrát hordozó, mindegyik szélsőséges. »Gyilkolni! Csak mi, csak mi!« A katolikus egyház mellett bárki megél, mi nem irtunk ki senkit. Volt egy ilyen hullám, de akkor sem mi csináltuk, politika lett legtöbbször belőle, mert felhasználtak bennünket Wildmann János: A magyar katolikus egyház és az európai integráció, Egyházfórum, 2003/1-2, 19-22.
[14] Casanova: I. m., 199.
[15] "Ha néha úgy tűnik, elhalkult, sőt elnémult a világban az egyház prófétai hangja, elmosódott messiási irányultsága és megbénult pasztorális tevékenysége, ennek az az oka, hogy a világ különböző tájain még mindig egy fönnálló renddel, egy kultúrával vagy egy politikai hatalommal van szolidáris viszonyban." La Valle: I. m., 416-417.
[16] Kallscheuer O., in: Kallscheuer, 119-120.
[17] Nell-Breuning von, O., Kommentar, 532
Az egyházak autonómiáját illetően alapelvként a magam részéről teljes mértékben osztom James Madison nézetét, amelyet további érvelésem alapjának is tekintek, s ezért hosszabban idézem: "1. Mert alapvető és tagadhatatlan igazságnak érezzük azt, hogy a »vallást, illetve Teremtőnk iránti kötelezettségünket és ezen kötelezettség teljesítésének módját az értelemnek és a meggyőződésnek, nem pedig a hatalomnak és a kényszernek kell irányítania«. Ezért mindenkinek a vallása saját meggyőződésére és lelkiismeretére tartozik, és minden embernek jogában áll meggyőződése és lelkiismerete alapján gyakorolnia hitét. Ez a jog természeténél fogva elidegeníthetetlen jog. Elidegeníthetetlen jog azért, mert az emberek meggyőződése, amely a saját értelmükkel felfogott bizonyítékokon alapszik, nem követheti mások diktátumait. Elidegeníthetetlen azért is, mert ami ezen a területen az emberekhez való viszonyban jogunk, az Teremtőnkkel szemben kötelességünk: minden ember kötelessége olyan, és csakis olyan tisztelettel adózni Teremtőjének, ahogyan ezt megfelelőnek gondolja. Ez a kötelesség megelőzi a polgári társadalom kívánalmait mind időben, mind a kötelezettség erejét tekintve. Mielőtt ugyanis bármely embert a polgári társadalom tagjának tekintenénk, először a világegyetem Kormányzója alattvalójának kell tekintenünk; és minden ember úgy tagja a polgári társadalomnak, hogy közben megőrzi az Egyetemes Uralkodó iránti elkötelezettségét is. Fenntartjuk tehát, hogy a vallás dolgaiban egyetlen ember joga sem csorbulhat a polgári társadalom intézményei által, továbbá hogy a vallás teljes mértékben kívül esik a polgári társadalom fennhatóságán. Való igaz, hogy a többség akaratának érvényesítése az egyetlen módja annak, hogy a társadalmat megosztó kérdésekben végső döntés születhessen; de az is igaz, hogy a többség megsértheti a kisebbség jogait. 2. Mert a vallás egészében nem tartozik a társadalom fennhatósága alá, ezért még kevésbé tartozik a törvényhozó testület fennhatósága alá. Az utóbbi csupán alkotása és megbízottja az előbbinek. Hatalomgyakorlása származtatott és korlátozott: korlátozott a hatalom többi ágával szemben; és ami még fontosabb, korlátozott a választókkal szemben. A szabad kormány fenntartásához nem csupán az szükségeltetik, hogy a hatalmi ágak közötti választóvonalak változatlanul fennmaradjanak, hanem az is, hogy egyik hatalmi ágazat se léphesse át azt a nagy Válaszfalat, amely az emberek jogainak védelmében áll fenn. Azok a vezetők, akik ebben a túlkapásban vétkeznek, túllépték megbízatásukat, amelyből hatalmuk származik, és zsarnokok.
- 59/60 -
Azokat az embereket, akik ennek alárendelik magukat, olyan törvények uralják, amelyeket nem ők, és nem is a tőlük származó hatalom alkotott, és ezek az emberek rabszolgák."[1]
Mint keresztény teológusnak mindenekelőtt azt kell rögzítenem, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság ekként megfogalmazott elve nemcsak a Magyar Köztársaság alkotmányával, de az Újszövetség tanításával is teljes összhangban áll. Míg ugyanis az - erkölcsileg egyébként tökéletesen helyes - mózesi törvény az ószövetségi Izrael életét az államhatalom igénybevételével igyekezett igazgatni, a kereszténység olyan korszakváltás beálltát hirdette meg, amely e "külső kontrollt" a lelkiismeret és saját meggyőződés "belső kontrolljával" váltja fel. Az államhatalmi eszközökkel érvényesített erkölcsi törvény "haragot nemz", hirdette Pál apostol, és éppen ezért "senki sem válik igazzá a törvény által".[2] Jézus Pilátushoz intézett szavaiban választotta el élesen a világi hatalomgyakorlást - amely mögött mindig az állami erőszakszervezetek által képviselt jogos erőszak a végső biztosíték - az erkölcsi igazság képviselésétől. A Biblia szerint Isten előtt kizárólag az az erkölcsös tett értékelhető pozitívan, amelyet valaki szabad elhatározásból, belső meggyőződésből hajtott végre; ebben pedig a hatalmát végső fokon jogos erőszakkal fenntartó államhatalom lényegénél fogva még akkor sem lenne képes a polgároknak "segíteni", ha értékrendje egyébként tökéletesen megegyezne is az isteni törvénnyel, és ha képviselői is tökéletesen helyes döntéseket hoznának - ami nincs így. Ezért az állam és az egyház teljes elválasztása a demokratikus, szekuláris államokban szerencsés módon egybeesik a Biblia tanításával, és a kereszténység másfél évezredes államegyházi tévelygése után, a protestantizmus és a felvilágosodás együttes tevékenységének köszönhetően viszonylagos nyugalmat biztosít az ilyen országokban élőknek. Semmi okunk ezt a nyugalmat feldúlni.
