A jogtörténeti visszatekintés sohasem nélkülözhető, amikor a jogalkotó a jog valamely önálló részének normáit egyetlen rendszerbe foglalja és azokat ezzel átfogó és a jogforrás-hierarchiában kiemelkedő súllyal bíró jogszabályban rögzíti. A magyar büntetőjogi kodifikáció mindenkor ragaszkodott a tudománytörténeti előzményekhez éppen úgy, mint a korábbi - akár még csak tervezet formájában megjelent - tételes jogi rendelkezésekhez, s ez manapság sem lehet másként.
Az 1791 és 1795 között kimunkált kódex-tervezet nagy jelentőségű dokumentuma a magyar büntető-jogalkotásnak. Ez az első olyan jogszabály-tervezet, amely átfogja a ius criminale egész területét, tartalmazza az összes fontos anyagi- és eljárásjogi büntető-jogintézmény szabályait. Tükrözi a felvilágosodás eszméit, köztük a francia gondolkodók nézeteit, ugyanakkor 15 évvel előzi meg a modern európai büntetőjog-alkotás alapművének tekintett Code penal-t. Hatálybalépése gyökeres változást jelentett volna a legalitás biztosításával, a bírói eljárások és határozatok korlátok és szabályok közé szorításával, s ezzel a társadalom tagjai túlnyomó többségének garanciákat nyújthatott volna a feudális önkény ellen. A javaslat így is igen jelentős hatással volt a későbbi hazai jogalkotásra, különösen az 1843-as törvény-tervezetre.
Csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni "A polgárok javait, vagyonát és szabadságát veszélyeztető bűntettek" c. fejezetről (a XXXIV. szakasztól a XLIII. szakaszig). "A politikai (valamint az élet ellen irányuló) bűntettek mellett a felvilágosodás irodalmának leghevesebben vitatott deliktumtípusa a tulajdon rendjét sértő bűncselekmények csoportja. Az illuministák (a szerző: a felvilágosodás hívei) egyetértenek abban, hogy a társadalmi szerződés létrejöttének egyik alapvető célja: biztosítani az egyén számára javainak háborítatlan élvezetét?'1
Vitatott témák voltak:
- a vagyon elleni bűncselekmények feudális megítélése aránytalanul súlyos, ezért nem szabad a tolvajra halálos ítéletet kiszabni,
- különbséget kell tenni az erőszakos cselekménynyel párosuló tulajdonellenes bűntett, valamint a közönséges lopás között,
- különbséget kell tenni a csalás és a zsebmetszés, a kis és a nagy értékű lopás között (e témában a Gaetano Filangeri itáliai jogtudós képviselt ellenkező álláspontot, amely a toscanai Btk.-ban helyt is kapott!),
- a cselekmény objektív súlyát növeli az elkövetés helye (pl. jószáglopásnál a legelő), időpontja (elemi csapás), az elkövető személye (gyám, vagy más, akinek feladata a dolog őrzése) - Sonnenfels bécsi jogtudóstól, II. József tanácsadójától származó javaslat. Végül a következő bűncselekmények kerültek e fejezetbe: útonállás (latorság) és a
rablás, az emberrablás, a nőrablás, a nemi erőszak, a lopás, a tolvajok támogatása, a csalárdság, illetve a csalás, az okiratok és a pecsétek meghamisítása, a levéltitok megsértése, valamint a gyújtogatás.
A felsorolt bűncselekmények közül külön is figyelemreméltó a lopás, melynek tizenegy súlyosbító esete volt, köztük olyanok, mint pl. az ismételt lopás, a betöréssel, álkulccsal való lopás, vagy ha a lopást többen követik el, ha megszentelt tárgyat lop el valaki, avagy ha szent helyen történik a lopás stb. Viszont enyhítő körülmény volt, ha pl. ha a tettest sürgető szükség vitte rá a lopásra, vagy ha a birtokos hanyagabb őrzésmódja, vagy bármilyen egyéb körülmény az ellopott dolgot szinte önként felkínálta a tolvajnak stb. A nagyobb érték súlyosító, a csekély érték enyhítő körülményként került a javaslatba.
Az újabb Büntető Törvény-tervezetet már a reformkori irodalmi alkotások is igyekeztek előkészíteni, míg ismételten szakmai viták előzték meg a Javaslat elkészítését. Az előmunkálatok elméletileg feldolgozták - természetesen korhűen - a büntetőjogi felelősség és a büntetési rendszer teljes problematikáját.
A Javaslatnak a vagyon elleni fejezetébe a következő bűncselekmények kerültek: lopás, sikkasztás, a talált dolog vissza nem adása, rablás, zsarolás, hamisítás, pénzhamisítás, levelek jogtalan feltörése, csalás, majd külön az orgazdaság. A törvénytervezet az 1843/44. évi országgyűlésen került megtárgyalásra, azonban a főrendiház ellenállása miatt, mivel különösen a halálbüntetés eltörlése miatt ab ovo idegenkedett a javaslattól, így abból nem is lett törvény. Anélkül, hogy ezúttal a Javaslat részletezésébe bocsátkoznék, azt feltétlen meg kell említenem, hogy a korábbi tervezethez, amelyet előzőleg tárgyaltunk, jelentős előrelépés történt a vagyon elleni bűncselekménycsoport fejezetbe-sorolásá-nál, s kiinduló alapot jelentett a későbbi kodifikáció számára. Nem von le a Javaslat kiemelkedő jelentőségéből Fayer László - egyébként helytálló - megjegyzése, amely a dicsérő méltatás mellett megkérdőjelezte "a levelek jogtalan feltörése" bűntettének ebbe a körbe tartozását.2
Az első - a törvény erejére emelt - magyar Büntető Törvénykönyv, amely - többek által ugyan eklektikus szabályozásként emlegetve - az akkori külföldi kódexekből leszűrt elvek hatásának befolyásától nem mentesen készült. Kétségtelen az 1852. évi osztrák és az 1871. évi német Btk.-hoz állott legközelebb, de kétség-
be sem vonhatóan használta fel a korábbi törvénytervezeteket, különösen a normaszövegek megfogalmazásánál. A törvény vitathatatlan erénye a fogalmak és a diszpozíciók precíz meghatározása, amely tulajdonságok - remélhetőleg - a jelenleg folyamatban lévő kodi-fikációs munkálatokra is jellemzőek lesznek.
