Giuseppe Mantovani olasz magatartáskutató pszichológus könyvének alcímében a fenti kérdés formájában utal a modern, globalizálódó világ egyik, a szokásostól eltérő és kevéssé tanulmányozott, sok kérdést, sőt összecsapást felszínre hozó konfliktusára, a kultúrák háborújára, s arra igyekszik választ adni, elkerülhető-e ez a fajta háború.
1. Maga az interkultúra szó - ami a mű főcíme -meghatározása olyan folyamatra utal, amelyben elismerjük ugyan a kultúrák sokféleségét, a hozzájuk való tartozást és ezt a folyamatot tápláló identitásokat, ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy nem "homogén realitásokról" van szó, hanem olyan területről, amelyen cserefolyamatok zajlanak, s melyen a cselekvés saját maga számára forrást talál. A különböző kultúrákkal rendelkező vagy egymással nem egyenrangú személyek közötti kibékíthetetlenség oka: a kultúrát "dologiasított (reifikált) ideának" tekintjük, róla fundamentalista képet alkotunk, s különálló csoportok identitásának jeléül fogjuk fel. A tény azonban: "A valóságban nem léteznek önmagukba zárt kultúrák". A kultúra mint "csere-terület" megköveteli, hogy magunkat a többiek között, a többieket mi közöttünk lássuk. Nem valami absztrakt dologról van itt szó, hanem olyan gyakorlatról, ami segít a hagyományok megújításában; a kultúrpszichológia közvetítő rendszerről, a cselekvést hajtó források összességéről beszél. Az interkultúra megértésében azonban nem csak a pszichológiának van helye, hanem a kulturális és a nyelvi antropológiának, a szociológiának, a politikatudománynak, az intézmények történeti tanulmányozásának, a vallásszociológiának és -történelemnek is, mindezek közben etikai és politikai "diskurzust" kell alkalmazni.
Miért kell ez utóbbi, kétfajta "diskurzus"?
Az ok az új, "globális világ"-ban keresendő, melyben az egyének ugyan jóval gazdagabb és sokoldalúbb tapasztalatokra tehetnek szert, ugyanakkor ezek a tapasztalatok zavarosak, az események megértése, feldolgozása alacsonyabb szinten történik, ami az "erkölcsi felelősség és a politikai cselekvés terének beszűküléséhez vezet". Sajnos, a kultúrpszichológia kutatása csak a nevelésre terjedt ki, s figyelmen kívül hagyta a globalizációt.
Milyen irányú folyamatok zajlanak a globalizációban?
Egyrészt azok, amelyek a központból indulnak ki és a periferikus közegek felé tartanak (ilyenek a javak, a szolgáltatások), másrészt az ezzel ellentétes irányú - tehát a periferiától a központ felé mozgó -folyamatok (ezek egyik legismertebb és legfontosabb formája a tömeges elvándorlások). Az interkultúra gyakorlata a globális és a lokális idő- és helybeni találkozási pontjain realizálódik. Az ún. "nem-nyugati" kultúrák elismerése a globalizációs folyamatok egyik, súlyos következményeket felvető problémája, megjelenési formája a jogok és a kulturális hagyományok ütközéséből ered, mint pl. a nők és a gyermekek jogai. S ha már "nem-nyugati" kultúrákról van szó, kell lennie (és van is) nyugati kultúrának is; ezt általában sokan fejlettebbnek hiszik, s e hiedelem eredménye a két kultúra ütközése, amely téma a hétköznapok viselkedési formáiban, beszélgetéseiben is felbukkan. Ilyenkor arról van szó, hogy elfelejtjük: a történelem során bizonyos esetek kivételével a kultúrák közötti cserék jelentették a "szabályt". Tulajdonképpen egy olyan mítosszal állunk szemben, mely azt állítja: a nyugati világ történelme olyan erkölcsiségnek a történelme, amely a személyes szabadságot és a politikai függetlenséget tekinti vezérelvének, de ami ugyanakkor el is szigeteli ezt a Nyugatot, lezárva az egyébként normális körülmények között kölcsönhatást engedélyező határait, és megszünteti belső sokoldalúságát. A lényeg megint az, hogy "minden életképes kultúra megkülönböztető jellemzője a különbözőség, nem pedig az egysíkúság". Az esszencializmus is ezért nem valósághű nézet, ugyanis a kultúrát egyfajta homogén, stabil "dolog"-nak tekinti, nem pedig olyan erők kiindulópontjának, amelyek a cselekvést segítik elő. De hibás volt a gyarmatosító politika is, hiszen az idegen kultúrákat, népeket csak annyiban fogadta el, amilyen mértékben tűntek asszimiláltaknak illetve asszimilálhatóaknak. Ma hasonló nézetek vezérlik a globalizációt is: egyrészt a nyugati kultúra és technika világméretű elterjesztését, másrészt a világ többi részének a nyugati mintájú