Az ilyen államok, nagyon helyesen, garantálják polgáraik számára emberi jogaik teljes körű érvényesülését is. Ugyanakkor fontos azt is látni, hogy az egyházhoz való csatlakozás e tekintetben más természetű, mint az államhoz való tartozás, mert az egyházakhoz önként csatlakozók szabad akaratukból lemondanak olyan jogaik gyakorlásáról, melyeket az állami jogrend köteles továbbra is elidegeníthetetlen jogokként kezelni. Így például egy keresztény egyházhoz szabadon csatlakozó ember, mivel elfogadja a tízparancsolatot, önként lemond a házasságtöréshez, a homoszexualitáshoz vagy a bálványimádáshoz való, egyébként állami szinten továbbra is emberi jogként számára szavatolt jogának gyakorlásáról - amennyiben az illető egyház tagja kíván maradni. Az egyháznak pedig mint szellemi és erkölcsi elvek mentén szerveződő közösségnek jogában áll ezt megkövetelni tagjaitól, és adott esetben az egyházból - s így annak intézményeiből - való kizárással vagy más módon szankcionálni azt a hívőt, aki olyan módon élt az állam által továbbra is - nagyon helyesen - védelmezett emberi jogaival, ahogyan azt az illető egyház belső erkölcsi rendje viszont nem tartja elfogadhatónak. Ezzel nem sérültek az illető emberi jogai, hiszen azok egy részének gyakorlásában önként korlátozta magát, amikor az egyházhoz csatlakozott, ennek feltételeként. (Filozófiai nyelven fogalmazva: autonóm erkölcsi lényként egy autonóm erkölcsi döntéssel a heteronóm erkölcs mellett döntött, s ezt a döntését továbbra is autonóm erkölcsi lényként tartja fenn. Szabadon korlátozta magát szabadságának gyakorlásában, s ezt a döntését továbbra is szabadon tartja fenn.) Más kérdés természetesen, hogy az illető egyház felelőssége ezt a követelményt számára már belépésekor világossá tenni hitvallásában, szervezeti szabályzatában vagy legalábbis igehirdetésében.
A magyar alkotmányos jog - szintén nagyon helyesen - arra is ügyel, hogy a vallásszabadság elve nemcsak az egyéni, hanem a másokkal együttesen történő vallásgyakorlás szabadságát is jelenti. Ebből fakad az egyházak belső szerveződésének autonómiája, ebből pedig az egyházak intézményalapítási jogai. Nyilvánvaló tehát, hogy például felsőoktatási intézmény alapítása során az a döntő körülmény, hogy azt egy egyház alapította, azzal a céllal, hogy hitéletének, lelkészei, szolgálattevői képzésének, az alkotmányban biztosított "nyilvános tanításhoz" való joga gyakorlásának színtere, intézményesült formája legyen. Ez a döntő elem elvi síkon, nem pedig az, hogy jogilag ez milyen formákban valósul meg, és nem is az, hogy ehhez kap-e az államtól anyagi támogatást. De ezt a legutóbbi állítást vegyük közelebbről is szemügyre!
Véleményem szerint a formai probléma a meghatározó a Fundamentum körkérdésében konkrétan is említett 32/2003. (VI. 4.) AB határozatot illetően, mely a Debreceni Református Hittudományi Egyetemnek egy alkalmazottjával zajló pere kapcsán az egyházak és a velük jogviszonyban álló személyek közötti, állami jogszabályokon alapuló jogviszonyokból eredő jogvitákról állapította meg, hogy azokat az állami bíróságoknak érdemben el kell bírálniuk. Az indokolásban olvasható érvelés kulcsmomentuma, hogy az egyház és annak tagja között keletkezhet "állami jogszabályok által meghatározott jogviszony is, melyben az állami jog érvényesül [...] A felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Fot.) 1. számú melléklete az egyházi egyetemek között sorolja fel - a jelenlegi elnevezése szerint - a Debreceni Református Hittudományi Egyetemet. A Fot. 2. §-ának (1) bekezdése szerint felsőoktatási intézmény az állami
- 60/61 -
és az állam által elismert nem állami egyetem és főiskola. A Fot. hatálya tehát a nem állami egyetemre, illetve az egyetemmel oktatói jogviszonyban álló személyekre kiterjed. Így van ez annak ellenére is, hogy a Fot. 114. §-a számos kérdésben ad eltérésre lehetőséget az egyházi felsőoktatási intézmények esetében. [...] A Fot. 2. §-ának (2) bekezdése szerint a felsőoktatási intézmény jogi személy, és mint ilyen, jogképes. A jogi személy jogalanyisága elkülönül az alapítótól, működésében, gazdálkodásában teljes önállósággal bír, így az általa létesített jogviszonyok is elkülönülnek az alapító által létesített jogviszonyoktól. (...) A bírósághoz való fordulás alapjoga szerint az egyház szolgálatában álló személynek is alkotmányban biztosított joga van arra, hogy amennyiben az állami jogszabályok szerint került sor az alkalmazására, akkor az állami bíróságok az alkalmazásával kapcsolatos jogvitát elbírálják. (... ) Ennek megfelelően az állam vallási semlegességére való hivatkozás nem eredményezheti a bírósághoz való fordulás alkotmányos jogának sérelmét. Az állam és egyház elválasztásának, illetve a bírósághoz való fordulás jogának együttes értelmezése alapján az állami bíróságok kötelesek az egyház szolgálatában álló személy állami jogszabályokból eredő jogait és kötelességeit érintő jogviták érdemi elbírálására, ennek során azonban az állami igazságszolgáltatás szervei kötelesek az egyház önkormányzatát tiszteletben tartani. " (Kiemelések - R. T.)
