A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény, vagyis a hatályos Be. preambuluma értelmében az Országgyűlés több, egymással összhangban álló célt szem előtt tartva alkotta meg az új büntetőeljárásról szóló törvényt. Ezen célok között nevesítette a tisztességes eljáráshoz való alapvető jog érvényesülését biztosító, hatékony és észszerű határidőn belül lefolytatott eljárásban történő felelősségre vonás biztosítását a bűncselekmények elkövetőinek. A jogalkotó ezzel számos olyan kritérium érvényesítését tűzte feladatul a jogalkalmazás számára, amelyek az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből eredeztethetők. A célkitűzés korántsem újkeletű. Már az 1896. évi XXXIII. törvénycikk, vagyis a Büntető perrendtartás bevezető rendelkezései is rögzítettek a tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülése szempontjából jelentőséggel bíró alkotmányjogi szempontokat. Ezek értelmében: "[m]inthogy a bűnvádi eljárás az állampolgárok személyes szabadságának és egyéb alkotmányos jogainak súlyos veszélyeztetésével és korlátozásával jár, a büntető törvénykezés terén alkotmányjogi garanciákra van szükség. Igazságos és tárgyilagos ítélkezés csak attól a bíróságtól várható, amely úgy a végrehajtó hatalomtól, mint a társadalom egyes rétegeinek nyomásától is független, s amelynek egyetlen feladata kizárólag az ítélkezés. A bíróságnak ez a függetlensége úgy a bűnvádi eljárás sikerének, mint a polgári szabadságnak egyik legnagyobb biztosítéka, amelynek továbbfejlesztése fontos közérdek. De a teljesen függetlenné tett bíróság működése, sem lehet önkényes."[3]
A tisztességes büntetőeljárás törvényi szintű garanciáit természetesen a büntetőeljárásról szóló törvény tartalmazza. A hatályos Be. első részében, az Alapvető rendelkezések között koncentráltan, de valójában a teljes kódexben megtaláljuk azokat a törvényi rendelkezéseket, amelyek az eljárások tisztességes jellegének az érvényre juttatását szolgálják.[4] Az Alapvető rendelkezések között szerepel például a nyelvhasználat joga, továbbá itt kaptak helyet a bizonyítás alapvetései, amelyek a legfontosabb bizonyítási szabályokat foglalják össze: a vádló bizonyítási kötelezettségét, az önvádra kötelezés tilalmát, az in dubio pro reo elvét és annak kimondását, hogy a terhelt nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. A büntetőeljárásban a pártatlanság megvalósulását biztosítják az eljárás résztvevőire, így az ügyészségre, az ügyészre, a bíróságra, a bíróra, a nyomozóhatóságra és az eljárás más résztvevőire vonatkozó kizárási szabályok. Szintén a tisztességes eljárás fogalom-rendszerébe tartozik az ítélet nyilvános kihirdetésének a kötelezettsége, továbbá az is, hogy a bíróság tisztességes tárgyalás eredményeként hozza meg a végső, jogerős ítéletet.
Ezen utóbbi, a tárgyalás tisztességességével összefüggő kritérium érvényesülését vizsgálta az Alkotmánybíróság az egyik legutóbbi büntetőjogi tárgyú döntésében, méghozzá a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértésekkel összefüggésben. A 19/2021. (V. 27.) AB határozat-
- 257/258 -
ban a testület egyúttal újfent igazolta, hogy a büntetőeljárási garanciarendszer értelmezése és alkalmazása mögött stabil alkotmányos követelményrendszer húzódik.
