A 2014. március 15. napján lépett hatályba az új Polgári Törvénykönyv. Az azóta eltelt időszak több gyenge pontjára világított rá a törvénynek. Ezekből szeretnénk néhányat bemutatni, bízván a jogalkotó jobbítási szándékában.
A jogi személy szabályozásával, mint általános szabályozással kapcsolatban komoly szakmai kétségek merültek fel. (Lásd a Kódex harmadik könyv első részét.) Véleményünk szerint erősen hiányos az a jogi személyi kör, amellyel az új Ptk. foglalkozni kíván. Ezzel kapcsolatban a törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indokolás így fogalmaz: "A Polgári Törvénykönyv a polgári jogi jogviszonyok alanyaira vonatkozó szabályokat kíván megállapítani, és nem foglalkozik a közjogi jogalanyokra vonatkozó közjogi szabályozással. Ha közjogi funkciók ellátására létrejött szervezeteknek az alapítóik magánjogi jogalanyiságot, jogi személyiséget is kívánnak biztosítani, ezt a jogi személyekre vonatkozó általános szabályok alkalmazásával megtehetik." Megítélésünk szerint az idézett kijelentés félreértésen alapul.
A közfeladatok ellátására létrejött szervezetek rendkívül széles körét a költségvetési szerv jogi szabályozásának elemzésével tudjuk legjobban bemutatni. A költségvetési szervek jogállásáról és gazdálkodásáról szóló, azóta hatályon kívül helyezett 2008. évi CV. törvény ma is aktuális 1. §-a kimondja, hogy a költségvetési szerv az államháztartás részét képező, olyan jogi személy, amely jogszabályban meghatározott és az alapító okiratban rögzített állami, illetve önkormányzati feladatokat (a továbbiakban együtt: közfeladat) közérdekből, alaptevékenységként, haszonszerzési cél nélkül, jogszabályban meghatározott követelmények és feltételek alapján, jogszabályban meghatározott szerv vagy személy irányítása vagy felügyelete mellett, az alapító okiratban megjelölt működési körben közfeladat-ellátási kötelezettséggel, éves költségvetéséből vagy költségvetési keretéből gazdálkodva végez.
Azt, hogy a költségvetési szerv, mint a jogi személyek egyik fajtája milyen mértékben van jelen az ország társadalmi életében, világosan mutatja ugyanezen törvény 15. §-a.
"15. § (1) E törvény alkalmazásában közhatalmi költségvetési szerv: azon költségvetési szerv, amelyet jogszabály alaptevékenységként közhatalmi jogosítvánnyal ruház fel, vagy ilyen jogosítvány gyakorlására közjogi kötelezettséget állapít meg, illetve amelynek jogszabály alapján alaptevékenységként közhatalom gyakorlásában kell közreműködnie. Közhatalom gyakorlásának minősül különösen: jogalkotási, jogszabály-előkészítési, alkotmánybíráskodási, igazságszolgáltatási, ügyészi, védelmi, rendvédelmi, nemzetbiztonsági, külügyi igazgatási, igazságügyi igazgatási, közigazgatási jogalkalmazói, hatósági és törvényességi ellenőrzési, számvevőszéki és kormányzati szintű belső ellenőrzési tevékenység gyakorlása, továbbá államháztartási forrás, illetve európai uniós és egyéb nemzetközi támogatások elosztása (döntés).
(2) Kizárólag közhatalmi költségvetési szervként sorolható be az alaptevékenységeként alkotmánybíráskodási, igazságszolgáltatási, ügyészi, védelmi, rendvédelmi, nemzetbiztonsági, jogszabály-előkészítési, számvevőszéki ellenőrzési, kormányzati szintű belső ellenőrzési tevékenységet végző, valamint az Áht. 66. §-ában említett költségvetési szerv."
Bár a fent idézett törvényt hatályon kívül helyezték, az idézett példálózó és ma is aktuális felsorolás jól érzékelteti, hogy csak a közjogi szférában milyen súlya van a költségvetési szerveknek.