A Büntető Törvénykönyv XXVI-XXXVI. fejezeteiről - röviden:
"A Btk. min. indokolása a vagyon elleni bűncselekményeket négy osztályba sorozza, a szerint, amint azok
1. más vagyonának jogtalan elvétele (lopás, rablás, zsarolás)
2. a jogosan átvett idegen vagyon jogtalan megtartása vagy azzal való jogtalan rendelkezés (sikkasztás, hűtlen kezelés, jogtalan elsajátítás, orgazdaság és bűnpártolás)
3. a tulajdonosnak saját vagyona átadására ravaszsággal való reávétele (csalás, okirathamisítás, csalárd és vétkes bukás) avagy
4. idegen vagyon jogtalan megsemmisítése (rongálás) által követettek el.
Ez osztályozás ellen nagyobb elvi kifogásunk nincs azonban a bűnpártolást és az okirathamisítást, valamint a hamisítás egyéb ide sorozott eseteit kell közülük kivennünk, mert ezek nem vagyon elleni bűntettek."3
A Kódex - hasonlóan az 1843-as Javaslathoz, s átvéve néhány külföldi törvény csoportosítását - a csődbűncselekményeket is a vagyon elleni bűncselekmények közé sorolta.
A II. világháborút követően a korábbi évekből származó és alkalmazásra kerülő, valamint az 1945 után alkotott új büntetőjogi rendelkezéseket az Igazságügyi Minisztérium 1952-ben, majd 1958-ban hivatalos jogszabály-gyűjteményben foglalta össze. A Különös Rész anyagát zömmel az 1878. évi V. tc. (Csemegi kódex) alkotta (módosította és kiegészítette az 1908. évi XXXVI. tc. - az 1. Büntető novella -, majd a II. Büntető novella, az 1928. évi X. tc., valamint az 1948. évi XLVIII. tv., azaz a III. Büntető novella). Természetesen az akkori időknek megfelelően egy-egy büntetőjoghoz tartozó, ám annak csak részterületét szabályozó jogforrás, mint a társadalmi tulajdon büntetőjogi védelméről szóló 1950: 24. tvr. és a tervgazdálkodás büntetőjogi védelmével kapcsolatos 1950: 4. tvr. rendelkezéseit is tartalmazta a Hivatalos Összeállítás.
A BHÖ a társadalmi tulajdon elleni bűncselekményeket a X. Fejezetben, a polgárok javai elleni bűncselekményeket, pedig a XXI. Fejezetben, tehát látványosan is külön-külön rendszerezte. Az utóbbi Fejezet szinte teljes egészében a Csemegi kódex törvényi tényállásait vette át.
Az 1962. évben hatályba lépett új Büntető Törvénykönyv XVI. Fejezete együtt szabályozta a társadalmi, a szocialista tulajdon, valamint a személyi, illetőleg a magántulajdon sérelmére elkövetett bűntetteket.
A kodifikációs javaslat meglehetősen hosszan taglalta, mintegy védekezésként is felfoghatóan, hogy miért tér el a korábbi - a Csemegi kódexben foglalt - szabályozástól, s miért foglalja ugyan egy fejezetbe, de mégis külön Cím alá sorolva a társadalmi tulajdont és a személyek javait sértő bűncselekményeket. (Az utóbbi terminológia a személyi és a magántulajdont, valamint a külföldi, de nem szocialista vállalatok jogi személyiséggel bíró formáinak - pl. részvénytársaságoknak - a vagyonát egyaránt takarja.) Mai szemmel és a Csemegi kódex ismeretében nyilvánvaló, hogy a két külön kategóriába sorolt bűncselekmények - a szoros értelemben vett - elkövetési tárgya azonos (értékkel bíró dolog) és az őket támadó elkövetési magatartások is megegyeznek, s még az alanyi oldalhoz tartozó tényállási elemek is azonos jegyeket képviselnek, így különválasztásuk nem volt indokolt. A törvény ennek ellenére, a társadalomra veszélyesség különbözőségére hivatkozással, a jogkövetkezmények, azaz a kiszabható büntetések súlyában differenciált azzal, hogy a társadalmi tulajdont károsító magatartásokat szigorúbb büntetéssel fenyegette.
A törvény, a fejezeten belül, egymás után helyezte el az ún. fosztogató jellegű cselekményeket, nevezetesen a lopást, a sikkasztást, a csalást és a hűtlen kezelést. Ezekre vonatkozólag az Indokolás gyűjtőfogalomként használja a fosztogatás elnevezést. "Ez a szóhasználat az indokolás során számos vonatkozásban hasznos egyszerűsítést jelent. Ezek a bűntettek annyiban rokon-természetűek, hogy valamennyi nem erőszakos módon elkövetett vagyon elleni támadás. E jellegzetesség megjelölésére hiányzott a kellő jogi kifejezés."4
A többi bűncselekmény "általában a bűnüldözési tapasztalatok alapján ismert gyakorlati jelentőségük sorrendjében helyezkednek el a fejezeten belül.5 Ezzel is magyarázható - esetleg -, hogy az erőszakos bűncselekmények közül a rablás és a zsarolás ugyan egymást követően kapott helyet a törvényben, de a rongálás már külön, az orgazdaság után szerepel. Az Indokolás szerint a többi bűncselekmény, mint "az uzsora, az orgazdaság stb. közvetett úton - nem támadólag - károsítja az idegen vagyont."6 Ide sorolhatóak - eszerint - a jogtalan elsajátítás, a hanyag kezelés, a jogtalan használat, az önbíráskodás, valamint a bitorlás bűntette. Az uzsorának e fejezetben való elhelyezését illetően az Indokolás két magyarázattal is szolgál: az egyik, hogy a korábbi törvénykönyvben is itt szerepelt, másrészt a "büntető rendelkezések minden vagyoni jelentőségű jogosítványt védenek, nem csupán a tulajdonjogot. Így pl. az uzsoránál a javaslat a munkabérre vonatkozó követelési jognak is szankciót biztosít."7 Ezzel szemben a magán-okirathamisítást és a védjegybitorlást a népgazdaság elleni bűntettek körében helyezték el, míg a hitelezőket károsító bűntettek felvételét - mivel azok pönalizálása "már többé nem időszerű" - mellőzték a törvényből. Hasonló okból maradt ki az árveréssel kapcsolatos visszaélés is.