Mielőtt ehhez hozzászólnék, megjegyzem, hogy véleményem szerint elviekben ez az eset hasonló a Károli Gáspár Egyetemről eltanácsolt homoszexuális diák peréhez is, akinek a bíróság csak azon az alapon adott igazat, hogy "a felsőoktatásról szóló törvény hatálya az egyházak által fenntartott felsőoktatási intézményekre is kiterjed. A hallgatói jogviszonyt ugyanis csak fegyelmi eljárás keretében lehetett volna megszüntetni." (MTI) Maga a diák is csak formai kifogással élt, kicsapásának módját támadta meg a bíróságon, s ebben adtak neki igazat. A fegyelmi eljárás lefolytatásához azonban talán szükség lett volna arra, hogy a felsőoktatási intézmény alapdokumentumai (szervezeti és működési szabályzat stb.) tartalmazzák azokat az erkölcsi alapelveket, amelyek alapján kizárták. Ha ugyanis a probléma azon a ponton keletkezik, hogy "a felsőoktatási intézmény jogi személy, és [...] jogalanyisága elkülönül az alapítótól, működésében, gazdálkodásában teljes önállósággal bír, így az általa létesített jogviszonyok is elkülönülnek az alapító által létesített jogviszonyoktól", akkor ennek egyházi részről szerintem az az egyszerű megoldása, hogy az alapításkor az alapító egyház által létesített jogviszonyokat meghatározó kereteket belefoglalják az alapítandó intézmény által majdan létesítendő jogviszonyokat meghatározó keretekbe is. Magyarán a működési szabályzatba - lehetséges fegyelmi vétségekként - előre beleírják mindazokat az erkölcsi szabályokat, amelyek a diákok számára az intézmény látogatásának feltételeit jelentik, s erről esetleg egy hűségnyilatkozatot is aláíratnak velük stb. Mivel nem vagyok jogász, ennél részletesebb választ nem tudok adni erre a kérdésre, sem arra, hogy ennek milyen esetleges más jogi, formai megoldásai találhatók. Abban azonban egészen bizonyos vagyok: az egyházak autonómiájához szükségszerűen hozzátartozik az a szabadságuk, hogy olyan oktatási intézményeket alapíthassanak, amelyek oktatóinak és hallgatóinak meg kell felelniük az illető egyház által szükségesnek tartott erkölcsi követelményeknek, és ennek fegyelmi úton is ellenőrizhetőnek kell lennie.
Hiszen az egyháznak meg kell hogy maradjon az a szabadsága, amellyel közösségi hitgyakorlásának, "nyilvános tanításának" minden intézményében teljességgel megélheti a hite alapjául szolgáló elveket, köztük például ezt is: "Most azonban azt írom nektek, hogy nem szabad kapcsolatban lennetek azzal, akit ugyan testvérnek neveznek, mégis parázna, vagy nyerészkedő, vagy bálványimádó, vagy gyalázkodó, vagy részeges, vagy harácsoló: az ilyennel még csak együtt se egyetek. Mert mit tartozik rám, hogy a kívülállókon ítélkezzem? Vajon nem a belül lévőkön ítélkeztek-e ti is? A kívülállókat pedig Isten ítéli majd meg. Távolítsátok el a gonoszt magatok közül!"[4] Az államnak semmilyen körülmények között sincs joga ahhoz, hogy a hívőket lelkiismereti válságba kényszerítse azáltal, hogy a Biblia - vagy más vallásúak más vallási alapszövegei - megtartását megtiltja a saját maguk által alapított oktatási vagy bármilyen intézményekben.[5] Azaz biztosítania kell a szabadságot arra, hogy közösségükből és annak minden intézményéből kizárhassák az egyházuk által megkövetelt erkölcsi normákat megszegőket, természetesen jogszerű eljárás keretében.
A másik a pénzügyi kérdés: vajon az a tény, hogy az állam anyagilag támogatja az egyházak által fenntartott oktatási, felsőoktatási intézményeket, nem jogosítja-e fel az államot arra, hogy korlátozza az egyházak belső autonómiájának érvényesülését legalábbis oktatási intézményeik igazgatásában? Véleményem szerint ebben az esetben is kétségbevonhatatlanul előbbre való a vallásszabadság közösségi gyakorlásából származó intézményalapítási szabadság elve a pénzügyi kérdésnél, egyszerűen azért, mert a szabadságot nem lehet pénzen megvenni az egyházaktól. Az egyházi oktatási intézményeknek adott állami támogatás ugyanis nem valamiféle különleges kegy vagy könyöradomány, nem is fizetség emberi jogaikról való lemondásukért, hanem a hívők és nem hívők jogegyenlőségéből fakad, amennyiben a hívők is ugyanúgy adófizető polgárok, mint a nem hívők, ezért ha az utóbbiaknak az állam lehetőséget biztosít a nekik megfelelő, világnézetileg semleges oktatásra
- 61/62 -
adójukból, akkor az egyháztagok számára is hasonlóképp biztosítania kell a világnézetük szerinti oktatást. Az állam tehát ezt a pénzt nem ajándékozza a hívőknek, hanem tartozik nekik vele. Világossá kell persze tenni, hogy e célokra normatív alapon jár a költségvetési pénz. Amennyiben egy egyház kórházat, szociális otthont vagy iskolát működtet, ugyanúgy részesedik a költségvetési támogatásból, mint egy állami intézmény. Az már helytelen, hogy az egyházi iskolák, főiskolák és egyetemek több pénzt kapnak hallgatónként az államtól, mint az önkormányzati intézmények - de még ez a visszásság is csak arra jogosíthatja fel az államot, hogy ezt az egyenlőtlenséget orvosolja, nem pedig arra, hogy ezen a különbözeten szabadságokat próbáljon vásárolni az egyházaktól.
Sokkal problematikusabb az a túlméretezett hitéleti támogatás, amelyet nem az egyházi intézmények kapnak normatív módon, hanem egyes egyházak (mások nem) megfoghatatlan érvek és számítások, vagy leginkább politikai alkuk alapján, s amelyet egyáltalán nem lehet elvileg beilleszteni a James Madison-féle klasszikus szabadelvű, demokratikus felfogásba. Ezekkel a támogatásokkal véleményem szerint a magyar állam az egyházfinanszírozás területén megsérti az állam és az egyház elválasztásának elvét éppúgy, mint a felekezetek jogegyenlőségének elvét (mint ezt már többször kifejtettem korábban, a Fundamentum oldalain is). Most mégis azt kell mondanom: még ezek a nézetem szerint jogtalanul adott milliárdok sem jogosítják fel az államot arra, hogy egyes - akár bőségesen megajándékozott - egyházak autonómiáját erre hivatkozva megcsonkítsák. Igaz ugyan a mondás, amely szerint "mindig az dirigál, aki fizet", azonban a tisztességes üzletkötés szabályai azt is megkívánják, hogy előre jelezzük, mit is fogunk kérni a pénzért, amelyet fizetünk. És nem vagyok bizonyos abban, hogy a bőkezűen megajándékozott egyházak belementek volna ebbe az alkuba akkor, ha előre közlik velük: a támogatás ára az lesz, hogy nem alapíthatnak az államtól független felsőoktatási intézményeket. De még ha bele is mentek volna, természetesen akkor is törvénytelen lenne az efféle üzlet, hiszen a szabadság nem eladható. Még annak sem, aki esetleg el akarja adni. (Mivel az, aki a szabadságát eladná, már rég nem birtokolja, amit eladhatna.)