Amennyiben a fenti tényekhez hozzávesszük, hogy a költségvetési szervek költik el a bruttó hazai termék (GDP) kb. 20%-át, nem kell különösebb éleslátás ahhoz, hogy belássuk, a jogi személyek Ptk.-ban meghatározott köréből ezt a jogi személy fajtát nem lehet kihagyni. A miniszteri indokolásból idézett érveléssel kapcsolatban a következőket kell még megjegyezni:
Egyrészt a költségvetési szerveknek nem az alapító biztosít egyedileg jogalanyiságot, hanem törvény, minden költségvetési szervre egyöntetűen. Másrészt ez a jogalanyiság polgári jogi jogalanyiság lesz, mert más nem is lehet. Az tény, hogy a költségvetési szerveket valamely közfeladat ellátására hozták létre, ettől függetlenül azonban (a Ptk. szempontjából) polgári jogi jogalanyok is lesznek létrehozásuktól kezdve. Másképp ugyanis nem is létezhetnének. Ha a költségvetési szerv pl. nem köthet szerződést, nem perelhet és nem perelhető, nem szerezhet tulajdont akkor, mint közjogi jogalany sem tud működni. Ebből következően a polgári jog szempontjából közömbös, hogy közfeladat végzésére hozták-e létre, a költségvetési szerv is - létrehozásától kezdve - a vagyoni jogviszonyok alanya, vagyis az új Ptk.-ból sem zárható ki, hasonlóan a korábbi szabályozáshoz. Amennyiben pedig az új Ptk.-ban szabályozott jogi személy kategóriába - amely egyébként többé-kevésbé a gazdasági társaságokra vonatkozó szabályozás átvétele - nem lehet "begyömöszölni" a költségvetési szervet, márpedig nem lehet, akkor el kellene felejteni a jogi személynek ezt az összefoglaló meghatározását abban a formában, ahogy most az új Ptk.-ban szerepel.
Sajnos az alapítvány szintén áldozatául esett a jogalkotó azon törekvéseinek, hogy minden jogi személyt
- 3/4 -
megpróbáljanak beilleszteni az általuk létrehozott jogi személy kategóriába [lásd 3:395. § (1) bek.].
Az alapítvány, mint jogintézmény története egészen a középkorig nyúlik vissza. Ebben az időben számos jómódú földbirtokos és polgár döntött úgy, hogy vagyona egy részét leválasztja és azt valamilyen konkrét, vallási vagy emberbaráti célra ajánlja fel. Ennek a vagyontömegnek az alapítói szándékokkal összhangban álló kezelését pedig a katolikus egyházra bízták, mint kezelőre. Az ezzel kapcsolatos jogi problémák azonban folyamatosan jelentkeztek. A zavartalan működéshez egyértelművé kellett tenni ennek az elkülönült vagyontömegnek a jogi helyzetét, hiszen ez a vagyon már nem tartozott az alapító tulajdonába, de a kezelő tulajdonába sem, ugyanakkor gondoskodni kellett arról is, hogy a vagyon az alapító szándékaival összhangban legyen felhasználva.
Értelemszerűen alakult ki idővel az a megoldás, hogy az alapítványi vagyont jogi személyiséggel ruházzák fel, és ily módon a kezelő szerv, mint az alapítvány képviselője az alapítvány nevében olyan polgári jogi szerződéseket köthetett, amelyek segítségével garantált volt az alapítói vagyonnak a kitűzött cél elérése érdekében való felhasználása.
Az alapítvány modern fogalmát - építve a fenti jogfejlődésre - a 19. században dolgozták ki Magyarországon, amelyben jelentős szerepet játszott "a Legnagyobb Magyar" gróf Széchenyi István is.
Eszerint a jogi személyiséggel rendelkező alapítvány egyoldalú jogügylet révén jött létre. Az alapító ezzel végleg megvált az alapítvány céljára felajánlott összegtől, és ezután az általa létrehozott vagy kijelölt kezelő szerv látta el az ügyintézői és képviseleti feladatokat az alapítvány mellett, és ennek képviseleti tevékenysége révén lett az - egyébként megkülönböztető névvel is ellátott - alapítvány a jogosultja, illetve kötelezettje az alapítványi vagyon felhasználását biztosító szerződéseknek. Az alapítvány vagyonát elidegeníteni nem lehetett, keletkező jövedelmét csak a kitűzött célra fordíthatta. Ez volt az a jogalkotási irány, amelyet a magánjogi kodifikáció is követett a későbbiekben, így a Magánjogi Törvényjavaslatban (1928) és az 1959. évi IV. törvény 1987-es módosítása kapcsán is.