A Btk.-t módosító, illetőleg kiegészítő jogszabályok közül az 1971. évi 28. tvr. volt a legjelentősebb. Ez a jogszabály számos változást hozott, melyek közül kiemelendő, hogy a bűncselekmények között társadalomra veszélyességük súlyossága alapján differenciált, megkülönböztetett bűntetteket és vétségeket, újból bevezette az életfogytig tartó szabadságvesztést, valamint megszüntette a társadalmi tulajdont károsító és az állampolgárok javait sértő bűncselekmények közötti különbséget. Ezzel együtt nem mondott le a társadalmi tulajdon fokozottabb büntetőjogi védelméről, mivel a hanyag kezelés, a gondatlan rongálás és a feljelentési kötelezettség elmulasztása csak a társadalmi tulajdon sérelme esetén volt büntetendő. A vagyon elleni bűncselekmények körében további módosítást jelentett a jogtalan használat sui generis bűntettként való szabályozása és ezzel egyidejűleg a lopás törvényi tényállásának második változataként a törvénybe való beépítése.
1974. év őszén megkezdődött az új Büntető Törvénykönyv kodifikációja.
Az Igazságügyi Misztérium az 1978. évi IV. törvény elfogadása után - László Jenő szerkesztésében - megjelentette a törvény előkészítése során, s azzal összefüggésben keletkezett tanulmányok főbb megállapításait, valamint a különböző összetételű kodifikációs bizottságok által tett javaslatoknak a lényeges momentu-mait.8 A szerkesztő a kiadványsorozat - összesen 11 kötet jelent meg - bevezetőjében idézte Pauler Tivadarnak a Csemegi kódex képviselőházi tárgyalásán tett megjegyzését: "Hogy mi a törvény értelme azt kivehetni a törvényt megelőző tárgyalásokból, javaslatokból, indítványokból."9
A kodifikációs viták anyagai, amelyek ma már szinte jogtörténeti dokumentumoknak tekinthetőek, a céljuknak részben megfelelően a jogalkalmazókat segítették (s talán jelenleg is segítik!) a törvény egy-egy rendelkezésének értelmezésében, ugyanakkor a kutatók számára tükrözik annak a korszaknak a büntetőjogi nézeteit, az elméleti és gyakorlati szakemberek gondolatait, s nem különben az akkori idők jogpolitikai elvárásait.
Viszont a jelenleg folyó törvényalkotási munkálatokat illetően sem lehet érdektelen az, hogy annak idején - három évtizeddel ezelőtt - milyen elvi és gyakorlati szempontok foglalkoztatták a javaslattevőket, elsősorban a teoretikusokat. Mivel nem olyan hosszú idő telt a törtvény hatálybalépésétől, s függetlenül az időközben bekövetkezett politikai, társadalmi és a gazdasági változásoktól, éppen a most tárgyalandó bűncselekménykategóriában, amely azért többségében hagyományos bűncselekményeket tartalmaz, az akkori ajánlások - esetleg - még ma is aktuálisak lehetnek.
2.1. A vagyon elleni bűncselekmények általános megítélése, e bűncselekmény-csoport struktúrájának értékelése szempontjából lényeges körülmény volt az elkövetésükkel okozott kár mértéke, illetve a különböző érték- és kárkategória megoszlása. Ez jelenleg sincs másként, megkerülhetetlen itt az analizálás, viszont ehhez feltétlen szükséges az elmúlt tizenöt év bűnözésének morfológiai elemzése. Elsősorban az elkövetések módját, helyét és idejét kell vizsgálat tárgyává tenni, de nem lehet közömbös az elkövetők személyes körülményeinek ismerete sem, pl. az ún. megélhetési bűnözés realitásait illetően.
2.2. Az előző témával szorosan összefüggött a szabálysértés és a bűncselekmény elhatárolásának újraértékelése. Teljes egyetértés volt akkor a tekintetben, hogy törvény szabályozza a szabálysértés érték-, illetve kárhatárát, ám annak összegét illetően már megoszlottak a vélemények. (Csak érdekességképpen említem: azon folyt a polémia, hogy az értékhatár 500 Ft vagy 1000 Ft legyen-e.) Volt olyan álláspont, amely szerint a gondatlan bűncselekmények szabálysértési értékhatárát lényegesen magasabb összegnél kell meghúzni, mint a szándékos bűncselekményekét. Ez a javaslat végül elfogadást nyert.
2.3. A Kodifikációs Bizottság azt javasolta, hogy a vétség, a jelentős kár és a különösen nagy kár "irányösszegét" a törvény hatályba léptető Btké. határozza meg, nem pedig a Legfelsőbb Bíróság egy elvi döntéssel. A Btk. hatályos időszakában ugyanis a Legfelsőbb Bíróságnak a XXXIII. sz. Büntető Elvi Döntése irányösszegeket határozott meg abból a megfontolásból kiindulva, hogy a merev értékhatárok nem teszik lehetővé a jogkövetkezmények differenciálhatóságát, illetve az egyéniesítést, és egyébként is "a modern büntetőkódexek egyike sem dolgozik értékhatárokkal..."10
A Bizottság az értékhatárok meghúzásánál változatlanul az irányösszeg-megoldást javasolta, s ezt azzal indokolta, hogy az "irányösszeg csekély túllépését az ügyész vagy a bíróság az eset összes körülményeire tekintettel figyelmen kívül hagyhassa. Ez a megoldás mind a törvényességnek, mind a kellő rugalmasság igényének megfelel és mentesíti a Legfelsőbb Bíróságot a hatáskörébe nem tartozó jogalkotói feladatok alól."11 Végül az 1979. évi 5. tvr.-t (Btké.) módosító 1987. évi III. tv. tért vissza az érték-, illetve kárhatárok törvényi deklarálásához.
