A 2000. március 1-jétől érvénybe lépett hazai domainliberalizáció lényeges változásokat vezetett be az internetes tartománynevek igénylésével és használatba adásával kapcsolatosan. A korábbi gyakorlatot (domainnévként csak olyan kifejezés volt regisztrálható, melynek használatára az igénylőt valamely konstitutív aktus - bírósági, hatósági nyilvántartásba vétel - hatalmazta fel) egy olyan rendszer váltotta fel, mely lényegében valamely név használatba vételét bárki számára lehetővé tette - ha a névhasználat egyébként mások jogait nem sérti. A névoltalom kérdése kezdetektől fogva a szabályozás középponti elemévé vált: az Internet Szolgáltatók Tanácsa, mint .hu TLD alatti domainnevek igénybevételének és használatának szabályait megállapító szakmai szervezet arra törekedett, hogy visszaélésszerű névhasználatot megakadályozza, az igazoltan jogszerű névhasználatot pedig a domainregisztráció folyamatában egyszerűsített eljárási szabályokkal, az igénylés gyors teljesítésével ismerje el.
Ezt szolgálta a több mint egy évtizedig (2011 szeptemberéig) alkalmazott prioritásos rendszer, mely bizonyos feltételek megléte (a névhasználati jogosultság igazolása) esetén az igény teljesítése az igény nyilvántartásba vételének időpontja szerinti sorrendben, előzetes nyilvános meghirdetés nélkül történt. A prioritásos igényt megalapozó névhasználati jogot jogi személy esetében (az első liberalizált szabályzat szerint) a szervezet létét igazoló bírósági vagy egyéb közigazgatási határozattal vagy a Szabadalmi Hivatal által kiállított védjegy okirattal kellett igazolni, a választott domainnévnek és a prioritás alapját képező dokumentumban szereplő elnevezésnek (ékezetek nélkül) pedig betű szerint egyeznie kellett. A több szóból álló nevek egybeírva vagy kötőjelesen voltak igényelhetők, a szervezeti formára, szakmai ágra vonatkozó szavak, jelölések viszont elhagyhatónak minősültek.
Ezzel két lényeges alapelv jelent meg a szabályozásban. Az első az okirati elv volt: annak elismerése, sem a Nyilvántartónak (az ISZT), sem a regisztrátoroknak nem lehet olyan kötelezettsége, hogy valamely (a megfelelő jogszabályok alapján vezetett) állami nyilvántartásban szereplő, s a nyilvántartás alapján készült hivatalos kivonattal igazolt adat hitelességét, a névhasználati jog jogalapját vizsgálja. Amennyiben a névhasználati jog a Szabályzatban (akkor: Domainregisztrációs Üzletpolitikai Irányelvek) meghatározott módon igazolást nyert, az igénylés prioritásos intézése, megítélése megalapozottá vált. A másik alapelv a névszabatosság elve volt: prioritás az igénylőt egyező név esetén illette meg. A Szabályzat ugyanakkor figyelemmel volt arra is, hogy a jogi személy neve számos formában létezhet (rövidített cégnév - teljes cégnév, jogszabály alapján kötelezően alkalmazandó toldalélok, vezérszó stb.), bizonyos elemeket elhagyhatónak minősített. Ez a domainnevek alapvető funkciójából (általában rövid, tömör, világhálón való azonosításra alkalmas megnevezés) következett, s abból a (technikai) korlátból, hogy a domainnév legalább kettő, s legfeljebb huszonnégy karakterből állhat.