Azzal az "alapítványi" szabályozással kapcsolatban viszont, amit az új Ptk. tartalmaz, a következőket lehet kijelenteni:
Az alapítvány - ellentétben a Ptk.-ban foglaltakkal - egy jogi személyiségű vagyontömeg, ebből következően nincs belső szervezete. Az alapító az alapító okiratban - a kezelő szerven kívül - különféle szerveket is létrehozhat, ezek azonban a kezelő szervhez hasonlóan, kívülről csatlakoznak az alapítványhoz, annak szervezetileg nem részei. A legfontosabb ilyen szerv a kezelő szerv, amely egyben az alapítványt is képviseli, e nélkül az alapítványt a bíróság tipikusan be sem jegyzi.
Az új Ptk.-ban foglalt alapítványi szabályozás kapcsán az az álláspontom, hogy az alapítvány fogalma foglalt, mégpedig a több évszázados jogfejlődés eredményeképpen. Ezt a jogfejlődést nem lehet negligálni csak azért, hogy az alapítványt valahogy benyomjuk a Ptk.-beli jogi személyek kategóriájába. A jogalkotó egyébként olyan jogi személyt kreálhat az új Ptk.-ban amilyet jónak lát, de úgy vélem, hogy csak ezen szabályok figyelembevételével.
A zálogjog létrejöttével kapcsolatban az 5:89. § (4) bekezdése kimondja:
"(4) A zálogtárgy, fajta és mennyiség szerint vagy más, a zálogtárgy azonosítására alkalmas körülírással is meghatározható. A meghatározás magában foglalhat olyan vagyontárgyat is, amely még nem létezik, vagy amely felett a zálogkötelezettet nem illeti meg a rendelkezési jog." Az 5:102. § viszont azt mondja ki: "Ha a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyzett zálogjog tárgyát körülírással határozták meg, a zálogjog tárgyát mindenkor azok a körülírásnak megfelelő dolgok, jogok, követelések alkotják, amelyek felett a zálogkötelezett rendelkezési joggal bír..."
Nyilvánvaló, hogy az utóbbi meghatározás a helyes, hiszen rendelkezési jog híján a zálogkötelezett nem adhatja beleegyezését a hitelbiztosítéki nyilvántartásba történő bejegyzéshez. Az is nyilvánvaló szerintünk, hogy nem létező vagyontárgy nem lehet jelzálogjog tárgya, hiszen a zálogkötelezett itt sem tudja beleegyezését adni a zálogjog bejegyzéséhez, mert nem létező vagyontárgy felett a zálogkötelezettnek sem lehet rendelkezési joga.
Az óvadék tekintetében, véleményünk szerint, kétes megoldást választott a jogalkotó. A miniszteri indokolás csak annyit mond, hogy az óvadékot integrálja a zálogjogba, ami a mi olvasatunkban az óvadék, mint önálló szerződést biztosító mellékkötelezettség megszüntetését jelenti. Ennek okát azonban nem látjuk. Az óvadékkal, mint dologi biztosítékkal kapcsolatban a jogalkalmazás során, tudomásunk szerint, semmiféle különösebb probléma nem merült fel, széles körben alkalmazták az üzleti életben, és mint dologi biztosíték, jól kiegészítették egymást a zálogjoggal. Ebből következően indokolatlannak tartjuk ezt a drasztikus beavatkozást. Ráadásul jelenleg is világosan elkülöníthető az óvadék jogi szabályozása a kézizálogjogtól, ilyen helyzetben pedig nem lehetne beolvasztani az óvadék jogintézményét. Óvadéki szabályozás egyébként most is van a Ptk.-ban, de a zálogjogi fejezetben, amelynek alapján nehezen lehet eldönteni, hogy az óvadék, mint szerződést biztosító mellékkötelezettség, létezik-e még egyáltalán a jogrendszerben vagy nem.
