Az Európai jog 2012/2. számában jelent meg Prof. dr. Kecskés László - dr. Tilk Péter: "A választottbírósági kikötés hazai jog szerinti tilalmának Alaptörvénybe, illetve nemzetközi jogba ütközése" c. cikk, amelyben a szerzők részletes elemzésben mutatják be, hogy a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi. CXCVI. törvény ("Nvt.") 17. § (3) bekezdése, amely a nemzeti vagyont érintő jogviták esetére korlátozza a hazai és külföldi választottbíróság hatáskörének kikötését, számos okból ellentétes Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeivel és ezért, illetve ettől független okokból is, az Alaptörvénnyel.
Teljes mértékben egyetértek a cikk szerzőivel abban, hogy ez a jogszabályi rendelkezés számos súlyos jogpolitikai és jogszerűségi aggályt vet fel és - a cikk szerzői által elvégzett alapos elemzésben megfogalmazottak szerint - sérti az Alaptörvény számos rendelkezését és Magyarország számos nemzetközi jogi kötelezettségét, így a cikkben hivatkozott, a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló Genfi Egyezmény (2.1. pont) és a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről szóló New York-i egyezmény (2.2. pont) rendelkezéseit. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a cikk következtetései némi pontosításra és kiegészítésre szorulnak azzal kapcsolatban, hogy sérti-e a választottbírósági hatáskör kikötésének tilalma az Államok és más államok természetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről szóló, Washingtonban, 1965. március 18-án kelt Egyezményt ("Washingtoni Egyezmény")[1], illetve a Magyarország által kötött egyes kétoldalú beruházásvédelmi egyezmények rendelkezéseit, mely kérdéskört a szerzők a cikk 2.3. és 2.4. pontjaiban részletezik. Az általam itt írtak ugyanakkor valóban csak pontosítják a cikk állításait, hiszen a cikk szerzői az általam itt vizsgált állításokon kívül is éppen elég érvet hoznak fel a vonatozó jogszabályi rendelkezéssel kapcsolatos alkotmányossági aggályaik alátámasztására.
Az Nvt. 17. § (3) bek. előírja, hogy "a Magyarország határa által körbezárt területen lévő nemzeti vagyonra vonatkozó polgári jogi szerződésben a nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult - jogvita esetére kizárólag a magyar bíróság - ide nem értve a választottbíróságot - joghatóságát kötheti ki. A nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult e jogviták eldöntésére választottbírósági eljárást nem köthet ki."[2]. Megjegyzendő, hogy a jogszabályt a hatályba lépése után létrejött választottbírósági szerződésekre kell alkalmazni [a 17. § (1) bekezdésben foglalt további enyhe korlátozással[3]].
A jogszabályhely elemzéséből egyrészt kitűnik, hogy a választottbírósági kikötés alkalmazásának tilalma "polgári jogi szerződésben" érvényesül, tehát polgári jogi szerződésben kikötött választottbírósági megállapodásra vonatkozik. Másrészt, figyelembe kell venni azt, hogy az Nvt. 17. § (3) bekezdésében megfogalmazott tilalom a gyakorlatban az alábbi módon működik: a tilalom ellenére kötött választottbírósági szerződés esetén a magyar eseti vagy állandó választottbírósági eljárásban vagy a választottbíróság állapítja meg a jogszabályba ütköző szerződés miatt a hatáskörének hiányát, vagy a hatáskör hiányában meghozott választottbírósági döntés érvénytelenítését lehet kérni a Vbtv. 55. § (1) bek. b) alapján. Külföldi választottbíróság joghatóságát kikötő ilyen szerződésnél pedig az ítélet elismerése és végrehajtása lenne megtagadható a 1962. évi 25. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, New Yorkban 1958. június 10-én kelt Egyezmény V. cikk. 2. a) pontja szerint[4]. [Természetesen az arra jogosult vélhetően kérhetné a magyar bíróságtól az Nvt. 17. § (3) bekezdésébe ütköző szerződéses rendelkezés semmisségének megállapítását is].
