Azt még elfogadhatónak tartjuk, ha egy újságíró az előzetes letartóztatás tárgyában hozott határozat jogerejének a kérdését is belekeveri az erről szóló tudósításába; az viszont már kifejezetten zavaró, ha ugyanez a bírósági sajtószóvivő tájékoztatójában fordul elő, az pedig kifejezetten aggasztó, amikor olyan bírósági határozatra vezetett záradék formájában találkozunk a jogerőre emelkedés megállapításával, amelynek esetében ennek deklarálása nem csak szükségtelen, hanem félrevezető is. Ehhez képest mindegyik eset előfordulására bőven találhatunk példákat, a sajtóban éppúgy, mint saját házunk táján, ami elég világosan jelzi, hogy nincs minden rendben a jogerő mibenlétének vagy ha úgy tetszik: jelentőségének megítélését illetően.[1] Ez mindenképpen indokolja a kérdés behatóbb vizsgálatát, már csak azért is, mert sok fogódzót nem találunk a jelenkori jogirodalmunkban. Ezért a büntetőjog művelői számára jelentős eseménynek tartjuk ,A jogerő a büntetőeljárásban" című monografía megjelenését, miután Elek Balázs e munkájának értékelésével kapcsolatban a közhelyszerűvé koptatott hiánypótló jelző használatát valóban elengedhetetlennek tekintjük, hiszen a jogerő kérdésének ilyen kimerítő részletességű tematikus feldolgozásával a jogelmélet mindezidáig adósa volt a gyakorlatnak, amelynek problémáival korábban csak Kardos Sándor és Háger Tamás foglalkozott.[2]
Egy monográfia jelentőségének valódi fokmérőjét azonban természetesen nem a témája, hanem a tárgyával foglalkozó szakemberek általi használhatósága jelenti, ami nagymértékben a feldolgozás módszerén és a kutatási eredmények rendszerezésén múlik. Ezért tartjuk fontosnak annak áttekintését, hogy Elek Balázs milyen megközelítésben vizsgálja a büntetőeljárásban érvényesülő jogerő kérdéseit. Ilyen tekintetben azt állapíthatjuk meg, hogy a szerző a kutatása tárgyát képező jogintézmény minden számba vehető összefüggésére figyelemmel volt, s ennek eredményét a téma iránt érdeklődő jogalkalmazó számára is jól használható tematika szerint ismerteti, amelynek során a következő nagyobb témaköröket érinti: 1. az igazság és a jogerő összefüggése; 2. a jogerő meghatározása; 3. a részjogerő; 4. a jogerő stádiumai; 5. az ügydöntő határozatok jogerejének hatásai; 6. a határozatok jogerőre emelkedésének időpontja; 7. a záradék; 8. a jogerő feloldása.
E tematika keretei között a szakmájának elméleti kérdései iránt is fogékony jogász számára a könyv legizgalmasabb részét véleményünk szerint az igazság és a jogerő összefüggéseivel foglalkozó fejezete képezi, amelynek problematikáját a szerző meglehetősen tág kontextusban vizsgálja, anélkül, hogy szem elől tévesztené kutatásának tárgyát, hiszen a jogerő intézménye az igazságszolgáltatástól elvonatkoztatva csupán egy értelmezhetetlen fogalmat jelentene, amiből magától értetődően következik a filozofikus tartalma ellenére sem megkerülhető "igazság" kérdésének viszonyítási pontként való meghatározása. Ennek figyelmen kívül hagyása ugyanis meggyőződésünk szerint éppen a jog lényegének szem elől tévesztését jelentené, aminek a jelentőségén mit sem változtat a jogászi gondolkodás fogalomrendszerének esetleges kiforratlansága.[3]
Ennek tükrében különösen érdekfeszítő a bírói meggyőződés és az igazság viszonyáról olvasni, mivel Sascha Ziemann szerint az anyagi igazság megismerésekor a bünte-
- 154/155 -
tőeljárás során csupán a bíró szubjektív bizonyosságáról van szó.[4]