Az 5:123. §-ra pedig külön felhívjuk a figyelmet. E szerint: "Ha ugyanazt a zálogtárgyat óvadék és jelzálogjog is terheli, az óvadék jogosultját kielégítési elsőbbség illeti meg a jelzálogjog jogosultjával szemben."
- 4/5 -
Kérdésünk az, hogy ha az óvadéknál fogalmi elem, hogy a biztosíték tárgya a jogosultnál van, a jelzálogjognál pedig a kötelezettnél, akkor a valóságban, hogyan kerülhet alkalmazásra az idézett törvényi előírás? A könnyebb áttekinthetőség érdekében kiemeléssel (dőlt betűvel) jelezzük, hogy milyen jogi probléma merült fel e két § kapcsán.
"6:205. § [Teljesítésátvállalás]
Ha harmadik személy megállapodik a kötelezettel a kötelezett tartozásának átvállalásáról, a harmadik személy köteles lesz a kötelezett tartozását teljesíteni vagy a kötelezettet olyan helyzetbe hozni, hogy az lejáratkor teljesíthessen. A jogosult nem követelheti a tartozást a harmadik személytől.
6:206. § [Tartozáselvállalás]
Ha a felek a teljesítésátvállalásról a jogosultat értesítik, egyetemleges kötelezettség jön létre. Tartozáselvállalás esetén az egyetemleges kötelezettet mindazon jogok megilletik, amelyek a kötelezettet a jogosulttal szemben a szerződés alapján megillették. A tartozás elvállalója nem jogosult beszámítani a kötelezettnek a jogosulttal szemben fennálló egyéb követelését".
Sokat lehet töprengeni e paragrafusok fölött, vajon milyen szándékok húzódnak meg a háttérben e sorozatos, értelemzavaró "félreírások" kapcsán, de végül is el kell fogadnunk, hogy fatális véletlenekről van szó.
A kezességi szerződés jelenlegi szabályozása szerintünk több problémát teremt, mint amennyit megold. A 6:417. § (4) bekezdése szerint: "(4) A kötelezett ellen indult csődeljárásban biztosított fizetési haladék a kezes kötelezettségét nem érinti. A kötelezett ellen indult felszámolási vagy csődeljárásban kötött egyezség a kezes kötelezettségét nem érinti, ha a jogosult a kezest az egyezség megkötését megelőzően annak feltételeiről tájékoztatta. A tájékoztatás elmaradása esetén a kezes szabadul a kötelemből. A tájékoztatást követően a kezes jogosult a kötelezett tartozásának a teljesítésére. Teljesítés esetén a kezes a felszámolási vagy a csődeljárásban a jogosult helyébe lép."
Véleményünk szerint a fizetési haladék nagyon is érinti a kezest, mert ebben az esetben neki sem kell teljesíteni, hiszen nincs esedékes fizetési kötelezettség. Az egyezségkötés esetén jóval bonyolultabb a helyzet. Szerintünk az eredeti kétoldalú szerződések - amelyekre hivatkozva csődeljárásban és a felszámolás során bejelentették az egyes hitelezői követeléseket - és a megszületett egyezségi megállapodás között már nincs kapcsolat. Egyezség esetén mások a szerződő felek (a hitelezői oldalon az összes hitelező), más az új követelés jogcíme (az egyezségi megállapodás), más a követelés összege az egyes hitelezőkre lebontva. Véleményünk szerint itt novatioról, vagyis új megállapodásról van szó. Ebben az esetben pedig a régi, bejelentett követelések az egyezség jogerőre emelkedésével megszűnnek. (Amennyiben ezt a gondolatmenetet elfogadjuk, értelemszerűen a Cstv.-t is módosítani kell.) A kezesség novatio esetén természetesen nem maradhat fenn.
Rátérve a készfizető kezességre, a 6:420. § a) pontja a következőképpen rendelkezik: "A kezest nem illeti meg a sortartás kifogása, ha
a) a követelés kötelezettől való behajtása a kötelezett lakóhelyének, szokásos tartózkodási helyének, telephelyének vagy székhelyének megváltozása következtében lényegesen megnehezült."
