Az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadás jelentős következményekkel járt az Európai Unióban. A politikai és katonai döntéseken túl nem elhanyagolhatóak azok a lépések, amelyek az Unión belüli egységes igazságszolgáltatási térség megteremtésének és fejlesztésének a bűnözés elleni közös küzdelem hatékonyságának gyorsítását, illetve növelését szolgálják.
Az Európai Unió Tanácsa már 2001. szeptember 21-én jóváhagyott egy tervet a terrorizmussal szemben. Ennek keretében vehetők számba azok az intézkedések, amelyek az igazságügyi és belügyi területen többek között a terrorizmus ellen is felhasználhatók. Ezek közül emelkedik ki az európai letartóztatási parancs, amelyre a Bizottság 2001. szeptember 19-én tett javaslatot.
Az európai letartóztatási parancs nem egyszerűen az eddig létező kiadatás megújítása, hanem olyan új jogintézmény, amely messze túlmutat a terrorizmus vagy akár a szervezett bűnözés elleni küzdelem területén, majdnem teljesen átalakítva és jóval szorosabbra vonva az unió államai közötti együttműködést általában az igazságszolgáltatásban. A kérdés fontosságát mutatja, hogy a Tanács már 2001. december 6-7-én elfogadta az európai letartóztatási parancs intézményének bevezetését. Nem tekinthetjük véletlennek azt sem, hogy ellentétben a bűnügyi együttműködést rendező hagyományos konvenciókkal az Unió nem egyezményi formában kívánja az európai letartóztatási parancsot bevezetni, hanem erről "framework decision-t" (továbbiakban: fd) bocsát ki. Ezzel lehet egyrészt elkerülni a hosszadalmas ratifikációs procedúrákat, szűkebbre szorítani az új intézménnyel szembeni esetleges fenntartásokat, ugyanakkor esélyt adni arra, hogy az egyes államok a saját jogrendjüknek legmegfelelőbb módon alkalmazhassák a letartóztatási parancs előírásait.
Az európai letartóztatási parancs intézményének kialakítása természetesen nem előzmény nélküli. Annak ellenére, hogy expressis verbis a kiadatás eddigi rendszerét váltja fel, elveinek és feltételeinek kidolgozása beilleszthető azoknak a törekvéseknek a sorába, amelyek az Unió tagállamainak igazságügyi együttműködését igyekeznek szorosabbra fonni az egységes igazságügyi térség kialakításában.
Maga a kiadatás köztudottan a legrégibb és egyben a legkidolgozottabb intézménye az államok közötti bűnügyi együttműködésnek1. A latin eredetű szó extradere, annyit jelent egy személy visszakényszerül térni saját államába és ez a nyelvtani jelentés máig részét alkotja a kiadatás definíciójának2. Az első ránk maradt "kiadatási egyezmény" i. e. 1280-ból származik, amelyben II. Ramses egyiptomi fáraó és III. Hattusili hettita király az általuk aláírt békeszerződés részeként megállapodtak egymás alattvalóiknak kölcsönös kiadatásában.
A modern értelemben vett kiadatás célját és lényegét pedig Hugó Grotius határozta meg 1625-ben megjelent híres a Háború és béke joga címet viselő könyvében3. A grotiusi aut dedere, aut punire - a XX. század végétől aut dedere, aut iudicare - elv mind a mai napig az alapja az államok közötti bűnügyi együttműködésnek. A XIX. század nagy büntetőjogi kódexeiben, majd az ezek alapján elkészült kétoldalú jogsegély egyezményekben kristályosodtak ki a kiadatási jog mindmáig élő alapelvei, úgymint a viszonosság, a kettős büntetendőség, a specialitás elve; és körvonalazódtak a nemzetközileg elfogadott kiadatási akadályok, így a bűncselekmények politikai, pénzügyi vagy katonai jellege, a kettős elítélés tilalma, illetve legkésőbb az egyes emberi jogok megsértésének lehetősége4.
