Alkotmányt venni is lehet - mondta egy előadó a minap, az alkotmányozás kapcsán összehívott sok tudományos konferencia egyikén. Ezzel azt a tézisét igyekezett alátámasztani, hogy az alkotmány - az elterjedt közvélekedéssel szemben - nem, vagy nem elsősorban jogi dokumentum, hanem valami más is; politikai akarat, hatalmi erőviszonyokat tükröző állam-konstitúció és ilyesmik. Ez részben még akkor is igaz, ha a mellette felhozott, az alkotmány bolti beszerezhetőségével kapcsolatos érvnek sok olyan következménye is van, amellyel nem lehet egyetérteni. E különös érv azonban annyiban mégiscsak érdekes, hogy nem csupán a dolog (ti. az alkotmány) és a mögöttes állítás (ti. "az alkotmány ilyen meg olyan") kettős, illetőleg többes jellegére világít rá, hanem működésbe hozza a jelenség megítélésének kettős jellegét is. Vagyis egy ilyen megközelítés során igen könnyen a legitimitás területére jutunk. S manapság ez igen aktuális téma.
* * *
A legitimitás A legitimitás több okból is sajátos fogalom. Egyrészt azért, mert a tényekhez és értékekhez való viszonya okán kettős természetű, s egyik leglényegesebb vonatkozása két aspektus összekapcsolása; másrészt azért, mert egy eszményi állapotra utal, de valójában fokozati jellegű. Ebben az államelmélet más fogalmaihoz hasonlít: a kettős természetet illetően például leginkább a szuverenitáshoz, a fokozati jelleget illetően pedig a jogállamhoz.
A legitimitás azt jelenti, hogy valamely állami vagy politikai jelenség - így egy hatalmi rendszer, egy sajátos politikai rend és állami szervezet, egy konkrét intézmény vagy szerv, esetleg a szervi funkciót ellátó személy - elismert és elismerésre méltó. E megfogalmazás már jelzi, hogy a jelenségnek két aspektusa, vagy elemzésének legalábbis két nézőpontja van. Hiszen valami "elismertsége" ténykérdés, "elismerésre méltó" volta pedig normatív. Az előbbit mondják úgy is: szociológiai kérdés, az utóbbi pedig tudományterületi összefüggésben lehet etikai, politikai vagy jogi jellegű. A fogalom lényege a két aspektus együttes jelenléte, noha nyilvánvaló, hogy azok bizonyos mértékben függetleníthetők is egymástól. Lehetséges például, legalábbis egy kicsit kiélezve a dolgot, hogy valami elismerésre méltó, de ténylegesen nem ismerik el, s ugyanígy az is, hogy az emberek egy csoportjában értékesnek tartanak, vagyis elismernek ugyan valamit, ám az, ha jól megvizsgáljuk a dolgot, nem méltó az elismerésre. A két aspektus persze csak tendenciaszerűen és bizonyos fokig függetlenedhet egymástól, teljes mértékben sosem. Ennek az az oka, hogy teljes elválasztásuk két másik, egymástól független fogalomhoz vezet: a lojalitáséhoz és az igazolhatóságéhoz. Ha valamilyen elemzés során ezek területére jutunk, ott a legitimitás fogalmára már nem lesz szükségünk. A legitimitás értelme a szóban forgó két aspektus összekapcsolása és együttes jelenléte.
A legitimitás fogalom egyik különlegessége érzékenysége: ti. hogy az a kényes egyensúly, ami az imént említett két aspektus között a mindennapi és a tudományos szóhasználatban kialakult, igen könnyen felborul.