Nyilvánvaló, hogy ez a megfogalmazás rendkívül tág jogértelmezésre ad lehetőséget és fokozott jogbizonytalanságot teremt. Mit értünk ezen? Ha a kötelezett külföldre távozik, a helyzet egyértelmű, beáll a kezes fizetési kötelezettsége. De ha a kötelezett csak belföldön költözködik, akkor hogyan értelmezendő e szabály? Mi a követendő eljárás abban az esetben, amikor a kezes a kötelezett több olyan tartozásáért vállal kezességet, amely több jogosulttal szemben áll fenn, és e jogosultak érdekérvényesítő ereje között számottevő különbség van? Ebben az esetben a bíróság minden egyes követelés tekintetében külön fogja mérlegelni, és eldönteni, hogy a kötelezett költözése miatt fennáll-e a követelés behajtásának lényeges megnehezülése? Nemcsak ezzel van gond azonban, hanem a behajthatóság illetve a behajtás kísérletének jelentésével, amit a törvény használ. A behajthatóság, vagy a behajtás kísérlete szó szerinti értelmezésben azt jelenti, hogy addig, míg a két, tipikusan pénz behajtásra szolgáló nemperes eljárást - vagyis a felszámolást és a végrehajtást - végig nem viszik, nem lehet a behajthatatlanságot megállapítani. Ugyanakkor a felszámolás esetén nem arról van szó, hogy a jogosultnak minden körülmények között végig kellene várni a felszámolás befejeződését. A felszámoló ugyanis már a felszámolás kezdő időszakában, a hitelezői igények besorolása és a vagyon összesítése alapján fel tudja mérni a legtöbb esetben azt, hogy mely követelések esetén nincs esély a követelés behajtására. Amennyiben pedig ezt a jogosultnak igazolja, az adott hitelezői követelés jogilag is behajthatatlannak minősül. Ám az is tény, hogy ezen eljárások jelentős időt vesznek igénybe, ami a jogosultakat bizonyos helyzetekben pénzügyi válsághelyzetbe sodorhatja. Ezért érthető az a jogalkotói szándék, hogy a jogosult részére előírt behajtási folyamat időtartamát jelentősen csökkentsék. Ez a folyamat azonban eljuthat arra a pontra, amikor már üressé és értelmetlenné válik a behajtási kötelezettsége a jogosultnak. Ennek klasszikus példája a 6:420. § c) pontja, amely szerint: "A kezest nem illeti meg a sortartás kifogása, ha a kötelezett csődeljárásban fizetési haladékot kapott vagy ellene felszámolás indult."
Egyértelmű, hogy a csődeljárás során kapott fizetési haladék (főleg ha az ideiglenes fizetési haladék is ide értendő) kezdetekor, hasonlóan a felszámolás kezdő időpontjához, nincs ember, aki meg tudná mondani, hogy egy konkrét követelésből az eljárás során mennyit lehet behajtani vagy egyáltalán be lehet-e valamit hajtani. Ennél még nagyobb probléma, hogy ebben az esetben a jogosult egyetlen lépést sem tesz a követelés érvényesítése érdekében, feltéve, hogy nem ő adja be a felszámolási kérelmet vagyis a behajtás még elméletben sem merül fel.
Ennél a szabályozásnál jóval ésszerűbb lenne, ha
- 5/6 -
szembenéznénk a valósággal, és világosan eldöntenénk, hogy mit tekintünk fontosabbnak, a kezes védelmét a sortartás erősítésével, vagy a jogosult védelmét a követelésének mielőbbi behajtásával, és ezzel az így is kriminális mértéket elérő körbetartozások csökkentésével. Mert ha az utóbbit választjuk, akkor a szabályozás egyértelművé tétele érdekében célszerű lenne a készfizető kezességet a kezesség alapesetévé tenni és a sortartást csak akkor alkalmazni, ha a felek így rendelkeznek, de akkor valódi behajtási kényszerrel a jogosult részéről.
A Ptk. szabályai által fölvetett problémák közül nem hagyható említés nélkül a bizalmi vagyonkezelésre (6:310. §) vonatkozó szabályozás.