Már csak ezért is megkülönböztetett figyelmet érdemel a szerző álláspontja szerint pszichológiai tényezők alapján[5] kialakuló belső meggyőződés zsinórmértékkénti elfogadásának a kérdése, annak megjegyzése mellett, hogy a magunk részéről szívesen olvastuk volna a szerző saját álláspontjának kifejtését is a bírói meggyőződésre alapozott ítéletalkotás hatályos szabályozásának megítélését illetően. Tapasztalataink szerint napjaink ítélkezési gyakorlatában ugyanis a közvetlen bírósági bizonyítás háttérbe szorulásának tendenciája figyelhető meg; ez szükségszerűen csökkenti a bírói meggyőződést hitelesítő pszichológiai tényezők jelentőségét, amire a továbbiakban a szerző is utal azon álláspontjának kifejtésekor, miszerint "a különböző gyorsító törvénycsomagok egyre nagyobb teret engedtek annak, hogy a bíróság eljárása a büntetőeljárás központi szerepéből ismét a nyomozási szakasz egyszerűsített megismétlése, formális ellenőrzése legyen".[6] Ez ugyanis önmagában véve is arra mutat, hogy a belső meggyőződés kialakulásának kívánalma a gyakorlatban kevésbé érvényesülhet, s szerepét paradox módon a nyomozás eredményével kapcsolatos kételyek hiánya veszi át a bírói gondolkodásban, vagyis egyet kell értenünk a szerző álláspontjával abban, hogy csupán látszólagos "különbség van a bírói ítélet bizonyossági szintjében a common law és a kontinentális jogrendszerű országok között".[7]
Legalább ilyen izgalmas felvetéseket olvashatunk a monográfiának a ténykérdésben való fellebbezés problematikájával foglalkozó következő részében is, amelynek a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény [Be.] 75. § (1) bekezdésében foglalt szabály értelmezésére vonatkozó megállapításai a gyakorló jogász számára sem lehetnek közömbösek. A szerző álláspontja szerint ugyanis "a büntetőeljárásról szóló törvénynek azon rendelkezése, hogy »ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és megvizsgálására«, részben nem ment át a bírói gyakorlatba, részben ellentétes jogértelmezést eredményezett. A szabály alkalmazása esetén eleve lehet tudni, hogy a törvényesen megállapított tényállás sem megalapozott nem lesz, de a valóságot sem fogja tartalmazni, mégis jogerőre emelkedhet".[8] [Ezért is értekezhetett Ernst Báling már 1928-ban a jogerő "kétségtelenül botrányos" hatásáról, mert szerinte ezáltal olyan döntések is véglegessé válnak, amelyek ténybeli vagy jogi tekintetben tévesek avagy nem merítik ki az eljárás tárgyát.[9]
Ennek bekövetkezése szélsőséges esetben kétségtelenül előfordulhat a szóban forgó bizonyítási szabály következetes alkalmazása esetén, amennyiben a konkrét ügyben eljáró ügyész nem tud felnőni a feladatához. Ezért csupán az a kérdés, hogy melyik eset jelent nagyobb veszélyt a jogbiztonságra: az, amikor a bűnöző a felületes vádképviselet eredményeként elkerüli a felelősségre vonást vagy az, ha ennek megelőzése érdekében a tisztességes eljárás követelményét figyelmen kívül hagyó bíró az ügyészi szerepet is magára vállalja? Számunkra e kérdés megválaszolása magától értetődik, miután a jogbiztonság érvényesülését a bíró függetlenségének és elfogulatlanságának megkérdőjelezhetőségénél inkább veszélyeztető helyzetet nem tudunk elképzelni. Ezen álláspontunk megvilágítása céljából talán nem érdektelen idézni a Be. 75. §-ának (1) bekezdését módosító 2006. évi LI. törvény miniszteri indokolásából, amely szerint: "A bíróság nem nyomoz. Független és pártatlan szerv, melynek feladata a bizonyítékok szabad értékelése és az ügy érdemét illetően a jogszabályoknak megfelelő, igazságos döntés meghozatala. A tisztességes eljárás alapkövetelményének alapfeltétele a vádlói és az igazságszolgáltatási funkció szétválasztása. (...) A váddal való rendelkezésből fakadó eljárási feladatok teljesítése vagy elmulasztása kizárólag a vádló (rendszerint a közvádló, az ügyész hivatásbeli) felelőssége. (...) Az állami büntetőigény érvényesítése az ügyész alkotmányos kötelezettsége és ennek a szakmai, hivatásbeli mulasztásból eredő elenyészésének kockázatát is az ügyész viseli. A kockázat csökkentéséhez fűződő érdek semmiképpen nem lehet erősebb, mint a tisztességes eljáráshoz való jog érvényesítése. Ez utóbbinak viszont alapvető feltétele az eljárásbeli funkciók tiszta elkülönítése."[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