Mindezekkel kapcsolatban ugyanez a véleményem az Alkotmánybíróság előtt lévő esélyegyenlőségi törvényt illetően is, hiszen a probléma lényege abban is ugyanez. Mészáros István László a következőképpen ír erről: "Visszatérő érv a meleg hallgató kizárását alkotmányellenesnek tartók oldalán, hogy a közpénzekkel támogatott intézményekben nem lehet ilyen típusú megkülönböztetést tenni, a pénzért cserébe az állam elvárhatja az autonómia korlátozását. Van logikai alapja annak, hogy az egyházaknak, illetve intézményeiknek juttatott költségvetési pénzek felhasználását az állam feltételekhez kösse. Ez a kérdés ismét rávilágít arra, hogy az egyházak valódi érdekét olyan, az önfenntartási technikákat ösztönző egyházfinanszírozási rendszer szolgálta volna, amelyben nincsenek direkt szálakkal összekötve az államkasszával. Nekik is tudniuk kellett volna, hogy az állam és az egyház elválasztása nem »holmi« liberális ármány, hanem a legfontosabb garanciája az egyházi autonómiának. Ennek érdekében annak idején a parlamentben sokat szónokoltam, kevés eredménnyel. A következetes elválasztás kétségtelen, hogy nem jelenik meg a költségvetésben. [...] Az államnak most szembe kell néznie azzal, hogy milyen következményekkel jár a szinte parttalanná tett egyházfinanszírozás, és természetesen joga van azt átgondolni. Figyelembe kell azonban vennie, hogy már egy olyan kialakult, működő rendszerről van szó, amelyet egyeztetések nélkül, egyik pillanatról a másikra terhesebbé tenni az esélyegyenlőségi törvénnyel, súlyos alkotmányos kifogás alá esik. Márpedig az esélyegyenlőségi törvény »benyújtja a számlát«. Alaposan megnyirbálja az egyházi oktatás autonómiáját, amikor előírja, hogy »az egyenlő bánásmód követelménye kiterjed minden olyan nevelésre, oktatásra, képzésre ... amelynek megszervezéséhez az állam közvetlen normatív költségvetési támogatást nyújt, vagy közvetve (például adójóváírás útján) hozzájárul«."[6]
Összegezve: meggyőződésem, hogy a lelkiismeret és a vallás szabadságának jogából fakadó egyházi autonómia érvényesülése az egyházi intézmények belső szabályozásának kérdéseiben is erősebb argumentum, mint a pénzügyi vagy a formai, jogtechnikai tényezők. Az ilyen típusú problémákat úgy kell megoldani, hogy az utóbbi kettőt kell az előbbihez igazítani, nem pedig fordítva; minden körülmények között megőrizve azt az elvet, hogy az egyház autonómiája az általa alapított intézményekre is kiterjed. A modern, demokratikus, szabad állam nem kerülhet saját magával ellentmondásba azáltal, hogy miközben valakinek az emberi jogait védelmezni kívánja például szexuális identitása területén, addig másokét súlyosan csorbítja a lelkiismereti és vallásszabadság területén. Világossá kell tenni azt is, hogy míg a szekuláris államot kötelezi minden polgára minden emberi jogának biztosítása, az egyházaktól ezt az elvet elvárni demagógia, mivel ők elvárhatják tagjaiktól, sőt az intézményeiket igénybe vevőktől is, hogy bizonyos emberi jogaik gyakorlásában önként korlátozzák magukat, hiszen az egyházak lényegük szerint speciális szellemi-erkölcsi értékek mentén szerveződő közösségek.
- 62/63 -
JEGYZETEK
[1] James Madison: Memorandum és tiltakozás az egyházi adók ellen, (1785), Új Exodus, 2002/1.; http://www.ujexodus.hu/index.php?cikk=376.
[2] Levél a Rómaiakhoz 4,15, 3,20,28 stb.
[3] János evangéliuma 18,33-37.
[4] Első levél a korinthosziakhoz 5,11-13.
[5] Sőt véleményem szerint még a világi, állami intézményekben sem kötelezhető egy hívő a vallása által számára előírt parancs megszegésére (például nem lehet megtiltani a kipa viselését a zsidó fiúknak - vagy a csador viselését muszlim lányoknak - a világi iskolákban, hiszen egy ortodox zsidó fiú számára állandó vallási kötelesség a kipa viselése, így ezzel a rendelkezéssel sérülne lelkiismereti szabadsága: vagy az iskolát kell elhagynia, vagy olyan parancsot kell áthágnia, amely hite szerint Isten parancsa).
[6] Mészáros István László: Az egyházi autonómia nem holmi. A Károli-vitáról, Hetek, 2004/4.; http://www.hetek.hu/index.php?cikk=44931.
Mintha vészharangot kongatott volna a napisajtó ez év elején, amikor alig néhány héttel az úgynevezett esélyegyenlőségi törvény kihirdetését követően - éppen e törvény kapcsán - az autonómiájukat féltő egyházakról cikkeztek.[1] Vajon ténylegesen veszélyben van Magyarországon az egyházi autonómia, közel másfél évtizeddel a rendszerváltást követően? Erre a kétségkívül sokoldalúan megközelíthető és árnyalható kérdésre számomra egyetlen válasz létezik: nemleges. Közjogi szempontból nem látom veszélyeztetve az egyház autonómiáját, legalábbis nem abban az értelemben, mint amilyenben felvetődött. Álláspontom szerint egyfelől az állam és az egyház intézményes összefonódása esetén sérül az egyház autonómiája, másfelől bizonyos alkotmányjogi orvoslásra váró hiányosságoktól szenved az egyházi autonómia. Az alábbiakban - a kérdést beárnyékoló politikai szempontoktól függetlenül - e választ igyekszem néhány szempont alapján megvilágítani.