A jól felépített és világszerte működő rendszer a folyamatos fejlődés ellenére, hatékonyságában lemaradni látszott már évekkel ezelőtt, egyrészt a bűnözés egyre inkább nemzetközivé válása miatt, másrészt pedig különböző integrációs folyamatok következtében. Különösképpen megmutatkozott ez Európában, illetve az uniós államok között. Az európai államok bűnügyi együttműködése az elmúlt évtizedekben egyre szorosabbá vált, amit számos nemzetközi egyezmény bizonyít. Már 1957-ben az Európa Tanács keretei között létrejött az Európai Kiadatási egyezmény, majd az eltelt időszak fejleményeire figyelemmel 1975-ben és 1978-ban ennek kiegészítő jegyzőkönyvei is megszülettek. Különösképpen fontos fejlemény volt az 1977-es terrorizmus elleni egyezmény, amely egyes alapelvek újrafogalmazását jelentette.
Az Európai Unió létrejöttével azonban ezek az egyezmények túlhaladottá váltak és szükségesnek mutatkozott az Unió igényei szerint újraszabályozni a tagállamok kiadatásra vonatkozó jogát. Különösképpen megnőtt ez az igény az Amsterdami Szerződést követően, hiszen a harmadik pillér keretébe ezután már kizárólag a büntető ügyekben való rendőrségi, igazságügyi, igazságszolgáltatási együttműködés tartozott. A rendőri együttműködéstől ugyanakkor el lett választva az igazságügyi kooperáció, ezzel is megnyitva egy minden eddiginél szorosabb bűnügyi együttműködés lehetőségét a tagállamok között.
A Szerződés 31. cikke az együttműködési területek között lényegében a következőket sorolta fel:
1. A tagállamok közötti kiadatás megkönnyítése
2. A joghatósági összeütközések megsegítése a tagállamok között
3. Minimum követelmények felállítása az egyes bűncselekmények törvényi tényállási elemeire és a büntetésekre nézve
4. A tagállamokban alkalmazandó egyes jogszabályok kompatibilitásának biztosítása
5. A tagállamok igazságügyi hatóságai közötti együttműködés megkönnyítése és gyorsabbá tétele.
A Schengeni Egyezmény által létrehozott információs rendszer jelentős mértékben megkönnyítette az adatcserét a tagállamok között, azonban ez nem jelentette a hagyományos kiadatási eljárások mechanizmusának megváltozását. E tekintetben ennél jelentősebb fejleménynek ítélhető az egyszerűsített kiadatási eljárásról született 1995. évi egyezmény a tagállamok között, majd az ezt követő 1996-os konvenció, amely a kiadatással kapcsolatos fenntartások legtöbbjét eltörölte. A gyakorlatban viszont ez nem jelentett előre lépést, mivel a tagállamok nem kellő számban ratifikálták ezeket az egyezményeket, annak ellenére, hogy a Bécsi Akcióterv kifejezetten felhívta őket erre.
Az elméleti áttörést a Tamperei Találkozó jelentette, ahol az Európai Tanács leszögezte, hogy a formális kiadatási eljárást el kell törölni és helyettesíteni kell a személyek egyszerű átadásával. Ezt a gondolatot erősítette meg a szervezett bűnözéssel összefüggésben az Európai Unió következő évezredben folytatandó stratégiájáról szóló ajánlás 28. cikke, amely többek között felhív egy egységes európai kiadatási térség létrehozatalára.
Az európai letartóztatási parancs lényege a személyek akaratuktól független átadása az egyik tagállam részéről a másik tagállamnak. Ennek elvi alapját a dokumentum 1. cikkelye jelöli meg, méghozzá a bírósági döntések kölcsönös elismerésében5. A Tamperei Európai Tanács megfogalmazásában a bírósági döntések kölcsönös elismerése mérföldkövet kell, hogy jelentsen mind a polgári mind pedig a büntető ügyekben folytatott együttműködésben. Vagyis, ennek az intézménynek a segítségével az egyes nemzeti hatóságok gyakorlatilag a hazaival azonos értékűnek fogadják el a más tagállam igazságügyi hatósága által kibocsátott kiadatási kérelmeket, lebontva ezzel valamennyi formális akadályt, ami eddig a kiadatás útjába állhatott.