2.4. Már korábban is felmerült a minősítő körülmények számának csökkentése, s ezáltal annak kiküszöbölése, hogy a szabálysértési értékhatár alatti cselekmények - indokolatlanul - bűncselekménnyé minősüljenek. Ezt az igényt, amelyet elsősorban a lopás, a sikkasztás, és a csalás törvényi tényállásaival kapcsolatban fogalmaztak meg az előkészítő eljárásban résztvevők, a Kodifikációs Bizottság is magáévá tette.
2.5. A vagyon elleni bűncselekmények szankcionálásának újragondolására, nem különben a dekrimina-lizációs törekvések indokoltságára hívta fel a figyelmet az egyik elaborátum, amely egyben szorgalmazta a pénzbüntetés alkalmazásának bővíthetőségét is.12
2.6. A törvényjavaslat kidolgozása több évig tartott, elfogadását és hatálybalépését követően alig több mint egy évtized telt el és - mint azt említettük - megváltoztak a társadalmi-gazdasági viszonyok, majd a rendszerváltó politikai fordulat szintén mélyen érintette a büntetőjogi szabályozást is. Az 1989-ben módosított Alkotmány praembuluma deklarálta, hogy a Magyar Köztársaság szociális piacgazdaságot megvalósító jogállam, és ehhez kapcsolódóan a 9. § leszögezte, hogy a gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. A büntetőjog nem maradhatott közömbös a rendszerváltozás után a bűnözés arányaiban, szerkezetében, módszereiben, szervezettségében bekövetkezett változásokra sem, amelyek ugyan - nem egyszer - kellőképpen át nem gondolt rendelkezések meghozatalára késztették a jogalkotókat, s ezáltal a Btk. rendszere, normatív szabályozása - enyhén szólva - eklektikussá vált. Ezért egyre nyomasztóbb igény jelentkezett nemcsak a jogalkalmazók és a teoretikusok, hanem a joggal csak ritkán találkozó állampolgárok részéről is egy új Büntető Törvénykönyv kidolgozása és sürgős hatálybaléptetése iránt.
A fenti ismertetés, valamint az azt megelőzőek nemcsak mint jogtörténeti adalékok jelenthetnek segítséget az új törvénytervezet kidolgozásánál, hanem egyben biztosítékot nyújthatnak a hazai jól bevált - tradicionális - büntetőjogi intézmények további működésének folytatására.
Álláspontom szerint az alább felsorolt, válaszra váró kérdések az új szabályozás során nem kerülhetők meg ahhoz, hogy a jogalkalmazás olyan új törvényt "kapjon kézbe", amely egyrészt a mindennapi munka során jól használható legyen, egyaránt kielégítse az állampolgárok és a jogtudósok igényét, s egyszersmind illeszkedjen az európai jogrendszerbe, de nem feledve a korábbi jogalkotás során sikeresnek bizonyult rendelkezéseket.
A teljesség igénye nélkül, a következő témakörökben tartom indokoltnak az állásfoglalást:
- a vagyon elleni bűncselekmények csoportosítása,
- az érték- és kárhatárok változtatásának szükségessége,
- indokolt-e a már hagyományosnak tekinthető bűncselekményi diszpozíciók megváltoztatása,
- a szabálysértéseket "felminősítő" körülmények felülvizsgálata során lehetséges-e a dekriminalizáció,
- milyen lehetőség nyílhat a minősítő körülmények csökkentésére,
- a jogalkalmazási tapasztalatokra, illetve a jogharmonizációra tekintettel szükséges-e új bűncselekmény beiktatása a törvénybe.
Közhely: a vagyon elleni bűncselekmények a legrégebbi, de napjainkban is a leggyakrabban előforduló bűncselekmények, ennélfogva a vagyoni jogokat sértő deviáns magatartások törvényi tényállásainak közérthetőségét biztosítania kell a jogalkotónak, egyben elő kell segítenie az áttekinthető, logikus csoportosításukat. A bűnözés morfológiai felosztását a hatályos Büntető Törvénykönyv Különös Részének fejezetei biztosították, a megalkotásakor a bűncselekményeket - a lényeget illetően - megfelelően rendszerezték, s ez volt jellemző a XVIII. Fejezetre is.
A vagyon ellen irányuló jogsértő cselekmények elvi alapokra helyezett felosztása régi problémája a büntetőjog tudományának, s ezzel - természetszerűleg - a jogalkotásnak is. A hazai megoldások közül Angyal Pál álláspontja tűnik leginkább átgondoltnak: a bűncselekmények törvényi tényállásainak nem kevés hányada kapcsolódik különböző polgári jogi kategóriákhoz, s ez az összefüggés különösen jellemző a vagyon elleni bűncselekményekre. Ebből adódik az a lehetőség, hogy ilyen összefüggésben csoportosítsuk e bűncselekményeket. Így az egyik csoportba sorolhatók az egyes speciális vagyoni jogok ellen, a másik csoportba a vagyoni jogok egésze (universitas bonorum) ellen elkövetett cselekmények. Az első csoportba a dologi jogok ellen irányuló bűncselekmények (lopás, sikkasztás, rongálás, rablás stb.), valamint a kötelmi jogok ellen irányulóak (ilyenek a hűtlen és a hanyag kezelés) kerülhetnek. A másik csoportot a vagyoni jogok egésze elleni delik-tumok képezik (csalás, zsarolás stb.). Természetesen "vegytiszta" felosztás nem lehetséges, mivel a polgári jogi jogosítványok alapján bizonyos átfedések lehetnek a különböző csoportokba tartozó deliktumok között.13 Azt sem feledhetjük el, hogy e cselekmények szabályozása jellemzően az adott kor társadalmi-gazdasági rendszerével is - szükségszerűen - korrelációs viszonyban áll és a technikai fejlődése is hatással van az újabb és újabb szabályozási igényre. Hogy mást ne is említsünk az utóbbiakat illetően, mint a gazdasági bűncselekmények immár félelmetes mértékű kodifikációját, vagy a szerzői joghoz kapcsolódó jogsértések pönalizálását.