*
A rendszerváltó országgyűlés által elfogadott, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény (Lvt.) körülírta ugyan az egyházi autonómia fogalmi elemeit, jóllehet a jogalkotó az önkormányzat terminussal élt, s csak az indokolásban fordul elő az autonómia kifejezés. Az Lvt. 8. § (1) bekezdése értelmében ugyanis az azonos hitelvet követők vallásuk gyakorlása céljából önkormányzattal rendelkező vallási közösséget, vallásfelekezetet, egyházat hozhatnak létre. Az Lvt. 15. § (1) bekezdése - átemelve az alkotmány szövegét - rögzíti, hogy a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. A (2) bekezdés szerint ugyanakkor az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható, mint ahogy - a 16 §. (1) bekezdés alapján -az állam az egyházak irányítására, felügyeletére szervet nem hozhat létre. Az Lvt. - 15. §-hoz fűzött - indokolása szerint mivel az állam és az egyház elválasztásának elve alapján hazánkban az egyházak "autonóm szervezetekként működnek", nincs arra lehetőség, hogy valamely egyházi szabály érvényre juttatása érdekében "szervezeten kívüli eszközöket" lehessen igénybe venni. Az Lvt. tehát mintha egyenlőségjelet tenne az önkormányzat és az autonómia kifejezések közé, s egymás szinonimáiként kezelné e kétségkívül rokon terminusokat.
Megjegyzendő, hogy az autonómia általános jogi fogalma is az önkormányzatiság attribútumai felé közelít, amennyiben autonómia (öntörvényűség) alatt valamely közösségnek olyan megszervezését érti, amelynek keretében saját ügyeit maga intézi.[2] A Jogi lexikon ugyanakkor kétféle autonómia között tesz különbséget: a teljes és a részleges, illetve korlátozott között. A teljes autonómia magában foglalja a szabályozáshoz, végrehajtáshoz és igazságszolgáltatáshoz való jogosultságot, míg a részleges autonómia életviszonyok meghatározott körében - a lexikon példaként a kulturális autonómiára hivatkozik -, illetve csak korlátok között érvényesülhet.
Szembetűnő, hogy a legfrissebb szakirodalmi munkák az egyházi autonómiával kapcsolatban annak úgymond sajátos jellegére hívják fel a figyelmet. Az egyház alkotmányjogi jogalanyiságát illetően Ádám Antal az alkotmány egyházakra vonatkozó rendelkezései alapján az alábbi következtetéseket vonta le: "az egyház olyan alkotmányi alapintézmény, amely nem része az államnak, államhatalmi jogosítványokat nem gyakorolhat, sajátos autonómiával rendelkezik és az állammal partneri viszonyban áll."[3] Álláspontja szerint e sajátos autonómia "a belsőszervezet-építés és működési rend széles körű szabadságában" nyilvánul meg.[4] Ádám professzor csokorba gyűjtötte az egyházra vonatkozó jogosultságokat és mentességeket, valamint - ezzel összefüggésben - az államra vonatkozó legalapvetőbb tilalmakat és kötelezettségeket. Úgy érzem - jóllehet ezt expressis verbis nem találjuk az
- 63/64 -
idézett tanulmányban -, hogy ebben a felsorolásban benne rejlik Ádám Antalnak alkotmányjogi normákon és az Alkotmánybíróság értelmezésén alapuló álláspontja az egyház sajátos autonómiájának legjellemzőbb ismérveiről.
Az egyházak az állam részéről leginkább a közjogi szabadság kereteinek biztosítását és tiszteletben tartását igényelhetik. A gondolat nem új keletű, miként erre Charles de Montalembert másfél évszázaddal ezelőtti beszéde is tömören rámutat. "Az egyház nem kér egyebet, mint a szabadságot, a mindenkivel közös szabadságot." Arra nézve, hogy mit is jelent ez a bizonyos szabadság, további - mai napig iránymutató - támpontokat kapunk Montalembert-től: "Az egyház szabadságán értjük az egyháznak azon jogát, hogy saját ügyeit saját elvei szerint önmaga kormányozhatja, és hogy e tekintetben csak az állam egyetemes törvényeinek van alá vetve."[5] S ezzel rögvest az egyház "külső" autonómiájához érkezünk,[6] melynek határvonalát (korlátját) az állam mint szuverén törvényei jelölik ki. Az állam szuverenitásához a fenti módon viszonyul az egyház autonómiája. Egyházi autonómiáról - figyelemmel a kérdés hazai történeti perspektíváira is - lényegét tekintve attól fogva és annyiban beszélhetünk, amióta és amennyiben megvalósult az állam és az egyház alkotmányos elválasztása. Az egyházi autonómiának - hogy saját ügyeiben saját elvei szerint önmaga dönthessen - a szuveréntől való alkotmányos elválasztás ad értelmet és jogi tartalmat. Ideális esetben - egymás szabadságainak kölcsönös tiszteletben tartása esetén - harmonikusan alakul e viszonyrendszer.
Az egyházi autonómia következetesebb érvényesülése érdekében néhány felvetést kell megkockáztatni. Úgy érzékelem, az egyház közjogi autonómiája két további feltétel hatályosulása esetén teljesedhet ki hazánkban. Egyrészről szükségesnek tartanám az egyház pénzügyi autonómiájának - legalább fokozatos - megvalósulását, másrészről az állammal való eventuális - akár csak szimbolikus - intézményi összefonódás mindennemű kiküszöbölését. Ezek orvoslása nélkül, úgy érzem, csonka marad hazánkban az egyházi autonómia.
