A demokratikus országokban a közélet vitái nagyobb védelmet élveznek az egyébként is fokozottan védett szólásszabadságon belül. A határok meghúzása persze mindig vitatott. A közéleti vita szabadsága és a személyiségi jogok védelme között érzékeny egyensúlyt teremtenek az egyes jogrendszerek, és - bár az alapvető megközelítésben megegyeznek - mindegyik egy kicsit máshol húzza meg a határt. Ebben a folyamatos egyensúlyozásban egy ítélet, az Egyesült Államok Supreme Court-ja által eldöntött New York Times v. Sullivan-döntés1 kiemelt szerephez jut, több ország joga számára szolgált kiindulási vagy éppen összehasonlítási alapként. Az egyes jogrendszerekre gyakorolt hatása jól kivehető. E tanulmányban a Sullivan-szabály és utóéletének összefoglalása után a magyar személyiségvédelmi rendszerre gyakorolt hatását vizsgálom.
A vizsgálódásunk középpontjában álló bírói döntés valószínűleg a legismertebb és legtöbbet idézett ítélet, amelyet a Supreme Court valaha is meghozott. Nem csak, hogy radikálisan módosította az Egyesült Államokban addig alkalmazandó rágalmazási jogot [libel law, law of defamation], hanem - tekintélyénél fogva -a szólásszabadság új értelmezését, eszmei megalapozását is megalkotta, és számos jogrendszerre is kihatott.
A Sullivan-ügy a hatvanas évekbeli polgárjogi mozgalmak idején született. 1960. március 29-én a New York Times napilap egész oldalas, fizetett hirdetést közölt, amely az Alabama állambeli Montgomery városkában történt, faji alapú visszaélések ellen tiltakozott. Bár a hirdetés, lényegét tekintve valós információkat közölt, bizonyos, nem jelentéktelen részleteiben pontatlan volt. Csak néhány példa: a szegregáció elleni, fekete diákok által vezetett egyetemi tiltakozások során a rendőrség nem vette körül a campus-t, hanem csak ott biztosította a helyszínt. Kilenc diákot nem azért zártak ki az egyetemről, mert részt vettek a demonstrációban, hanem mert egy, csak a fehérek számára nyitva álló ebédlőben követelték a kiszolgálást. Nem az egész diákság, csak annak túlnyomó része tiltakozott kizárásuk ellen. Az egyetemi ebédlőt az állítottakkal ellentétben nem zárták be, hogy a bennlévőket "kiéheztessék". A városban tartózkodó Martin Luther Kinget nem hét, hanem csak négy alkalommal tartóztatta le a rendőrség, mondvacsinált okokra hivatkozva.
L. B. Sullivant, Montgomery város rendőrfőnökét nem említette név szerint a hirdetés, de személye abból beazonosítható volt. A rágalmazási jog szigorú szabályai szerint, mivel a lap nem tudta bebizonyítani az állítások igazát, az esküdtszék 500 ezer dolláros kártérítést ítélt meg számára, mely döntést az állami Legfelső Bíróság jóváhagyott.
A szövetségi Supreme Court azonban megváltoztatta a döntést. Mind a kilenc bíró egyetértett abban, hogy a korábbi ítéletek megsértették az amerikai Alkotmány Első Kiegészítésében foglalt jogot a szólásszabadsághoz. A bíróság persze választhatta volna az egyszerűbb megoldást, és döntését megindokolhatta volna úgy is, hogy az ne módosítsa a rágalmazási jog korábbi szabályait.2 Először is, a bírák érvelhettek volna úgy, hogy Sullivan nem volt felismerhető a hirdetésből, mivel az csupán egy személyösszességet (a rendőrség) említett, mely több száz főből állt. Másodszor, ott, ahol Sullivant ismerték, a közzétett információk - ti. a feketékkel szembeni erőteljes fellépés - valószínűleg inkább csak növelte népszerűségét, semmint megsértette volna jó hírnevét.3 Harmadszor, mivel a városban bizonyíthatóan csak mintegy 35 példány került terjesztésre a lapból, a jelentős érdeksérelem nem állt fenn.