Az Alkotmánybíróság eljárását a konkrét esetben a Nyíregyházi Törvényszék tanácsa kezdeményezte a Be. 590. § (5) bekezdés a) pontjában foglalt jogszabályi rendelkezéssel összefüggésben. Az indítvány alapjául szolgált büntetőeljárásban a Be. 583. § (3) bekezdése alapján jelentettek be fellebbezést, ezért a másodfokú bíróság a Be. 590. § (3) bekezdése értelmében az ítéletnek csak a fellebbezéssel sérelmezett rendelkezését, illetve részét bírálhatta felül. A Be. 590. § (5) bekezdés a) pontja az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében is lehetővé teszi ugyanakkor a felülbírálatot, ha olyan eljárási szabálysértés történt, amely miatt az ítéletet hatályon kívül kell helyezni. Erre tekintettel az indítványozó bíróság megvizsgálta az elsőfokú eljárásban az eljárási szabályok megtartását. Az alkotmányjogi probléma az indítványozó okfejtése szerint abból fakadt, hogy a törvényszék ezen vizsgálat eredményeként úgy ítélte meg: az elsőfokú eljárásban a Be. 609. § (1) bekezdésében körülírt és a másodfokú eljárásban nem orvosolható olyan eljárási szabálysértések valósultak meg, amelyek lényeges hatással voltak az eljárás lefolytatására és a bűnösség megállapítására is.[5] Ennek ellenére a törvényszéknek nem volt lehetősége a járásbíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére. A Be. kifogásolt 590. § (5) bekezdés a) pontja ugyanis csak akkor teszi lehetővé az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében is a felülbírálatot, ha olyan eljárási szabálysértés történt, amely miatt a Be. 607. § (1) bekezdése, valamint a 608. § (1) bekezdése alapján kell az ítéletet hatályon kívül helyezni. Nincs helye ugyanakkor az ítélet fellebbezéssel nem érintett része felülbírálatának, ha a feltárt eljárási szabálysértés a Be. 609. § (1) bekezdése szerint minősül. Az indítványozó úgy vélte, hogy ilyen esetekben a hatályos szabályozás a nyilvánvalóan törvénysértő eljárás alapján meghozott elsőfokú ítélet érdemi felülvizsgálatára kényszeríti a másodfokú bíróságot, ezt pedig ellentétesnek ítélte a tisztességes tárgyaláshoz való jogból fakadó követelményekkel.[6]
Az Alkotmánybíróság jelen ügyben folytatott vizsgálatával összefüggésben szükséges néhány szót ejteni a jogorvoslati rend hazai büntetőeljárási szabályozásban megjelenő sajátosságairól. A másodfokú eljárás feladata a fellebbezéssel támadott ítélet és eljárás felülbírálata, és annak eredményeként az első fokon történt eljárási szabálysértések, valamint tény- és jogkérdések elbírálásában ejtett hibák orvoslása. A fellebbezési rend kapcsán számos kérdés felmerül,[7] így például, hogy a jogorvoslati rendszer egy-, két- vagy többfokú; kik élhetnek a fellebbezés jogával és mi miatt; a másodfokú bíróságot kötik-e a fellebbezések vagy a felülbírálat teljes körű; a másodfokú bíróság élhet-e a súlyosítás jogával; kötve van-e a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényálláshoz; mit tehet a másodfokú bíróság az általa feltárt sérelmek reparációja érdekében. A válaszok között szoros az összefüggés. Így például a felülbírálat terjedelme határozza meg azokat a kereteket, amelyek között a másodfokú bíróság revíziós jogkört gyakorolhat az elsőfokú ítélet megváltoztatásával (reformáció) vagy annak hatályon kívül helyezésével és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasításával (kasszáció). Mindezen kérdésekre a mindenkor hatályos büntetőeljárási törvényben a jogalkotónak kell választ adnia.
A hatályos szabályozás értelmében az elsőfokú ítélet elleni fellebbezés főszabály szerint az ítélet bármely rendelkezése és az indokolása ellen is irányulhat.[8] Ebben az esetben a másodfokú bíróság a Be. 590. § (1) bekezdése alapján jár el és a fellebbezéssel sérelmezett ítéletet az azt megelőző bírósági eljárással együtt teljeskörűen felülbírálja. A fellebbezést azonban a fellebbező korlátozott körben, az ítéletnek kizárólag a Be. 583. § (3) bekezdésében nevesített egyes rendelkezései miatt is előterjesztheti. Ilyen korlátozott fellebbezés esetén a felülbírálat is korlátozott lesz[9], mert a bíróság kizárólag az ítélet támadott részét vizsgálhatja felül. A korlátozott felülbírálat egyes eseteiben ugyanakkor a másodfokú bíróságnak arra is lehetősége van, hogy a felülbírálat körét hivatalból kiterjessze.[10] Ennek egyik, a jogszabályhely a) pontjában rögzített esete a felülbírálat kiterjesztését abban az esetben engedi meg, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által elkövetett olyan eljárási szabálysértést észlel, amely a Be. 607. § (1) bekezdése, valamint a 608. § (1) bekezdése szerint abszolút hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértésnek minősül. Ebből következően nincs helye a felülbírálat kiterjesztésének, ha az észlelt eljárási szabálysértés a Be. 609. §-a alapján a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések körébe tartozik.
