A rómaiak a korai időkben naturálgazdálkodást folytattak, a kereskedelem kezdete itt is az árucserével jelentkezett, amit elsősorban a szicíliai görögök és a föníciaiak közvetítettek. A Kr. e. 4. században kezdett kibontakozni a pénzgazdálkodás és a köztársaság korában magas fokra fejlődött. A császárkorban érte el csúcspontját a kereskedelem, amely ekkor már világkereskedelmi szintre jutott, a Földközi tenger egy hatalmas római "belső tó" volt. A római kereskedők jelentős gazdasági, társadalmi pozícióval bírtak. A rómaiak a kiskereskedőket a kézművesekkel egy szinten kezelték, és a nagykereskedőket nagyobb becsben tartották, bár azért a földműveseknél kisebb társadalmi elismerésben részesültek. Ez nem gátolta őket abban, hogy sikeresen folytassák kereskedelmi tevékenységüket, hiszen számos nyereséges üzletág alakult ki, így elsősorban a gabonakereskedelem és a pénzügyletek. Kereskedői rend, jogállás nem alakult ki, nem volt zárt a kereskedők köre. A kereskedelem és a kézművesipar specializálódott és elsősorban libertinusok és rabszolgák folytatták a patronusuktól kapott pénzen. A lex Claudia Kr. e. 218-ban megtiltotta a nagykereskedelmet. A római jogban a szabad egyesülés alakítás lehetősége -amit ugyan Augustus némileg korlátozott - alapján nem csak a kultikus szövetségek, hanem az iparos kollégiumok is jelentős szerepet játszottak.
A kereskedelem fejlettsége ellenére erősen kétséges, hogy a rómaiak rendelkeztek-e külön kereskedelmi joggal? A kereskedelemre nem volt egyértelmű terminus technicusuk és a ius civile formalizmusa sem volt jótékony hatással a kereskedelemre. (Ld. ezzel kapcsolatban Földi András könyvét: Kereskedelmi jogintézmények a római jogban. Bp. 1998.) A ius gentiumot érvényre juttató praetori jog ezen a formalizmuson enyhített és lehetővé tette a kereskedelem által igényelt jogintézmények kialakulását és szabályozását. Paul Rehme és Levin Goldschmidt másrészről abban látja az önálló kereskedelmi jog kialakulásának akadályát, hogy Rómában alapvetően rabszolgagazdaság volt, végül megállapítják, hogy a római jogtudósok "energikus absztrakciós és centralizációs" gondolkodásmódja számára sem volt megfelelően leképezhető a kereskedelem, illetve a gazdasági tevékenység. Ennek megfelelően nem került kiépítésre külön kereskedelmi jog, azonban számos különleges civil- és praetori jogi jogintézmény alakult ki a kereskedelem érdekében. Ilyenek voltak pl. a magas szintű könyvvezetés a litterál szerződésekkel kapcsolatban, az argentarii és nummularii közötti distinkció, a faenus nauticum, a lex Rhodia de iactu mercium, a receptum nautarum, cauponum, stabulariorum, az actio institoria, actio exercitoria, és az actio tributoria.
A tágabban vett magánjog területén az egyes jogintézmények kialakulását tekintve a római jogi megoldási módozatok vizsgálata szinte minden esetben elkerülhetetlen. A Római Birodalomban kialakuló élénk kereskedelmi élet és az ezzel együtt járó cizellált joggyakorlat a társaságok területén is kialakított egy olyan szabályozást, amely jogi konstrukcióját tekintve a mai napig alapvető szabályozásnak tekinthető. A római jogban nem különböztethetünk meg elkülönített társasági jogot, azonban a szerződéstípusok körében a gazdasági igények mégis magukkal hozták a soci-etas különbözői formáinak kialakulását. A továbbiakban a polgári jogi társaság őseként a societasszal foglalkozunk, figyelmünket arra irányítva, hogy elsősorban a források alapján bemutassuk ennek a szerződéstípusnak a szabályozottságát a római jogban, mintegy azt igazolandó, hogy a római kereskedelmi élet fejlettsége a jog területén -még ha a korlátozott felelősségű profitorientált gazdasági személyegyesülésekig csak bizonyos mértékig jutott is el - azonban egy magasabb színvonalon ötvözi mindazokat az eredményeket, amelyeket a korábbi ókori népek jogainak áttekintése során fentebb megfigyelhettünk.