Angyal Pál álláspontját követi a Kiss Zsigmond -Soós László szerzőpáros által kidolgozott javaslat, amely megkülönböztetné egyrészt az ún. klasszikus vagyon elleni (tulajdon elleni, kötelmi jog elleni), másrészt azokat a bűncselekményeket, amelyek közvetve vagyon elleni jogosultságokat sértenek, s végül szintén külön fejezet tartalmazná a szerzői és az ahhoz kapcsolódó jogokat sértő bűncselekményeket.14 Véleményem szerint a hatályos törvény XVIII. Fejezetének javasolt tagolása a célszerűség szempontjaira is figyelemmel logikus, ezért elfogadható, ám a második csoportba sorolt vagyon elleni bűncselekmények fejezetébe csak azok a bűncselekmények kerülhetnek, amelyeknek jogi tárgya valóban a vagyoni jogok elleni támadás. (A hivatkozott javaslatban a XXXV. Fejezet.) Nem felejthető el, hogy a a bűncselekmények csoportba sorolásánál alapvető és irányadó szempont a védett értéket - esetenként több védett érdeket - megjelölő jogi tárgy, amely egyrészt a jogalkalmazó törvényben való eligazodását segíti, másrészt a helyes jogértelmezés fontos támasza. Erre figyelemmel megfontolandó, pl. műemlék megrongálása (216. §), a kulturális javak megrongálása (216/A. §) e fejezetbe sorolása, mivel ugyan megnevezésükben vagyon elleni bűncselekménynek tűnnek - rongálás -, ám a vagyon elleni bűncselekmény csak idegen vagyontárgy rongálás esetén valósul meg, márpedig az említett két bűncselekmény elkövetési tárgya az elkövető tulajdonát képezi, s a tettest aligha vezeti a vagyon elleni támadás célzata. Szintén nem ebbe a fejezetbe illik a kulturális javakkal való visszaélés vétsége (216/B. §), amelynél aztán egyáltalán nem fedezhető fel a jogi tárgy sérelme, a tulajdonsértés célzata vagy akár az eshetőleges szándékú károsítás.
Természetes, hogy az ismertté vált bűncselekmények legnagyobb hányadát kitevő vagyon elleni bűncselekményeknél csúcsosodik ki az eltulajdonított dolog értéke, illetve valamely vagyoni jogban bekövetkezett károsodás mértéke szerinti minősítés alkalmazásának problémája, mivel a többi, ilyen szempontból érintett bűncselekmény-fajta esetében más érdekek is befolyásolják az érték- és kárhatárok megállapítását, így pl. az adócsalásnál, vagy a vámbűncselekmények esetében. Várhatóan - mint történt ez korábban is - felélénkülnek azok a viták, amelyek során a "kriminalisztikai aritmetika" hívei és ellenzői évszázados érveiket sorakoztatják fel egymással szemben.
Az értékhatár szerinti minősítés ellen felhozott érvek közül néhány valóban elgondolkoztató:
- a vagyon elleni bűncselekmények primer jogi tárgya a tulajdonjog s e jogtárgy egyaránt szenved sérelmet akár csekély, akár nagy értékű dolog (vagy jog) tekintetében történt az elkövetés,
- az elvont érték nagysága gyakran a véletlentől függ,
- a határértékhez közeli esetekben szinte pár forinton múlik, hogy szabálysértés, vétség vagy bűntett állapítható meg,
- a gazdasági körülmények, és ezzel együtt a pénz értékének változása ingadozóvá teszi az ítélkezés alapját.
Különösen az utolsó érv az, amely az ország jelenlegi és a közeli jövőben várható gazdasági helyzetére tekintettel a legfajsúlyosabb, de legalábbis megfontolásra késztető. Nem hagyható figyelmen kívül az a közfelfogás, amely szerint minél nagyobb értéket tulajdonít el a tettes, annál súlyosabb büntetésre szolgál rá, ugyanakkor a kodifikációs tradíciók is mélyen gyökereznek. A lopás különféle eseteinek az eltulajdonított dolog értéke szerint való minősítése a legrégibb időktől ismeretes. [Így hazánkban I. László 10, majd I. (Könyves) Kálmán 20 dénár értékhatárt húzott meg törvényében.] Az előzőekben már ismertetett törvénykönyvek, illetve tervezetek követték ezt a hagyományt.
Figyelmet keltő lehet a komparatív jogelemzés is a végleges álláspont kialakításakor: néhány európai ország büntetőjogi szabályozásának összevetése, amely meglehetősen változatos képet mutat. Ezúttal csak azt vizsgáltam, hogy a vagyon elleni bűncselekmények szabályozásánál milyen szerepet kap az érték (kár), esetleg annak összegszerűsége. Természetesen az egyéb - súlyosabb büntetés kiszabását lehetővé tevő -körülmények sem hanyagolhatók el.
Csak az osztrák Btk. Különös Része állapít meg ösz-szeghatárt, mégpedig 30 eurót meghaladó értékű dolog eltulajdonítása "súlyos" lopásnak minősül [128. § (1) bekezdés 4. pont], és még szigorúbban büntetendő az 50 eurót meghaladó értékű dologra történő elkövetés [128. § (2) bekezdés 4. pont]. Ugyanakkor a francia Code Penal és a lengyel Btk. még utalásszerűen sem foglalkozik a vagyont ért támadás mértékével, viszont az utóbbi - értéktől függetlenül - büntetni rendeli az erdei falopást (290. cikk).