- 258/259 -
Az Alkotmánybíróság határozatában kiemelt jelentőséget tulajdonított annak, hogy a jogalkotói szabályozás az elsőfokú eljárásban elkövetett eljárási szabálysértés minősége szerint tesz különbséget azon esetek között, amelyekben helye van a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztésének és azok között, amelyekben erre nincs lehetőség. Az Alkotmánybíróság ezért indokoltnak tartotta, hogy megvizsgálja az eljárási szabálysértések ezen két csoportjának a sajátosságait.[11] Ennek keretében utalt rá, hogy az eljárási szabálysértések ezen kategorizálása már a bünvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikkben[12] is megjelent, amely különbséget tett hivatalból és kérelemre figyelembe veendő ún. alaki semmisségi okok között.[13]
A Bp. a 384. §-ban valóban összefoglalta az ún. alaki semmisségi okokat, méghozzá 11 pontban. Meghatározta továbbá, hogy ezen okok köréből "az 1., 3., 4., 6. és 10. pontban megjelöltek mindig, a 11. pontban körülirt pedig akkor, ha a biróság törvényes vád nélkül állapitotta meg a vádlott bűnösségét és büntetését, hivatalból veendők figyelembe."[14] Az egyéb semmisségi okok érvényesítésére tehát csak kérelemre kerülhetett sor. Ezek közé tartozott például az az eset, ha az ítélkező bíróság a törvény szerint kizárt bíró részvételével járt el; vagy "ha a biróság oly szabálytalanságot vagy mulasztást követett el, melyet a törvény semmisség terhe alatt tilt".[15] További megszorításként írta elő a Bp., hogy egyes - az 5., 8. és 9. pontokban megjelölt - semmisségi okok sem a vádlott terhére, sem javára nem érvényesíthetők, ha nyilvánvaló, hogy az alaki sérelem az ítéletre nem volt befolyással. Minderre figyelemmel kijelenthetjük, hogy az eljárási szabálysértések két csoportja megkülönböztetésének büntető eljárásjogunkban komoly hagyományai vannak.
Az eljárási szabálysértések megismerésében és vizsgálatában komoly szakirodalmi ismeretanyagra hagyatkozhatunk. Ezen források értelmében az elsőfokú bíróság eljárása során megvalósulhat anyagi törvénysértés (error in iure), alaki vagy más névvel eljárási törvénysértés (error in procedendo), valamint elkövethet az elsőfokú bíróság ténybeli hibákat is (error in facto).[16] Az alaki vagy eljárási szabálysértéseknek a szakirodalom két típusát különbözteti meg: az abszolút és a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértéseket. Egyaránt elmondható róluk, hogy az elsőfokú eljárásban a Be. rendelkezéseinek a megsértésével keletkeznek, és - több-kevesebb - hatást gyakorolnak az ítélethozatalra. Az abszolút hatályon kívül helyező eljárási szabálysértéseket a mindenkori büntetőeljárási törvény taxatíve felsorolja, és fennállásuk esetén a bíróság nem mérlegelhet, köteles hatályon kívül helyezni az elsőfokú ítéletet. Ezzel szemben a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértéseknek a jogszabály példálózó jellegű felsorolását tartalmazza, hatásukat tekintve pedig a bíróság mérlegelni köteles, hogy a szabálysértés az ítéletet lényegesen befolyásolta-e. Az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére ugyanis csak ez utóbbi igazolása esetén kerül sor.
Az eljárási szabálysértések jellemzői közül az Alkotmánybíróság határozatában annak tulajdonított elsődleges jelentőséget, hogy milyen súlyos mértékben sértik az eljárási garanciákat.[17] Az eljárási szabálysértések két csoportját egymással összehasonlítva az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy az abszolút és a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések között súlyuk és jellegük alapján egyaránt tehető különbség. Az abszolút hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések ugyanis feltétlenül, mérlegelést nem tűrve vonnak maguk után hatályon kívül helyezést. Így minden esetben akadályát képezik az elsőfokú ítélet érdemi felülbírálatának. Ezzel szemben a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések a jogorvoslati fórumként eljáró bíróság által mérlegelendők aszerint, hogy az elsőfokú ítélet meghozatalát lényegesen befolyásolták-e. Kasszációhoz pedig csak abban az esetben vezetnek - vagyis akkor jelentik akadályát az érdemi felülbírálatnak -, ha az ítéletre gyakorolt lényeges befolyásuk igazolható.[18] Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az eljárási szabálysértések mindkét csoportja magában foglal olyan szabályszegéseket, amelyek az elsőfokú ítélet másodfokon kiküszöbölhetetlen hibáját eredményezik. A két csoport közötti különbség pedig abból fakad, hogy amíg az abszolút hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések körében ez maradéktalanul, törvényi vélelem alapján megállapítható, addig a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések körében bírósági mérlegelés tárgyát képezi.