A római jogban a societas a konszenzuálszerződések közé tartozott, azonban e szerződéstípus - ellentétben a többi contractusszal, pl. az adásvétellel vagy a vállalkozással - nem az érdekek antagonizmusán alapult, hanem a gazdasági források, eszközök tartós egyesítésén egy közös cél elérése érdekében, így a szerződő felek elsősorban barátok voltak, akik a mandatumhoz hasonlóan bizalmi viszonyban álltak egymással.
Az ősi jogban létező öröklési jogi consortium ercto non cito intézménye volt az a jogi alakzat, amelyből a soci-etas kifejlődött. A paterfamilias halálát követően a család annyi familiára bomlott fel, ahány suiis herese volt az örökhagyónak. Ez a felbomlóban lévő család az ősi jogban azonban megmaradt a társörökösök közösségének, és consortiumként a család nemcsak mint gazdasági egység élt tovább, hanem jogi, és szakrális vonatkozásban is. A preklasszikus korban ezt a consortium formát használták fel azok a személyek, akik közösen kívántak valamely tevékenységet végezni, és erre egy bizonyos közelebbről nem ismert legis actiót is kaptak a praetortól. Valószínűsíthető, hogy akkor jött létre ez a kereset a societasra, amikor az adásvételre is hasonló actiót alkottak. A későbbiekben a praetor az edictumában csak egy formulát proponált, amely a societas omnium bonorumm vonatkozott az ősi ercto non cito mintájára. A római élet kereskedelmivé vált, de ez a társaság nem kereskedelmi volt.
Az, hogy a társaság eredete az öröklési jogba nyúlik vissza és nem az üzleti életből származik, bizonyos, speciális sajátosságokat vont maga után. Az örökösök felelősek a hagyaték minden terhéért, vagyis ultra vires felelősségük áll fenn, míg a coheresek részeik arányában felelősek. Q. M. Scaevola szerint ez ellentétes volt a társaság természetével, vele szemben azonban, Servius Sulpicius szerint lehetséges olyan, hogy valaki csak a nyereségből részesedjen és a veszteségből ne, mivel az adott személy szolgáltatása lehet hogy értékesebb. Sabinus és Ulpianus szerint ez csak akkor lehetséges, ha a bona fidesszel nem ütközik. Az ilyen szerződésből (societas omnium bonorum) eredő jogokra a legis actio helyett a praetor tisztán konszenzuális alapon adott elismerést. A societas e típusa a klasszikus és a posztklasszikus korban is megmaradt a társaság alapformájának és megtartotta az ősi consortium néhányjellemző vonását.
A korai időkben ugyan inkább a családi és öröklési jogba tartozik ez a jogi alakzat, de az i. e. II. századbeli Rómában a kereskedelem felvirágzása során egyre nagyobb szerepet kapott a kereskedelmi vállalkozások jogi formájaként. Azok a kereskedők, akik banki tevékenység folytatására, rabszolga-kereskedelemre, vagy utak építésére kívántak szövetkezni, már nem kívánták teljes vagyonúkat egyesíteni, csak annak egy meghatározott részét. Ennek eredményeként a societas omnium bonorum alkalmatlan lett erre a célra és a praetor (praetor peregrinus) a késői köztársaság idején védelemben kezdte részesíteni az olyan informális szövetkezés, amelyek valamely közös kereskedelmi vállalkozás folytatására jöttek létre. A klasszikus kori societas szerződéstípus biztosított általános keretet minden társasági megegyezésre, ennek azonban több alfaja létezett, úgymint a societas omnium bonorum, alicuius negotiationis, rei unius, és az omnimum bonorum quae ex quaestu veniunt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
