Dr. Petrik Béla: Egy jogszabály halálára (MJ, 2011/9., 556-558. o.)

Egy jogszabály hatályon kívül helyezése1, azaz eltörlése esetén, mégha az egy törvény is volt, nem szokás nekrológot írni, különösképpen, ha a jogszabály már valóban idejét múlta, az évek során a sorozatos változtatások miatt belső szerkezete megtört, összetartó ereje megszűnt, s legfőképpen, ha az őt életre hívó körülmények alapvetően megváltoztak. Ha nem is fogalmaznánk olyan sarkosan, de lényegében oszthatjuk Bártfai Zsolt véleményét, aki a szóban forgó alkotmánybírósági határozatot elemezve arról írt, hogy a jogalkotásról szóló törvény felett "a jogállami Alkotmány megalkotásával tulajdonképpen el is szállt az idő; ez utóbbi megállapítással valószínűleg szintén nagyon sokan régóta egyetértettek. A megsemmisítése sem okoz oly' nagy megrázkódtatást a jogalkalmazásban, hiszen a törvény már az 1990-es évek elejére gyakorlatilag alkalmazhatatlanná vált, és talán nem is nagyon alkalmazták. Könnyeket hullatni érte nem is érdemes."2

S ha könnyeket nem is hullajtunk, egy rövid gondolatsor erejéig engedjék megtörnöm a fent említett szokást, amelyet az indokolhat, hogy érdemes egy pillanatra megállnunk a hazai jogalkotás egyik objektumánál, amely egyfelől az ezer éves jogtörténetünk egyik olyan alkotása, amely legalábbis másfél száz éves hiányt pótolt; másfelől, önkéntelenül és részben öntudatlanul - a jövő eseményeinek biztos ismerete hiányában - egy pártállami berendezkedés közepette megelőlegezte és felidézte a jogállamiság alapeszméit és követelményeit. Ahogyan Kukorelli István egy írásában rámutatott, az 1985-1990-es utolsó - ahogyan nevezte - "rendi" Országgyűlés ciklusának második felében ugyanis akarva-akaratlan közreműködött a pártállam lebontásában és így a jogállam felépítésében, s e folyamat élére az 1987. évi XI. törvényt állította, mely folyamat aztán folytatódott az egyesülési jogról, a gyülekezési jogról, a sztrájkról, a népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló törvényekkel és amelyet betetőzött az úgynevezett köztársasági alkotmány.3

Ezért legalább egy pillanat erejéig érdemes emlékeznünk arra a fiatal és fiatalos szellemű kodifikációs csapatra, amely a pártállami uralom idején vette a bátorságot - talán nem tévedünk nagyot, ha így minősítünk - és vállalta a pártközponttal az ütközést, annak érdekében, hogy legalább egy törvény erejéig visszalopja a parlamentáris demokrácia alappillérét jelentő garanciák egyikét, a "törvények uralmát" a kormányzat felett, azaz az Országgyűlés szerepének formális megerősítését - mégha az a parlament olyan összetételű is volt, amilyen. Tette ezt annak reményében, hogy egyszer talán lesznek olyan képviselők és politikusok, akik meg kívánják ragadni a jogszabályok által kínált lehetőséget. Hogy e remény nem volt teljesen hiú, azt az egyesülési jogról szóló törvény is ékesen igazolta, hiszen a megszületése pillanatában még papír ízű, de a többpárti parlamentáris demokrácia játékszabályait idéző szakaszaiba, felismerve a ki nem mondott, de a benne rejlő lehetőséget, hirtelen belekapaszkodtak az újjászerveződő történelmi és az újonnan alakult pártok, ezáltal teremtve meg és biztosítva legalitásukat. Utólag a pártközpont is ráébredt a kodifikátorok működésének addig csupán jogtechnikai játékának tartott következményeire, amikor is a jogszabályok kezdték élni önálló életüket, s nem véletlenül üzente éles hangnemben Grósz Károly ennek a kodifikációs csapatnak, hogy a politikát a jogászok "jégre vitték".