Az előbbiek fényében érdemes vizsgálni azt, hogy mi módon ütközhetnek ezek a rendelkezések a cikkben hivatkozott nemzetközi jogi normákba.
A szerzőknek a cikk 2.3. pontjában kifejtett álláspontja szerint az Nvt. 17. § (3) bek. az előbb hivatkozott Washingtoni Egyezmény rendelkezéseibe ütközik. A Washingtoni Egyezménnyel a szerződő államok egy speciális, beruházásvédelmi ügyekben eljáró állandó nemzetközi vitarendezési fórumot hoztak létre, amelynek funkciója a beruházó természetes vagy jogi személyek és a fogadó államok közötti beruházásokkal kapcsolatos jogviták rendezése: ez az ún. ICSID, a "beruházásvédelmi jogviták rendezésének nemzetközi központja" (a továbbiakban "ICSID vagy "Központ"). Az ICSID választottbíróságot a "magánbefektetők" vehetik igénybe az államokkal szembeni beruházással kapcsolatos jogvitájuknál. A szerződő államoknak joguk van ahhoz, hogy egy meghatározott bejelentést követően más, alárendeltségükben működő intézményeket, ügynökségeket is bejelentsenek, amelyek a vitarendezési eljárásokban félként vehetnek részt. A Washingtoni Egyezmény intézményi és vitarendezési eljárási szabályokat tartalmaz (mediáció és választottbíróság), tehát csak a vitarendezés intézményét hozza létre. Így ahhoz, hogy az ICSID egy jogvita rendezésére joghatósággal rendelkezzen, az előzőeken túlmenően az érintett felek megegyezésére van szükség. Fontos további rendelkezés az, hogy az Egyezmény 53. és 54. cikkében a szerződő államok kötelezettséget vállaltak az ICSID ítéleteinek automatikus elismerésére és arra, hogy ilyen ítélet érvénytelenítésére kizárólag a Washingtoni Egyezményben meghatározott érvénytelenítési eljárás keretei között kerülhet sor, egyébként a pénzügyi kötelezettségeket illetően ezeket az ítéleteket úgy kötelesek végrehajtani, mint saját legfelsőbb bíróságuk ítéletét[5].
A cikk szerzőinek álláspontja szerint az Nvt. 17. § (3) sérti a Washingtoni Egyezmény 25. cikkelyének (4) bekezdését, amely előírja, hogy a tagállamok kötelesek bejelenteni az ICSID-nek azon viták körét, amelyet nem vetnek alá az ICSID-nek, vagy ahol megfontolás tárgyává teszik az alávetést. Mivel Magyarország e bejelentést az Nvt. 17. § (3) bek. vonatkozásában elmulasztotta, ez Alaptörvénybe ütköző nemzetközi jogsértést jelent.
Véleményem szerint ez az álláspont több okból is vitatható. Először is, a fenti 25. cikk (4) bek. szerinti bejelentés bármikor megtehető, tehát annak elmaradása jelenthet nemzetközi jogi mulasztást, ez azonban vélhetően a cikk által is hivatkozott alkotmánybírósági gyakorlatra tekintettel nem jelenti az Alaptörvény sérelmét, és egyszerűen orvosolható.
Másodszor, egy jogvitának az ICSID hatáskörbe utalása a gyakorlatban három módon valósulhat meg:
a) a szerződő fél két vagy többoldalú nemzetközi (beruházásvédelmi) szerződésben visszavonhatatlan ajánlatot tesz arra, hogy a beruházókkal szembeni jogvitáknál az ICSID joghatóságát köti ki, ezt az esetet azonban álláspontom szerint az Nvt. rendelkezései nem érintik, mivel itt nem magánjogi, hanem nemzetközi jogi aktusról van szó [részletesebben lásd a lenti B) pontban];
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