Az egyház pénzügyi autonómiája az ön- vagy autofinanszírozás gondolatának térnyerésével, majd gyakorlatával teljesedhet ki. Az egyház, elsősorban is az úgynevezett történelmi egyházak - az elválasztás és az állam világnézeti semlegessége kategorikus imperatívuszaitól függetlenül - pénzügyi szempontból függő helyzetbe kerültek az államtól, jóllehet e financiális függés úgymond a partneri együttműködés keretei között valósult meg. Az egyházak alkotmányos szabadsága alapjainak lerakása sajnálatosan nem esett egybe az autochton - állami eszközöktől legalább részben független - pénzügyi forrásrendszer létrejöttével. Az egyházak anyagi támogatása természetszerűleg az állami feladatok közé tartozik, ám fenntartása aligha. Az igen differenciált egyházi intézményrendszer működtetése pillanatnyilag nem nélkülözheti az állami költségvetés tételeit. A jelenlegi, alkotmányos garanciákkal kellőképp körülbástyázott egyház-finanszírozási rendszer[7] a maga sokféle finanszírozási jogcímével ugyanakkor kevéssé motiválja az egyházi oldalt, hogy radikális alternatívák - például a hívek nagyobb mértékű anyagi áldozatvállalása - felé törjön utat magának. Az egyházfinanszírozás logikája és struktúrája - legalábbis ami annak fő áramát illeti - nem az elválasztás, hanem az összefonódás tendenciája felé mutat. Magától értetődően nem a vitán felül álló finanszírozási formák - mint amilyenek az úgynevezett közszolgálati normatívák - revideálásáról van szó. Afelől viszont kétségeink támadhatnak -csak egyetlen példára hivatkozva -, hogy az alkotmányos elválasztás keretei között az állami költségvetésnek kell-e finanszíroznia az állami, önkormányzati közoktatási intézményekben folyó hittanoktatást, miként arról is, vajon jelenlegi formájában egyáltalán összeegyeztethető-e az elválasztással - és az egyház autonómiájával - a fenti oktatási intézményekben folyó hitoktatás puszta ténye. Az állam természetesen, harmóniában az elválasztás követelményével, finanszírozhatja az állami, közoktatási intézményekben folyó vallásoktatást - azonban nem a határozott világnézeti elkötelezettséget feltételező hitoktatást -, amennyiben az a tanterv immanens részeként, a tantestület tagja által, egyetemes jelleggel, tehát egyfajta közismeretei tárgyként, a diákok és a szülők választási "kényszere" nélkül valósul meg.
Általánosságban ugyanakkor végiggondolandó, milyen esélyei lennének a hitéleti támogatások autofinanszírozásának. Az eddigi hitéleti támogatások automatizmusát a jövőben az állami és állami szférán kívüli pályázati struktúrához való felzárkóztatás válthatná ki. A hitéleti célok támogatására létrejövő állami pályázati rendszer kifejezésre juttatja a világnézetileg semleges állam anyagi áldozatvállalását, ugyanakkor növeli a civil szféra elkötelezettségét, továbbá az egyházak és támogatóik felelősségét. A személyi jövedelemadó meghatározott hányadának egyházi célra történő felajánlásán, illetve átirányításán alapuló konstrukció - némi bölcs korrekció árán - szintén kiválthatná az állami hitéleti támogatásokat. Ám annak még csak a látszatát is el kell kerülni, hogy az adóátirányítás rendszere révén az egyházi és a civil szféra egymás elleni "kijátszásáról" lenne szó. Nem folytatva a példálózást úgy gondolom, hogy az egyház-finanszírozási rendszer filozófiájának legalább részleges újragondolása s a szükséges reformok fájdalommentes
- 64/65 -
keresztülvitele jelentős mértékben járulhat hozzá az egyház pénzügyi autonómiája kiteljesedéséhez az autofinanszírozás gondolatának fokozatos térnyerése révén. Ne tűnjék blaszfémiának, de egy római auktor, Terentius mondása illenék ide, mely szerint "kellő időben lemondani a pénzről néha a legnagyobb nyereséget - a függetlenséget - jelenti".
Az állami intézményrendszerrel való finom összefonódás - szintén csak a példa erejéig - a tábori lelkészi szolgálat és a börtönlelkészi szolgálat életre hívásával vetődhet fel. A katolikus, protestáns és zsidó szolgálati ágra tagolódó tábori lelkészi szolgálat a 61/1994. (IV. 20.) kormányrendelet 7. § (1) bekezdése értelmében a Honvédelmi Minisztériumnak közvetlenül alárendelten működő egységes szervezet. A szolgálat szervezeti és működési szabályzatát ugyanakkor - a (6) bekezdés szerint - az egyházi elöljáró egyetértésével a honvédelmi miniszter hagyja jóvá. A szolgálatnak egyaránt lehetnek hivatásos állományú, akár tiszti, tábornoki rangot viselő tagjai és "külsős", kisegítő tábori lelkész státuszú tagjai. A börtönlelkészi szolgálatot életre hívó 13/2000. (VII. 14.) IM rendelet a szolgálatot a büntetés-végrehajtási szervezethez telepíti [2. § (1) bekezdés]. A szolgálat - jóllehet a rendelet minden egyházi státuszú vallási közösség számára lehetővé teszi a fogva tartottak igénye szerinti lelki gondozást - pillanatnyilag katolikus, református, evangélikus és zsidó lelkészekből áll. A büntetés-végrehajtási tevékenység részét képező szolgálat [6. § (2) bekezdés] állományába tartozó lelkész és részfoglalkozású lelkész (börtönlelkész) közalkalmazotti státuszt élvez [7. § (1) bekezdés].
Az Alkotmánybíróság egy, a tábori lelkészi szolgálat működésével kapcsolatos beadvány nyomán a 970/B/1994. AB határozatban rámutatott arra is, hogy a szolgálat szervezetére és a tábori lelkészek jogállásra tekintettel nem jött létre intézményes összefonódás az állam és az érintett egyházak között.[8] Ezzel a határozattal szemben Schanda Balázs azt az álláspontot artikulálta, hogy Magyarországon a tábori lelkészi szolgálat "az elválasztás és az összefonódás határán van", bár meglátása szerint az "elválasztás fala" még abban az esetben is fennáll, "ha a fal két oldalán lévők közös megegyezéssel ajtót nyitnak e falon".[9] Véleményem szerint azonban ez a bizonyos "ajtónyitás" az összefonódás finom szövedékét teremti meg, ugyanakkor csorbul az egyház autonómiája, hiszen csak ennek árán illeszkedhet egy autonóm testület a szuverénhez.
Természetesen nem arról van szó, hogy a katonai szolgálatot teljesítő avagy szabadságvesztésüket töltő polgárokat ne illetné meg a vallás szabad gyakorlása, bár mozgási szabadságuk korlátozott volta - függetlenül attól, hogy e korlátozottság más okokra vezethető vissza - megnehezíti számukra ezen alapjog gyakorlását és különleges megoldásokat igényel. E különleges megoldásoknak azonban olyan két- vagy többoldalú megállapodásokon kell alapulniuk, amelyek nem igényelnek és feltételeznek intézményes összefonódásokat, ezen kívül nem csorbítják az egyház autonómiáját sem.