Az európai kiadatási parancs lehetőséget teremt kiszabott bírósági ítéletek végrehajtása céljából büntetőeljárás lefolytatására, továbbá távollétükben elítélt személyek ügyének újratárgyalására a parancsot kibocsátó országban. E tekintetben tehát igen nagy a hasonlóság a korábbi kiadatási egyezményekhez és szabályokhoz képest, de van különbség is. Az 1957-es kiadatási egyezmény is lehetőséget teremt személyek átadására mind büntetőeljárás lefolytatása, mind pedig jogerősen kiszabott ítélet végrehajtása céljából. Ehhez képest az újdonság a távollétükben elítéltek átadásában van. A valóban forradalmi eltérés azonban bizonyos elvek eltörlésében, így elsősorban a kettős inkrimináció, a specialitás, továbbá a saját állampolgár kiadatása tilalmának megszüntetésében található.
A kettős inkrimináció hagyományosan azt jelenti, hogy a kiadatás az egyik állam részéről a másik állam részére akkor teljesíthető, ha az adott cselekmény mindkét állam részéről büntetendő. A definícióból következik az a sokak által osztott álláspont, hogy a kettős inkrimináció tulajdonképpen a viszonosságból ered, illetve annak egy részét képezi6. Nem vitás azonban, hogy a kettős inkriminalitás önmagában is vizsgálható, önálló alapelvnek tekinthető. Nem véletlenül kapcsolható össze az ártatlanság vélelmével, hiszen miért lenne hajlandó vagy éppen köteles egy adott állam olyan személy kiadatására, aki egyébként saját törvényei szerint nem lenne elítélhető. Más vélemények szerint nem ténykérdés, hanem jogkérdés a kettős inkrimináció. Ily módon az ennek hiányában történő kiadatás jogilag nem igazolható, és sérti az adott állam közrendjét.
Önmagában a kettős inkrimináció jellege és kiterjedése sem tisztázott, vagy találkozik mindenki egyetértésével. A fogalomnak egyes szerzők akár majd tucatnyi különböző jelentéstartalmat tulajdonítanak7. Gyakorlati szempontból a legnagyobb jelentősége a kettős inkriminalitás in abstracto, illetve in concreto megkülönböztetésnek van.
A kettős inkrimináció in abstracto alkalmazása azt feltételezi, hogy mind a megkereső mind a megkeresett államban az adott cselekmény tényállásszerű legyen, azaz bűncselekménnyé legyen nyilvánítva. Ez természetesen nem jelenti a teljes azonosságot, a lényeges elemeknek kell megegyezni, egyébként függetlenül az adott cselekmény pontos megnevezésétől. Hozzá kell tenni ehhez azt is, hogy csupán az objektív, illetve a materiális bűncselekményi elemek megléte követelmény, függetlenül a szubjektív vagy személyi feltételektől.
A kettős inkrimináció in concreto minőségileg jelent többet. Tudniillik ekkor nem elég az adott cselekmény büntetendővé nyilvánítása mind a két országban, ahhoz, hogy az elkövető kiadható legyen, további feltétel az ő személyes felelősségre vonhatósága az ügyben. Ez annyit jelent, hogy a kiadatás eldöntését mérlegelő hatóságoknak a bűncselekménynek mind objektív mind pedig szubjektív elemeit mérlegelnie kell. Ez a mérlegelés ki kell hogy terjedjen olyan büntetendőséget kizáró vagy megszüntető okokra is, mint amilyen a jogos védelem, a kényszerítés vagy a kegyelem. Ettől függetlenül is nyilvánvaló, hogy a kiadatás eldöntése in concreto majdhogynem a megkeresett ország illetékes hatóságainak valóságos bírósági eljárását jelenti az adott ügyben. (Nem minden esetben sokkal könnyebb azonban az egyes törvényi tényállások in abstracto összehasonlítása sem.)8
Az európai letartóztatási parancs helyesen számot vetve azzal a ténnyel, hogy különösen az in abstracto, de az in concreto kiadatási eljárás sok esetben hosszúvá, nehézkesség, időnként pedig lehetetlenné teszi a terhelt átadását, egyszerűen a kettős inkrimináció, mint kiadatási alapelv eltörlése mellett tette le a voksot. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem lesz a jövőben szükség az ún. minimális büntetendőség vizsgálatára sem. A hagyományos kiadatásnál ugyanis a kiadatásnak általában akkor van helye, ha mind a megkereső ország, mind a megkeresett ország büntető törvénykönyve büntetőeljárás céljára történő kiadatásnál meghatározott tartamú általában legalább 1 éves szabadságvesztést irányoz elő, illetőleg büntetés végrehajtásra átadásnál a végrehajtandó rész minimum 4-6 hónap, ld. az 1957 egyezmény 2. cikke (1) bekezdését9. Ezzel szemben az európai kiadatási parancs alkalmazásánál már csak a megkereső ország jogát, illetve az ott hozott ítéletet kell figyelembe venni, amennyiben akkor kötelező, illetve lehetséges a terhelt átadása, ha e jog vagy döntés szerinti legalább 12, illetve 4 hónapos időtartam fennáll.