A Be. 590. § (5) bekezdés a) pontjában foglalt szabályozást, különösen annak "a 607. § (1) bekezdése, valamint a 608. § (1) bekezdése alapján" szövegrészét az Alkotmánybíróság ezt követően - az indítványozó kérelmének megfelelően - az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt
- 259/260 -
tisztességes tárgyaláshoz való jogból fakadó követelményekkel összevetve vonta vizsgálat alá.
Meg kell jegyezni, hogy a tisztességes tárgyaláshoz való jog a tisztességes eljáráshoz való jognak az Alkotmánybíróság gyakorlatában viszonylag ritkán felbukkanó eleme. Az adott részjogosítvány az igazságos tárgyalás követelményeként rögzült, mivel az Alkotmány 57. § (1) bekezdése az igazságos tárgyaláshoz való jogot biztosította. Az Alkotmánybíróság első alkalommal a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban foglalta össze az adott részjogosítvány alkotmányos tartalmát. Ennek értelmében a felhívott követelmény nem a döntés igazságosságát biztosítja, hanem a tárgyalás igazságosságát garantálja. Az Alkotmánybíróság megfogalmazásában: "Az anyagi igazság érvényesülésére éppúgy nem biztosít (nem biztosíthat) alanyi jogot az Alkotmány, mint ahogy arra sem, hogy egyetlen bírósági ítélet se legyen törvénysértő. Ezek a jogállam céljai és feladatai, amelyek megvalósulása érdekében megfelelő - elsősorban eljárási garanciákat nyújtó - intézményeket kell létrehoznia, és az érintett alanyi jogokat garantálnia. Az Alkotmány tehát az anyagi igazság érvényre juttatásához szükséges és az esetek többségében alkalmas eljárásra ad jogot. Az 57. §-a bírósági eljáráshoz biztosít alanyi jogot, s nem azt garantálja, hogy annak eredménye minden esetben helyes lesz."[19]
Az Alkotmány megfogalmazásával szemben az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése a tisztességes tárgyaláshoz való jogot rögzíti szövegszerűen. A részjogosítvány tartalmát érintően az Alkotmánybíróság gyakorlatában továbbra is - a 30/2014. (IX. 30.) AB határozattal megerősített - 9/1992. (I. 30.) AB határozat megállapításai tekinthetők irányadónak. A tisztességes tárgyaláshoz való jog tehát az anyagi igazság érvényre juttatásához szükséges, és az esetek többségében alkalmas eljárásra ad jogot, ezáltal a tárgyalás igazságosságát garantálja, és nem a döntés igazságosságát. Így a tárgyalás akkor tisztességes, ha annak során az eljárás törvényes keretei, az eljárási jogok érvényesülése biztosítva van.[20] Következetes továbbá az Alkotmánybíróság gyakorlata abban, hogy egy-egy alapjog alkotmányos tartalmának a meghatározásakor figyelemmel van az Emberi Jogok Európai Bírósága[21] gyakorlatára.[22] A tisztességes tárgyaláshoz való jog értelmezésekor is ezen gyakorlat alapján jár el a testület. Ennek megfelelően elemzett határozatában kiemelte a 21/2020. (VIII. 4.) AB határozat Indokolásának következő megállapításait.[23]
Az EJEB gyakorlatában akkor állapítja meg, hogy sérült a tárgyalás tisztességessége,[24] ha a lefolytatott eljárás egészében nem felelt meg a tisztességes tárgyalás követelményeinek. Egyes eljárási hibák önmagukban nem feltétlen vezetnek az eljárás "tisztességtelenségére".[25] Az eljárás tisztességességével kapcsolatos hiányosságok ugyanis jellemzően orvosolhatók az eljárás egy későbbi szakaszában, akár egy azonos szintű[26], akár egy magasabb szintű[27] bíróság által. Az EJEB rámutatott továbbá, hogy az eljárásban részt vevő feleknek joguk van arra, hogy az általuk az ügyük szempontjából relevánsnak tartott észrevételeiket előadják. Ez a jog csak abban az esetben tekinthető hatékonynak, ha az észrevételeket valóban "tárgyalják", vagyis a perbíróság azokat megfelelően megfontolja. Másképpen fogalmazva: a "bíróság" köteles megfelelően megvizsgálni a felek által előterjesztett beadványokat, érveket és bizonyítékokat.[28] Annak érdekében, hogy a 6. cikk által biztosított jog hatékony legyen, a hatóságoknak "gondosan" kell eljárniuk.[29]
A tisztességes tárgyaláshoz való jog alkotmányos tartalmára, valamint arra figyelemmel, hogy az Alkotmánybíróság csak a normában testet öltött politikai döntés alkotmányosságáról vagy alkotmányellenességéről határozhat, a vizsgálat fókuszában a továbbiakban az a kérdés állt, hogy a büntetőeljárás korábbi szakaszában megvalósult eljárási szabálysértésekkel összefüggésben a felülbírálat kiterjesztésének a lehetőségét a jogalkotó az Alaptörvény rendelkezéseiből, köztük a tisztességes eljáráshoz való jogból levezethető követelményeknek megfelelően biztosította-e az irányadó rendelkezésekben.[30]