*
Felvetődik immáron a kérdés: sérült-e a közelmúltban - akár csak a jogi absztrakció szintjén is - az egyházi autonómia? Az Alkotmánybíróság egyik nemrégiben elfogadott határozatában [32/2003. (VI. 4.)] alkotmányos követelményként rögzítette, hogy az egyház és a vele jogviszonyban álló személy között állami jogszabályokon alapuló jogviszonyból eredő jogvitákat az állami bíróság érdemben bírálja el. Az Alkotmánybíróság egy egyházi alkalmazásban álló, lelkészi képesítésű személy szolgálati jogviszonyát érintő, egyházi és világi bíróságok előtt évek óta húzódó ügyben jutott erre az álláspontra. Az Alkotmánybíróság igen részletes indokolásában a következő, az egyházi autonómia szempontjából is releváns szempontokra mutatott rá: "Az állam és egyház elválasztásának, illetve a bírósághoz való fordulás jogának együttes értelmezése alapján az állami bíróságok kötelesek az egyház szolgálatában álló személy állami jogszabályokból eredő jogait és kötelességeit érintő jogviták érdemi elbírálására, ennek során azonban az állami igazságszolgáltatás szervei kötelesek az egyház önkormányzatát tiszteletben tartani." Vagyis nem sérül az alkotmányos elválasztás elve az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében rögzített bírósághoz fordulás jogának, illetve az (5) bekezdésében biztosított jogorvoslati jognak az érvényesülése során, ám a világi bíróság eljárása során sem sérülhet az egyház autonómiája.
A szakirodalomban is olvasható a fenti alkotmánybírósági okfejtéshez közeli álláspont. A református egyház egyházi bírósági eljárásának jellemzése kapcsán Szathmáry Béla a joghatóság kérdéseihez érkezve az alábbiakra hívja fel a figyelmet. Munkajogi vitákban, továbbá a munkaviszonyt vagy szolgálati viszonyt érintő fegyelmi kérdésekben egyházi alkalmazott világi bírósághoz, munkaügyi bírósághoz fordulhat munkáltatója döntése ellen, hivatkozással az Alkotmány fentebb is citált 57. § (1) bekezdésére, továbbá 45. § (1) bekezdésére, amely a Magyar Köztársaság bírói fórumrendszerét érinti. E kettős alkotmányi rendelkezésből az következik, hogy peres ügye esetén minden magyar állampolgárnak jogában áll bírósághoz fordulni. "Ezt a rendelkezést a Magyarországi Református Egyháznak is tiszteletben kell
- 65/66 -
tartania, mert - bár alkotmányi rendelkezés folytán az állam és az egyház egymástól elválasztva működik -az állam által elismert egyház az alkotmánnyal és az alkotmányos törvényekkel ellentétes belső szabályokat nem hozhat, alkotmányos alapjogokat nem korlátozhat."[10] Schanda Balázs ugyanakkor megjegyzi, hogy - figyelemmel az Alkotmánybíróság korábbi, az Alkotmány 57. § (5) bekezdésével foglalkozó határozataira, amelyek a jogorvoslathoz fűződő jogok gyakorlásának, kizárásának vagy mellőzésének eseteit is érintik - egyházi alkalmazottak "csak akkor fordulhatnak jogaik érvényesítésére állami bírósághoz, ha alkalmazásukra az állami jogszabályok szerint került sor és a jogorvoslatot nem zárták ki". Jogorvoslati jog kizárása - mutat rá Schanda - munkaviszony esetén nem lehetséges, azonban polgári jogviszony fennállása esetén igenis lehetséges.[11] E kétféle - megengedő, illetve megszorító - álláspont egyaránt hivatkozik alkotmányjogi normákra és interpretációkra, s csak az eleven gyakorlat tehet majd igazságot közöttük.
Az egyházi autonómiára tekintettel végezetül az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításról szóló 2003. évi CXXV. törvény kapcsán felvetődő szempontokra hivatkoznék. Az úgynevezett esélyegyenlőségi törvény megszövegezése alkalmával a törvényhozó meglátásom szerint messzemenőkig tekintettel volt az egyházi működéssel összefüggő sajátosságokra s ebből a jogalkotóra - pontosabban az államra - háruló kötelezettségekre. Az egyenlő bánásmódról szóló törvény hatálya ugyanis nem terjed ki a 6. § (1) bekezdés c) pontja szerint "az egyházi jogi személyeknek az egyházi hitéleti tevékenységével közvetlenül összefüggő jogviszonyaira". Ugyanezen törvény 22. §-ának b) pontja pedig rögzíti, hogy nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményeinek megsértését "a vallási vagy más világnézeti meggyőződésen ... alapuló, a szervezet jellegét alapvetően meghatározó szellemiségből közvetlenül adódó, az adott foglalkozási tevékenység tartalma vagy természete miatt indokolt, arányos és valós foglalkoztatási követelményen alapuló megkülönböztetés". A 27. § (1) bekezdése ugyanakkor rögzíti, hogy az egyenlő bánásmódnak a 27. § (2) bekezdésében taxatíve felsorolt követelményrendszere "kiterjed minden olyan nevelésre, oktatásra, képzésre (...), amelynek megszervezéséhez az állam közvetlen költségvetési támogatást nyújt." A 28. § (2) bekezdése kimondja, hogy nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét, ha "a) közoktatási intézményben a szülők kezdeményezésére és önkéntes választása szerint, b) felsőoktatási intézményben a hallgatók önkéntes részvétele alapján olyan vallási vagy más világnézeti meggyőződésen alapuló ... oktatást szerveznek, amelynek célja vagy tanrendje indokolja elkülönült osztályok vagy csoportok alakítását". Ugyanakkor egyházi oktatási intézmény esetében - a 28. § (3) bekezdése értelmében - jogszabály a 27. § (2) bekezdésének a) pontjától eltérően is rendelkezhet. Az esélyegyenlőségi törvény 45. §-a egyúttal több vonatkozásban is módosította a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvényt. A közoktatási törvény 81. § (1) bekezdés a) pontja helyébe a következő rendelkezés lépett: "a nevelési-oktatási intézmény vallási, illetve világnézeti tekintetben elkötelezett intézményként is működhet, és ennek megfelelően a gyermekek vagy tanulók felvételének előfeltételeként kikötheti valamely vallás, világnézet elfogadását, a nevelési, illetve pedagógiai programjába beépítheti a vallási, világnézeti elkötelezettségének megfelelő filozófiai, etikai, kulturális ismereteket, és korlátozhatja, kizárhatja az e törvény 19. § (1) bekezdés d) pontjában[12] szabályozott jog gyakorlását, a házirendben a gyermekekre, a tanulókra a vallásgyakorlással összefüggésben jogokat és kötelezettségeket állapíthat meg."[13]
Az esélyegyenlőségi törvény fent idézett rendelkezései - noha nem sértik az egyház autonómiáját -nem minden esetben egyértelműek, s tág teret engedhetnek a szabad mérlegelés számára is. Tágan értelmezhető ugyanis a 22. § b) pontjában olvasható kitétel, mely szerint nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményeinek megsértését az adott foglalkozási tevékenység tartalma vagy természete miatt indokolt, arányos és valós foglalkoztatási követelményen alapuló megkülönböztetés. Nem nyújt egészen biztos támpontot az indokolás sem, amikor a hitoktató és a portás esetével kívánja illusztrálni az indokolt, arányos és valós megkülönböztetés mozgásterét.