Meg kell jegyezni, hogy egyes tagországok, így a Benelux országok vagy az északi államok az egymás között kötött jogsegély egyezményekben az 1957-es minimum büntetések alatt történő átadást is lehetővé teszik, ezért választásuktól függ, hogy a jövőben ragaszkodnak a megkereső ország joga vagy döntése szerinti időtartamhoz, vagy pedig továbbra is ezen időtartam alatt adnak át személyeket.
Az a tény, hogy a tagállamok egységes igazságügyi térség kialakítására törekszenek, továbbá az uniós állampolgárság elve indokolják a hagyományos kiadatási gyakorlatban sokszor előforduló saját állampolgár kiadatása tilalmának feloldása. A saját állampolgár kiadatásának nagyobb tilalma alapvetően kontinentális jogelv, a common law alapján elvileg eddig is lehetőség volt saját állampolgár átadására10. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne bizonyos jelentősége továbbra is az állampolgárságnak vagy még inkább az állandó tartózkodási helynek. Ahogy a későbbiekben még majd erre kitérek, a reszocializáció, a börtöntűrő képesség optimalizálása során a megkeresett állam vizsgálhatja ezeket a tényezőket.
A kettős inkrimináció eltörlése nem feltétlenül jelenti, hogy a megkeresett országnak minden esetben teljesítenie kell a kért személy átadását. Az egyezmény szövege szűk körben lehetőséget nyújt a megtagadásra. Ennek indokát elsősorban a szuverén állami büntető hatalom minimális fenntartásában lehet keresni, bár a tervezet szövege látszólag széles felhatalmazást ad az államoknak. A felhatalmazás szerint valamennyi tagállam egy negatív listát állíthat össze azokról a cselekményekről, amelyek esetében nem tesz eleget az európai letartóztatási parancsnak. Éppen a széles felhatalmazás miatt e negatív rendszer erőteljesen kritizálható és nem véletlen, hogy az elméleti szakemberek egy része inkább egy pozitív listát tartana szükségesnek, amely ugyanakkor időről-időre bővíthető. A tervezet 27. §-ához fűzött magyarázatból azonban világosan kitűnik, hogy a negatív lista legalább a tervezet készítőinek szándéka szerint igencsak szűkre szabott lehetne. Elsősorban azok a cselekmények tartozhatnának ide, amelyek egy dekriminalizációs folyamat eredményeként kikerültek az egyes tagállamok büntető törvénykönyvéből, így az abortusz, egyes kábítószer cselekmények, az euthanázia és így tovább. Ezen túlmenően a negatív lista tartalmazhatna általános részi akadályokat is, mint amilyen a büntethetőségi kor alsó határának meghatározása (27. §).
Ezt a negatív listát a Tanács és a Bizottság Főtitkárságánál kell benyújtani és azok hozzák nyilvánosságra, de a hatálybalépés a nyilvánosságra hozatal után 3 hónappal történhet.
A megkeresett államnak ezen túlmenően anyagi jogi okra hivatkozással akkor van lehetősége a letartóztatási parancs végrehajtását visszautasítani, amennyiben a megkereső állam olyan cselekmény miatt kéri az átadást, amely egyébként a területi hatályon kívül esik. Erre akkor van lehetőség, ha a megkeresett állam joga a büntető jogszabályok hatályáról másként rendelkezik, mint a megkereső államé.
Más jellegű a visszautasítás lehetősége a non bis in idem elv alapján, valamint akkor, ha a terhelt a megkeresett államban amnesztiában részesül.