Az európai államok többsége, így pl. a német, az olasz, vagy az oroszországi föderáció stb. törvénykönyveikben nem jelölnek meg pontos összeghatárt, viszont a bűncselekmények enyhébb vagy súlyosabb minősítése jelzésszerűen szerepel a törvényi tényállásokban. Pl. "csekély értékű dolog ellopása és elsik-kasztása" (NSZK Büntető Törvénykönyve 248a. §-a). A törvény nem tartalmaz rendelkezést a csekély érték mértékére, annak meghatározását a bírói gyakorlatra bízza. A törvényhez interpretációt tartalmazó Kommentár némi segítséget nyújt a jogalkalmazóknak. Egy eseti döntés szerint, csekélynek tekintendő a cselekmény, ha 30 eurót nem halad meg az elkövetéskori érték, egy másik bírósági határozat viszont, amely a sértett vagyoni, jövedelmi viszonyait is figyelembe veszi, ezt az összeget 50 euróban jelöli meg.15
Egy másik jogállam törvénye szerint: enyhébben büntetendő a cselekmény, "ha az elkövető súlyos és sürgős szükséglet kielégítése céljából csekély értékű dolgon követte el" (az olasz Btk. 626. § 2. pontja). Ugyanakkor az okozott kár összegére tekintet nélkül büntetendő az állatoknak idegen telken való jogtalan legeltetése (szintén az olasz Btk. 636. §).
Az Oroszországi Föderáció Büntető Törvénykönyvének törvényi tényállásai kissé emlékeztetnek a hatályos magyar Btk. ez irányú megoldására azzal, hogy jelzős szerkezetű érték-, kárhatárokkal operálnak: súlyosabban minősül a lopás, a csalás és a sikkasztás, ha "jelentős anyagi hátrány" okozásával járt [158-160. §-ok 2. d) pontja], illetve a rablás, ha "nagyértékű vagyontárgyak megszerzése céljából követték el" azt [162. § 3. b) pont].
És még egy - Európán kívüli - példa: Minnesota állam (USA) Büntető Törvénykönyve különböző érték-(kár-) összeg függvényében ír elő jogkövetkezményeket: ha a lopott dolog értéke nem haladja meg a 35 000 dollárt, a büntetés 20 évig terjedő börtön vagy 100 000 dollár pénzbüntetés [659.52. Subd.3. (1)]. Az alsó értékhatár 200 dollár, s az ettől magasabb összegű - 500, 2500, 10 000 dollár - értékhatárokhoz egyre súlyosabb büntetést helyez kilátásba a törvény. Értékhatártól függetlenül büntetendő az energialopás (villanyáram, gáz, a csővezetékben kerengő gőz), háziállatok (kutya, baromfi stb.), illetve bármilyen másnak a birtokában lévő újságcikk, okirat, feljegyzés, fénykép, tervrajz, térkép, valamely tárgy mintapéldányának, vagy modelljének az eltulajdonítása [659.52. Subd. (1) és (4)]. Itt jegyzem meg, hogy a magyar büntetőjog-irodalomban is fellelhető olyan vélemény (Fayer, Balogh stb.), amely szerint pl. a lopás teljesen értéktelen tárgyra is elkövethető (iskolai bizonyítvány, fénykép stb.), amelynek azonban érzelmi értéke (pretium affectionis) van. Ezen álláspont a Csemegi kódex definícióján alapult arra hivatkozással, hogy a törvény az elkövetési tárgy meghatározásánál értéket nem tartalmaz. A bírói gyakorlat nem igazolta vissza ezt az álláspontot.16
A hazai és a külföldi államok törvényhozási munkáinak szinte kivétel nélkül arra az álláspontra helyezkednek, hogy az érték vagy kár sem a károsult, sem a tettes vagyoni helyzetétől, jövedelme viszonyaitól, keresetétől függő viszonylagos fogalom, hanem egyértelműen a károsult egyéni körülményeitől függetlenül meghatározható és pénzben kifejezhető fogalom. Ezért a jogalkalmazás egységességének érdekében vagy törvénynek, vagy a bírói gyakorlatnak kell megjelölnie a mindenkor éppen irányadó érték- vagy kárösszeget. Ez kétféle módon történhet:
- vagy pozitíve, tehát annak kimondásával hogy a kérdéses összeget meghaladó érték vagy kár kisebb, nagyobb jelentős stb.,
- vagy negatíve, azaz annak deklarálásával, hogy bizonyos összeget el nem érő érték vagy kár - általában - nem tekinthető kisebbnek, nagyobbnak, jelentősnek stb.
A jog-összehasonlító elemzésből az is kiviláglik, hogy még azok a büntetőtörvények sem alkalmaznak olyan "többlépcsős" minősítést, amelyek az enyhébb vagy a súlyosabb büntetést - legalábbis utalásszerűén -
érték vagy akár mértéke szerint "mérik", azonban nem összegszerűen határoznák meg az egyes minősített, vagy privilegizált eseteket. Véleményem szerint a hazai kodifikáció e tekintetben sem hagyhatja figyelmen kívül az európai szabályozásokat, már csak azért sem, mert a minősített esetek számának csökkentése egyébként is kívánatos. E tekintetben, az 1996-ban elkészült Corpus Juris Europae, amely jelenleg ugyan még csak törvénytervezet formájában létezik, mégis feltétlen hatással lesz a készülő büntető kódexünkre. "A közösségi jog beszűrődése a hazai büntetőjogba azonban nemcsak a jogalkalmazót állítja szokatlan feladatok elé. A jogalkotónak is folyamatosan figyelemmel kell kísérnie a teljes acquis communautaire változását, azaz nemcsak a jogszabályi anyag módosulásait, hanem az Európai Bíróság joggyakorlatának alakulását is. A szerző utal rá, hogy a belső jog és a közösségi jog kollíziójának elkerülése úgy biztosítható a legegyszerűbben, ha a hazai jogalkotó még az összeegyeztethetetlenség felmerülése előtt a hazai szabályozást hozzáigazítja az Európai Bíróság joggyakorlatához (237)."17 Meg kell azonban jegyeznem, hogy a Corpus Juris még utalás-szerűen sem tartalmaz iránymutatást az érték- (kár-) határokra, mivel ezt rábízza a tagállamok törvényhozására.