Mindez a gyakorlatban természetesen igen sok értelmezési kérdést vetett fel - ez a liberalizáció első évtizedében a Tanácsadó Testület egyik központi feladata volt, igen nagyszámú egyedi és több elvi állásfoglalás[1] foglalkozott a kérdéssel. A névhasználati jogon alapuló prioritás nemcsak a gazdálkodó szervezetek, hanem más jogi személyiséggel rendelkező (és ebből adódóan valamilyen közhitelű nyilvántartásban szereplő) szervezetek esetében is érvényesült.[2]
A 2011-es reform a prioritásos rendszert eltörölte, s helyébe a feltételes delegálással való, lényegében azonnali használatba adás lehetőségét vezette be: ebben az esetben is biztosította azonban azokat a garanciákat, melyek az esetleges jogellenes névhasználat ellen a jogaiban sérült harmadik személy fellépési lehetőségét biztosították. Ami a regisztráció hazai rendszerében az elmúlt több mint másfél évtizedben nem változott, a névválasztás szabadságának szerződéses alapú, de jogszabályra hivatkozó korlátozása volt. Ennek legáltalánosabb megfogalmazását a Szabályzat (jelenleg hatályos változata 2.2.2 szerinti) tilalmi klauzulája jelentette s jelenti, mely szerint nem választható és használható olyan domainnév, amely jelentéstartalmára nézve és/vagy használatára nézve gyaníthatóan jogellenes, megbotránkozást, félelmet keltő vagy megtévesztő. A jogellenességet a gyakorlat a lehető legtágabb értelemben ragadta meg: nemcsak a különböző jogágak tételes jogi szabályozásával ütköző eseteket minősítette jogellenesnek, hanem a polgári jog általános alapelveivel való ütközéseket is. Ahogy a Tanácsadó Testület A gyaníthatóan megtévesztő vagy jogellenes névigénylések elutasíthatósága tárgyában hozott 8/2000. (VIII. 9.) Elvi Állásfoglalása megfogalmazta, a törvény [1959. évi IV. tv. (továbbiakban: 1959-es Ptk.) 2. § (2) bek.] a társadalmi rendeltetésnek megfelelőség követelményét (rendeltetésszerű joggyakorlás), s magával a joggyakorlással szemben a jóhiszeműség és a tisztesség követelményét állította zsinórmértékül [1959-es Ptk. 4. § (1) bek.], valamely elnevezés, név, szó domainnévkénti használata vonatkozásában a használatba adásról rendelkező szerződés ezen alapkövetelményekkel ellentétes pedig nem lehet.
A magánszemélyek névhasználatának kérdését a Szabályzatok nem prioritásos problémaként kezelték, a gyakorlat azonban kezdettől fogva figyelemmel volt arra, hogy e körben a személyiségi jogok körébe tartozó névjog sokféle sérelmi helyzete állhat elő. Mindeme kérdéseket A magánszemélyek névkizárólagosságához fűződő jogai érvényesülésének biztosítása tárgyában hozott 9/2000. (VI. 23.) Elvi Állásfoglalás igyekezett átfogó módon tisztázni. A TT az Elvi Állásfoglalásban azt a helyzetet vette kiindulási alapul, mikor a benyújtott igénylés felismerhetően és vélelmezhetően valamely természetes személy nevének (vezetéknév és utónév) használatba vételére irányult, s arra a kérdésre igyekezett konkrét iránymutatást adni, miként kell ilyenkor a regisztrátoroknak eljárniuk.
A TT alapvetően abból indult ki, hogy magánszemély esetében a névnek a közösség többi tagjától, más egyénektől megkülönböztető funkciója van, mely a név viselőjének egyedi azonosítására alkalmas. Valamely személynév domainnévkénti igénylése (annak a szándéknak kifejezése, hogy az Igénylő e domainnév alatt az interneten egyedileg azonosítható módon kíván szereplővé válni) már önmagában is névhasználatnak minősül, mely más fennálló névjogát nem sértheti. Amennyiben az igénylő saját, az igénylőlapon feltüntetett neve domainkénti regisztrációját és delegációját kéri, ilyen sérelmi helyzetről nem beszélhetünk, amennyiben azonban az igénylő névhasználati jogosultságát az igénylés benyújtásával együtt nem igazolja, az igénylés teljesítése esetén a személyiségi jogok esetleges sérelme gyaníthatóvá válik (EÁF, 4.3-4.4 pontok).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