Kiemelte az Alkotmánybíróság, hogy a jogalkotó a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörének korlátozása mellett ezen jogkör kiterjesztésének a lehetőségeit éppen azért teremtette meg, mert a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztésének a szabályozásával kívánt gátat szabni annak, hogy a másodfokú bíróság érintetlenül hagyja az ítéletnek az általa is észlelhető olyan törvénysértő rendelkezését, amelyet a fellebbezésben nem kifogásoltak. A jogalkotó tehát a tisztességes tárgyaláshoz való jog követelményrendszerével összhangban járt el, amikor a szabályozás adott elemét megalkotva lehetővé tette a felülbírálat hivatalból történő kiterjesztését. A szabályozás támadott eleme ugyanakkor épp ezen orvoslás lehetőségeit szűkíti le az eljárási szabálysértések meghatározott körére, az abszolút hatályon kívül helyező eljárási sza-
- 260/261 -
bálysértésekre, kizárva ezen lehetőségből a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértéseket. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy ennek következtében a szabályozás támadott eleme korlátozza a tisztességes tárgyaláshoz való jogból fakadó követelmények érvényesülését.[31]
Az Alkotmánybíróság értelmezésében tehát a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztésének a szabályozása a tisztességes tárgyaláshoz való jogból levezethető követelmények érvényesülésének fontos garanciája. Amennyiben pedig a jogalkotó a felülbírálat kiterjesztésére csak meghatározott keretek között teremt lehetőséget, ezen garancia kiteljesedését, egyúttal a tisztességes tárgyaláshoz való jog érvényesülését korlátozza. A továbbiakban a testület ezen alapjogi korlátozás sajátosságait vizsgálta meg az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében foglalt szükségesség-arányosság teszt alkalmazásával: azt, hogy a jogalkotó megoldása a tisztességes tárgyaláshoz való jog szükséges és arányos korlátozását valósítja-e meg.
Az általános alapjog-korlátozási teszt értelmében "[a]lapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható".[32] A konkrét esetben - figyelemmel az igazságügyi miniszternek az Alkotmánybíróság megkeresésére írt válaszlevelében foglaltakra - a testület két olyan más alapvető jogot nevesített, amelyek érvényesülése érdekében a tisztességes tárgyaláshoz való jog korlátozására sor kerülhetett.
Elsőként az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog volt a korlátozás vizsgálatának a viszonyítási pontja, amelynek alkotmányos tartalmát az Alkotmánybíróság a 2/2017. (II. 10.) AB határozatban fejtette ki részletesen.[33] Erre figyelemmel a testület a konkrét alkotmányjogi kérdést vizsgálva a következőkre mutatott rá. "Amikor a másodfokú bíróság azt mérlegeli, hogy az elsőfokú eljárásban vétett - akár relatív, akár abszolút - hatályon kívül helyező eljárási szabálysértés miatt helye van-e a felülbírálat hivatalból történő kiterjesztésének, bizonyosan nem tétlenkedik, és mérlegelése nem növeli szükségtelenül vagy indokolatlanul az eljárás időtartamát. Több eljárási szabálysértés vizsgálata hiába igényel hosszabb időtartamot, amíg a bíróság törvényből fakadó feladatát késedelem nélkül ellátja, az eljárás az észszerű időtartam keretein belül marad."[34] A felülbírálat hivatalbóli kiterjesztése tehát az Alkotmánybíróság szerint bizonyosan nem vezet inaktív időszakokhoz az eljárásban, és az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog így attól függetlenül érvényesíthető, hogy a másodfokú bíróság a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztésének a lehetőségével az eljárási szabálysértések szűkebb vagy tágabb körét érintően él. Ezért a felülbírálat kiterjesztésével összefüggésben fel sem merül az észszerű idő követelményének a sérelme, amiből az is következik, hogy a terhelt tisztességes tárgyaláshoz való jogának az érvényesülését az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog nem korlátozza.