Mielőtt e téma lezárásaként a saját javaslatomat megtenném, a jogalkotók figyelmébe ajánlom Angyal Pál ma is érvényes - a tankönyvében kifejtett - véleményét: "Az egyes büntetendő cselekmények között csupán quantitatív különbség van, minthogy ez pedig a büntetésben jut kifejezésre: tényleg csak a súly szerinti osztályozás, a distinctio delictorum ex poena a helyes."18
Álláspontom szerint, ami vitathatatlan az, hogy a vagyon elleni bűncselekmények conditio sine qua non alapja: az eltulajdonított vagy eltulajdonítani kívánt érték, valamint az okozott kár, vagy annak objektíve fennforgó veszélyeztetettségének mértéke. Ebből következően:
- továbbra is indokolt az érték, illetve a kár ösz-szegszerű meghatározása,
- ehhez kapcsolódóan a szabálysértés és a vétség közti határvonal meghúzása pontos összegben,
- viszont felesleges az érték- és kárhatároknak - a hatályos törvény szerinti - túlzott differenciálása.
Ami az első javaslatot illeti, két megoldás lehetséges: vagy az értékhatároknak törvényben, fix összegben vagy irányösszegben való meghatározása. Mindkét megoldásra található jogtörténeti előzmény, ám szerintem a jelenlegi szabályozás bevált. A szabálysértési érték- és kárhatároknál azonban nem is lehetséges más, mint a pontos összegben történő határvonallal való meghatározás, mivel az irányösszeg jogbizonytalanságot eredményezne.
A hatályos törvény öt "lépcsőben" differenciál, kisebb, nagyobb, jelentős, különösen nagy és különösen jelentős érték, illetve kárösszeg között tesz különbséget, s természetszerűleg ezekhez igazítja a büntetési té-
teleket. Mindenekelőtt a vagyon elleni bűncselekmények büntetési tételének felülvizsgálata szükséges, ehhez pedig párhuzamba kell állítani más jogtárgyat sértő cselekményekkel. A jelenlegi büntetéskiszabási gyakorlat tükrében - s ez előre láthatóan nem is fog változni - szinte illuzórikus, pl. a különösen jelentős értékre, azaz ötszázmillió forintot meghaladó értékre elkövetett lopás vagy sikkasztás esetében az öttől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel való fenyegetés vagy pl. hűtlen kezelés esetében az említett összeget meghaladó vagyoni hátrány okozása. Ugyanakkor a csődbűntett legsúlyosabban minősülő változata szerint, két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegeti azt, aki a gazdasági életben súlyos következményeket okozva követi el a bűncselekményt. A büntetési tételek felülvizsgálata során természetesen nem hagyhatók figyelmen kívül a jogtárgysértések súlyossága. Viszont elegendő a kisebb, a nagyobb, valamint a jelentős érték, kár, illetve vagyoni hátrány megállapítása. Ez a kodifikációs megoldás harmonizál az európai jogállamok törvényeivel. Másrészt az összeghatárok meghúzásánál - többek közt - nem hagyhatók figyelmen kívül a hazai kereseti, jövedelmi viszonyok, így pl. a minimálnyugdíj vagy a minimálbér összege.
Javaslatom szerint változatlanul indokolt a törvényi szabályozás, azonban nem a Büntető Törvénykönyvben, hanem az azt életbeléptető törvényben. Úgy vélem felesleges ennek bővebb indokát adni, elegendő csak a hatályos Btk. elképesztő számú módosítására hivatkoznom, amely miatt mára már követhetetlen, majdnem azt mondom, hogy szinte alkalmazhatatlanná vált a törvény, s az önkéntes jogkövetés elve a feledés homályába merült.
Már a korábbi Büntető Törvénykönyvek kodifikációs vitáiban is nagy hangsúlyt kapott a minősített esetek szűkítésének igénye, de ennek a - több szempontból - jogos elvárásnak a teljesítése mindmáig elmaradt. A hatályos Törvénykönyvünkre általában jellemző a kazuisztikus szabályozás, amely kifejezetten megmutatkozik a most tárgyalt bűncselekményeket tartalmazó XVIII. Fejezetnél. Az elmúlt évek során pedig nemhogy csökkent volna, annál inkább növekedett a minősített esetek száma. (Gondoljunk pl. a kulturális tárgyra, vagy a vallási tisztelet tárgyára elkövetett lopásra, valamint az ún. temetői lopásra!) A most folyó törvényalkotási munkálatok viszont e tekintetben sem hagyhatják figyelmen kívül az európai társországok törvényeit. Biztos vagyok abban, hogy meglehetősen fájdalmas lesz lemondani olyan minősítő körülményekről, amelyeknek ma már évszázados hagyományai vannak, viszont alapelvnek tekintendő, már önmagában is, az érték szerinti minősítés. Ha a jelenlegi büntetési tételek jelentősen nem változnak, akkor nincs is értelme a minősített eseteket változatlanul hagyni. Javaslatom szerint az értéktől függő minősítési rendszer fenntartása mellett azon is ellehetne gondolkozni, hogy a többlépcsős megoldáshoz ragaszkodás - amelynél az érték (kár) szerinti súlyosabb kategóriák más minősítő körülményekkel kombinálódnak, (mint pl. a bűnszövetség, a hivatalos minőségben való elkövetés stb. stb.) - a jövőben indokolt-e.