A Supreme Court ennek ellenére más utat választott. A Brennan bíró által írt többségi vélemény valóságos jogi klasszikussá vált az eltelt évtizedekben. Véleményében rámutatott arra, hogy az egészséges társadalom fejlődéséhez mennyire fontos, elengedhetetlen a köztisztséget viselők szabad, nyílt bírálhatósága. A demokratikus döntésekben való részvétel szükségessé teszi az információk, vélemények szabad áramlását, cseréjét, legyen szó bármely közérdekű eseményről. A rágalmazási jog, régi formájában különösen alkalmas volt arra, hogy korlátozza a közügyekről folytatott vitát. Az igazság bizonyításának nehézségei sokszor visszatartó erőt jelentenek, és mivel, bár az adott állítás igaz lehet, a sajtó - a jogi következményektől való félelmében - sokszor inkább nem közli azt.
A minél szélesebb közlési szabadság érdekében a bíróság új, szövetségi szinten érvényesülő szabályt állított fel: innentől kezdve a köztisztséget viselők csak akkor perelhetnek sikerrel a megbízatásukkal kapcsolatban tett, jó hírnevet sértő állítások közzététele esetén, ha bizonyítják, hogy a közlő rosszhiszemű volt, azaz tudta, hogy az állítás valótlan, vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert igazságtartalmának vizsgálatakor súlyosan gondatlanul [with reckless disregard] járt el.
Nem túlzás kijelenteni, hogy a bíróság többet is eldöntött, mint amelyet a szóban forgó, konkrét vita szükségessé tett volna: a polgárjogi küzdelmek hevében, talán befolyásolva a faji egyenlőségért vívott heroikus küzdelem által, nem csak az egész rágalmazási jogot helyezte teljesen új alapokra, hanem a szólásszabadság új értelmezését is adta.4 Brennan legtöbbet idézett szavai szerint: "ebben az országban mély nemzeti elkötelezettség fűződik ahhoz, hogy a közéletben folytatott viták zavartalanok, erőteljesek és nyíltak [uninhibited, robust and wide open] legyenek. Ez az elv fokozatosan felváltotta a korábban uralkodó "clear and present danger" paradigmáját, mely a szólással okozott kár szemszögéből ítélte meg annak korlátozási lehetőségeit, és amely alapján a személyiségi jogok megsértése esetén a szólás egyértelműen korlátozható volt. A szabad szólás innentől kezdve szinte szentségi státuszra emelkedett az USA-ban, és korlátozása csak a legszűkebb esetekben állta ki az alkotmányosság próbáját.
A szabály azonban kezdetben csupán a köztisztviselőkre vonatkozott. Ahogyan már 1964-ben sokan előre látták, fokozatos terjedése következett be.5 Elsőként a Rosenblatt v. Baer-döntés6 terjesztette ki hatókörét a nem megválasztott, hanem kinevezett, köztisztséget viselő személyekre. A további kiterjesztő értelmezések már a szabály alá vonták az egyéb közszereplőket is (egy állami egyetem sportigazgatóját, illetve egy, már visszavonult katonatisztet7). Ahogyan e döntésekben megfogalmazták, a közéleti szereplők gyakran ugyanolyan befolyást gyakorolnak a közügyekre, mint a köztisztséget viselők, ezért fokozott bírálhatóságuk indokolt. A Rosenbloom v. Metromedia, Inc.-ügyben8 már egy magánszeméllyel szemben is alkalmazásra került a Sullivan-szabály, mert a rá vonatkozó, hírnévsértő állítás egy, a közösséget érintő üggyel kapcsolatban hangzott el. Bár e ponton várható volt a szabály teljes kiterjesztése, úgy, hogy a magánszemélyeket is magába foglalja, a Gertz v. Robert Welch, Inc.-ügy9 megállította ezt a tendenciát. Itt a többség úgy döntött, hogy Gertz, a neves chicagói ügyvéd nem közszereplő, így esetében nem alkalmazható a Sullivan-szabály. A többségi véleményt fogalmazó Powell bíró szerint Gertz nem vállalt önként szerepet a közéletben, ismertsége abból következett, hogy egy, a rendőrség által megölt személy családjának jogi képviseletét látta el.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