A kétszeres elítélés tilalma régi jogelv, amelyet az Európai Unió alapvető jogairól szóló charta 50. §-a is megerősített11. A letartóztatási parancs ugyanakkor az európai kiadatási egyezmény 1975-ös jegyzőkönyvével ellentétben különbséget tesz aközött, hogy a terhelt ügyéről a megkeresett országban vagy harmadik országban hoztak döntést. Az eljárás felgyorsítása érdekében ugyanis, ha a harmadik államban hozták a döntést, akkor az európai kiadatási parancsot teljesíteni kell és a megkereső ország hatóságai fogják megvizsgálni, vajon az újabb eljárás eredménye sérti-e a kettős elítélés tilalmát.
Az európai letartóztatási parancs érvényesítésének másik anyagi jogi akadályát a megkeresett államban kapott kegyelem jelenti. Ez a szabályozás teljes mértékben megfelel az európai kiadatási egyezmény 2. jegyzőkönyve 4. §-ának, a schengeni konvenció 62. § (2) bekezdésének, továbbá az uniós államok 1996-os egyezményének. Felvetődhet az a kérdés, vajon ez esetben miért a megkeresett állam joga érvényesül, ellentétben a kettős inkrimináció elvének eltörlésével kapcsolatban elfoglalt állásponttal. Bár a tervezet magyarázata erre nem utal, mégis annyit meg kell jegyezni, hogy kegyelem esetében nem egyszerűen jogszabályi előírások államok közötti eltéréséről van szó, mint a kettős inkrimináció hiányánál, hanem egy állami szerv, intézmény által hozott döntésről. Ennek figyelembevétele pedig, még ha nem is bíróság hozza, logikus következménye annak az elvnek, amire az egész jogintézmény alapul, tehát az igazságügyi döntések kölcsönös elismerésének.
Nem képezi akadályát ezzel szemben az európai letartóztatási parancs alkalmazásának a megkeresett államban bekövetkezett elévülés. Ez a szabály összhangban van a kettős inkrimináció elvének elvetésével, mégpedig in concreto értelemben.
Jelentős tartalmi újítása a letartóztatási parancsnak, hogy a specialitás elvét kiiktatja az átadás akadályai közül. Ez az elv eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a megkereső állam csak olyan cselekményért vonhassa felelősségre az átadott személyt, amely tekintetében a megkeresett állam őt kiadta, illetve amihez az adott személy beleegyezését kifejezésre jutatta12.
Nyilvánvalóan ez az előírás kapcsolódik a kettős inkrimináció elvéhez is, hiszen a megkeresett állam ennek az elvnek az érvényesítésével nem teljesíti a kiadást olyan cselekmények tekintetében, amelyeknél nem áll fenn a kettős inkriminalitás13. Ez utóbbi elvnek az eltörlésével azonban alapvetően megszűnt a létjogosultsága a specialitás elvének is. Az átadás korlátja a megkeresett állam által megadott negatív lista lehet, így ezen kívül a cselekmény tekintetében nincs további jogi alapja az átadás megtagadásának.
Egyedi jellegű az a megtagadási jog, amely szerint az európai letartóztatási parancs foganatosítása megtagadható humanitárius okokból, így elsősorban a terhelt egészségügyi állapota miatt. Ez a megtagadási ok azonban egyrészt mérlegelésen alapuló, másrészt pedig időleges. Amennyiben a terhelt állapota az átadást a későbbiekben lehetővé teszi, azt a lehető legrövidebb úton belül foganatosítani kell.
Előfordulhat olyan eset is, amikor mind a megkereső államban, mind pedig a megkeresett államban folyik vagy folyt eljárás, de különböző ügyekben a terhelttel szemben. Amikor két folyamatban lévő párhuzamos eljárásról van szó, a megkereső és a megkeresett államnak együtt kell működnie ahhoz, hogy az eljárások minél hamarabb mind a két országban befejeződjenek. Ilyen esetekben a személyt akár többszöri átszállítása helyett, hangsúlyozottan jöhet szóba video-konferencián keresztül történő kihallgatás, illetve egyéb ily módon lehetséges eljárási cselekmény végrehajtása.