Az alapjogi korlátozás vizsgálata másodsorban a terhelt rendelkezési jogában megnyilvánuló önrendelkezési joghoz kapcsolódott, amely az Alkotmánybíróság gyakorlatában elismert és korlátozható alapjog, és amelynek gyakorlását a büntetőjogi felelősségre vonás alkotmányos állami kötelezettsége által szabott határok között, az állami büntetőigény késedelem nélküli érvényesítésével összhangban kell biztosítani.[35] A terhelt rendelkezési joga és a fellebbezés jogintézménye között a határozat értelmében direkt összefüggés áll fenn: a fellebbezés előterjesztésével a terhelt rendelkezési jogát gyakorolja. A felülbírálat hivatalbóli kiterjesztésének a szabályai a terheltnek a fellebbezés tartalmával és terjedelmével kapcsolatos döntését voltaképpen felülírják azzal, hogy kérelmétől eltérő, szélesebb keretek között teszik lehetővé a másodfokú bíróság vizsgálatát. Ezáltal a rendelkezési jogát korlátozzák. Teszik ezt ugyanakkor annak érdekében, hogy a terhelt egy másik alapjogából, a tisztességes tárgyaláshoz való jogból fakadó garanciák magasabb szintű érvényesítését biztosítsák. Az Alkotmánybíróság értelmezésében - és az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésére figyelemmel - mindez azt jelenti, hogy a terhelt önrendelkezési joga olyan alapjog, amelyre tekintettel a tisztességes tárgyaláshoz való jog korlátozható. Ezért az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Be. kifogásolt rendelkezésében a tisztességes tárgyaláshoz való jog korlátozása azáltal, hogy csak abszolút hatályon kívül helyező eljárási szabálysértés vonatkozásában engedi meg a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztését, de nem teremt arra lehetőséget relatív hatályon kívül helyező szabálysértés esetén, a terhelt rendelkezési joga alkotmányos tartalmára figyelemmel szükségesnek tekinthető.[36]
A határozat ezen megállapításai értelmében a terhelt rendelkezéshez való joga és tisztességes tárgyaláshoz való joga a fellebbezés jogintézmény alkalmazásakor egymással versengő pozícióba kerülnek. Korlátozásuk egymásra tekintettel az Alaptörvénnyel összhangban állónak tekinthető. Jelen alkotmánybírósági eljárásban a testület ezen két alapjog közül a tisztességes tárgyaláshoz való jog korlátozását vizsgálta, méghozzá az önrendelkezéshez való jog javára. A felülbírálat hivatalbóli kiterjesztésére irányadó szabályozás összefüggésében mindez a következőképpen értelmezhető. A felülbírálat kiterjesztésének azon szabálya, amely a bíróság hivatalbóli eljárását csak abszolút hatályon kívül helyező eljárási szabálysértés esetén engedi meg, a terhelt rendelkezési jogát szűkebb körben, míg a tisztességes eljáráshoz való jogot szélesebben korlátozza. Mindezt azáltal, hogy relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértés előfordulása esetén az előbbi alapjognak, a terhelt rendelkezési jogának biztosít el-
- 261/262 -
sőbbséget. Amennyiben ugyanis az eljárásban a terhelt - rendelkezési jogát gyakorolva - nem kérte valamely relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértés felülbírálatát, azt a bíróság hivatalból - a terhelt tisztességes tárgyaláshoz való jogának az érvényesülése érdekében - nem végezheti el akkor sem, ha ilyen szabályszegést észlelt. Ezzel szemben a tisztességes eljáráshoz való jog elsősége érvényesülne akkor, ha a másodfokú bíróság relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértés esetén is köteles lenne hivatalból felülbírálatot végezni. Ezen esetekben a terhelt rendelkezési joga a tisztességes eljárás garanciáihoz képest háttérbe szorulna.