A vagyonkezelés fogalmát a Ptk. nem határozza meg, így kénytelenek vagyunk a nemzeti vagyonról szóló törvényre hagyatkozni [2011. évi CXCVI. tv. 11. § (8) bek.] Eszerint: "A vagyonkezelőt - ha jogszabály vagy a vagyonkezelési szerződés másként nem rendelkezik - megilletik a tulajdonos jogai, és terhelik a tulajdonos kötelezettségei - ideértve a számvitelről szóló törvény szerinti könyvvezetési és beszámoló-készítési kötelezettséget is - azzal, hogy
a) a vagyont nem idegenítheti el, valamint - jogszabályon alapuló, továbbá az ingatlanra közérdekből külön jogszabályban feljogosított szervek javára alapított használati jog, vezetékjog vagy ugyanezen okokból alapított szolgalom, továbbá a helyi önkormányzat javára alapított vezetékjog kivételével - nem terhelheti meg,
b) a vagyont biztosítékul nem adhatja,
c) a vagyonon osztott tulajdont nem létesíthet,
d) a vagyonkezelői jogot harmadik személyre a (9) bekezdésben foglalt kivétellel nem ruházhatja át és nem terhelheti meg, valamint
e) polgári jogi igényt megalapító, polgári jogi igényt eldöntő tulajdonosi hozzájárulást a vagyonkezelésében lévő nemzeti vagyonra vonatkozóan hatósági és bírósági eljárásban sem adhat, kivéve a jogszabályon alapuló, továbbá az ingatlanra közérdekből külön jogszabályban feljogosított szervek javára alapított használati joghoz, vezetékjoghoz vagy ugyanezen okokból alapított szolgalomhoz, továbbá a helyi önkormányzat javára alapított vezetékjoghoz történő hozzájárulást."
A vagyonkezelői jog régi jogintézmény, a rendszerváltozás előtt az volt az elsődleges feladata, hogy a csak fiktív módon létező állam, mint jog szerinti tulajdonos mellé ténylegesen is működő "tulajdonost" állítson, amely mint kezelő az állami tulajdonosi funkciókat gyakorolja, bizonyos, a rendelkezési jogot érintő korlátozásokkal (lásd a földről szóló 1987. évi I. tv. 13. §). A jogintézmény a rendszerváltás után is fennmaradt már, mint vagyonkezelői jog, lényegében változatlan tartalommal. (1992. évi XXXVIII. tv.) Rátérve a Ptk. szövegére, már a 6:310. § (1) bekezdését problémásnak tartjuk.
Véleményünk szerint a vagyonkezelési szerződés alapján a vagyonkezelőnél vagyonkezelői jog keletkezik és nem tulajdonjog. A tulajdonjog meghatározása a Ptk.-ban oly mértékben egyértelmű és kizárólagos, hogy ebbe a megfogalmazásba a tulajdonnak az a felfogása, amit e fejezet képvisel, egyszerűen "nem fér bele".
A Ptk. 5:13. § (1) szerint: "A tulajdonost tulajdonjogának tárgyán - jogszabály és mások jogai által megszabott korlátok között - teljes és kizárólagos jogi hatalom illeti meg." Szerintünk a fentiek alapján már az a megoldás sem stimmel, mely szerint a vagyonkezelőt egy jogszabállyal arra kényszerítjük, hogy az őt alkotmányosan megillető, teljes és kizárólagos jogi hatalmát feladva, vagyonát más személy javára fordítsa, még akkor is, ha ezért valamiféle díjazásban részesül. Ugyanígy nem fér össze a tulajdonjog természetével az a rendelkezés, mely szerint a vagyonrendelő, vagyis az előző tulajdonos, ha úgy hozza kedve, bármikor úgy rendelkezhet, hogy a szóban forgó vagyont egyszerűen visszaveszi.
Úgy gondoljuk, hogy ezek a példák elegendőek annak bizonyítására, hogy a tulajdonjog nem megfelelő eszköz a cél elérésére. Álláspontunk szerint, viszont a vagyonkezelői jog alkalmas lenne erre. Ha a normaszövegben tulajdonjog helyett a vagyonkezelői jogot használjuk, akkor különösebb probléma nélkül levezényelhető a konstrukció.
Bízunk benne, hogy az új kódex tervbe vett felülvizsgálati során az előzőekben vázolt szabályozási problémák is megvitatásra kerülhetnek. ■
Visszaugrás