Abban az esetben, ha a megkereső állam büntetés végrehajtása céljából bocsátja ki a letartóztatási parancsot és a megkeresett államban folyamatban van egy másik büntetőeljárás, akkor előbb ezt a büntetőeljárást kell befejezni. Fordított esetben ugyancsak a folyamatban lévő eljárás befejezése kap prioritást. Mindenkor biztosítani kell azonban, hogy az eljárások lezárását követően a már kiszabott büntetések is haladéktalanul végrehajtásra kerüljenek.
A megkeresett államnak nagyobb lehetősége van a mérlegelésre abban az esetben, ha az európai letartóztatási parancsot jogerős bírósági határozat végrehajtása érdekében bocsátották ki. A terhelt érdekét figyelembe véve ugyanis dönthet úgy, hogy a jövőbeni rehabilitáció könnyebben elérhető a büntetés helyben történő végrehajtásával. Ehhez azonban a terhelt beleegyezése is szükséges.
A hagyományos kiadatáshoz képest figyelemre méltó újítása az európai letartóztatási parancsról szóló fd-nek, hogy nem szükséges a szóban forgó személy tényleges átadása a megkereső állam részére, amennyiben a modern technikai eszközök alkalmazása lehetővé teszi részvételét az adott eljárásban fizikai jelenléte nélkül. Hasonló szabályozás található a kölcsönös jogsegélyről szóló uniós egyezmény 10. cikke (9) §-ában, amely szerint a megkeresés a megkereső ország igazságügyi hatóságai videó-konferencia megszervezésével pótolhatják a személyes meghallgatásokat. Ehhez azonban az fd alkalmazásával is az szükséges, hogy mindkét ország hatósága egyetértsen ennek a módszernek az alkalmazásával.
A kiadatási paranccsal kapcsolatos igazságügyi eljárás részben a korábbi konvenciók rendelkezésein alapszik. A megkeresett ország hatóságának azonnal meg kell vizsgálnia a parancsot, de nem később mint 10 nappal kibocsátását követően. Ez az idő áll rendelkezésre arra is, hogy amennyiben ez szükséges beszerezze a terhelti beleegyezést. Amennyiben a terhelt önként és a következményeket ismerve beleegyezik átadásába, az erről szóló döntést azonnal meg lehet hozni. Ez az eljárás az 1995-ös konvenció 7. cikkén alapul és célja a kiadatás egyszerűsítése, valamint gyorsítása. Eltérő azonban a konvencióban található rendelkezéstől annyiban, hogy ez utóbbi még a kiadatás jogszerűségének és egyben célszerűségének vizsgálatát is lehetővé teszi a megkeresett állam hatóságainak részéről. Ez az eljárás a letartóztatási parancs esetén jóval egyszerűbb.
Nincs szükség a terhelt beleegyezésére, sőt meghallgatására abban az esetben, ha megszökött az őrizetből vagy nem tett eleget azoknak a feltételeknek, amelyeket szabadon hagyása során, elengedése vagy feltételes szabadlábra helyezése után számára előírtak.
Az előbb említett kivételektől eltekintve a terheltet meg kell hallgatni, méghozzá a megkeresett állam előírásai szerint. A meghallgatáson azonban a megkereső állam is képviseltetheti magát vagy észrevételeket tehet a bíróság előtt.
Az átadásról szóló döntés végső határideje 90 nap, a döntéstől számított 20 napon belül azt végre is kell hajtani. Az említett eljárási cselekményekre megszabott határidő egyértelműen jelzi az európai letartóztatási parancs minőségi különbségét a korábbi kiadatási eljárásoktól. E kötelező határidő ugyanis valóban hatékonnyá és naprakésszé teszi a bűnügyi együttműködést a tagállamok között és lehetőséget nyújtanak a határokon átnyúló bűnözés minden eddiginél eredményesebb közös leküzdéséhez.
Az európai letartóztatási parancs ismertetett rendelkezéseiből kitűnik, hogy a terheltek egyik országból másikba történő átadása a parancs alapján a jövőben jóval könnyebben és gyorsabban történik. Joggal merül fel a kérdés, hogy a hatékonyságnak ilyen mértékű javítása a hagyományos kiadatási elvek félretétele vagy jelentős módosítása nem jár e együtt az emberi jogok sérelmével. E kérdés megválaszolásánál elsősorban arra kell figyelemmel lenni, hogy a letartóztatási parancs az egységes európai igazságügyi térség megteremtésével van összefüggésben, mely térségben önmagától értetődően egyformán kell hogy érvényesüljenek az alapvető emberi jogok. Ettől függetlenül az egyezményt áttekintve számos rendelkezés szolgálja a terheltek jogainak a nemzetközi elvárásoknak megfelelő biztosítását.