Hadd idézzem Király Tibor másfél évtizeddel ezelőtti szavait: "Hazánk jogalkotásában szépen nyomon követhető a felkészülés és felkészítés a rendszerváltozásra, még ha ez a maga idején széles körökben nem is tudatosodott. Nem vonható azonban kétségbe, hogy tudatos politikai cselekvésről volt szó, noha vitatható, milyen tényezők hatására kezdődött: mekkora volt a Szovjetunióban indult erjedés és bomlás szerepe, mi volt a súlya a nyugati hatalmakkal való partnerségnek, a hazai párton belüli és kívüli mozgalmaknak, a gazdaság ellehetetlenülésének."4

A jogalkotásról szóló törvény valós természetét tekintve Alkotmányt módosított - a megelőző 1987. évi X. törvény ténylegesen egy mondattal ki is egészítette az Alkotmányt -, hiszen lényegesen szűkítette és korlátozta a pártállam által az Országgyűlés megkerülésére használt, a szovjet mintájú kollektív államfői testület, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának (NET) addig korlátlan, a parlamentet helyettesítő jogkörét. A jogalkotásról szóló törvény megalkotása előtt ugyanis az akkor hatályos Alkotmány 30. § (5) bekezdése akként rendelkezett, hogy "[h]a az Országgyűlés nem ülésezik, az Országgyűlés jogkörét az Elnöki Tanács gyakorolja; az Alkotmányt azonban nem változtathatja meg". Azaz a NET az Országgyűlés törvényhozási jogát korlátlanul gyakorolhatta, hiszen az Országgyűlés ülésezését a pártállam határozta meg, lényegében akkor és úgy működtette a parlamentet helyettesítő pótszervezetet, ahogyan és amikor azt jónak tartotta.5 A jogalkotásról szóló törvény jelentőségét az adta, hogy formálisan és ténylegesen megszüntette annak a lehetőségét, hogy az Országgyűlés által alkotott törvények helyett egy szűk, a pártelitre támaszkodó - az Elnöki Tanács 21 tagú testületének haláláig tagja volt a párt főtitkára is - kinevezett grémium irányítsa az országot törvényerejű rendeletekkel.

A törvény - amelynek előkészítése már 1986 elején folyt - elfogadása, ahogyan azt az Alkotmánybíróság határozata is rögzítette - jelentős politikatörténeti eseménynek tekinthető, hiszen megalkotása az egyik első lépés a pártállami kormányzásból a parlamentáris demokratikus alkotmányos berendezkedés felé vezető úton, 1949 óta az első törvény, amely átalakította a hatalomgyakorlás belső szerkezetét. Ennek súlyát a jogszabály alkotásában résztvevő jogászok is érezhették,

-556/557-

hiszen már az első megbeszélések során megfogalmazott koncepciónál világossá vált a majdani törvény valós tétje: »Amikor fölvezette azt a koncepciót (Petrik Ferenc - P. B.), amely az Elnöki Tanács jogkörének megszüntetésére vonatkozott, akkor is megkérdezte tőlünk, "Tudtok-e követni?" Úgy emlékszem, az asztal körül csak sápadt arcokat láttam, hiszen ez olyan mérföldkőnek számított a politikai hatalomgyakorlás terén is, aminek megkérdőjelezése előre ki nem számítható következményeket vonhatott maga után, szinte biztosak lehettünk abban, hogy ki fogja verni a biztosítékot. Annyira határozottan képviselte azonban ezt az elképzelést, hogy természetesen végül is bekerült a javaslatba és elfogadásra is került.«6

A törvényalkotás folyamata a kodifikáció eredményeképpen - amely addig lényegében, egy-két kirakat törvénytől eltekintve törvényerejű rendeletekkel a pártközpont által irányított módon egy szűk testület hatáskörébe tartozott - visszakerült a mindenképpen szélesebb nyilvánosságot, nagyobb és összetettebb fórumot biztosító Országgyűlés hatáskörébe, bár afelől sincsenek kétségeink, hogy annak a parlamentnek a tevékenységét is a pártközpont határozta meg. Jogászként ugyanakkor nagyobb jelentőséget tulajdoníthatunk annak, hogy legalább az írott jogforrások terén helyreigazításra került az a jogállami működés szempontjából ficamnak tekinthető alkotmányos megoldás, amely a szocialista jogrendszerek prezidenciális testületi törvényalkotását jelentette.