életvitelnek történő alárendelését tűzte-tűzi ki céljául. Igaz, ez a folyamat még a XIX. században kezdődött a nyugati világ azon törekvésével, hogy "civilizálja a primitív társadalmakat"; ez a felfogás az I. világháború idején csorbát szenvedett, de a nézet, mi szerint a fehér ember viseli a világ terheit, ma sem tűnt el - igaz, ezt a terhet ma az USA viseli a nyugat-európai volt gyarmatosítók helyett. Egy másik téves felfogás a kultúrákkal kapcsolatban azok "fejlődési stádiumai"-nak feltételezése a történelem során minden társadalom esetében ugyanazon fogalmak szerint ugyanabba az irányba. Másfelől, ha már nincsenek a volt gyarmatosítókhoz hasonló, változásokat kikényszerítő faktorok, felvetődik a kérdés: mi okozza a megfigyelhető változásokat? Itt megint
- 212/213 -
csak a globalizáció játssza a főszerepet, az hozza létre a konfrontálódó interkulturális fejlődési gyakorlatokat az egész világon, és ugyancsak a globalizáció mélyreható változtatásai az okai az interkulturális kapcsolatokat felváltó ún. "mozaikkultúrák" felbukkanásának világszerte. Ilyen körülmények között az interkulturális "tárgyalások" helyes levezetése megköveteli a történelem ismeretét és az "erkölcsi feszültséget". Éreznünk kell érdekeltségünket a Másikkal folytatott dialógusban, látnunk kell, mi különbözteti meg tőlünk, és milyen, a miénktől eltérő feleleteket adott az emberiség által felvetett kérdésekre. Maga a kultúrpszichológia is úgy tekint a személyekre, mint az emberi társadalmak "aktív és öntudatos tagjaira", nem pedig izolált elemekként kezeli őket.
Az egyes emberek tapasztalatait saját ismereteik és emócióik határozzák meg, és minden tapasztalatot a kultúra közvetít - ez a következő megállapítás. A kultúrpszichológia pedig azt szögezi le, hogy a kultúrák közötti különbségek - ellentétben az antropológiai kutatások útmutatásaival - mennyiségbeliek. Valamennyi kultúra sokoldalú, hiszen minden egyes szereplőjének megvannak a saját érdekei, a saját, cselekvést mozgató rugói. Egy új ismeretelméleti teória új fogalmat vezetett be: a helyzeti vagy szituatív cselekvés fogalmát: ennek alapvető jellemzője, hogy az ismeretet a cselekvésbe helyezi, ez utóbbit pedig a befogadó kapcsolatba, ami az egyén és környezete között jön létre. Mindennek az az előnye, hogy nem dologiasítja (reifikálja) a kultúrát, hiszen tudja, hogy a közvetítő körülmények sajátságos történelmi alapokon nyugszanak. A megismerési folyamat egyik jelentős képződménye a nyelv, belőle "születik az egész emberi-kulturális termelés".
2. Mi a helyzet az erkölcsi indíttatású állásfoglalásokkal? Az, hogy nehéz helyzetben vannak; ez a helyzet sok konfliktust rejt magában, ugyanis az új jelenségeket gyakran régi kategóriák segítségével próbálják kifejezni. Az emberek olyan modelleket követnek, amelyek rendelkezésükre állnak, e modellek kiválasztásában és az egyének által történő elsajátításában óriási szerepe van a nevelésnek, az ezt biztosító intézményeknek, közöttük az iskoláknak. A nyugati kultúrákra visszatérve, azok felelősségét kell észrevennünk abban a folyamatban, melyben "az észt a testtől, az agyat a szívtől, az intelligenciát a lélektől" elválasztották, aminek az lett az eredménye modern világunkban, hogy az emóciókat szembe állítottuk a "hideg rációval", a teljes függetlenségre törekvő társadalmunk hálójában vergődő nem-nyugati kultúrákból jött személyek (pl. a bevándorlók) elszakadtak a hagyományos társadalom kötelékeitől. Érdekes módon a dologiasított (reifikált) kultúrafelfogás ártalmasnak tűnik a tudományos kutatásban, ugyanakkor bizonyos területeken (politika, gazdaság, nevelés stb.) viszont hasznos lehet. Egyes közösségek az érintettek megkérdezése és beleegyezése nélkül olyan társadalmi helyzetbe kényszerítik ez utóbbiakat, amelyből többé nem törhetnek ki, identitásukat, kulturális közösségük egyesítő erejét elnyomó eszközként vetik be; magától értetődik, hogy ezekben az esetekben figyelmen kívül hagyják az egyének felelősségét és kezdeményezőképességét. E türelmetlenség eredményeként bukkannak föl azután az ún. "fundamentalisták", akik jogait az előtt tiporták lábbal, mielőtt fundamentalistákká váltak. Pedig lehetséges lett volna és lenne összebékíteni a "különbözőségeket a nyugati országok alkotmányai többségét inspiráló demokratikus és egalitáriánus elvekkel."