A legfontosabb általános rendelkezésnek a fd. 49. §-át tekinthetjük, amely lehetőséget ad bármely tagállamnak arra, hogy nyilatkozattal egyoldalúan felfüggessze az európai letartóztatási parancs érvényesítését olyan tagállammal szemben, amelyben gyaníthatóan súlyosan vagy ismételten megszegik az Uniós Szerződés 6. cikke értelmében vett alapvető emberi jogokat. Ezt a nyilatkozatot hatályosulásához a Tanácshoz és a Bizottsághoz kell benyújtani. Ilyen esetekben a letartóztatási parancsban szereplő tények alapján a megkeresett államnak lehetőség szerint le kell lefolytatnia az adott büntetőeljárást.
Ezen túlmenően további fontos cikkelyek találhatók a fd.-ben, amelyek a terheltek jogainak érvényesítésével függnek össze. A 11. cikke kötelezővé teszi védő, illetve szükség esetén tolmács részvételét az eljárásban, a letartóztatási parancs alapján történt őrizetbe vételt követően. Ennek az őrizetbe vételnek jogosságát a megkeresett állam hatóságai haladéktalanul kötelesek megvizsgálni. Ha elegendő biztosíték van arra, hogy a terhelt a továbbiakban a szükséges eljárás lefolytatásához megjelenik, őrizetét meg kell szüntetni akár feltételesen is.
A távollétében elítélt személynek az ügyét újra kell tárgyalni amennyiben a megkeresett hatóságnál panaszt nyújt be. Ebben az esetben a parancsot kibocsátó országnak nincs más választása, mint az eljárás megismétlése.
Amennyiben ez lehetséges, a korábban írtak szerint mellőzni lehet és kell a fizikai átadását a szóban forgó személynek, helyettesítve azt videó-konferencia megszervezésével.
Az eljárás gyorsítása önmagában is az emberi jogok nagyobb mértékű tiszteletben tartásához járul hozzá, hiszen így lehetőség lesz a különböző ügyekben az ésszerű határidőn belül dönteni.
A büntetések tekintetében a letartóztatási parancs teljesítése a fd. szerint ahhoz a feltételhez köthető, hogy életfogytig tartó szabadságvesztést nem alkalmaz a megkereső állam.
Az európai letartóztatási parancs jogi természetét illetően különbözik a hagyományos kiadatástól. Tartalma szerint a terhelt felkutatására, őrizetbe vételére, illetve átadására szolgáló intézmény. A hagyományos kiadatás ahogy az az 1957-es kiadatási egyezményben szerepel, csak ez utóbbit foglalja magába, és a schengeni egyezmény is különbséget tesz a felkutatás és letartóztatás, illetve kiadatás intézménye között. A letartóztatási parancs egységes folyamatként kezeli ezeket az intézkedéseket, mint ahogy a gyakorlatban valóban egymást követően zajlódhatnak le.
Mindenek következtében joggal merül fel a kérdés, hogy a letartóztatási parancs alapvetően belügyi, rendőri vagy pedig igazságügyi intézmények. E megkülönböztetésnek jelentősége van mind az eljárás, mind pedig az eljárást lebonyolító hatóságok szempontjából14.
A fd. kommentárja maga is utal rá, hogy az alapelvként felhasznált bírósági határozatok kölcsönös elismerése következtében a korábbi kormány kapcsolatot felváltja egy igazságügyi hatóságok közötti kapcsolat. Értelmezni kell természetesen azt a fogalmat, hogy mit jelent az igazságügyi hatóság fogalma. A kommentár az 1957-es kiadatási egyezményre utal vissza, amikor kimondja, hogy az igazságügyi hatóságok fogalma magában foglalja az ügyészi szervezeteket, de kizárja a rendőri hatóságokat. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy az egységes büntetőeljárási folyamatként kezelt európai letartóztatási parancs az igazságügyi együttműködés keretébe tartozik, nem pedig a rendőri együttműködéshez.