Megoldásként figyelembe jöhetne - az előzőekkel összhangban, de esetleg azok nélkül is a szabálysértési értékhatár alatti cselekmények bűncselekménnyé minősítésének felülvizsgálata. A hazai bűnözés-struktúra jellemzője, hogy a vagyon elleni bűncselekmények több mint fele alig éri el, illetve alig haladja meg a szabálysértési értékhatárt és csak különböző minősítő körülmények folytán válnak vétséggé, illetve bűntetté. Egyáltalán nem mellékes szempont a bíróságok büntetéskiszabási gyakorlatából levonható következtetés sem. Amíg az elbírált cselekmények jogi minősítései - csekély kivétellel - megfelelnek a törvényi rendelkezéseknek, a bíróságok által alkalmazott szankciók már egyáltalán nem juttatják kifejezésre azt a társadalmilag egyébként elvárható rosszallást, amely a törvényben megjelenik. Míg általában a határozatok indokolása tartalmazza, hogy az egyébként a szabálysértési értékhatárt meg nem haladó cselekmény, attól minősül vétségnek, mert pl. azt dolog elleni erőszakkal valósította meg a tettes, de már a kisebb értéket meghaladó lopás esetében a bűntetté minősítő körülmény megállapításának indokai nem mindig lelhetők fel az ítéletek indokolásában, ugyanakkor az alkalmazott büntetés neméből és mértékéből aztán már egyáltalán nem világlik ki, hogy vétség helyett bűntett miatt történt a vádlott elmarasztalása.
Az említett felülvizsgálat révén elérhetnénk bizonyos fokú dekriminalizációt. Szempont lehet például ehhez, ha csak azok a minősítő körülmények maradnának meg a szabálysértésből vétséggé emelők közül, amelyek önmagukban is jogsértést valósítanak meg. Ilyennek tekinthetőek - többek közt - a jogtalan behatolás útján elkövetett lopások különböző vállfajai: a dolog elleni erőszakkal, a megtévesztéssel, a hamis vagy lopott kulccsal más lakásából történő eltulajdonítás. (Ezekben az esetekben ugyanis a magánlaksértéssel párosul a dolog jogtalan elvétele.)
Természetesen a kriminális szabálysértések számának növelése mellett, s azzal párhuzamosan, az azokat elbíráló hatóságok megerősítése nem maradhat el! Nem mellékes szempont a szabálysértés elkövetése miatt alkalmazott szankciók, így pl. az elzárás végrehajthatóságának ismételt felülvizsgálata, ami a javasolt dekriminalizáció elfogadása nélkül is megkerülhetetlen feladat. Meggyőződésem, hogy a csekély súlyú cselekményeknek a büntetőjogi útról való elterelésével a veszélyesebb tettek nagyobb tekintélyt kapnának az ítélkezési gyakorlatban. Teljes mértékben egyetértek Tóth Mihállyal, aki a gazdasági bűncselekmények újra szabályozására tett javaslatai során állítja: "Ha (mint hosszú ideig tesszük) csak ismételten deklaráljuk, hogy a büntetőjog a jogsértések elleni küzdelem végső eszköze, a kriminalizáció azonban ezt nem támasztja alá, akkor előbb-utóbb az is kérdésessé válik, hogy a Btk. "első" vagy "kizárólagos" eszközként megfelelően be tudja tölteni feladatát."19
A klasszikusnak mondható vagyon elleni bűncselekmények mellé az utóbbi években a szellemi alkotások büntetőjogi védelmét biztosító deliktumok kerültek - a pönalizálás indokoltságát vitató álláspontokat figyelmen kívül hagyva -, s ma már ott találhatók a XVIII. Fejezet végén, s előreláthatólag ott is maradnak, dacára annak az előzőekben említett alapelvnek, hogy a büntetőjogi felelősség a különböző felelősségi formák között az "ultima ratio". Ebből a megfontolásból, de a jogtörténeti hagyományok alapján, valamint a jogösszehasonlítás révén szerzett ismeretek birtokában sem tartom szükségesnek újabb vagyon elleni bűncselekmény felvételét az új büntetőtörvénybe. Más lapra tartozik, hogy néhány gazdasági és vagyon elleni bűncselekmény törvényi tényállásának - általában csak látszólagos - átfedése megszüntethető, ha a diszpozíciók szabatosabb megfogalmazást nyernek. Ennek a kívánalomnak az egyes konkrét bűncselekmények elemzése során próbálok majd eleget tenni. ■
JEGYZETEK
1 Hajdú Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971. 332. p.
2 Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve. II. kötet, Franklin Társulat, Budapest, 1905. 282. p.
3 Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog kézikönyve. Grill., Budapest., 1914. 694. p.
4 A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve, KJK Bp. 1962. Min. ind.: 504. p.
5 Uo.
6 Uo.
7 Uo.
8 M. Büntetőjogi Főosztálya: Az 1978. évi IV. törvény (Btk.) előkészítése. Szerk.: László Jenő, IM Bv. Házinyomda 1984-1991.
9 Uo. I. kötet. 1984. 9. p.
10 A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1962. 348. p.
11 Uo. 525. p.
12 Uo. 525. p.
13 Vö. Angyal Pál: A lopás. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Budapest, 1932. 18. p.
14 Kiss Zsigmond - Soós László: Az új Büntető Törvénykönyv Különös Részének szerkezeti felépítése. Büntetőjogi Kodifikáció 2002. 3. 23. p.
15 Lackner/Kohl: Strafgesetzbuch. Kommentar 25. Auflage Verlag C. H. Beck, München 2004. 1017. p.
16 Vö.: Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, Grill, 1914. 698. p.
17 Ligeti Katalin: A közösségi jog és büntetőjog kapcsolata. Magyar Jog 2005. 5. sz. 283. p. Recenzió Karsai Krisztina: Az európai büntetőjogi integráció alapkérdései c. könyvéről. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 2004.)
18 Angyal Pál: Magyar Büntetőjog. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Budapest 1909. 65. p.
19 Tóth Mihály: Néhány szempont a gazdasági bűncselekmények új szabályozásához. Büntetőjogi kodifikáció 2004. 3. 32. p.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kereszty Béla, c. egyetemi docens, Szeged
Visszaugrás