A korlátozás szükségességének a vizsgálatát az arányosság értékelése követte. Annak során az Alkotmánybíróság különös jelentőséget tulajdonított az eljárási szabálysértések két csoportját érintően korábban tett megállapításainak. Ezek szerint a két csoport között súlyukat, jelentőségüket tekintve ugyan tehető különbség, azonban egyaránt magukban foglalnak olyan szabályszegéseket, amelyek az elsőfokú ítélet másodfokon kiküszöbölhetetlen hibáját eredményezik. Ebből az következik, hogy a Be. támadott rendelkezése alapján eljáró másodfokú bíróság a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések körében nem csupán egyes kisebb súlyú, hanem olyan súlyos eljárási szabálysértéseket sem vizsgálhat, amelyek lényeges hatással voltak az eljárás lefolytatására, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, illetve az intézkedés alkalmazására, ezáltal magának az ítéletnek a törvénytelenségét eredményezik. Kizárt továbbá a másodfokú bíróság eljárása akkor is, ha ezek a szabálysértések a másodfokú eljárásban jellegüknél fogva nem orvosolhatók, vagyis az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezését és az elsőfokú eljárás megismétlését tennék szükségessé. Az Alkotmánybíróság szerint mindez oda vezet, hogy a másodfokú bíróság mérlegelése és a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztése a hatályos Be. értelmében bizonyos - relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértésből fakadó - jelentős súlyú és egyúttal kiküszöbölhetetlen törvénysértések esetén sem megengedett. A relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések így felülbírálat hiányában törvénysértő, az elsőfokú ítélet másodfokon kiküszöbölhetetlen hibáját magában foglaló rendelkezést tartalmazó ítélethez vezethetnek a fellebbezési eljárásban.[37]
A határozat konklúziója értelmében a támadott jogszabályi rendelkezés azáltal, hogy nem teszi lehetővé a felülbírálat hivatalból történő kiterjesztését valamennyi olyan eljárási szabálysértés esetén, amelyek az ítélet súlyos és másodfokon kiküszöbölhetetlen hibáját eredményezhetik, a tisztességes tárgyaláshoz való jog aránytalan korlátozását valósítja meg. A részjogosítvány aránytalan korlátozása pedig az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében fogalt tisztességes eljáráshoz való jog sérelméhez vezet. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság a jogalkotó mulasztását állapította meg. Az alaptörvény-ellenességet az idézte elő, hogy a Be. 590. § (5) bekezdésében a jogalkotó nem az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményeknek megfelelően szabályozta az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében a felülbírálat kiterjesztésének a lehetőségét. A jogalkotónak meglehetősen hosszú, 2022. január 31-ig terjedő időtartam állt a rendelkezésére, hogy jogalkotói feladatának eleget tegyen.
A határozat álláspontom szerint egyrészt a tisztességes tárgyaláshoz való jog alkotmányos tartalmának a formálódása szempontjából bír különös jelentőséggel, hiszen azon kevés döntés egyikeként nevesíthető, amelyek a tisztességes eljáráshoz való jog ezen részjogosítványát vizsgálják. Másrészt büntető eljárásjogi szerepe miatt is említést érdemel, hiszen mind a fellebbezés, illetőleg a felülbírálat jogintézményei, mind pedig az abszolút és a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések helyes értelmezésében és alkalmazásában irányt mutat. Úgy vélem továbbá, hogy az Alkotmánybíróság ezzel a határozatával is megerősítette: a büntetőjogi felelősségre vonás az állam alkotmányos kötelezettsége, amelyet az állam kizárólag az Alaptörvény és a Be. által meghatározott garanciák érvényesülése mellett gyakorolhat. Ebből pedig az következik, hogy a rendelkezési jognak a büntetőeljárásban egyre hangsúlyosabbá váló szerepe sem eredményezheti, hogy a büntetőjogi felelősségre vonásra úgy kerüljön sor, hogy a másodfokú bíróság nem érintheti az elsőfokú ítélet olyan törvénysértő, orvosolhatatlan hibáját, amelyet hivatalból észlelt, de a fellebbezésben nem kifogásoltak. Fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy az állam a büntetőjogi felelősségre vonásra vonatkozó alkotmányos kötelezettségét csak olyan eljárásokban gyakorolja, amelyben nem merül fel kiküszöbölhetetlen eljárási hiba.
A vizsgált alkotmányossági kérdés összefüggésében említést érdemel továbbá, hogy a hatályos Be. - egyebek mellett - arra az esetre, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú határozatot hatályon kívül helyezi, egy új jogorvoslati lehetőséget teremtett meg: a másodfokú (és a harmadfokú) bíróság hatályon kívül helyező végzése elleni önálló fellebbezést.[38] Ezzel a jogalkotó egyfajta többlet garanciát épített a szabályozásba, amellyel a fellebbezést elbíráló további bírói fórum kontrollt gyakorol a hatályon kívül helyezés törvényessége felett. Ez az új jogorvoslati forma - a másodfokú bíróság mellett egy további, magasabb fokú bírói fórum döntésének a beiktatásával - is biztosítékul szolgál arra, hogy a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértés csak akkor vezessen az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezésére, ha az valóban szükséges és indokolt. ■
JEGYZETEK
[1] Alkotmánybíró, egyetemi tanár Károli Gáspár Református Egyetem
[2] A tanulmány elkészítése az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.
[3] A bűnvádi perrendtartás és novellái. Összeállította, utalásokkal és magyarázatokkal ellátta Bernolák Nándor. II. kiadás, Apostol nyomda Budapest, 1928.
