A magyar büntetőeljárási törvényben (Be.) a bizonyítékok - amelyek a büntetőeljárásba csak a bizonyítási eszközökön (tanúvallomás, szakvélemény, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat és terhelti vallomás) keresztül kerülhetnek be - értékeléséről egyetlen szakasz négy bekezdése szól [Be. 78. § (1)-(4)]. Ezek a szabad bizonyítás elvének megfelelően leszögezik, hogy a törvényben meghatározott valamennyi törvényes bizonyítási eszköz és bizonyítási eljárás szabadon alkalmazható, nincs előre meghatározott bizonyító erejük, a bíróság és az ügyész ezeket szabadon értékeli és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg. Ezek a Be. nagyon fontos szabályai, ugyanakkor a bizonyítékok értékelésével kapcsolatban csak általános szabályoknak tekinthetők, hisz a különös szabályozás - pont a szabad bizonyítás rendszerére figyelemmel - törvényileg nyilvánvalóan lehetetlen. Ugyanakkor véleményem szerint a magyar büntetőjogi gyakorlatban a bizonyítékok értékelésével (korábbi, de még ma is nagyon elterjedt műszóval mérlegelésével) kapcsolatban több olyan axiómának tekintett - valójában nem az - tétel is van,[1] amelyek mechanikus alkalmazása, a lélektelen ügyintézés során az ésszerű gondolkodással, a logikával és a mindennapi élettapasztalattal szembeállítva gátolják, sőt sokszor ellehetetlenítik az eljárások eredményes lefolytatását, az igazságos ítélet meghozatalát.
Különösen igaz ez a közvetett bizonyítékok értékelésének begyepesedett hazai bírósági gyakorlatára, amely az utóbbi évtizedekben sem változott, annak ellenére, hogy azt a közvetett bizonyítás elméletével kapcsolatos külföldi és magyar jogirodalom már rég túlhaladta, sőt megcáfolta. A sokak által a bizonyítás Szent Gráljának tartott "a közvetett bizonyítékoknak zárt logikai láncolatot kell alkotniuk, mely láncolatból akár egy kieső láncszem is az egész bizonyítást teszi lehetetlenné" bizonyítási elmélet még mindig uralkodik és rendszeresen visszaköszön különböző konkrét - köztük igen komoly megítélésű és a társadalom által nagy figyelemmel kísért - bűnügyek felmentő vagy hatályon kívül helyező rendelkezéseinek bírói indokolásából.
A bizonyítékok megkülönböztetésének elvileg többfajta lehetséges módja van, a közvetlen (ahol a büntetőjogilag releváns tény közvetlenül megjelenik) és közvetett (ahol a büntetőjogilag releváns tény csak következtetések levonása után állapítható meg) bizonyíték és a bizonyítás fogalmát nem csak a kontinentális jogban, de az angolszász bizonyítási rendszert használó országokban is ismerik. A közvetett bizonyítékok értékelésének a büntetőeljárásban (és a kriminalisztikában is) óriási jelentősége van, Tremmel egyenesen azt állítja, hogy a kriminalisztika története nem más, mint a lehetséges közvetett bizonyítékok egyre szélesebb körű alkalmazásának a története.[2] A nyomozó hatóságoknál és a büntető igazságszolgáltatásban dolgozók számára tehát a közvetett bizonyítékok (sokszor komoly szellemi teljesítményt igénylő) értékelése, elemzése mindennapos, hisz a bűnügyek nagy részében - ahol nincs beismerő vallomás vagy a történéseket közvetlenül érzékelő és azokról beszámolni tudó és akaró tanú - a közvetett bizonyítékok alapján kell az ügyet eldönteni. Ezért nem mindegy, sőt valójában meghatározó jelentőségű, hogy ezeknek a közvetett bizonyítékoknak az értékelését milyen elméleti-logikai alapon végezzük el. Sajnos a kérdés - és általában a bizonyítékértékelés - magyar nyelvű szakirodalma igen csekély, talán ez a magyarázata, de semmiképpen sem az oka annak, hogy