Ami bizonyos konkrét kulturális - jogi helyzeteket illet, közülük kiemelkedik a nőkre kiszabott embertelen büntetési szokások rendszere; egyes szerzők ebben a vallásokra hárítják a felelősséget, de a kulturális szokások jogerőre emelése is bűnös: gondoljunk a férfiak esetében a körülmetélésre, a nőknél nemi szervük megcsonkítására, házasságtörés esetén megkövezésükre. Ezek a szokások sajnos az Európába bevándoroltakkal együtt kontinensünkön is megjelentek, s az érintett országok törvényekkel védekeznek ellenük. Nagy vitákat váltott ki egyes európai országokban a muzulmán vallás által a nők számára előírt fátyol viselése az iskolákban: az ezen szokást tiltó intézkedések már politikai színezetet kaptak. Afrika egyes népei körében a nők megkövezése nemzetközi tiltakozást váltott ki, aminek hatására az illetékes országok vezetése megtiltotta e büntetésfajta végrehajtását.
Ma a világot a kölcsönös, de nem egyesített kapcsolatok hálózzák be; ennek hála, mindenki érdekelt abban, ami másutt történik. Sajnálatos viszont, hogy a különböző vallások, kultúrák találkozása összecsapássá válik, ami abból ered, hogy még most sem revideálták a kultúrák dologiasított (reifikált) jellegét. Ahhoz pedig, hogy ne jelenjenek meg új rasszizmusok, minden áron el kell kerülni a kultúrák zártnak, statikusnak, változtathatatlannak tartott felfogását, helyébe a dialógusnak kell lépnie, ami ma még minden szinten hevesen folyik, ezért meg kell tanulni, és el kell sajátítani művelésében a nagyfokú érzékenységet, türelmet, tiszteletet, meg kell akadályoznunk a "mozaikkultúra"-felfogás elterjedését. Csak ezek után tudjuk garantálni az individuum számára a szabadság- és egyenlőségi jogokat. A jövőnek pedig össze kell kapcsolnia a pszichológiát az etikával és a
- 213/214 -
politikával, valamint elő kell segítenünk a "társadalmi realitás jobb megértését és a tudatosabb nevelést".
3. Miért érdemes elolvasni ezt a művet? Mit ad a ma emberének, idősebbeknek és főleg fiatalabbaknak? Témája először is aktuális, másodszor - amint bevezetőnkben már céloztunk rá - alig ismert, alig tanulmányozott, főleg hazánkban. Társadalmi, kulturális, jogi kérdéseket vet föl és próbál magyarázni, ez a fiatalok számára fontos, hiszen elvileg ők lennének azok, akik az érintett konfliktusoktól mentes jövőt építenék; sajnos, ez egyre nehezebb, egyre konfliktusosabb feladat, amivel a mai fiatalok egyedül nem képesek - igaz, sokszor sokuk nem is akar - megbirkózni: nem kifizetődő az előre sejthető távoli perspektíva, mégoly jóvá lehetne és kellene is tenni. Az idősebb nemzedék megint csak nem tud, és szintén sok esetben már nem is akar változtatni a status quo-n, mert miért? - kérdezi. Az ő felelőssége a múltban gyökeredzik, attól pedig nehéz elszakadni, hiszen az esetleg a bukás beismerését jelentené. Mindez azonban egyik generációt sem menti fel a felelősség alól, hiszen a múlt hibáiból okulva lehet csak a jövőt építeni - ha akarjuk... Márpedig a nem-akarás, a beletörődés azon kívül, hogy tagadja a felelősségvállalást, súlyos következményekkel járhat a jövő kultúrájára nézve, amint azt a könyv alapján ebben az ismertető cikkünkben is idéztük. Vállalhatjuk az "újfajta rasszizmusok" kifejlődését, vagy a már meglévők továbbterjedését? Vállalhatjuk ún. "fundamentalista", totaliariánus szereplők és szervezetek romboló tevékenységének következményeit? Az ezekre a kérdésekre adandó és adott elméleti és gyakorlati válaszok meghatározzák az eljövendő generációk sorsának történelmét, életét - vagy halálát... ■
JEGYZETEK
* MANTOVANI, Giuseppe: Intercultura. È possibile evitare le guerre culturale? Il Mulino, Bologna 2004. 180 o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