Nyilvánvaló, hogy az egyes eljárási cselekmények tekintetében más és más igazságügyi hatóságnak lesz kompetenciája az európai letartóztatási parancs keretei között döntéseket hozni. Így pl. kizárólagos bírósági hatáskör a terhelt beleegyezése nélküli átadása a megkereső állam hatóságainak. Ezen túlmenően azonban a döntési hatáskörök megoszlanak a bíróságok és az ügyészségek között.
Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a technikai kérdések rendezésére a fd. szabályozza, hogy a tagállamoknak meg kell nevezniük azt a központi hatóságot, amelyen keresztül ezek a kérdések elintézhetők. Ez elsősorban az európai letartóztatási parancs továbbítását, fordítását, az egyéb technikai problémát megoldását szolgáló hatóság lenne. Ugyanakkor tartalmi kérdésekben is e hatóság bizonyos lépéseket megtehet, így pl. megállapíthatja a szóban forgó terhelt mentességét, a megkeresés teljesítésének humanitárius akadályát stb. Az egyes tagországok belső szabályozásától függ, hogy mely központi hatóság képes ezt a feladatot ellátni figyelemmel a rendelkezésére álló információkra és a döntési hatáskörére.
Összefoglalva a leírtakat az egyes részletszabályok összevetése után megerősödhet az a meggyőződés, hogy az európai letartóztatási parancs minőségi megújítása a hagyományos bűnügyi együttműködésnek, ezen belül is a kiadatásnak. Alkalmazása nem csak a terrorista csoportok, illetve a szervezett bűnözés elleni küzdelem hatékonyabbá válását szolgálhatja, hanem általában jelenthet hozzájárulást a bűnözéstől mentesebb világ megteremtéséhez, ráadásul olyan módon, hogy helyes értelmezésével eleget tesz az emberi jogok által támasztott követelményeknek. ■
JEGYZETEK
1 A kiadatás máig érvényes definícióját adja Szászy István: Kiadatási jog című könyvében e szerint: "A kiadatás … alatt azt a nemzetközi ténykedést értjük, amellyel az állam a területén tartózkodó és más államban bűnvádilag üldözött vagy más elítélt közbűntettest ez utóbbi állam részére oly célból szolgáltat ki, hogy ellene a bűnvádi eljárás megindítható, lefolytatható, vagy a már korábban megállapított büntetés végrehajtható legyen." Budapest, 1933, Franklin-Társulat, 5. oldal
2 Cherif Bassiouni I. § 1-2. International extradition, Oceano Publications, 1983
3 Hugo Grotius: A háború és béke jogáról, Budapest, Akadémiai Kiadó II. kötet
4 Ld. bővebben - Nicolas Casirer: Defense, Expections and Exemptions: a General Survey. In. Extradition, International Review of Penal Law, Toulouse, France, 1991, 91. p.
5 Ld. Programme of measures to implement the principle of mutual recognition of decisions in criminal matters, Official Journal C 012. 15/01/2001. P.0010
6 Legal aspects of extradition among European States Council of Europe Strasbourg, 1970, 12. p.
7 Michal Plachta: The role of double Criminality in International cooperation in penal matters, In Double criminality ed. Nils Javeborg, Justus Vörlag Uppsala, 1989, 105. p.
8 Christine Van den Wyngaer: Double criminality as a requirement to jurisdiction. In Double Criminality p. 51.
9 Ld. Explanation report on the European Convention on extradition Strasbourg, 1985. p. 13.
10 Sharon A. Williams: Nationality, double jeopardy prescription and the death sentence as bases for refusing extradation. In: Extradition, Rev. p. 260
11 Ld. pl. Szondy Viktor: Nemzetközi büntetőjog, Budapest, 1933. 161. oldal
12 Theo Vogler: The rule of Speciality in extradition law. In Extradition, 231. p.
13 Cherif Bassiouni VII. § 6-3.
14 Maga a kiadatási eljárás is megkülönböztethető aszerint, hogy alapvetően közigazgatási vagy igazságügyi jellegű. Ld. Theo Vogler: The law of international extradition: a comparative study
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Polt Péter, legfőbb ügyész
Visszaugrás