a bírói gyakorlat életben tart egy olyan elméletet, amelynek már régen a bizonyítékértékelés szemétdombján lenne a helye. Ez ügyészi szempontból azért is rendkívül bosszantó, mert a közvetett bizonyítékok zárt logikai láncolatának elmélete jogállami körülmények között különösen alkalmas az állam büntetőjogi igényének érvényesítését hatékonyan megakadályozni, hisz a bírói mérlegelés ügyészi fellebbezéssel a kialakult joggyakorlat szerint eredményesen alig támadható, az ítéletet hatályon kívül helyező és új eljárás lefolytatását elrendelő végzés ellen pedig fellebbezésnek egyáltalán nincs helye. Ugyanakkor a láncolat-elmélet bírói alkalmazása utáni eredménytelenség miatti felelősség a közvádlónál jelentkezik, ami viszont az ügyészt egy sajátos "öncenzúrára," vagyis közvetett bizonyítékok és bizonyítás esetén túlzott óvatosságra, adott esetben a vádemelés helyett megszüntető határozat meghozatalára ösztönzik akkor is, amikor annak egyébként nem lenne helye.[3]
A második világháború előtti polgári korszak jogtudósai által a közvetett bizonyítékok értékelése elvi alapjainak részletes kidolgozására nem került sor, általában - talán nem véletlenül - megelégedtek azzal, hogy minél több közvetett bizonyíték támasztja alá a vádat, an-
- 532/533 -
nál nagyobb az esélye a bíró részéről a bűnösség kimondásához szükséges belső meggyőződés kialakulásának. A kérdés ekkor nem állt az érdeklődés homlokterében s bár a bizonyítékok közvetlen-közvetett felosztását ismerték, annak tartalmát a maitól részben eltérően értelmezték pl. közvetlen bizonyítéknak zömmel csak azt tekintették, amely a bíró saját közvetlen észlelésén (bírói szemle) alapult. Ennek magyarázata véleményem szerint azonban csak a funkciómegosztásnak (vád, védelem és ítélkezés) a mainál következetesebb érvényesülése volt az 1896. évi XXXIII. törvénycikkben (Bp). Az igazság kedvéért tegyük hozzá, a jogirodalomban még ma sem teljesen egyértelmű, hogy egy konkrét ügyben mi tekinthető közvetlen és mi közvetett bizonyítéknak, ami viszont véleményem szerint eleve megkérdőjelezi, hogy erre kategorikus jellegű bizonyítási elméletet lehessen felállítani. Mindenesetre Angyal Pál[4] és Vámbéry Rusztem,[5] akik tankönyveikben egyáltalán írtak valamit a közvetett bizonyítékokkal történő bizonyításról nem próbáltak ilyen elméleteket felállítani.
A háborút követően a demokratikus intézményrendszer lebontásával, a koncepciós perekkel és a lakosság egy részének kriminalizálásával párhuzamosan a farizeus államhatalom fontosnak tartotta, hogy intézkedéseinek ne csak ideológiai köntöst, de valamiféle "jogállami" színezetet is adjon, amit többek között "jogdogmatikai" művek megjelentetésével is megpróbált elérni. Ennek megfelelően 1952-ben Magyarországon is kiadták A. J. Visinszkij volt szovjet legfőbb ügyész,[6] a harmincas évek nagy moszkvai koncepciós pereiben személyesen eljáró ügyész eredetileg 1946-ban kiadott és Sztálin Díjjal jutalmazott, a büntetőperbeli bizonyítás elméletéről szóló könyvét.[7]
Ebben a műben Visinszkij meglepően hosszan és egy konkrét jogesetet is ismertetve foglalkozik a közvetett bizonyítékok elméletével és a konklúziói során többek között megállapítja:
(…) a közvetett bizonyítékok egymásközti összefüggésének olyannak kell lenni, hogy ezek a bizonyítékok valamennyien egyetlen láncolatot alkossanak; egyetlen láncszem kiesése esetén széthull az egész lánc, a közvetett bizonyítékok és minden egyes bizonyíték külön-külön elveszítik jelentőségüket.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