[4] Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás. Audiatur et altera pars. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2020. 154. o.
[5] Ezen szabálysértések körében az indítvány nevesítette, hogy a Be. 868. § (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel a Be. 499. § (2) bekezdése által kötelező jelleggel előírt előkészítő ülés megtartása nem lett volna mellőzhető, hogy a vádlott bűnösséget beismerő nyilatkozatának az elfogadására, a vádlott kihallgatására és a bűnösséget beismerő nyilatkozat elfogadásának feltételeire vonatkozó rendelkezések figyelmen kívül hagyásával került sor, továbbá azt is, hogy a járásbíróság a vádirati tényállás megalapozottságára és a bűnösség kérdésére vonatkozó bizonyítást vett fel, holott erre a Be. 521. § (1) bekezdése szerint a bűnösséget beismerő nyilatkozat elfogadása esetén nincs lehetőség. Végül az indítványozó bíróság rámutatott, hogy a járásbíróság ítéletének indokolása az iratok tartalmával ellentétesen utal arra, mintha a vádlott valamennyi olyan bűncselekményben beismerte volna a bűnösségét, amelyek miatt vádat emeltek ellene. Ezért a járásbíróság ítéletének indokolása sem felel meg a bírósági határozat, illetve a bűnösséget megállapító ítélet indokolására vonatkozó törvényi követelményeknek.
[6] Részletesebben lásd: Indokolás [5]-[11].
[7] Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 470-471. o.
[8] Be. 583. § (1) és (2) bekezdés.
[9] Be. 590. § (3) és (4) bekezdése.
[10] Be. 590. § (5) bekezdés.
[11] Indokolás [46].
[12] A továbbiakban: Bp.
[13] Indokolás [47].
[14] Bp. 384. §.
[15] Bp. 384. § 5. pont.
[16] Herke Csongor - Fenyvesi Csaba - Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2012, 338. o.; Herke Csongor: A perorvoslati rendszer fő kérdései a magyar és a német büntető eljárásjogban. In: Juhász, Zsuzsanna; Nagy Ferenc; Fantoly Zsanett (szerk.) Ünnepi kötet Dr. Cséka Ervin professzor 90. születésnapjára. Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Szeged, 2012. 207-2020. o., Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás. Dialóg-Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2001. 489-493. o.; Háger Tamás: Gondolatok a megalapozatlanságról és a hatályon kívül helyező végzés elleni fellebbezésről. Büntetőjogi Szemle 2019/1. 68-76. o.; Horváth Georgina: A bizonyítás törvényessége - a relatív eljárási szabálysértések következményei. In: Fazekas Marianna (szerk.) Jogi Tanulmányok, ELTE Állam-és Jogtudományi Kar Állam-és Jogtudományi Doktori Iskola, Budapest, 2016. 127-138. o.
[17] Indokolás [49]-[50].
[18] Indokolás [51].
[19] ABH 1992, 59, 64.
[20] 21/2020. (VIII. 4.) AB határozat, Indokolás [63].
[21] A továbbiakban: EJEB.
[22] 61/2011. (VII. 13.) AB határozat, ABH 2011, 291, 321; megerősítette: 32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [41]; 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [30]; 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [48]; 22/2013. (VII. 19.) AB határozat, Indokolás [16]; 13/2014. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás [33]; 3027/2018. (II. 6.) AB határozat, Indokolás [15].
[23] Indokolás [64]-[65].
[24] Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről (EJEE) 6. cikk (1) bekezdés.
[25] Barbera, Messegue és Jabardo kontra Spanyolország (10590/83), 1988. december 6., 89. bekezdés; Mirilashvili kontra Oroszország (6293/04), 2008. december 11., 165. bekezdés.
[26] Helle kontra Finnország (20772/92), 1997. december 19., 54. bekezdés.
[27] Schuler-Zgraggen kontra Svájc (14518/89), 1993. június 24., 52. bekezdés.
[28] Kraska kontra Svájc (13942/88), 1993. április 19., 30. bekezdés
[29] Göç kontra Törökország [GC] (36590/97), 2002. július 11., 57. bekezdés.
[30] Indokolás [67]-[69].
[31] Indokolás [73]-[74].
[32] Alaptörvény I. cikk (3) bekezdés.
[33] Lásd különösen: Indokolás [54]-[58], [82]
[34] Indokolás [80].
[35] Indokolás [86].
[36] Indokolás [88]-[89].
[37] Indokolás [94]-[97].
Lábjegyzetek:
[1] A szerző alkotmánybíró, egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem.
Visszaugrás