Ha például egy állami vagy politikai jelenség vizsgálata során valaki a normatív megközelítés rovására a szociológiai szempontot erőlteti, talán észre sem veszi, de a legitimitás problémájából lojalitási kérdést csinál. Aki így jár el, az legitimnek tekinti vagy tünteti fel azt az államot, aminek hatalmába sokan belenyugszanak, s illegitimnek az, ahol az emberek nagyon elégedetlenek. "A legitimitás - fogalmaz például egy hazai tudománynépszerűsítő folyóiratban megjelent írás szerzője - [...] széles körű társadalmi támogatottságot jelöl." Szerintem nem biztos, hogy a színes kis lap egy ilyen írással csak a tudományt népszerűsíti. Ugyanígy fogalmaztak ugyanis azok, akik a magyarországi ún. Kádár-rendszer legitimitása mellett érvelve "a társadalom" vagy a széles tömegek 1970-es évekbeli lojalitására hivatkoztak. A dolog azonban nem a politikai színek függvénye: ugyanezt a módszert követik azok is, akik - ellenkező céllal - a 2004-es kelet-szlovákiai roma "éhséglázadásra" utalva kérdőjelezik meg a rendszerváltozás során létrejött szlovákiai állami rend érvényességét.
Kizárólag "társadalmi támogatottságra" hivatkozni ugyanolyan súlyú, bár más jellegű tévedéshez vezet, mint az ellenkezője. Ez utóbbi esetben az történik, hogy a normatív kérdéseket tolják előtérbe, s ezzel a legitimitást intellektuális érvelési kérdéssé szublimálják. Ezzel talán az a céljuk, hogy elvitassák egy olyan állami vagy politikai rend legitimitását, amit sokan elfogadnak, az elemző azonban nem. Ennek az eljárásnak a végén aztán legitimnek mondanak mindent, ami - az etikai, jogi, politikai stb. érvelések valamilyen formája szerint - igazolható, függetlenül attól, hogy arról a rend alanyai mit gondolnak, s elfogadják-e. S megfordítva is: ami nem igazolható, az eszerint még akkor sem legitim, ha az adott közösségben mindenki egyetért vele. Közismert tankönyvi példa a hitleri Németország állami rendszere, amit a nagy, bár pontosan nehezen megállapítható társadalmi támogatottság ellenére sem lehet igazolni, tehát legitimnek tekinteni.
A legitimitás fogalom "diszkrét bája" abban áll, hogy a fogalom használata során e két véglethez sosem szabad eljutni, vagyis valamilyen szinten mindig kombinálni kell a két aspektust.
A fogalom egy további fontos vonása, hogy a látszattal ellentétben fokozati jellegű. Szokásos használata azt sugallja, hogy valami, például egy adott állami rend vagy politikai rendszer, vagy legitim vagy nem, ám valójában mindenki tudja: nincs olyan állami rend vagy politikai rendszer, amit mindenki elfogad vagy/és amely minden normatív kritérium mentén igazolható. Azaz a valóban létező állami és politikai rendszerek mindig csak valamilyen mértékben legitimek vagy illegitimek, teljesen sosem.
Fontos szakirodalmi kérdés, hogy mely ponttól mondható valamely rendszer legitimnek, s hogy e fokozati jelleg az illegitim vagy nem-legitim rendszerek esetében hogyan írható le. A téma elemzői az elmúlt években gondosan kidolgozták azokat a fogalmakat, amelyekkel e fokozati jelleg leírható. E tekintetben David Beetham többtényezős teóriája váltott ki nagy hatást, elsősorban azért, mert értékorientált szemléletével gyökeresen meg tudta újítani a Max Weber-i hagyományba "belesült" elméleteket. A legitim hatalom ellentéte - állította Beetham egy két évtizede megjelent könyvben - lehet az illegitim, a gyenge legitimitású vagy a delegitimált hatalom is. Az első kifejezés szerinte a legalitás megszegésével megszerzett hatalmat jelenti, a másodikkal az érvényességében megkérdőjelezett, ezért nem hatékony hatalomra utalnak, a harmadikat pedig abban az esetben használják, amikor egy hatalomtól megvonták a támogatást.
Mindhárom terminus úgy vegyíti a fentebb említett két - a szociológiai (az elfogadottságot jelentő, így a konszenzusra utaló) és a normatív (az igazolhatósággal összefüggő) - szempontot, hogy a legitimitás konkrét fokozatába bevon egy harmadikat is: a normatív érvényességet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