Ennél azonban mélyrehatóbb értelmezési zavarokat okozhat, hogy a törvény nem fogalmazza meg kellő pontossággal, mit ért az alatt, hogy hatálya nem terjed ki az egyházi jogi személyeknek az egyházi hitéleti tevékenységével közvetlenül összefüggő jogviszonyaira [6. § (1) bekezdés c) pont]. A jogalkotó e fordulatnál körültekintőbben is fogalmazhatott volna, hogy mely jogviszonyokat tekint a hitéleti tevékenységgel közvetlenül összefüggőnek s melyeket nem. Az értelmezési mező nem lehet sem túl tág, sem pedig túl szűk, ám a törvényhozásnak vállalnia kell annak ódiumát, hogy - nem sértve az egyház autonómiáját - lehetőség szerint egzakt választ adjon e kérdésre. A jogalkotó - e korrigálható szabályozási pontatlanságoktól függetlenül - körültekintőnek bizonyult az egyházakat illetően. Az ugyanis aligha lenne realizálható, már csak a különböző normatíva alapú finanszírozási formák miatt sem, hogy az esélyegyenlőségi törvény az egyházakat teljes mértékben kivegye a törvény hatálya alól. A törvényben foglalt mentességek pedig arról tanús-
- 66/67 -
kodnak, hogy a törvényhozás kellő tapintattal és érzékenységgel viseltetett az egyházi autonómia iránt.
*
Az év elején megkondított harang remélhetőleg nem egy új kultuszharc kezdetét jelenti az állam és az egyház között. Négy úgynevezett történelmi egyház az esélyegyenlőségi törvény egyházi autonómiát sértő tendenciái miatt az Alkotmánybírósághoz fordult. Pillanatnyilag a "láthatatlan alkotmány" őreinek bölcs döntésére várunk, ám a megoldás kulcsa nem kizárólag az ő kezükben van. ■
JEGYZETEK
[1] Autonómiájukat védik az egyházak, Népszabadság, 2004. január 16.
[2] Jogi lexikon, főszerk. Lamm Vanda, Peschka Vilmos, Budapest, KJK-KERSZÖV, 1999, 89.
[3] Ádám Antal: Az állami egyházjog fogalma, jellemzői és problémái Magyarországon, Magyar Közigazgatás, 2000/9, 545.
[4] Uo., 547. Ádám Antal ugyanitt azon a véleményen van, hogy - figyelemmel az alapszabály-alkotásra, a belsőszervezet-építésre és a belső működési rendre - az egyházak lényegesen szélesebb körű önállósággal rendelkeznek a politikai pártokhoz és egyesületekhez képest.
[5] Szabad egyház a szabad államban. Gróf Montalembert franczia akadémiai tag beszéde a Malines-ben 1863. augustus 18-22. tartott egyetemes katholikus ülésben, közli Matkovich Pál, Pest, 1864, 70-72.
[6] A "külső" autonómia fogalma mellett létezik a "belső" autonómia fogalma is az egyházon belül létrejövő jogi személyiséggel rendelkező szervezeti egységekre tekintettel, ám ezzel a kérdéssel nem kívánok foglalkozni.
[7] Az egyház-finanszírozási rendszer jogi hátteréhez lásd Ravasz Levente, Galik Gábor: Egyházfinaszírozás és normaalkotás, 2001.; http://www.nkom.hu/ossztart/egyhazfinasz.doc (2004. május).
[8] Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Budapest, Osiris, 2001, 502-503.
[9] Schanda Balázs: Magyar állami egyházjog, Budapest, Szent István Társulat, 2003, 183.
[10] Szathmáry Béla: Magyar egyházjog, Budapest, Századvég, 2004, 210.
[11] Schanda: I. m., 68.
[12] Az idézett helyen a pedagógus azon jogáról rendelkezik a közoktatási törvény, hogy saját világnézete és értékrendje szerint végezze oktató-nevelő munkáját, anélkül azonban, hogy annak elfogadására kényszerítené vagy késztetné a tanulókat.
[13] A módosítás két lényeges kérdést érint. A régi - tágabb személyi kört érintő - törvényszöveg az elkötelezett intézménybe való felvétel előfeltételeként kiköthető vallás vagy világnézet elfogadását jelölte meg. A módosítást követően e feltételt csak a gyermekek vagy tanulók vonatkozásában engedi meg a törvény. A másik lényeges változás szerint, szemben a régi törvényi felhatalmazással, amely lehetővé tette, hogy a szervezeti és működési szabályzatban az alkalmazottakra, a házirendben pedig a gyermekekre, tanulókra a vallásgyakorlással összefüggésben jogokat és kötelezettségeket állapítson meg, az új szabályozás e lehetőséget csak a házirend kapcsán megismertekre korlátozza.
Visszaugrás
